Part 12

No de hagyjuk ezt. Jókaival már-már elhitették, hogy nemsokára bucsuznia kell e szép világtól. Teringettét: vért hányni hetenként! Edzett ember volt ugyan, de végre is keskeny vállu és szűk mellü. Sohase hasonlitott valami jól megtermett mészáros legényhez. Nem is csoda tehát, ha tudós orvosok megzilálták benne a hosszu életre való reménységet.

Volt azonban egy jó barátja s neje Laborfalvy Róza után kedves rokona. Ez volt Huray, Balaton-Füred főorvosa. Ez bizott az ő Balatonjában, Balaton vizének, napja sugarának, levegője illatának csodatévő erejében. Azt tanácsolta Jókainak: töltse nyarát Balaton-Füreden, elmulik minden veszedelme, minden nyavalyája, akár őseitől örökölte, akár maga szerezte.

Ugy is lett. Jókai a Balatonhoz költözött s azóta olyan egészséges lett, mint a makk. Holmi hörgő hurutok, mellvérzések, kinos köhögések ugy elmultak, mintha sohase lettek volna. Meghizott, megszinesedett, munkáló kedve is fokozódott. Valóságos csoda történt vele.

Jókaiban megvan az a jó magyar természet: nem szeret más házában lakni. Pesten is háziur volt ő örökösen. A mi azért is érdekes, mert a hány költőnk volt, a mióta irni-olvasni tud a magyar, sohase tudott Pesten házat szerezni egy se. Jókai szerzett Balaton-Füreden is.

A hol a Savanyuvizről kihajlik az ut Füred falva felé, ott a templom mögött szerzett egy szélső, puszta telket. De olyan telket, a minőt a zalai ember kübörcznek nevez. Kübörcz azt teszi: kőbércz. Nem volt azon a telken egy talpalatnyi termőföld sem. Ide épitett egy szép villát öt-hat kisebb-nagyobb szobával, emelettel és kerttel. A kertnek való földet virágcserépben kellett tartani, máskülönben megette a kavics. A villát egy dülőut választotta el a viz partjától. Itt a parton is megszerezte nyaraló-telkének folytatását. Itt termesztett aztán gondosan szunyogot, szőlőt, nádat és gyümölcsöt.

Itt lakott nyaranta vagy husz éven át. Boldogult neje nagy gazdasszony volt, a szinmüvészet muzsáit ritkán fogadta ekkor már, e helyett nagy gondot forditott a konyhára és éléskamrára és a téli főzelékek, aszalékok és befőttek elkészitésére. Néha minden szoba, szék, asztal, pamlag, ugy tele volt mindenféle konyhai és éléstári készséggel, valamint Jókai szobája is papirossal, levéllel, kézirattal, ujsággal és könyvvel, hogy ha oda mentünk, alig tudtuk a kalapunkat hova tenni. De meleg szivet, jó szót mindenki talált.

Itt készült az »Arany ember«.

És pedig igen gyorsan készült. Ennek a gyorsaságnak is van története.

Jókai föltette magában, hogy Horn Edét besegiti a parlamentbe. Járt vele kerületről kerületre. Az élczelő ujságok már ugy rajzolták le, mint a fiahordó kéngurut. Az öléből Horn Ede furcsa bajuszos furcsa képe kandikált ki. Tizenegy kerületben tilódott meg vele, mig végre képviselőséghez juttatta. Megfordult vele a pápai kerületben is.

Itt Vály Ferencz pápai kollégiumbeli tanár volt a Horn Ede-párt elnöke. Egykor Jókainak is tanára, később nekem is tanárom. Jókainak sógora, az angyal lelkü Jókai Eszternek férje s egyébként is nagy tudós, kitünő tanár, nemes ember. Gyöngéd, szép emlékezete él a pápai kollégiumban. Nagy jóltevője a tanuló ifjuságnak.

A választás megtörtént, Horn Ede megbukott s valami négy-öt ezer forintnyi alkotmányos költségért elkezdték pörölni Vály Ferenczet. A jámbor professzort, a ki soha hirét se hallotta semmiféle alkotmányos költségnek. De hiába védekezett: pártelnök volt.

Irt utóbb Jókainak.

– Azt szeretném tudni, micsoda nagy bünt követtem én el, hogy az ágyat kihuzzák alólam, a fejem fölül meg elviszik a háztetőt.

Hajh öreg, megbuktál a választásnál. Politikában pedig megbukni nagy bűn, ha az ember Jézus Krisztus is. Győzni pedig nagy erény, ha az ember Rózsa Sándor is. Nem értesz te ahhoz.

Jókai nem az az ember, a ki cserben hagyta volna hű rokonát, jó barátját, pártelnökét. Fogott egy váltót, alákanyaritotta a nevét, aláiratta szivességből egy nagynevü barátjával és elvtársával is és igy megszerezte a pénzt s Vály Ferenczet kimentette.

Csakhogy Jókai meg a váltót és a váltóbeli szivességet nem ismerte. Ha már neki az ő nagynevü elvtársa aláirt: ő se tagadhatta meg annak a hasonló váltóbeli szivességet. Sőt nagy örömest teljesitette, hogy háláját leróhassa.

Egészen természetes lett a sok kölcsönös szivesség vége. Egyszer csak azt vette észre Jókai, hogy mindenféle végrehajtók járnak a nyakára. Először azt gondolta: kéregetők. Adott nekik hol egy, hol két, hol öt forintot – kinek mennyit, a hogy szebben tudtak beszélni. Kinevették vele. Vagy tizenkét hitelező harminczezer forintig akarta elvinni ökrét, szamarát, minden némü jószágát, ingót, ingatlant.

Gondolt egyet. Ő ezzel a sok dúvaddal nem vesződik. Kiruczczant balaton-füredi nyaralójába.

– Jer ide tollam, édes jó tollam, a végrehajtók hadd irjanak Budapesten, a mit ők akarnak, majd én is irok veled valamit.

Megirta az Arany embert. Ezt a szép és csodálatos regényt. Egy gyermekkorabeli komáromi emlékezet volt regényének kezdő meséje. De minő tündér szépségü mese lett abból az ő keze alatt, az ő tolla alatt, az ő költészetének teremtő erejével.

A nyáron megnéztem a Senki szigetét. Szigetet is találtam, a hatalmas Dunát is megtaláltam, a sziget ligeteit, berkeit, gyümölcsöseit is megtaláltam. De a Senki szigetét meg nem találtam s Noémi harmatlábának édes nyomait meg nem mutatta se fü, se fa, se vadvirág. A költő képzelete alkotta meg azt a szigetet, nem a Duna árja. De azért Temesvármegye dunaparti részein és még a szerb parton is Szemendriától aláfelé mindenki tudja, mindenki mondja s mindenki mutatja a Senki szigetét. Történet és földrajz lett a költő gondolatából.

Egy regénye se készült olyan gyorsan mint az Arany ember. S Balaton-Füreden készült el az egész alig pár hónap alatt. Agyonütött vele minden hitelezőt és végrehajtót.

Készült Balaton-Füreden még egy más nagy mű is. Igazi korszakalkotó mű. Ez a magyar Büntető törvénykönyv.

Három napos képviselő voltam az 1872-dik év nyarán, mikor egyszer betoppant hozzám egy apró kis vörös ember veszprémi lakásomon. Valami koros aljegyzőnek néztem a Bakonyból. Bemutatja magát s mindjárt te-nek szólit. Nevét nem hallottam jól, nem tudtam a bemutatás után se: kicsoda.

– Meg akartalak látogatni barátom. Hallom, sok bajod volt a baloldallal. No de csak hogy győztél. Majd Pesten sokat fogunk együtt dolgozni. Ugy mellékesen a hivatalod ügykezelését is szeretném megvizsgálni.

Mosolyogni akartam ezen az apró emberen. Hiszen én a vármegyének vagy a királynak volnék fiskusa, mit vizsgálgat én rajtam ez a bakonyi aljegyző?

Leültettem, egy rossz szivarral megkináltam.

– Bocsáss meg, de nevedet nem jól halottam. Miért is akarod te az én hivatalomat megvizsgálni?

– Ujdonsült képviselőtársad vagyok. Egyébként pedig államtitkár az igazságügynél – Csemegi Károly.

Hát bizony én még most is csak apró embernek láttam ő méltóságát. Államtitkár: mi az Veszprém vármegye viczefiskusához képest?

Hanem azután, mikor pár nap mulva én látogattam őt meg balaton-füredi lakásán; mikor hallottam fejtegetéseit a legnehezebb tudományból, a büntető jogból; – mikor láttam könyvtárát, a legnagyobb német, angol, franczia, olasz tudósok hires műveit előtte s mikor megmutatott jegyzeteiből néhány fejezetet, különösen azt, a mely a felségsértésről szólt: akkor láttam csak, hogy a mívelt világ egyik legnagyobb törvényalkotója az az apró vörös ember s nem a bakony-magyar-szentkirályi segédjegyző.

Az ő nagy müve is ott készült, a hol Jókai Arany embere. Hat évig dolgozott rajta s mindig Balaton-Füreden. És azután még húsz évig volt a Balaton partjának állandó nyári lakója.

Az »Arany ember«-ben irta le Jókai a téli Balatont. Az Arany ember balaton-füredi kastélya a költői képzelet alkotása. Olyan kastély ez előtt hatvan-hetven évvel nem volt a part közelében. Két kastélyszerü nyaraló akkor is állott már a fürdőtelepen kivül. Egyik a Balaton-Füred falvára vezető ut mellett, közel a faluhoz. Ez a régi Vargha-féle ház, melyet a hatvanas években egy jó magyarrá lett derék angol, Teasdale Vilmos alakitott át. Családja a lánczhid épitése idején jött hozzánk s itt maradt. Teasdale gyönyörü nyaralóvá alakitotta át a régi magyar nemesi egyszerü házat s mintaszerü szőlőteleppel vette körül. A filokszéra azonban elpusztitotta a szőlőt is, az angolt is.

A másik az Arácsra vezető ut mellett feküdt. Magánosan álló kétemeletes komor épület volt gyermekkoromban. Kassich-ház volt a neve. Épitője régen elhalt, az épületet télen nem lakta senki, nyáron is kevés lakója akadt. Most a szeretetház gyermekei s tanitói lakják.

Ez a ház állott Jókai képzelete előtt, mikor az Arany ember nyaralóját leirta.

A téli Balatonnak sok tüneménye van. A sok közül kettőt választott ki Jókai. Az egyik az éjjeli vihar s ennek is csak a hangja. A másik a rianás.

Kérdeztem Jókait, látta-e már a rianást?

– Nem láttam én.

– Hallottad-e hangját?

– Nem hallottam én.

– Hát hogy jutott eszedbe leirni az Arany emberben?

– Huray beszélt róla egyszer-másszor.

Ilyen a költő. Ilyen Jókainál a teremtő lélek. Nem azt irja le, a mit lát, hall, érint, tapasztal, megfigyel. Ezt minden ember tudja. Ezt még a tudós is tudja. Ezt még a szakértő Balatoni Bizottság is tudja. A költő egészen mást ir le.

Hall vagy lát valamit. Látása, hallása hangulatot szül lelkében. A hangulat és érzés egy pillanatig még néptelen és alaktalan, mint az egeknek kéksége. Majd élettel, alakokkal, mozgással lesz tele, mint a hogy az ég megtelik nappal, holddal, csillaggal, sugarakkal, fellegekkel. A teremtő lélek népesiti be az eget, az érzést és a hangulatot. Megfogamzik aztán eszméje, melynek szolgálatába állanak a tünemények. S a mint az eszmének szóban, hangban, szinben megtalálja igaz alakját s elénk állitja mint élőt, küzdőt, viharzót, győzőt vagy legyőzöttet: elő áll a költemény, a zene, a festmény.

S ha igy áll elő: akkor örök élete van. A mi igy áll elő: annak lángelme az alkotója. S a mit a lángelme igy alkotott: az minden nemzetnek és minden kornak el nem tékozolható kincse, soha nem szünő gyönyöre, el nem muló dicsősége.

Oh költő, miért kell neked megöregedned? Ha halhatatlan tudsz lenni: miért nem tudsz ifju maradni örökké? S ha érzed gyöngülésed: miért nem mégysz a csaták tüzébe, mint a hős, vagy a rengeteg sürüjébe, mint az oroszlán, vagy a szirtek elérhetetlen magasságába, mint a sas, hogy halálodat mindenki sirassa, de haldoklásod senki se lássa?

A BALATON.

(A nyári Balaton. – Az éjszaka. – Az álom és a hullámmoraj. – A téli Balaton. – Vőlegény, menyasszony együtt a halálban.)

Ott fekszik a befagyott Balaton.

Igazán fekszik – némán és mozdulatlanul.

Messze-messze, a meddig a szemed ellát, fehér halottas szemfedő boritja. A jég, a mely eleven vizét betakarja s a köd, a mely fátyolt borit a jégre.

Nem a menyasszony fátyolát, a mely alatt élet, melegség, lángoló pir s égő vágy váltakozik. Hanem a koporsó leplét, a mely alatt hideg van.

Minő ragyogás, mennyi mosoly, mekkora élet a nyári nap sugarai alatt! Szine örökké változik mint a szüz hajadon arcza az első szerelmi vallomás közben. Ezüst és arany, smaragdos zöld és zafiros kék, a mint verő napfény, rajzó bárányfelhő vagy viharos fölleg terül el az égen. A magasságnak minden mosolyát, minden vidámságát, minden haragját, minden zordon indulatát visszatükrözi – hálával, ha kedves, daczczal, ha mogorva a magasság. Nézz az égre s meglátod a Balatont, nézz a Balatonra s meglátod az eget. S a szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál, játszik, kergeti egymást; cseveg, csattog, kiabál egymásra s ha neki melegedett, habos fürtökkel ékesiti fel homlokát.

A nyári nap sugarai alatt!

Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik a libucz, ott piperézi magát a zöld aranyfejü tőke, ott kergeti egymást a gyöngykacsa s ott áll komolyan a sekélyen s néz magasra tartott fejjel a sudár nyaku gém. Őrködik a világ fölött. De nem ügyel ő rá a sirályok serege. Hosszu fehér szárnynyal czikáznak és kiabálnak a vizek fölött s le-lecsapnak, ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a viz felszinéhez.

S ha leszállott a nap: uj fény, uj élet, uj ragyogás. Szép a hold az égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon. S ha áttekintesz a tulsó partra: minden falu alján apró pásztortüzek hosszu sora mosolyg feléd. A rákászok serege fogdozza hóna alá szoritott nádgyalábbal a parti pázsitra siető rákot. Kiabálva suhog éjjeli tanyájára a vadludak serege s nagyot csobban, mikor leverődik a vizre a nádason belül. Kevés ideig még társalognak egymással. Kérdi egyik a másiktól: jól laktál-e pajtás? Csöndes jóéjszakát kivánnak egymásnak s aztán kiki szárnya alá teszi fejét s alszik nyugodt lelkiismerettel. Csak az őrgunarak vigyáznak feltartott fejjel, nyitott szemmel hajnalig.

S még a mulató és kenyérkereső ember is csak élénkebbé teszi a Balaton nyári életét. Halászcsónakok reggel és estennen mindenfelé, vitorlások a messze távolban s gőzösök a napnak bizonyos óráin. Siófok, Földvár, Keszthely, Balaton-Füred lámpái az esti sötétben.

Ha estére elül a szél: a hullám még tovább morajlik. Belezúg az éjszakába. Minő zene ez: istennek fölséges orgonajátéka. Fekszel puha ágyadon, ablakod nyitva, tanyád a hegy oldalán. Agyad már bágyad, gondolataid szárnyai már lassan mozognak, lábujjhegyen közelget feléd az álom. Valami búg körülötted. Onnan felül az égből, onnan alól a föld kebeléből, onnan messziről a Balaton felszinéről. Nem tudod, mi az? Nem tudod: honnan jön? Mintha pihenni térő lelked csillapodó hullámverése volna. Mégse az. Az álom nem ér hozzád. Megáll ágyad előtt s ő is hallgatódzik. Ő néma, annak a zugásnak pedig hangja van. Érzi mégis, hogy ők testvérek. Az álom és a távoli hullámmoraj. Végre oda ér hozzád az álom, puha tenyerét ráteszi lezárt szemeidre s szárnyainak lágy suhogásával pihenésre ringatja lelkedet. De a búgás el nem pihen. Te már nem tudsz róla, de álmodó lelked összeölelkezik vele s együtt játszanak tovább-tovább.

Mi más a téli Balaton!

Megállsz az akarattyai szilfánál s szemed körüljár a messze vidéken. Előtted valami fehér szürkeség. Az volt egykor a Balaton vidám arcza. Most nem ismersz rá. Tihany ködfelhőnek látszik. Tornyát a hegyen s jegenyefáját a révnél elnyelte a télnek sugaravesztett világossága. Az őrsi, lovasi, csopaki és arácsi hegyek egymásba olvadnak s lábaik összenőttek a parti jéggel. Erdők, mezők, nyaralók egy szinre váltak. A fényes viz helyén fénytelen avar. Imitt-amott hófuvatagok nyoma. Se madár, se ember, se vitorlás, se gőzös sehol. Még a nádat is eltemette a hó. Tul a réven, tul Tihanyon a boglári és fonyódi domboknak nyomuk se látszik. A tudomány nem ismer világos sötétséget, a természet ismer. Előtted áll a nagy világ s te nem látsz belőle semmit. Néha délelőttönként itt-ott a messzeségben néhány fekete pont. S mintha mozogna is. Ezek halászok. Vagy léket vágnak, vagy a keritő hálót szedik össze.

Ezen kivül semmi élet. S ha szél nincs: a teremtés előtti némaság vesz körül. Ennek a némaságnak nincsen sulya, de azért agyon nyomja lelkedet. Hangod pedig mérhetlen messzeségbe hatol el.

A Balaton jege megbirja az embert. Megbirja a terhes kocsit is. De azért nem örül rajta, ha az emberek tipródnak fölötte. Néha boszut is áll érte. S vannak jegén olyan részek, a melyeken nem türi meg a rajta levőt.

Ilyen van a tihanyi templom irányában.

A harminczas évek végén történt. Egy somogy-megyei kálvinista lelkész Balaton-Füredről nősült, onnan vitt menyasszonyt. Megvolt az esküvő, megvolt a lakodalom, ebéd után kocsira ültek, hogy indulnak haza felé. Vőlegény, menyasszony, kocsis.

Marasztották őket. Esdve kérték: ne menjenek. Rövid a nap, korán leszáll az est, hátha eltévednek a jégen. A vőlegény maradni akart, a menyasszony bátor volt. Egy óra a jégen, egy óra a szárazon: öt órára Látrányban lehetnek.

Elindultak, köd szállt le reájuk, eltévedtek, kényes jégre kerültek.

A barátok fönn a zárdában elköltötték már sovány estelijüket s szobáikba vonultak. Öreg este volt már, nyolcz óra is elmult, le kellett feküdni.

Ott imádkozott az öreg Aniánus barát egy zsámolyra térdelve ágya előtt. Ablakát kinyitotta az ima alatt, hogy fohásza szabadon mehessen föl istenhez a magasságba.

Imája közben hangot hall a mélységből és a messzeségből.

– Szerelmes Jézusom, vedd kezedbe lelkeinket!

A jó öreg barát e szóra föl se kelt helyéről, hanem elmondta áhitattal a haldoklóért való szent imádságot. Azután fölkelt, kinézett az ablakon, letekintett a mélységbe s tekintete elrévedezett a ködös végtelenbe.

Nem látott semmit s nem hallott többé hangot.

Korán reggel szólitja társait.

– Testvéreim, szerencsétlen utast elnyelt az éjjel a Balaton. Elmondtam a haldoklóért való imádságot. Jertek, keressük föl.

A harangozót nyomban küldték a faluba. Jöjjenek az emberek deszkákkal és kötelekkel és toló-szánokkal.

A magasból egy fényes foltot láttak a jégen. Oda tartottak.

A kocsi alatt leszakadt a jég s lovak és emberek a viz alá merültek. A kocsirud vége kiállott a vizből, hátulsó kerekei a feneket érték. Lovak a rud mellett, emberek a kocsiban, mintha semmi se történt volna. Halott volt valamennyi. De a kocsis akkor is tartotta a gyeplőt s a vőlegény akkor is tartotta menyasszonya kezét s a menyasszony nyitott szemmel akkor is mosolygott.

Nagy gonddal kivették, egy koporsóba zárták, egy sirba temették a két boldog halottat. Fejfájukra ezt a jámbor verset vésette az apátur:

– Jézus szent nevével istennek szavára – Vőlegény menyasszony együtt a halálba. – Szüz testük a mélyben, szüz lelkük az égben, – Örök üdvösségük istennek kezében.

AZ UTOLSÓ SZÓ ISTENHEZ.

(Az alsó-őrsi halászok. – A vihar szeszélye. – Az utolsó zsolozsma. – Örökké!)

Mi történik akkor, ha vihar, ha vész keresi fel a Balaton jegén a halandót? Mi különbség van a csöndes éj és a förgeteges éj közt?

Hetven esztendővel ez előtt, 1828 körül, tizennyolcz alsó-őrsi halász kora hajnalban bement a jégre halászni. Tizenkilencznek kellett volna lenni, de egyik valami ok miatt otthon maradt. Tizenkilencz emberből állott akkor egy bokor halász.

Karácson szombatja volt. Szerencsét kerestek. Délre kijöttek volna a jégről, délután még bevitték volna a fogott halat Veszprémbe. Akkor még nem bécsi kalmárok számára dolgoztak a balatoni halászok. Veszprém nem messze van. A nagy karácsonestét még otthon ülték volna meg szeretteik körében, jó meleg szobában, uj bor mellett, puha kalács mellett.

Elolvasták volna a szent irásból urunk, idvezitőnk Jézus Krisztus születésének szent történetét; el is énekelték volna az isten dicséretéről szóló szent éneket s azután átengedték volna magukat annak a kegyes örömnek és vidámságnak, mely megtölti a sziveket azon a napon, melyen a világ megváltója született. Igy cselekedtek volna, a hogy illett akkor s illenék ma is szegény kálvinista jámbor emberhez.

A viz már deczember közepén beállott. Teljes szélcsendben állott be s még hó se, még dér se szitálta be a fényes jeget. Mozdulatlan jég boritá az óriási sík mezőt. Határtalan tükör, melyben nappal a nap, éjjel a hold és a csillagok sugaras jó kedvvel nézegették magukat. Vihar még nem csatangolt, köd még nem szállongott a beállás óta. Közelről, távolról fénylett a jég. Vastag még nem volt, de az embert megbirta már. Sőt az előző napon már kocsit is láttak rajta Somogyból, Siófok tájáról. Jól tudja azt a halász ember, mikor mehet a jégre.

Karácson szombatjának hajnalán is tiszta volt az ég s bár enyhébbre fordult az idő, nem volt aggodalomra semmi ok. Egy-két napi enyhe időt észre sem vesz a Balaton jege.

A tizennyolcz halászból öt-hat volt élemedett, egy-kettő közép idejü, a többi fiatal. Húsz év alatti surján legény. Keritő hálójuk kisebb fajta volt. Nem is akartak bemenni a tó közepeig, csak ugy a mámai fehér partok irányában akartak egy keritést vállalni. A lékelés, a hálóeresztés meg is történt rendesen, békességben. Mikor bevégezték ugy napkölte után: mindegyik huzott egyet a kulacsból s reggelire ropogtatták a tarisznyában hozott sós pogácsát.

Tizenegy óra tájban akartak hozzá fogni a huzáshoz. Akkorra Somogy felől, Kőröshegy irányában, a »rohadt sarok« felől beborult az ég. Sötét, szürke szennyes felhők kezdtek tornyosulni s jöttek előre irtóztató gyorsasággal. Egy percz alatt fölöttük volt, másik percz alatt körülvette őket a napsugártalan nappali szürke sötétség.

Megjött a vész.

Balatonparti ember vésznek nevezi a vihart. Eltalálta jól. A kit a vihar a vizen vagy a jégen talál: azt már a vész találja meg. Isten legyen ahhoz irgalmas, kegyelmes.

Az északról, a Bakony felől jövő vihart eleve megérzi az alsó-őrsi halász, ritkán jöhet rá orozva. De Somogy felől nagy néha jön a vész, annak hamisságát még jól ki nem tapasztalta.

Megjött a vész.

Zugva, bömbölve, sivitva nyargalt előre a vihar, mint a neki vadult ménes a pusztán. A mesgyétlen jégen, a határtalan sikon nem volt akadálya s első rohamára abban kellett hagyni a hálóhuzást. Szemközt vele meg nem állhatott senki. Havas esőt hozott magával s mintha sulyos ököllel csapkodott volna az emberek szemébe és arczába, daczolni vele nem lehetett. Hátat forditott neki mindenki, halat, hálót s szerszámot ott hagyva, előre hajtott fejjel menekültek előle a part felé.

A menekülők egyszer csak borzasztó csattogást hallanak maguk mögött. A vihar sulya alatt megrokkant a jégmező s darabokra szakadozott a jég. A nekibőszült szélvész fölverte a hullámokat s kergette maga előtt a széttördelt jégtáblákat. Imitt-amott torlaszokat emelt, másutt meg épen maradt egész jégtelket hajtott előre. Szegény alsó-őrsi halászoknak még imádkozni, még istenhez fohászkodni sem maradt idejük.

Tiz halász csakhamar eltünt. Jég eltemette, hullám elnyelte, vihar elsodorta: ki tudná azt. Mikor szép kikeletkor, enyhe tavaszi napon a tíz halász holttestét megtalálták a gamászai tiszta homokon: egyik se tudta elmondani, hogyan esett hirtelen jött szomoru halála.

Nyolcz halász véletlenül, öntudatlanul egy nagyobb jégmezőre menekült. Ezt a mezőt nem törte össze a vihar, hanem hajtotta maga előtt épen hazafelé, Alsó-Őrs felé, annak a foknak irányában, mely a falu alatt bekönyököl a Balatonba. Akkor puszta domb, ma diszes nyaralók, szőlők, gyümölcsösök telepe. Ha a viharban lesz kis szivósság, ha utközben mást nem gondol, ha rossz indulata erőt nem vesz rajta: akkor a nyolcz ember megmenekül. Három öreg, öt fiatal. A jégmező partjain forr, habzik, zuhog a hullám tajtéka s torlódnak a jégdarabok köröskörül, maga a jégmező csöndesen uszik előre. Csak a vihar tánczol rajta, csak nyolcz halálra szánt ember imádkozik rajta.

Fönt a fokon, a domb tetején, száz ember, asszony, gyermek, rokon, jó barát áll, néz, vár, int, kezeit fölemeli, zokog, jajgat, imádkozik azok fölött, a kik már csöndesen nyugosznak a vizek mélyén és azok fölött, a kiket feléjük hajt a jégmező.

Minden hiába!

Alsó-Őrs fönt a magaslaton fekszik, jó ezer ölnyire vagy messzebbre a víz partjaitól. Mikor meglátták az emberek, hogy Somogy felől beborul a láthatár s gyorsan tör előre a vihar: keserü jajkiáltásban tört ki a nép aggodalma. Mi lesz azokból, kik kimentek a jégre?

Higgadt emberek csititgatták a zokogókat. Jó az Isten. Segiteni, segiteni!

Rögtön összeszedtek minden csáklyát, minden hosszú kötelet s ki gyalog, ki kocsin siettek le a partra. Csónakot, lélekvesztőt leakasztottak lánczáról s erős bátor ifjak, viharbiró férfiak vaskézzel, kemény agygyal siettek megkisérteni: be lehetne-e menni a veszendő lelkekért?

Lehetetlen.

Ott volt már a vihar. Összetört jégen halandó meg nem állhat. Jégtorlaszon csónak előre nem mehet. Minden hiába.

De jött a nyolcz halász a jégmezőn. Mindig közelebb, mindig közelebb. Jól látták, hogy nyolczan vannak: – jól tudták, hogy tizennyolczan voltak. Ki az a nyolcz? Fölismerni nem lehetett.

– Az én apám!

– Az én jegyesem!

– Az én fiam!

– Az én testvérem!

Apák, anyák, testvérek, hajadonok, menyasszonyok, jegyesek: mind fölkeresték a magukét. A vihar, a hó, a szürkület, a távolság, a remény, az isten irgalmában való hit minden szerető szivnek a magáét mutatta meg.

Az öreg lelkész arczán lecsordult két nehéz könycsepp. Nem szólt, csak suttogott. Imára kulcsolt két kezére nézett.