Part 11

De sohase csinált szentebb dolgot, mint a mikor Vörösmartynak csinált egy arany napot. Az utolsó napot, melyen a nemzet nagy költője még egyszer boldog volt. Elfeledte nemzete bukását, eszményeinek romba dőltét, reményeinek elsorvadását s hanyatló életének minden keserüségét. S együtt dudolta barátaival Farkas Miska hegedü szavára:

Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar lányka: meggyógyulok ám én!

Ezt dudolta utoljára halála előtt három hónappal, Balaton-Füreden a fürdő közelében, az arácsi halásztanyán.

Vörösmartyt akkor láttam először és akkor láttam utoljára. De jól megnéztem. Siheder észszel, de tudtam már: ki ő s mije a nemzetnek.

Kovács János volt első tanitóm az elemi iskolában. Végzett pápai diák, később egresi kálvinista pap. Vére és vallása és tudománya szerint erős érzésü magyar.

Az ábéabot a Szózaton kezdte tanitani. A hogy a jesibában kell a bókhernek a zsidó szentirást tanulni: ugy kellett nekünk tanulni azt: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! Mikor pedig már irni tudtunk: le kellett ezt irnunk. Még pedig nem mindennapi papirosra. Valami fényes, sima, erős, kissé kékes vagy zöldes szinü papirost szerzett e czélra, azóta se került kezembe ilyen papiros.

– Minden nap elhozzátok gyerekek, minden nap látni akarom, megvan-e ez az irástok. El ne veszitsétek, be ne piszkoljátok, éjjel a fejetek alá tegyétek, reggeli és estéli imádság előtt mindig elmondjátok; édes apátokat, édes anyátokat rá megtanitsátok.

Hazádnak rendületlenül légy hive oh magyar!

– Mert ezt gyerekek Vörösmarty Mihály irta. A mi édes nemzetünknek legnagyobb költője. Tudjátok-e mi a költő? Megmagyaráztam a Hübnerben, hogy hajdanában az isten, mikor beszélni akart az emberekkel, prófétákat küldött az emberek közé, azoknak mondta meg mondanivalóját s istennek izenetét azok adták tudtára az embereknek. Mai időben az isten a költők utján adja tudtunkra izenetét. Legtöbb izenetét és legszebb mondani valóját Vörösmarty Mihályra bizta. Ő neki hagyta meg, hogy eljönne hozzánk, magyarokhoz s mondaná meg nekünk, hogy ébredjünk föl valahára s szeressük hazánkat. Ez a Szózat is istennek izenete hozzánk. Ugy megtanuljátok, mint az ó-testamentomi próféták intését.

Igy magyarázta meg nekünk Vörösmartyt és a Szózatot.

Ilyennek képzeltem én Vörösmartyt. Csodálatos képzelet volt ez.

Volt egy derék, kitünő birtokos és nemes öreg barátunk a vármegyében. Molnár Dénes tótvásonyi birtokos s 1848-ban a nagyvázsonyi kerület képviselője Pesten is, Debreczenben is. Molnár Aladár barátomnak s kortársamnak és egykori képviselőtársamnak édes apja, talán szegrül-végről rokonom is. Abban az évben s később haláláig balaton-füredi szőlejében lakott s én Aladár fiával gyakorta együtt voltam. Ezen a napon ezt mondta nekünk:

– Fiaim, ma leviszlek benneteket a Savanyuvizre s megmutatom nektek Vörösmarty Mihályt. Ámbár nem vagytok már kis gyerekek: azért oda menjetek hozzá és neki kezet csókoljatok. Az ő keze szent kéz és el ne felejtsétek azt a napot, a melyen az isten megengedte nektek, hogy Vörösmarty Mihályt meglássátok.

Ez volt 1855-ben szent István napja előtt egy-két nappal.

Mi Aladárral előbb oda mentünk az arácsi halászgunyhóhoz, mint az urak. A »nemzet bárója« már ott parancsolgatott s ott volt Szüts Antal is, baracskai s később mező-szent-györgyi birtokos s Vörösmartynak nagy tisztelője s mindennapos barátja. Eszes, mívelt, csodálatosan nagy humoru derék férfiu, utóbb jó barátom.

Jött Vörösmarty. Két követtársa volt mellette 1848–49-ből. Az egyik Molnár Dénes, a másik: Vermes Illés pápai volt képviselő. Ott voltak még Szentgyörgyi-Horváth József, Écsy fürdőigazgató, Orzovenszky, a daliás fürdő-orvos és Pap Ferencz, füredi és tótvázsonyi birtokos, Vörösmartynéval neje után osztályos atyafi. Ott volt kivételesen Somody uram is, a füredi kálvinista lelkész s ugy emlékszem Pius tihanyi perjel is. S még mások is néhányan.

De nem néztem én se egyiket, se másikat, hanem csak Vörösmartyt.

Csodálatos érzéki csalódás ülte meg lelkemet. Ugy jártam vele is, mint Deák Ferenczczel, a mikor először láttam.

Az a fej, mintha sokkal nagyobb volna; azok a szemek, mintha sokkal ragyogóbbak volnának; az a termet, mintha óriási volna! Egész alakja körül – mintha a szentek sugára volna.

Leült, evett, beszélgetett, nevetett. Idő kellett ahhoz, mig észrevettem, hogy ő se nagyobb, mint más, s ő is ember, mint más s mig ujra és ujra eszembe jutott, hogy mit is mondott, mikor kezet csókoltam neki.

– Szervusz fiam, papnak csókolj kezet, ne nekem.

Középtermetü, nem kövér és nem sovány, bajusza és torzsolt szakála szürkülni kezd, de még nem fehér. Keveset és csöndesen beszél szép tiszta hanggal. Lassan sétálgat társaival. Két szemöldöke közt mélyebb redő s két szemöldöke tiszta, fényes szemekre vet árnyékot. Szép összhangzatos napbarnitott piros arcz. Rövid kézfejen jó vaskos ujjak. Barna ruhája.

Az a halászgunyhó, a mely akkor állott, ma nincs már meg. A hatvanas években jóval nagyobb putrit emeltek helyette. Leveles szinben volt az ebéd s nem a gunyhóban. Fele se fért volna oda a társaságnak. Nyárson sült garda volt az étvágygerjesztő első étel, balatoni halászlé és rostélyon sütött süllő a halnemü ételek. Volt egyéb étel is s ugy látszott, Vörösmartynak jó kedve és jó étvágya volt.

Ki hitte, hogy halálától csak néhány hét választ el? Utolsó napjaiban Kovács József, a későbbi hires egyetemi tanár és sebész volt körülötte s tőle hallottam, hogy szivbajának legalább egy év előtt már erősen kifejlődöttnek kellett lenni. Meg volt támadva tüdeje is s halálát közvetlenül tüdővizenyő nevü betegség idézte elő.

Akkor mi ennek nem láttuk semmi nyomát. A fürdőorvos talán legkevésbbé látta.

Felköszöntők nem voltak, mig a czigány oda nem jött. Ott volt ugyan a nemzet bárójának malaczbandája, apró czigánygyerekek hegedüs csoportja, de az urak ezt felküldték a hegyre, ne czinczogjanak itt közelben.

Szentgyörgyi Horváth József elküldött az igazi bandáért s Farkas Miska, nyalka uri czigányprimás csakhamar ott termett művésztársaival. S a mint lezengett egy szép dal a hegedüről, azonnal felállt Vermes Illés s lelkes nagyszavu felköszöntőben üdvözölte Vörösmartyt, nemzetünk örök életü nagy költőjét.

Felköszöntő jött felköszöntő után, de Vörösmarty nem szólalt fel.

Végül Szücs Antal emelt poharat:

– Hallgat a költő, nincs igaza. Én mondom azt, igaz tisztelője, mindennapi látogatója. Engedje meg urambátyám, hogy én most ellenzéke legyek, vele szembe szálljak.

Zsebjéből kivett egy kis papirost. A költő utolsó daltöredéke volt ráirva. Nyéken, Baracskán jutott hozzá.

– Ime uraim, barátaim: ezt irta a költő alig pár hét előtt:

»Fogytán van a napod, fogytán van szerencséd… Fogytán van erszényed, fogytán van a borod, mire virradsz te még szegény magyar költő? Van-e még reménység? Lesz-e még hajnalod? Férfi napjaidban hányszor álmodoztál, büszke reményekkel kényedre játszottál!…«

Vörösmarty közbeszólt:

– Ezt az irkafirkát ugyan elhallgathatta volna uramöcsém!

– De nem hallgatom én el, hanem kimondom itt bátran, hogyha van isten az égben: akkor Vörösmarty Mihály férfiálmai még megvalósulnak s büszke reményei még beteljesülnek s a mi hazánk még szabad lesz és dicső. Ha van isten az égben: az megáldja Vörösmartyt. Erre emelem én poharam.

Felugráltak a férfiak, ráhuzta a czigány, fölzugott a harsogó éljen s odarohantak mind az öreg költőhöz, ölelték, csókolták, sirva megáldották, még ruhájának szegélyét is könyekkel öntözték.

Bizony nem volt az érzéki csalódás. Bizony a szentek sugára vette körül a költő alakját!

Szentgyörgyi-Horváth József oda kiáltott Farkas Miskához:

– Azt a Rákóczit fiam!

S megharsant az az induló, melyet hat év óta nyiltan nem hallott Magyarországban senki. Börtönnek sötétsége várta azt, a ki Rákóczi dalát el merte huzatni.

De erre mégis csöndesebbek lettek az urak. Nem féltek ők. De féltették a költőt.

Szücs Antal oda sug Szentgyörgyi-Horváthhoz.

– A Hess légy: ez a költő mulató dala.

Ismerte ezt a dalt tul a Dunán mindenki. Apámnak is ez volt kedves dala. Meg a Lucza Panna dévajdala.

Szentgyörgyi-Horváth int a czigánynak. S a czigány, a mint bevégzi a Rákóczit: se lassan, se gyorsan, csak ugy közép módon megkezdi azt a dalt:

»Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar lányka, meggyógyulok ám én!«

Mind az urak utána dalolták.

És dalolta csöndesen a költő is. Szép tiszta mély hangja mint a harangszó ugy zúgott bele abba a zajos énekbe.

Én legalább csak az ő hangját hallottam.

Ez volt igazán utolsó dala. S a hogy a zene szólt, húszszor is elbúgta egymás után.

Jó öreg délután lett, mire bevégződött a halászebéd s a társaság visszament a fürdőtelepre. Itt uj, mulatságos kis eset várt Vörösmartyra.

Hogy volt, hogy nem volt: valami csodálatos módon mégis ugy volt, hogy Tamassa Pál ott a fürdőtelepen volt.

Hivatalos dolga volt-e, átutazóban volt-e, kocsisa etetni vagy patkoltatni nézett-e be vagy annak volt valami más dolga: ezt nem lehetett tudni. Hogy nem a fürdő használatáért ment oda: az bizonyos. Életében akkor fürdött először és utoljára: a mikor a fürdőteknőből kivették.

Ott üldögélt az édesvizü kút közelében egy padon. Száz galléru sötétkék köpönyegje akkor is a nyakában volt. Pedig augusztusi forróság volt. De köpönyegjét a kocsin nem hagyta volna a világért se. Hátha ellopják. Pedig azt el nem lopták volna a világért se. Nem viselt olyan köpenyeget már ötven esztendő óta senki. Olyan hetvenhét rétü volt annak a gallérja, olyan bizonytalan a szine, olyan megviselt a bélése s olyan furcsa egész minémüsége: hogy nincs az az enyves kezü vásározó orv, a ki azt megkivánta volna.

De ki hát az a Tamassa Pál?

Született Szent-Király-Szabadján, Veszprém vármegyében. Mikor? Nem tudom. Ugy 1780 körül. Mert 1809-ben már a vármegyének viceexactora, magyarán mondva alszámvevője volt.

Halhatatlan érdemeket szerzett pedig a vármegye iránt.

A vármegye nyakig benne volt Napoleon ellen a háborúban s az 1809-diki nemesi fölkelés sehol se volt oly népes és buzgó, mint épen itt. Mert akármilyen nagy hadvezér volt Napoleon, hogy a Bakonyt be nem veszi s azon keresztül nem megy: ez a vármegye előtt bizonyos volt. Csak meg kellett védelmezni.

De a háboru akkor is pénzzel járt. A nemesi felkelés épen háromféle pénzzel. Az egyik költséget viselte a nemesség, a másikat a jobbágyság, a harmadikat a hadi kincstár. A hadi kincstárt képviselte a helytartótanács Budán, a nemességet képviselte a vármegye, a jobbágyságot nem képviselte senki. Minthogy pedig a hadi kincstár szokás szerint mindig üres volt: a helytartótanács a nemesség nyakába akart akasztani minden költséget; – ha pedig a vármegye ez ellen börzenkedett: akkor kirótták azt a jobbágyságra. Ennek ugy se volt joga panaszkodni.

Mindenféle költségről egyféle nyugtát kellett venni. Ugyde egyféle nyugtáról lenézni, hogy hadi kincstárt, nemességet, jobbágyságot mely czimen mekkora összeg terhel: nem könnyü dolog. Sőt oly nehéz, hogy e fölött alispánok, katonák, számvevők, helytartótanácsosok, vármegyegyülések, tiszti ügyészek, szolgabirák, adószedők épen tiz esztendeig marakodtak. Elvégre valahogy csak elintézték.

– Nem oda Buda!

Ezt gondolta Tamassa Pál. S elkezdte átvizsgálni az iratokat. Az iratok pedig voltak két társzekérrel.

Csak viceexactor volt akkor, de nem bizott se a főexactorban, se a helytartótanácsban, se a központi számtisztekben. Föltette magában, hogy a két társzekérnyi irást keresztül betűzi.

Senki se bízta rá a munkát és senki se biztatta. Hivatalának rendes terheit megkettőztették, hogy se ideje, se kedve ne legyen önkénytes fáradalmakhoz. Mind nem használt semmit. Nappallá tette éjszakáit, dolgozott mint a hajóhuzó ló s egy év mulva készen lett munkájával.

Kisütötte, hogy a megyei nemesség és jobbágyság összesen tizenhat ezer forinttal károsodott. Ennyivel tartozik a hadi kincstár.

Tizenhat ezer forint!

Nagy szó volt ez akkor. Hatszáz forint volt az alispán fizetése. Százhatvan forint volt a megyei esküdté. De egész esztendőre. S ebből a megyei esküdtnek tartani kellett lakást, családot, hivatalhelyiséget, kocsit, lovat, kocsist, diszmagyar ruhát, mindent.

Mindez kitelt egy egész esztendőn át százhatvan forintból. Egy barátom, Bezerédy Imre, félévig volt esküdt s félévi fizetéséből nyolczvan forintból mind ezen felül még szerzett száznyolczvan birkát is.

Négy váltó krajczár volt egy iccze bor a kocsmában. Négy váltókrajczár volt egy font birkahus a mészárszékben. Két krajczárért adtak egész hétre szüz dohányt. A váltókrajczár pedig oly kevés érték volt, hogy harmadfél ért annyit, a mennyi most egy krajczár.

S mikor ilyen olcsó a világ: akkor szerzett Tamassa Pál a vármegyének tizenhat ezer forintot. A mi azt teszi, hogy az egész vármegyének egy esztendeig alig kellett valami házi adót kiróni.

Először: a közgyülésen megdicsérték.

Másodszor: az alispán kezdeményezésére baráti adakozásból vettek neki egy kardot és egy pár sarkantyus kordován csizmát. A kardot és csizmát elfogadta, a sarkantyut visszaadta, mert az csak hiábavalóság, hetykeség olyan embernek, a ki vagy kocsin jár vagy gyalog.

Harmadszor: a legközelebbi tisztujitáson megválasztották főexactornak s ezzel fizetését háromszáz forintra emelték.

Nagy szó volt ez.

Könyezett Tamassa Pál, mikor mindezt megértette. S megfogadta, hogy ezentul egész életét s minden erejét vármegyéjének, hazájának és nemzetének szenteli.

Tehát meg se házasodik.

Azt mondták rá: bolondság.

– Nem bolondság. Mert ha én a nemes vármegye előtt kijelentettem, hogy ezentul minden erőmet a vármegyének szentelem: akkor mit csinálok a feleséggel? Ha pedig a feleségnek szentelem: mi marad akkor a vármegyének?

– Jól van Tamassa Pál. Legényember maradsz, hamis ember maradsz, a menyecskékkel majd csak balkézről dévajkodol.

Ezt Kocsi Sebestyén Gábor mondta neki, a későbbi hires országgyülési követ.

– Ez se lesz igaz. És soha se vétek a tiz parancsolat ellen, mert az nem lenne tisztesség.

És nem is vétett. Soha se vétett. Élt vagy nyolczvanöt esztendeig, megöregedett, meghalt, eltemették, talán már föl is támadt, de asszonyt nem érintett soha. Se kezével, se szemével, de még csak gondolatával se.

Tiszttársai sokáig nem hittek neki. Sokáig leselkedtek utána. A királyt nem őrzik olyan titkon és gondosan, a hogy őt őrizték. Utóbb bátor és hamis menyecskéket biztattak fel, hogy incselkedjenek vele. Ez se ért semmit. Jég volt, szikla volt, megközelithetlen magasság volt minden nővel szemben.

A vármegye azonban nem foglalta le minden erejét. Maradt a nemzetnek is.

Kocsi Sebestyén Gábor kötekedett vele.

– Hát nemzetünkért mit fogsz csinálni?

– Ezt is elhatároztam már. Valami Vörösmarty nevü diák ember mindenféle dibdáb versekkel rongálja a magyar nyelvet, ennek akarom utját állani. Kidolgozom tehát drámákban és tragédiákban az árpádházi királyok történetét, hogy utánam a sok lityifityi poétának ne akadjon dolga. Mielőtt azonban ezeket kinyomtatnám, egyéb klasszikus munkák forditásával állok a világ elé.

Igy jelent meg tőle 1833-ban egy forditott munka e czim alatt.

Fedrusnak Augustus Szabadosának Esopusi Meséi. Weszprémben Számmer Alajos betüivel. 1833.

Nevét nem nyomatta ki a könyvön. S mikor kérdezték ennek okát, azt felelte:

– Kérkedés az. A világnak csak a jó könyvre van szüksége, de arra nincs, hogy ismerje az iró nevét.

Hajh, micsoda veszekedett magyar nyelve van ennek a könyvnek. Hogy a vidám lapok ezt nem tudják felfödözni s belőle hetenként mutatványszámokat közölni! Minő kaczagás támadna ettől a világban.

Jó Tamassa Pál kitünő exactor volt teljes életében, de átkozott rossz iró. Igazi csodabogár.

Csinált uj szavakat is.

Gyapot. Ez azt teszi: szőrös fülü.

Dühöly. Ez azt teszi: kritikus.

Fülész. Ez azt teszi: szamár. Ma már ugyan azt teszi: fülorvos. De Tamassa Pál ugy vélte, hogy a szamár szó nem való mivelt társaságba, jobb lesz tehát helyette a fülész.

Fülmél. Ez azt teszi: hallgatódzik.

Mikor a könyv megjelent: Vörösmarty irt róla birálatot a Kritikai Lapokban. Szerzőjét nem tudta. Kritikája igy kezdődött:

»E könyvet ismét valamely vén tátos irhatta, gondolám, midőn czimére tekintettem«. A könyv ugyanis Veszprémben, a hires Mondolat születése helyén látott napvilágot.

Tátos!

Ez a szó nehezére esett Tamassának. Tátos a mesebeli csodás ló, a ki minden akadályon átviszi lovagját s gazdájának minden ellenségét levágja vagy agyonrugja. Tamassa Pál pedig szerény ember, a ki semmiféle különös vitézséggel nem hivalkodik.

Vén tátos!

Hát vén ember az ötvenéves ember? Vén az, a ki még soha asszonyt nem érintett?

Egyébként is kegyetlenül lebirálta Vörösmarty azt a könyvet.

Hejh minden kedve eltünt jó Tamassa Pálnak ezen tul az irodalmi élettől. Irt ugyan még azután is. Drámái és Tragédiái nagy része még azután készült. Néhányat nekem is megmutatott 1863-ban. Kéziratai megtöltöttek egy egész hombárt, de többé sajtó alá nem adott semmit.

A magánélet társaságaiból is a mennyire tehette, kimenekült. Itt-ott még is csak kiesett valaki szájából ez a szó: tátos, – ez pedig bántotta őt. Hiszen a nemzetnek akart ő használni. Micsoda ripőkség őt ezért csuffá tenni?

Nos hát ez a Tamassa Pál üldögélt az édesvizü kutnál, mikor mellette ebédlő társaságával elment Vörösmarty Mihály.

Vermes Illés karon fogja Vörösmartyt s egy pillanatra megállitja.

– Engedd meg tisztelt barátom, hogy bemutassam neked Tamassa Pált, a mi vármegyénk egykori hires főszámvevőjét.

Tamassa Pál föl se kel ültéből, kezét se veszi föl térdéről, hanem csak nézi hosszan a költőt.

– Maga uramöcsém az a Vörösmarty Mihály, a ki ez előtt húsz-huszonkét évvel engem vén tátosnak nevezett?

– Nem emlékezem.

– Meghiszek magának uramöcsém, mert akkor még gyerekember volt, hát elfelejthette. Pedig az én magyar Fédrusom azt meg nem érdemelte. No én nem haragszom, de máskor még se tegye. Maga még fiatal ember uramöcsém, elfogadhatja tőlem ezt a tanácsot.

Vörösmartyt jó kedvre hozta ez a beszéd. Kezet fogott Tamassa Pállal.

– El is fogadom urambátyám, szives köszönettel.

Három hónap mulva Vörösmarty halála hirét hallotta Tamassa Pál.

– Sajnálom szegény fiatal embert. Tele volt jó igyekezettel. Most már bánom, hogy ugy megfeddtem Balaton-Füreden.

Nagyon kicsi dolog ez a Tamassa Pál története. Ámbátor épen az ő mulatságos Fédrusa birta rá Vörösmartyt, a mint birálatában maga mondja, hogy nyelvünk titkait, nyelvünk ujitásának és nemesitésének törvényeit mélyebben tanulmányozza: mégis csak kicsi dolog ez.

És én mégis leirtam.

Mert nincs Vörösmartyról, nincs mult időnk nagyjairól olyan kicsi dolog, a mit én szivesen le nem irnék. A mit én koromnak s az utánam következő nemzedéknek számára a bús feledékenység karmai közül szivesen meg ne mentenék.

De másnak is kötelessége volna ez!

Petőfi életének részleteit összeböngészik utódai. Örül a lelkem, mikor ezt látom. Már olyan csizmadiának is tudjuk nevét, a kinél egykor csizmát varratott vagy foltoztatott. Idáig menni nem szükséges, de ez se baj. Ha selejtes is, inkább több legyen, mint kevesebb vagy semmi. Az életnek minden apró részlete ezer és ezer ember figyelmét költi fel. S a figyelem először a részletet, azután magát az életet öleli át. Végül azt, a mi a költő életében fenség és örök tanulság az egyén számára és a nemzedékek számára. Átalakul az az élet utóbb nemzeti hagyománynyá s a rég elporlott élő nemzeti hőssé. S a nemzet gazdagságát nemcsak vagyonának ezer milliói, erejét nemcsak katonáinak százezrei teszik. Gazdagságának hatalmasabb és fenségesebb része multjának dicsősége, hőseinek sokasága. És az az önérzet, a melyet ezek fénye költ ki s növel magasra és terebélyessé. Rengeteg erdő a nemzeti önbizalom, de a világosság nélkül, melyet az ősök dicső példáinak napfénye gerjeszt, elsárgul és elhervad az.

Mit csinál a német nemzet nagyjaival?

Nézd meg magyar iró: mit csinál Dürer emlékezetével és Goethe kalandjaival? S mind a többiekével?

Minden porszemet összegyüjt: halom lesz belőle. Minden füszálat összegyüjt: pázsit lesz belőle. S ápolja a halmot s öntözi a pázsitot.

Vörösmarty, rólad elfelejtkeztek az utóbbi évtizedek. S néhány évtized még s nyomaidat elfödik a feledés sürü fellegei. Néhány ifju, néhány tudós, néhány lelkes nő buzdul még föl örökké szép alkotásaid fényén és melegén: de életed apró titkait, gondolataid és érzelmeid fejlődésének részleteit nem buvárolja senki. Mintha Gyulai Pál nagy müvével bezárult volna mögötted a világ örökre.

Pedig a te életed oly szép és oly gazdag. Oly ragyogó és melegitő!

Cserhalmod utóhangjaként jól irtad ezelőtt hetvenhárom esztendővel: téged a sors erős vaskarja hamar lehuz örökre, sirodat benövik a vad fák ágai s ki fog még emlékezni felőled, s ki tudja, hogy megfáradt alakod hamvára hol nehezkedik a domb?

Nem tudják.

S ha tudják is: kevés az. Dicső életének emlékeit gyüjtsük össze s ne csak sirjának koszoruit.

JÓKAI.

(Jókai apjának betegsége. – Az öröklött betegség. – A váltószivesség. – Hogy készült az „Arany Ember“? – Hogy készült a magyar büntető törvény? – A hogy a költő alkot.)

Vörösmarty husz évvel előbb 1835-ben is Balaton-Füreden töltött néhány kedves napot. A regényirás sohase jutott eszébe. Apróbb beszélyt irni eszébe jutott néha. De nehezen szánta rá magát s igazán nem is sikerült egy kisérlete se. 1835-ben a Balaton rábirta egyre. »A füredi szívhalászat« czimű beszélyét ez évben s Balaton-Füreden gondolta ki. De ez azért még se balatoni költészet. Van benne víz is, van benne tó is, előfordul benne a Balaton is, de a Balaton külön élete, fényes egyénisége, ragyogó szépségei nincsenek benne.

Jókait jobban megragadta a Balaton. De ő is csak a téli Balatont vonta be költészetének aranyos sugarával. Azt a Balatont, a melyet soha nem látott. Huszonöt esztendőn át töltötte nyári napjait Füreden, húsz esztendeig volt ott első rangu háziur, de azért a Balatont télen sohase látta. Mégis irt róla az »Arany ember«-ben.

Története van ennek.

Jókai apja, Jókai József, nem élt nagy időt. Alig 56 éves korában halt meg 1837-ben. Különös hajlama volt ahhoz a betegséghez, melyet az orvosok hörghurutnak neveznek. Már fiatal ember korában is ágyba döntötte néhányszor. Élete utolsó tíz évében többször megrohanta ez a betegség. Ha téli vagy szeles időben ment Ó-Gyallára, a hol birtoka volt, vagy vidékre, mikor a kötelesség parancsolta: ritkán kerülte ki ezt a nyavalyát. Elvégre egy utolsó roham kioltotta nemes életét.

Ez a betegség huruttal, lázzal, fájdalmas köhögéssel, nagy erővesztéssel jár. Néha vérzést is idéz elő az erőszakos köhögés.

Mikor Jókai harminczhét éves volt, 1862-ben, nála is efféle betegség kezdődött. Köhögés, hörgőbántalmak, mellvérzés.

Azért 1863 elején mégis lapot inditott és pedig politikai nagy napilapot s a mint meginditotta: két hónap mulva mégis becsukták a Schmerling-rendszer katonai biróságai.

A börtön segitett ugyan egy kicsit a betegségén, de tavaszra kegyelmet kapott s kiszabadult. S a mint kiszabadult: erős köhögés és vérhányás jött rá. Egyik legszebb regényét, az »Uj földesur«-at istentelen köhögés közt irta meg.

Sok jó barátja, sok nagy tisztelője ezerféle tanácscsal vette körül. A jó orvos urak azonban dögrovásra irták. Kikutatták boldogult édes apja gyakori betegségét s halálának okát s ez alapon Jókaira is megállapitották az »öröklött terheltséget«.

Micsoda sivatag szó ez: »öröklött terheltség«. Hiszen abban, a mit ez a vad szó jelent, elvégre lehet igazság. Ki pörölne az orvos urakkal? Ki tudná őket megczáfolni olyan tudományban, a melyhez ők se értenek, mi se értünk? Elvégre, ha az ember örökölheti apjától vagy anyjától a kék szemét: örökölheti a tyukszemét is. Miért ne? És miért ne örökölhetné az ember őseitől a hurutot és náthát is? Különösen a hurutra és náthára való hajlandóságot? De hát »öröklött terheltség«-nek kell azért ezt nevezni? Szabad az ember homlokára, ha valamely őse nyavalyás volt, azt felirni, a mit Dante látott a pokol kapuján?