Part 7

– Nagyon egyszerű a kérdés. Azt kell mondani a holnapi tárgyaláson, hogy az Alapi esete a szerkesztővel teljesen abnormis és semmi szabály alá nem vonható.

– Mért?

Keglevich furfangosan nevetett.

– Mert Alapinál esetleges fizikai lehetetlenségek foroghatnak fenn minden sértésért elégtételt vehetni.

– Hogy-hogy?

– Tegyük fel, hogy Alapiról Pray, Istvánffy vagy Jászai, szóval: valamelyik olyan történetíró írta volna meg, hogy gazember, aki már kétszáz év előtt meghalt, hogyan vehetne most magának Alapi azokon szatiszfakcziót? Hát nem volna az lehetetlen? S ami lehetetlen, az nem diffamáló. Nos, ebből aztán egyenesen az következik, hogy Alapi abnormis személy. S ha abnormis, nem lehetnek rá kötelezők a normális szabályok és kodexek.

Csáky majd a bőréből ugrott ki örömében s vitte haza nagy sebbel-lobbal a fifikus tanácsot.

A becsületbiróság másnapra halasztott tárgyalásán csakugyan használt az argumentum. A Perjéssy-párti birák meghökkentek. Ez bizony igaz. A kopasz koponya eleget izzadott (mert a kopasz becsületbiró vitte a szót), látszott rajta a kinlódás, de nem bírt semmi ellenargumentumot kifacsarni. Az ilyen fejnél a mészkő is hamarabb ad szikrát. Igaz vagy nem igaz, ők azért a felük felé szeretnék hajlítani az igazságot, mert ők birák, s oda argumentáltak, felhozván hetet-havat, hogy a felük még sem tartozik megverekedni Alapival.

A másik Perjéssy-féle bíró megbetegedett az éjjel – tehát ujjal kellett őt pótolni: báró Harkányi Frigyessel. Ez legalább szeretetreméltó ellenség (vagy bíró – mert mindegy), közbe-közbe vidám adomákat szőtt.

– Ezeket már hallottam – jegyzé meg Zrinyi.

– Hol? Kitől? – kérdé Harkányi röstelkedve.

– Még csáktornyai lakos koromban az ottani plébánostól.

A becsületbíróság gonoszul mosolygott a régi adomákon, de Zrinyi gavallérosan viszonozta egy ujjal:

– Olyan világ van itt tiköztetek – mondá kedélyesen, a tárgyalás argumentumaira czélozva – mint az én gyermekkoromban volt Ferdinand és János alatt: Ferdinand is nevezett ki a megyémbe, Somogyba, főispánt, Szapolyai is. A Ferdinand főispánja is megyegyülést hívott össze Kaposvárra és megalakította a tisztikart: alispánt, szolgabirákat, községi birákat, nemkülönben Jánosé is. Már most aztán egy-egy faluban az egyik ember a Szapolyai hívének mondotta magát, a szomszédja ellenben már a Ferdinand pártján volt és így tovább. Ha két különböző párton voltak Péter és Pál és ha összepereltek, hát egyik is a maga szolgabirájához vitte panaszát, a másik is. Volt ebből nagy herczehurcza. Ha pedig egy párton voltak és elmentek teszem azt a Szapolyai-párti bíróhoz, hát amelyik elvesztette a pörét, legott átpártolt Ferdinandhoz, ahol aztán okvetlenül megnyerte a Ferdinand-párti bírónál. Ezért tüntök ti fel nekem olyan nagyon ismerősöknek. Mintha már találkoztam volna az igazságaitokkal valahol.

Hosszas vita után végre az elnök, a katonaviselt fehér aggastyán, az Alapiék argumentumainak adott igazat s meghozatott a határozat, hogy báró Perjéssy elégtételt tartozik adni Alapi Gáspárnak.

Nagy érdeklődést keltett a fashionable körökben a párbaj híre. Egyébiránt mindenütt. Hogyne az ördögbe: Párbaj egy exholttal! Egy Zrinyi korabeli vitézzel. Aki különben úgy néz ki, mint egy beteg macska, vagy mint egy egészséges szabólegény. (Kricsi’s Worte.) Ah, a Perjéssy, a kedves Miska báró. Irigylendő egy miskaság! (Auch Kricsi’s Witz.) Mondieu, milyen rekord! Megvagdalni egy renaissance-korabeli lovagot, egy afféle Bouillon Gottfriedet en miniature.

A nevezetes esemény minden mozzanata reprodukáltatott a lapokban. Ezek a papir-orgazdák szeretik a vért. Nagy farizeusok. Ha meglátják a vért, lármáznak, szörnyűködnek, közzé keverik könyeiket és tintájukat, de szeretik, kimondhatatlanul szeretik a vért – a másokét.

És a Belzebub segíti őket. Nagy szenzácziót tologatott eléjük.

A párbaj, mely egy vívóteremben történt, könnyű sértés lévén, kardra ment, első vérre. Senki se gondolt szerencsétlenségre. A Miska báró már két év előtt megkapta a «bajnok» czímet az Athletikai Clubtól, hát nem csirke; – Alapi is tudja a módját, ha el nem felejtette, hát egy pár bravour-suhintást mutatnak és végzik valami szerény karczolással.

A felek kiálltak s Alapi csak játszott egy darabig a kis báróval, még hátrált is, aztán mintha egyszerre megunta volna, hogy elég volt már, bizonyos vehemencziával csillant meg kezében a penge sajátszerű czikázással, amit, állítólag, egy arabstul tanult háromszáz és néhány esztendő előtt.

Egyetlen könnyed vágással, annyi grace-szal, mint mikor egy almát akar valaki elegánsan kettészelni, a balhalántéktól kezdődve, végig a balszemen, a szájpadláson, széthasította Perjéssy koponyáját, úgy, hogy megnyilt belseje, mint egy bibliotheka, a szeme pedig kifutott s az irtózatos vágás el nem végződhetvén a koponyán, utat hasított magának be mélyen a vállpereczbe és ott átvágta az életeret. Élő emberek sohase láttak ilyet. A Toldi Miklós ereje lakott ennek a vézna embernek a sovány karjaiban.

– Ide, Farkas! Hamar Farkas! – rohantak az orvosok a szivacsaikkal, tapaszaikkal, tűikkel.

Alapi Gáspár ellenben leereszté a kardját nyugodtan és csendesen, a Perjéssy segédei felé fordult:

– Manu propria – mondá az ő szatirikus fanyar mosolyával. – Reménylem, elismerik most már az urak, hogy az _igazi_ Alapi Gáspár vagyok de Nagy-Kemlék.

Azok szótlanul, megüvegesedett szemekkel néztek rá, mint egy természetfölötti szörnyetegre.

Az orvosok mindent megtettek, amit lehetett, de nem volt mentség: az elvérzést nem lehetett megakadályozni és az előhivott mentők már csak holttestet találtak.

Volt nagy megrőkönyödés a városban. Az eset hire elterjedt, mint a futó-tűz, egy óra mulva már a kis bogárhátú házakban is beszélték, a Gellért alján és a távol Zuglóban fákat nyesegető napszámosok közt folyt a szó:

– Megint bomlanak a nagyurak. Egyet leöltek maguk közül.

– Ostoba mulatság. Mikor vadaskertjük van és ölhetnének őzet is vagy szarvast.

Bent a város közepén a Koronaherczeg-utczában pedig csoportokban álltak ki a boltajtók elé az inczi-finczi varrólányok, élőrózsák a művirágok között és sóhajtozva emlegették:

– Pedig, istenem, de szép fiú volt!

A hordárok rikácsolva árulták a lapok rendkívüli kiadásait: «Halálos kimenetelü kardpárbaj!» A nemzeti kaszinó épületére kitüzték a gyászlobogót. A képviselőház folyosójára Dr. Rosenberg Gyula hozta meg a hírt s ott mingyárt azt kezdték firtatni, hogy mit hagyott itt a halott; s minthogy nem volt egyéb, csak egy vadászebidomító szövetkezetnek elnöke, azt találgatták, hogy kit lehetne a helyére tenni. Mint minden megüresedett hivatalnál a világon, itt is mingyárt mindenkinek Hieronymi Károly volt az első gondolata – csak azután ágaztak szét a jóakaratok kevésbbé tekintélyes egyéniségek közt.

A részvét a temetés napjáig (szombaton délután volt a Perjéssy temetése) óriási módon felcsigáztatott, részint a lapok czikkei által – melyekből csak néhány czímet kell fölemlíteni: «Középkori brutalitás», «A holt vitéz suhintása», «Egy horvát Holubár» – részint azon megható részletek miatt, melyek kolportáltattak. A halál különben is nagyítóüveget visel s ha hirtelen visz el valakit, a nagy sietésben rendesen ott felejti.

Ez az üveg szépnek, okosnak, felülmulhatatlannak mutatja az elköltözöttet. Lángész volt, gavallér volt. A szívek húrjait megrezegteti egy fájó gondolat s egy kis keserüség támad nyomában. A halott igazsága erősebb, mint az élőé – az ő örökre becsukott szemeiből világosabban látszik az őszintesége. Egyébiránt az összes emberi hazugságok közül ez a legszebb.

Száz és száz koszorú borította el a koporsót s óriási tömeg kisérte ki a temetőbe: rokonai, menyasszonya, a kaszinó urai és az utczák dologtalan népei. Ez a csőcselék. Ez a ronda nép. Ki adna ennek a véleményére valamit. És mégis ez a legnagyobb pompa. Nagy pályák, nagy ambicziók, ragyogó életutak betetőzése. – Ez, amit pénzzel nem lehet megvenni. Hogy megindulnak anyókák, csizmadia-inasok, faczér pinczérek és székálló legények. A pálinkás-söntések mellől, amerre a menet megy, előkullognak a vén napszámosok és ők is mennek a hömpölygő népárral; kimenőt vesznek a szolgálók és szakácsnők, hasonlóan belevegyülve a kavargó embertömegbe, hol egy-egy mondás, szinte szikra égeti, izgatja, háborítja a fogékonyakat.

– Bizony nem jó, nem szép, hogy a hajdani magyarok ölni kezdik a mostaniakat.

Megy-megy a tömeg lassan, ünnepélyesen a koporsó után, mintha az övé lenne. Ez alacsony, máskor közömbös rétegeket áthatja egy homályos érzés, egy sejtelem, több, egy tudás, hogy most _történik valami_.

És aztán? Aztán elmulik a temetés, bekaparták a halottat, egy púppal több púp van a földön s egy evővel kevesebb itt fönn; egy evővel, egy parancsolóval vagy egy szolgával. De az mindegy.

A nagy urak hazaoszlanak, a síró menyasszony elájul, a szülők zokognak, a csőcselék pedig elérzékenyül ezeken – a közhangulatot beszívja, mint az itatóspapiros a zsírt. Ezzel a közhangulattal aztán oda csoportosul a Zrinyi-féle bank elé és elkezdi a tüntetéseket.

– Abczug Alapi! Abczug Zrinyi!

Jó szerencse, hogy nem alszik a gondviselés. A rendőrség ott toppan és szétkergeti őket.

MÁSODIK RÉSZ.

VII. A POÉZIS.

Szarkák! Ti csacsogó, kedves jószágok, röpüljetek ma a Zöldfa-utcza egy házára, ahol a Rózerék laknak. Láttatok már valaha kéményt olyan vidáman füstölögni, láttatok már embert olyan kevélyen lépegetni haza a templomból, mint Rózer urat? Meg-megáll útközben nyájasan beszélgetni egy-egy ismerőssel, de nem sokáig, csak egy vagy két perczig, ameddig elmondhatja: «De, jaj, sietnem kell haza, mert gróf Zrinyi Miklóst várom ebédre.»

És már a hét elején kezdődött a nagy boldogsága, az övé, meg a Rózer-mamáé. Összekombinálni az ebédet, scampikat rendelni Fiuméból, kaviárt Orsováról, sajtot Fogarasról, fehér czipót Rima-Szombatról, szőlőt Velenczéből. Aztán volt egy nagy gourmand ismerőse, egy bonvivant porosz herczegnek az ex-segédtisztje, egy nyugalmazott vén féreg, aki mindent megkóstolt, ami jó van a világon. Őt is fölhajkurászta Rózer úr valahol a Nagymező-utczában és az italneműek iránt tudakozódott, kérdezvén őt kerülgető után, hogy mit tart a legurasabb italnak.

– Az igen relativ dolog – mondá, a szájával csettentgetve, lovag Schmitt. – Atyám, néhai lovag Ulrich Schmitt, egy csésze theát készített egy nap Suezben, barátjának: Sir Ralph Abercambrenek, aki az angol sereget vezette a francziák Egyptomból való kiszorítására. Atyám leleményes ficzkó volt, Rózer úr. A csésze theához a Gangesból, a Themseből és Nilusból szerzett egy-egy kis vizet az onnan jött és ott horgonyzó hajókról s ezek közé ausztráliai kókuszdiót és amerikai nádmézet kevert, – úgy hogy mind az öt világrész képviselve volt a csészében. Biztosítom önt, uram, hogy a thea nem volt jobb bármely más theánál, de Sir Abercambre bizonyára nagy élvezettel szürcsölte azt.

Még sok csudálatos italról és folyadékról emlékezett meg Schmitt kapitány, míg végre megállapodtak a Pommery-secben, a Rothschild-Moutonban és a Chablyban. Egy kis tokaji persze szintén nem árt. De bármennyit fáradt is Rózer úr és Rózerné asszony, mindent bőven kárpótolt azon percz édessége, midőn végre Georges belépett a szalonba és az összegyült vendégek nagy meglepetésére (mert Rózerék az effektus nagyságára dolgozván, csak éppen ezeknek nem árulták el a nagy titkot) jelenté méltóságteljes ünnepélyességgel:

– Gróf Zrinyi Miklós és Juranics Lőrincz urak.

– Ah! – röppent el minden ajkon. A szép Bobor ezredesné halkan felsikoltott, forró és piros lett a képe, mint a láng. Rózer mama ijedten kapott a frizurájához s mint valamikor hajadon korában, megnyálazván ujjait, azokkal egyengeté simára. Georges egy ideig szigorú pillantást vetett rá. Rózer kirohant a vendégek eleibe, mint egy bolond. A szegény kis Anna pedig, akire senkise figyelt, olyan fehér lett, mint a fal.

– Isten hozta! Oh, isten hozta!

Maga az ezredes is glédába állott, mintha egy Feldzeugmeister beléptét várná.

De hát hiszen éppen az volt a Zrinyi egyéniségének varázsa, ha belépett valahova, hogy úgy tünt fel, mintha mindig ott lett volna. Rokonszenves volt, szinte ennivaló. Könnyed, fiatalos mozdulatokkal. Oly egyszerű és mégis látszott rajta a nagy úr, az oligarcha.

– No hát, eljöttem, – mondá, kordiálisan nevetve és a Rózer úr kezét megrázva még odakünn – és ha jó lesz az ebéd, akkor megcsináljuk a szerződést a házra.

Rózer úr arcza sugárzott.

– Oh, ne is tessék említeni… Ne is tessék. Kinevetnének, ha megtudnák. Oh, nagy szerencse, nagy szerencse. Hát hiszen majd megegyezünk. Mindenesetre megegyezünk. Csak ne tessék említeni.

Olyan zavarban volt, nem hogy a vendégeit eresztené elől, maga futott be előre, mint egy uszkár s nagy szemöldeit jelentőségteljesen mozgatva, hangosan kiáltá a lányoknak (ugyanis ott volt a Sartory Pál két kisasszonya is):

– No, jön ám egy szép fiatal ember! Hm.

Már ott is volt a fiatal ember, Juranics, s maga is hallotta a Rózer úr felkiáltását. Zrinyi a háziasszonynak mondott néhány udvarias szót, a szegény teremtés nem tudta, mit tegyen; keresztül-kasul futkosott a székek közt, hogy melyik a legszebb, legérdemesebb (notabene egyforma sárgaselyem székek voltak a szalonban), aztán felkapván egyet, fölemelte és megfujta, a kendőjével lecsapkodta róla a port, pedig nem is volt poros s úgy vitte Zrinyinek, hogy üléssel kinálja.

Ennyi idő éppen elég volt, hogy Zrinyi és Juranics megismerkedjenek mindenkivel. Bobor ezredessel is. Zrinyi melegen rázta meg a kezét, ő is eltanult már egy-két ujkori frázist, fölvett egy kis mázt.

– Sok szépet hallottam vitéz tetteiről – szólt nyájasan.

Mire a goromba öreg ezredes boldogan pirult el s meghajtván fejét, nagynehezen mondta:

– Én is az önéiről.

De a bámulat fogta el, látván, hogy Zrinyi Miklós egyenesen a feleségéhez tart s mint régi ismerősök kezdenek társalogni. Mordizom adta! hogy lehet ez? A zöldszemű szörny kombinálásra ösztökélte. Nem valami fiatalkori ismeretség? Eh, hiszen Zrinyi háromszáz év előtt élt. Mariska pedig csak harmincznégy éves. De mégis ismerik egymást. Ez tény, ez látnivaló. Megfoghatatlan valami.

Iparkodott is legott a közelükbe férni, hogy miről beszélnek, mert eddig csak egy pár szó ütötte meg a fülét messziről:

– Mily meglepetés? Hogy jut ide? – kérdé a szép ezredesné és szeme, arcza szikrázott, még a rőt haja is szikrákat látszott hányni.

– Mert most már én vesztettem el valamit – felelte Zrinyi kedélyesen.

– No, ugyan mit? – S az asszony negédesen vetette hátra fejét.

– Találja ki.

– Miért nem mondja inkább, hogy találjam meg?

És hamisan lesütötte a szemeit.

– Hiszen mondanám én, – nevetett Zrinyi – de…

– Hiszen találnám én, – nevetett vissza a szép asszony – de…

– Eh, csak ez a sok «de» ne volna, ezek az útonálló zsiványok, akik akadályoznak, kifosztanak…

– Az enyém nem zsivány – incselkedett az ezredesné, a narancsszín keztyűivel legyezgetve magát kaczéran. – Az enyém csak egy kövér kanonok, aki azzal rémítget, hogy nagyon le kellene hajolni.

– Az ördög vigye azt a kanonokot, rám nézve ő tisztelendősége mégis csak utonálló.

Különös párbeszéd volt, senki sem értette a magját, de mégis azt a benyomást tette, mint két damaszkusi kardpenge, amelyik a másiktól ad szikrát.

Zrinyi elemében volt. Harun Al Rasidnak képzelte magát, aki Giafar vezirével kalandon van, Bagdad egyik külvárosában. Egyszerre megfordult, éppen mire odaért az ezredes s észrevévén, hogy Juranics Lőrincz már ráakadt a zugligeti kis leányra, maga is odalépett Rózer Annához s megcsipkedte arczát, öreg bácsi módjára:

– Derék Juranicsom csak mindég megérzi, hol vár rá a legnagyobb veszedelem.

Anna arcza lángba borult, lett fehér rózsából piros rózsa.

– Sokat búsult a fiú maga után.

Anna lehúnyta a szemeit, hosszú pillái mint selyemrojtok rezegtek édes arczán.

– Ah, Istenem! kicsufolnak – rebegte.

– A holtak nem hazudnak, szép kis húgom.

Aztán sorba vette a vendégeket, mindenkivel váltott néhány szót. Sartory Pálnak, aki már régi ismerőse, elmagyarázta, hogy a régi Pest hogyan nézett ki (az öreg Sartory, mint egy kovács műhelybeli fujtató, folyton sóhajtozott ama régi Pest után), majd Wladával, a doktorral diskurált és Schmitt kapitánynyal, aki szintén jelen volt. De mind ez csak perczekig tartott, mert Georges jelentette, hogy tálalva van, mire az ebédlőbe mentek a vendégek és helyet foglaltak. Az asztalfőn az ezredesné ült, jobbfelől mellette Zrinyi, balfelől a háziasszony, mellette Bobor ezredes, aztán vegyesen tarkítva az elhalt Rózer-gyerekek keresztmamái és a férfiak, Schmitt kapitány, Sartory Pál és dr. Wlada; míg ellenben Juranics a házikisasszony és az egyik Sartory-leány, a Zsófi közé került.

Az ezredesné picziny lába mindjárt a leves után a Zrinyi lábára talált valahogy rátévedni, amely tévedés aztán egész a sajtig permanencziában maradt és Szigetvár hős védője igen örült, hogy ez a szokás még ki nem veszett. Csak nemrég is (egy évvel a szigetvári veszedelem előtt) ezzel a selymasággal töltötte idejét egy nagy ebéden, Pozsonyban, Salm grófnál, a Kanizsai Orsolya lábacskájával. Vannak hát halhatatlan szokások. Az emberiség csak a magas régiókban, a felületen módosul, a napfénynél, ahol látják, de örökké változatlan marad, ahol nem látják – az asztal alatt.

De még sok esemény vár ránk, nem időzhetünk bőven az ebéd leírásánál, melyről sokat fognak pedig beszélni Sartoryék és az elhalt gyerekek keresztszülői. Az tény, hogy minden jó volt; a menü tökéletes, a tálalás szédítő gyors, akárcsak a királynál. Zrinyi hangulata egyre emelkedett, meg tudott az ott nyerni egy pár szóval minden embert, de különösen Bobor ezredest, akivel vis-à-vis ülvén, sokat diskurált.

– Milyen csatákban vett ön részt, ezredes?

– Ott voltam Sadovánál, uram.

– Nos és mi lett önökkel?

– Megvertek, meghátráltunk.

– Csudálom, hogy ilyesmi megtörténhetett, ha ön is ott volt.

Bobor kevélyen pödörgette ősz bajuszát.

– Teringettét, magam se értem a dolgot. De egy ember csak egy ember, uram.

Bobor ezredes az ebéd végén a kávénál kijelentette, hogy I. Napoleon után Zrinyi Miklóst tartja a legkülönb embernek, s aki ezt kétségbe meri vonni, azt két egyenlő darabra vágja. S ezzel szétnézett vérbeborult szemekkel a társaságban, mint egy felbőszült oroszlán, mert ha bort kóstolt, rabiátus lett.

A pompás borok különben mindenkire megtették hatásukat. Juranics régi magyar nótákat énekelt, melyek rendkívül tetszettek. Rózer Anna álmatagon hallgatta, hátradülve kissé egy fauteuilben és nézte, nézte, egyre nézte ölébe eresztett jobbkeze ujján a kis mélyedést, amit egy gyűrű viselése okozott. Egy kis zöld topázgyűrű, ami most nincs ott, pedig még ott volt azelőtt. Nem álom-e, hogy nincs ott? Nézi, nézi és nem álom. Valaki megfogta a kezét az ebéd alatt és a régi idők udvarlási módja szerint lehúzta nagyügyesen a szegény kis topázgyűrűt. Mégis csak nem szép attól a valakitől.

Wlada doktor hasonlóan el volt ragadtatva a Juranics hangja által s elfogván a sürgőforgó Rózeréket, lelkesen szedte szavakba kitörő érzelmeit.

– Milyen koloritja van! Gyönyörű dolgok. Szeretném tudni, hol lehet ilyesmit élvezni. Dalokat, melyeken a dédapánk nagyapja érzelgett. Királyoknak való mulatság! Gratulálok az önök ebédjéhez, Rózer úr és asszonyság! Én már herczegeknél is ebédeltem – de az mind schmarn.

Rózeréket ugyan kár volt villanyozni, Dunába vizet csurgatni; most se birtak már a kevélységükkel, majdnem szétrepesztette őket.

– Doktor, doktor, – sugdosta Rózerné – ennek a Juranicsnak tetszik az Anna. Az én szemem nem csal, doktor, azért, hogy ostoba asszony vagyok. Ez az ember bomlik az Annánk után.

– És kiféle, miféle ez a Juranics? – vágott közbe Rózer úr.

– Nagy úr, horvát főnemes; bánok, főispánok véréből való. Várai voltak az őseinek, neki is – de most persze semmije sincs.

Rózer önérzetesen ütögette a mellét.

– Van nekem. Hm.

Csak még fokozta a Rózerék boldogságát, hogy odakünn az előszobában egy pár ujságíró jelentkezett, akik részleteket óhajtottak tudni a mai ebédről és kérték Rózer urat, hogy diktálja, mi mindent beszélt Zrinyi az ebédnél. Nem mondott-e valami anekdotát a régi világból? Vagy valami kritikus megjegyzést a mai viszonyokról?

– Ah, istenem! – mondá Rózer úr és a szeme villogott, mint két karbunkulus. – Mennyit beszélt ő nálunk! De nem emlékszem, uraim. Oly rossz memóriám van. Tele van növénynevekkel. Tetszik tudni, még patikus koromból. Mert kicsiből vertem fel magam és nem szégyenlem elmondani. Ah, mennyit beszélt. De az átkozott növénynevek miatt semmi se fér már a fejembe. Hanem a feleségem, az nagy talentum az ilyenekre…

S ezzel kinyitván a szalonajtót, bekiáltott, hogy mindenki hallja:

– Kriska, Kriska, gyere ki fiam. Itt vannak az ujságírók. Írni akarnak a mai ebédünkről!

Kriska asszony kitipegett-kitopogott, mint egy szaladó kacsa, fekete főkötője lefityegő csipkéi libegtek-lobogtak, csapkolódtak jobbra-balra. No, ő aztán beszélt is annyit az ujságiróknak, hogy tíz hasábot is tele lehetne vele írni, a szívükre kötvén kétszer-háromszor:

– Ki ne felejtsék, lelkem, a befőttet. Nagyon tetszett neki a befőttem. Azt mondta a befőttemre, hogy az anyja házánál sem evett olyat. Pedig az anyja, bizonyos Karlovics Ilona két országban volt – azt mondja – hires gazdasszony.

E nagy örömmámorban csak egy bántotta Rózerékat, hogy az egész világnak meg nem mutathatják magukat. De hátha erről is lehetne segíteni? Ha például Wlada doktor egy kis sétakocsizást ajánlana a ligetben egészségi okokból. Nosza rá kell a doktort beszélni.

Wlada kötélnek állt és csakugyan nyélbe ütötte a kocsikázás tervét, csak éppen Bobor ezredes ellenkezett, mondván, hogy egy kis «post kaffanum» (a kávé utáni borozgatás) többet ér minden friss levegőnél az egészségre. A ravasz doktor ezen is segített.

– Tudja mit, ezredesem, üljünk mi ketten egy kocsiba, én majd hozok a kabátom alatt egy palaczk pezsgőt, a zsebemben két poharat s künn, az Isten szabad ege alatt, valahol a Zuglóban, kocczintunk egyet.

Isten neki. Ez már nem rossz idea. Így nem forogván fönn többé semmi akadály, kocsikat hozattak s egész karaván indult útnak. A családi batardban Rózer-mama a leányával, az előülésen Juranics, a másik kocsiban Zrinyi Miklós az ezredesnével, a harmadikban Rózer úr keresztlányaival, a Sartory-kisasszonyokkal, a negyedikben Wlada doktor az ezredessel. Az öreg Sartory és Schmitt kapitány otthon maradtak dominózni.

Oly őrült kavargás, dübörgés, hömpölygés volt a ligetben, amilyen nyári vasárnap este szokott lenni. Az alkonyodó nap széthintette utolsó fényét, mintha csurgatott arany lenne, a fákra, a füvekre és ott játszott, ugrált a nagy szökőkút vízkévéjében, kimelegítette az ezredesné arczát, olyan színe lett, mint egy nagyon érett szép baraczké, bekandikált a Rózerék batardjába és az Annácska perkálszoknyáján, a szélétől végig a térdén, egy arany pántlikát feszített ki, megcsiklandozta egy kicsit a karját, mely a piros ernyő alatt egy királygomba hófehér gyökének látszott. Ugyanegy időben felkereste a doktor Wlada fiakkerjét is és hamarosan megforralta hév sugaraival a pezsgőjüket (most már akár megihatja) s mint aki minden dolgát jól végezte, egyszerre lebukott, eltünt, mintha szinházi sülyesztő volna alatta.

Hűs szellő kezdett lengedezni, édes balzsam. Egy-két fordulás után a köröndben Rózer-mama kiszállást vezényelt és egy kis gyalogsétát ajánlott a fák között.

Személyeink csakhamar elvegyültek párosával a néptömegben. Sok ember, sok ismeretlen ember szinte magány. Egyedül bolyongtak Zrinyi és a szép ezredesné, Juranics és a kis Anna. Hogy mit beszéltek? Isten tudja. A levegőről is beszéltek. Egy-egy kakaduformájú női kalapot megbiráltak. Nézték az eget és az úszó felhőket (különösen a kis Anna nézte sokat), valami a fák susogásából is beleszármazott a gondolataiba, meg az útszéli virággruppokból… Aztán eljutottak ahhoz az öreg sírhoz is, amely már nem is sír, hanem egy kő, egyetlen szomorú szóval: a «Fuit»-tal.

Vajjon milyen ember volt az, aki ott fekszik? Már a nevét sem tudják. Pedig azt mondják, ő ajándékozta a ligetet a városnak. Minek? Ha most felkelne, egyetlen embert sem ismerne a világon.

– Nini, nini, nézze csak, egy parányi lámpa ég a sírján.