Part 13

_Eötvös Károly:_ Engedelmeskedem, tisztelt Ház, az elnöknek, hát nem bánom, vegyük úgy, hogy Zrinyi Miklós valóban a szigetvári Zrinyi Miklós, ámbár én majd csak akkor kezdek hinni a csodákban, ha Erdély miniszter úr benyujtja a katonai büntetőtörvénykönyvet (Derültség), de vegyük úgy, ha tényleg Zrinyi az testestől és lelkestől, ez esetben én is hajlandó vagyok, mint Pulszky és gróf Apponyi képviselő urak, megadni neki azt a kivételességet, hogy őrá nézve a XVI. század szokásai és törvényei az irányadók; legyen meg az a megnyugvása, hogy nemes főúr módjára cselekedett, ezt neki megadhatjuk, mert nekünk semmibe se kerül s neki örömet okoz – de, tisztelt Ház, nem Zrinyi Miklósról van szó, hanem szó van nehány jogtalanul letartóztatott XIX-ik századbeli honpolgárról, egy felkonczolt bankárról, egy csomó nehéz sebesültről, akiknek az állam a maga védelmét a XIX-ik század törvényei szerint köteles kiszolgáltatni. (Úgy van! úgy!) Az állam oda nem mehet Bobor ezredeshez utólag: «Uram, én önt a XVI-ik század törvényei szerint kárpótolom szenvedéseiért.»

Még kevésbbé állhat szóba a meghalt bankárral: «Ön nemde megengedi, hogy megöletését a XVI-ik század szerint toroljam meg?» Mert ha a bankár lelke nem olyan udvarias, mint amikor még porhüvelyében volt, akkor ugyancsak megfojtogatja éjfélkor az igazságügyminiszter urat.

E pillanatban Fenyvessy Ferencz lépett be a szárnyas ajtón, a megszokott szegfűvel gomblyukában s lihegve mondá, fehér zsebkendőjét meglobogtatva:

– A király megkegyelmezett Zrinyiéknek!

– Lehetetlen!

– Tény. Itt van Bánffy a folyosón. Most kapta Bécsből a sürgönyt.

– Éljen! Éljen!

Mint a futó tűz, egy percz alatt elterjedt padról-padra, még a karzatokon is észrevették s lázas fészkelődés támadt. A képviselők kirohantak a folyosóra, magára hagyván Eötvöst, aki éppen most kezdett bele egy új alineába:

_Eötvös Károly:_ Veszprémmegyei ügyész koromban, tisztelt Ház…

A folyosón óriási csoport vette körül Bánffyt és azokat, akik már látták a bécsi sürgönyt. Nemsokára kiszivárgott a hír a Sándor-utczába, mire kis vártatva, mint valami földalatti, folyton távolodó morajlás szűrődött be az «Éljen a király» kiáltás. A tömeg pedig vonult az Alkotmány-utcza felé, ahol Zrinyiék fogva voltak.

De elkésett. Zrinyi és társai már akkor szabadon voltak. Mint az esti lapokban lehetett olvasni, pont délben nyiltak meg börtöneik. Az esti lapok kövér betűkkel hozták a sürgöny szövegét, hogy a pört ő felsége kegyelemből törülte és _hogy egyszersmind Zrinyit felhivatta Bécsbe kihallgatásra_.

Zrinyi az esti vonattal, Radován diák és Sturm Albert kiséretében, Bécsbe utazott.

A híréhes közönség mohón kapkodott másnap az esti lapok után, de csak egy rövid kommüniké volt olvasható:

_Ma délelőtt tizenegy órakor ő felsége gróf Zrinyi Miklóst félóráig tartó kihallgatáson fogadta._ (B. T.)

Csak éjjel, midőn a «Neue Freie Presse» estilapja megjött, terjedtek el a városban a nevezetes kihallgatás részletei:

«Zrinyi a Magyar királyhoz szállott s onnan hajtatott a Hofburgba, a népek nagy sokasága között. Mindenki szerette volna látni a nevezetes magyar vitézt, aki halottaiból föltámadott. Zrinyi gránátszínbársony mentét viselt és kerecsentollas föveget.

Ő felsége igen kegyesen fogadta őt s tudakozódván egészsége után, sajnálatát fejezte ki a történtek fölött.

Mire az középkori szokás szerint, féltérdre ereszkedve, köszönte meg a király kegyelmét.

– Keljen fel – mondá ekkor ő felsége – és éljen ezentúl vidámabban. Hány éves ön?

– Ötvennyolcz multam, fölség.

– Ön még jó erőben van és esetleg még védelmezheti a hazáját. De ön e társadalomban, melybe hibáján kívül került, úgy tetszik nekem, nem találja meg illő helyét.

– Valóban, fölség.

– Ön nagy szolgálatot tett egyik dicsőült ősömnek.

– Szivesen tenném meg felségednek is.

– Én azt meg akarom jutalmazni, kinevezem önt belső titkos tanácsosomnak és önnek ajándékozom Vajda-Hunyad várát, valamint czivillistámból évi egy millió forintot. Gyüjtse ön össze régi katonáit és éljenek ott ujra egészen úgy, mint egykoron Szigetvárott. Egyébiránt adja át királyi üdvözletünket vitézeinek.

S e szavaknál a király összeütődő sarkantyúja jelezte, hogy a rendkívül érdekes kihallgatás véget ért, mely ilyen valóban királyi módon vetette végét egy éles parlamenti konfliktusnak, mely Budapesten már-már veszedelemmel fenyegette a Bánffy-kabinetet.»

Ezt hozta a Presse szórul-szóra – másnap a magyar lapok kiczifrázták buja szinekben, vezérczikkek jelentek meg az esetről, a hírlapreporterek egész Érsekujvárig eleibe utaztak Zrinyinek s boldog volt még az is, aki legalább Radován diákhoz férhetett, tőle szerezhetvén némi friss anyagot. Zrinyi kupéjába csak Perényi Miksa mert behatolni, felköltötte ő exczellencziáját és meginterviewolta.

Az egész országban volt öröm a király ténye fölött. Még azok is jó arczot vágtak, akik a törvény alkalmazását kivánták – mert a király kegyelmi joga érvényesült és a törvényen nem esett csorba. Mindenki meg volt elégedve, csak Bohus Zsigmond duzzogott titokban:

– Hát már mindenki titkos tanácsos?[9]

XII. EPILOG.

Ugorjunk át néhány esztendőt és hipp-hopp ne álljunk meg sehol, csak Vajda-Hunyadon. Ott álljunk meg a fényes lovagvárban, mely az óriás sziklán kevélyen mered a felhőkbe. Karcsú tornyaival, czirádás erkélyeivel, klasszikus kidudorodásaival. Lent a szikla alatt a kis Zalasd vize folydogál csendesen.

Az ember megigézve áll meg a tündérépületnél, szeme mohón tapad a loggiákra, a czikk-czakkos százféle ablakokra, hogy nem jelenik-e meg valamelyikében Hunyadi János, sisakos fejével, vállára boruló hullámos hajával, vagy a szelid arczú nagyasszony: Szilágyi Erzsébet, előkiabálva valahonnan a gyerekeket: «Laczi, Matyi, hol vagytok!»

Csalóka képzelődés. Csakugyan játszik a bástyákon két kis szöszke fiú… De hol vannak már a Hunyadiak! Ám a renaissance-kor még itt van; a várban gróf Zrinyi Miklós lakik a vitézeivel. Ide költöztek valamennyien és úgy élnek, mint hajdan Szigetvárott. Így parancsolá a király.

A vár szebb, mint Sziget volt. Az Almás vizét a Zalasd pótolja, vad bőven van az erdőségben, hanem a klima zordonabb és Szecsődy Máté uram sokat panaszkodik, hogy örökösen hurutja van. De amellett jól élnek, vígan élnek. Kürtszó hirdeti a kaputoronyból, ha vendég érkezik s majd mindig érkezik. Castellanus uram, aki most Bothos Péter uram, nem győzi nyitogatni-csukogatni a nagy kaput. Sólymokkal és uhubaglyokkal jár vadászni Boborné és Juranicsné, mint a régi idők várasszonyai, lámpavivő, sátorvivő csatlósok egész rajával. Lándzsások, fullajtárok kisérik Zrinyi Miklóst, ha kikocsizik s három mozsárlövés pukkan el az udvaron, ha ebédhez ülnek a márvány-oszlopos lovagteremben. Az ebédek rendesen igen jók, mert Rózer-mama vezeti a háztartást s veszekszik egész nap a szakácscsal, a kuktákkal, a kulcsárnéval és minden renden levő cselédnéppel; – a királyi tanácsos úr, tudniillik Rózer Nep. János úr, nem ártja magát semmibe, ő megelégszik azzal, hogy együtt élhet a leányával (Juranicsnéval) és hogy várban lakhatik (sasfészekben – ahogy ő szokta mondani) és hogy délutánonkint kedvére tartlizhat a várkáplánnal: főtisztelendő Vinnyói János urammal a Nebojsza bástyán. Panaszkodik azonban, hogy a pap csal a játéknál. Van két szép unokája is, a Juranics-gyerekek, akiket minduntalan le kell kergetnie a fákról és a különböző magaslatokról, ahová madárfiókokért felmásznak. Ez a két vásott kölyök foglalja el egész napját.

Szóval: élnek, éldegélnek; Alapi és Juranics a hadakat gyakorolják a várudvaron; a régi szigetvári vitézek kezdenek ugyan öregedni, de Zrinyi ujakkal szaporítja.

Mindez egy kicsit unalmas, egyhangú és a főemberek türelmetlenül várják naponkint az ujságokat:

– Mikor lesz már egy kis háború?

De hát a világ nem mozdul. Hej, a török! Ha még egyszer jönne a török. Csakhogy az beteg ember, nem tud járni. Csak már jönne akárki, ha ördögnek hívják is.

Sziget hajdani kapitányát itt katonái közepette elfogta némelykor a harczvágy; a régi szilaj szenvedélyek sorra ébredeztek. Mit ér ez a nagy vár, ez a sok levente, ha ki nem próbálhatja? Ha már nincs háború, legalább egy kis hadi kaland akadna. A vadászatok se elégítették ki. Nincs nagy vad. Nyulat, őzet nem érdemes lőni. Sokszor emlegette, kivált téli estéken elmélázva a kandalló tüzének rubint szikráiban, hogy ha ő király lenne, gyönyörű vadászatot tudna rendezni Budapesten, eleresztvén az állatkertben a nagy vadakat, az oroszlánokat, tigriseket és hiénákat; milyen fölséges mulatságot lehetne abból csinálni! Voltak napjai, amikor visszasóhajtozott a budapesti modern életbe. A tarkabarka nép az utczákon, a kirakatok, a szép festett asszonyok, a lóversenyek, a klubesték vonzották szinte ellenállhatlan erővel. Érezte, hogy a modern ember és a renaissancekori lovag mintegy összevesz benne; mindig birkózik a két legény és hol az egyik van felül, hol a másik.

Egyszer aztán egy szép tavaszon bekövetkezett, amit vén katonái kivántak. Radován diák, aki a napi postát bontotta fel, egy olyan stafétát talált kibontani, melytől elkezdtek a szemei csillogni.

Arról értesítik Zrinyit Budáról, hogy készülődjék, erősítse meg magát, szaporítsa meg a legénységét, mert alighanem lesz valami.

És két hét mulva már ott állott az ellenség Vajda-Hunyad vára előtt.

Nem vág keretünkbe az eseményeknél időzni, ellenkezőleg csak átsiklani szabad azok között.

Az orosz támadta meg Magyarországot s míg derékhadával betört Máramaros felől, egy kisebb sereget Románián keresztül Erdély ellen menesztett, hogy kétfelől szorongassa meg a magyar királyt.

E hadosztály, melyet gróf Dimitriev Dekanov vezetett, ostrom alá vette Vajda-Hunyadot éppen úgy, mint negyedfélszáz év előtt Szolimán Szigetvárt.

Zrinyi elemében volt, életre-halálra védte magát s gyakorta tett kirohanásokat, nagy pusztulást okozva az orosz seregben. Eközben pedig várta a segítséget, mely az ostromlóktól megmenti.

Hanem az összes haderő el volt foglalva Máramarosban, hol hősiesen megverte az oroszokat. E nagy győzelmi mámorban a szegény Erdélylyel nagyon keveset törődött a hadügyi kormány.

Így aztán teljesen magára hagyatva, oda jutott Zrinyi, ahol egykor volt: az élelme kifogyott, a várfalak meg voltak rongálva, de a várőrség lelkes volt, kivévén Rózer papát, aki szeretett volna otthon lenni a Zöldfa-utczában és inkább Sartory Pállal tartlizni a polgári körben, mint a «sasfészekben», ahol a villámok laknak.

Egy nap parlamentair jelentkezett a várkapunál. Dekanov is megúnta a fáradalmas ostromot, meg talán hallott is valamit a magyar király máramarosi nagy győzelméről és alkudozni akart Zrinyivel.

A parlamentairnak bekötötték a szemeit és Zrinyi elé vezették. Ott átadta a Dekanov levelét.

«Bátyuska – írta gróf Dekanov – add fel a várat és megkapod Erdély fejedelemségét. Ha fel nem adnád, elveszem erővel.»

Zrinyi Miklós előkereste a kalamust, ritkán írt ő maga, de most az egyszer a saját szarkabetűivel válaszolt:

«Bátyuska, tanuld meg, hogy Zrinyi Miklós nem szokott várakat feladogatni. Ha nem tanulnád meg, megtanítalak.»

Ezzel aztán kieresztvén a parlamentairt, megparancsolá a castellánusnak, hogy semmi élő lelket ne ereszszen többé se ki, se be. Összehívta a várőrséget, szép hazafias beszédet tartott nekik és felszólítá, hogy rohanjanak ki, úgy mint régenten. Az élelem elfogyott, segítősereg nem jő, a bástyák meg vannak rongálva. «Haljunk meg a hazáért másodszor is!»

– Bis repetita placent! – kiáltá lelkesen a rettentő erejű Patacsics.

– Haljunk meg! – visszhangozák mindnyájan.

– Fel fogunk ujra támadni! – biztatá őket Juranics.

Ekkor azután a várkápolnába mentek, ahol Vinnyói János misét mondott s lelkileg ekkép megerősödve, Rózer-mama fölosztotta köztük az utolsó élelmi adagokat. Holnap már nem lesz semmi ennivaló. De nem is kell. Az asszonyokat és a gyerekeket kivezetik majd a rejtekúton éjjel a szabadba és holnap reggel kirohannak, megnyitván a vár kapuit.

Mind kemény vitézek voltak. És csak egy pillanatra lágyultak el, mikor a templomból jövet meglátta Juranics az udvaron szaladgáló kis fiait, azokat ölébe vette, csókolgatta és egy könnycseppet morzsolt el a szemeiben:

– Szegény kis cselédkéim – susogta.

Zrinyi maga is megindult.

– Eredj te is velük – kérte Juranicsot.

Juranics sértődve, kevélyen emelte fel a fejét:

– Kinek néz engem exczellencziád?

Zrinyi az emeletre sietett fel, a palotatermekbe. Szüksége volt a magányra. A lelki egyensúlyra, az elmélkedésre, a készülődésre. Odaszólt az ajtónálló alabárdosoknak:

– Egy lélek se háborgasson.

– Még a légy se jön ide, kegyelmes úr.

Fel s alá kezdett járkálni, a márványkoczkák egyhanguan, kisértetiesen kongtak a léptei alatt.

Egyszerre kopogtatást hallott egy belső ajtón. Összerezzent s indulatosan fordítá arra a fejét. Ki merte a parancsát megszegni?

Az ajtó megnyilt és belépett – Perényi Miksa.

Egy perczig nem tudott szólni az ámulattól, hogy jöhetett be ez az ember az orosz seregen, a vár becsukott kapuin, a palotatermek őrein keresztül?

– Hogy jutott ön ide? – kiáltá rá mérgesen.

– A saját leleményességemmel – felelte Perényi hajlongva és a szemével hunyorgatva; – hírt adtam Boborné ő méltóságának, hogy divatos szöveteket árulok s tetszik tudni, milyenek az asszonyságok? Bizony kiváncsi volt a szövetekre és kitalálta a módját, hogy idejöjjek.

– És mit akar?

– Meg akarom exczellencziádat interviewolni.

– Hagyjon békét, mert ledobatom a bástyáról.

– Azt én nem hiszem. Exczellencziádnak sokkal jobb szíve van, mintsem egy szegény gyámoltalan ficzkón töltse a haragját. Azonfelül pedig exczellencziád méltányolni tudja az ország közvéleményét, mely remegő aggódással csügg sorsán és nem fogja ellenezni, hogy informálva legyen.

– Mit akar tudni? – szólt türelmetlenül.

– Igaz-e, hogy ki akar rohanni?

– Holnap reggel megtörténik.

– Igaz-e, hogy megint az ünneplő ruhájába öltözik, mint hajdan Szigetvárott?

– Igaz. Ott van a ruha a széken kikészítve.

– Igaz-e, hogy exczellencziád megint száz aranyat tesz a zsebébe?

– Azt én úgy szoktam – felelte keserű mosolylyal Vajda-Hunyad ura.

– Szabad kérdenem, milyen aranyak azok: húsz- vagy tízkoronás aranyak?

– Húszkoronások.

Perényi Miksa most közelebb lépett Zrinyi felé, mintha ösztönszerűleg érezné, hogy valaki hallgatózik (amint hogy ott volt a kulcslyukon a Boborné rózsaszínű fülecskéje).

– Tudja mit exczellencziád – mondá szemtelen vigyorgással, halkított hangon. – Ne tegyen a zsebébe semmit; mit ér, hogy az az ostoba kozák, aki levágja, meg fogja ott találni. Hát megérdemli azt az a kozák? Én tudom azt, hogy a gróf úr a történelemre dolgozik és ha én be fogom írni, hogy száz arany volt a zsebében, méltóztatik engem érteni, hát akkor az úgy lesz a történelemben és nem máskép. A felét nekem adja, a másik felét hagyhatja exczellencziád valakinek. És mind a ketten csinálunk egy jó gseftet.

Zrinyi habozva állt ott, mintegy megszédülve e hallatlan vakmerőségtől és mégsem tudta hirtelen elhatározni, hogy nevessen-e nagyot az ötleten, vagy pedig kinyitván az ablakot, kapja fel Perényi urat, mint egy macskát és lökje le a mélységbe.

De éppen ebben a szempillanatban belépett Boborné, még mindig fiatalos, nyulánk alak, csak az arcza halovány és a szemei bánatosak, kisirtak.

– Akar valamit? – kérdé szelíden Zrinyi.

– A mentegombokat jöttem berakni – felelte tompa, remegő hangon.

* * *

Másnap, napkeletkor felöltözött Zrinyi granátszín mentéjébe, melyet híres bécsi útján viselt, fölvette kerecsentollas kalpagját, meghúzatta a harangokat, kinyittatá a kapukat és kirohant vitézeivel a hármas «Jézus» kiáltással az ágyuk füstje között.

Mind, mind elestek egy lábig, de nem olcsón. Maga Zrinyi odavágtatott a vezérhez, Dimitriev Dekanov grófhoz:

– Húzd ki a kardodat, bátyuska!

Azzal összeütötték aczéljaikat s Zrinyi olyat vágott a fejére, hogy az menten két darabban esett szét.

A kozákok most rárohantak Zrinyire és szuronyaik alatt csakhamar holtan esett össze.

Valami suhogás támadt a levegőben. Talán a villámló kardoké. Hátha tán szelídebb? Hófehér égi szárnyaké. Az «angyal légióé», melyet a másik Zrinyi Miklós, a költő, álmodott oda az öreg Zrinyiászban, világhírű őse utolsó lélekzetvételéhez:

Gábriel, bán lelkét, két tized magával Földrül fölemelé gyönyörű szárnyával…

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI.

Ezt a könyvet 1898-ban irtam. A könyv az akkori társadalmi, politikai események és felfogások persiflage-a, különös szemüvegen át, egy régen elmult korszak szokásaival szembeállitva. Egy olyan dicsőséges alakot kellett ehhez választanom, akinek történetét mindenki ismeri – de különben is az alak itt csak forma; a lényeg a tárgyalási anyag, az ország akkori actualis társadalmi viszonyai, kicsinyes bonyodalmak, melyek rendszerint eljutnak az országgyülés elé s melyeket rendszerint a király old meg.

Igy volt ez akkor, igy van ez nagyjában ma is. Az ország nem haladt azóta messze, de az idők némileg elhaladtak s munkámban, mely többé nem lehet oly friss, mint a minő volt, némely szin fakóbb lett, némely ötlet értelme elmosódó. – Imitt-amott tehát magyarázó jegyzeteket kellett tennem. Még most csak néhány helyen volt szükséges, de ha idők folytán esetleg uj kiadások lennének, hova-tovább mind-mind több-több jegyzet fog kelleni, mig végre megeszik egész munkámat a jegyzetek.

Vagy a jegyzetek, vagy az egerek – hiszen egyre megy voltaképpen.

_Mikszáth Kálmán._

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Fraknói Vilmos: Mátyás király élete, 391. lap. «Az egész testrész – mondja Korányi – súlyos agymegbetegedésre mutat, melyet rögtöni keletkezése miatt gyuladásnak tekinteni nem lehet, hanem agy-gutaütésnek. Az ilyen bajra való hajlandóság Mátyás királynál már a megelőző évben előforduló ájulásokban mutatkozik» stb.]

[Footnote 2: Tenczer Pál a könyv keletkezése idején agilis városatya volt; kis sánta emberke, közismert alak Budapesten, azelőtt egy német lap szerkesztője.]

[Footnote 3: Sartory költött alakja az irónak, kit sokszor szerepeltet politikai és társadalmi egyéb czikkeiben is, a maradi városatyákat gúnyolva benne.]

[Footnote 4: Éppen azokban az időkben volt egy híres kirohanása a kormány ellen.]

[Footnote 5: Czélzás arra, hogy Károlyi István gróf első volt, aki Grecsákkal szemben a képviselők közt (míg osztályparlament volt) szokásos pertu-t megtagadta, ami akkor nagy konsternácziót keltett a politikai körökben.]

[Footnote 6: E fejezet humorának teljes megértésében vissza kell emlékezni az abban az időben a Kaszinó által tárgyalt s az egész közvéleményt nagy izgalomban tartott Szalavszky-affaire-re.]

[Footnote 7: _A szerző szándékosan két hihetetlen dolgot akart e kis szatirikus korrajzban pertraktálni, az egyik: Zrinyiék föltámadása, a másik: a mamelukok föl nem kelése. E kis jegyzetben kér bocsánatot a nyájas olvasótól mind a két lehetetlenségért_.

_M. K._]

[Footnote 8: Teleky Géza háznagysága alatt honosult meg, hogy a képviselők bejártak a háznagyi hivatalba papramorgóra.]

[Footnote 9: Bohust azért említi a szerző, mert azokban a napokban ő volt a legfrisebb sütetü titkos tanácsos.]

TARTALOM.

ELSŐ RÉSZ.

I. A praeludium 1 II. Az első hírek és a Vatikán 4 III. A híres szalmaláng 27 IV. A próza 54 V. Rózerék 73 VI. Egy «kínos» ügy 88

MÁSODIK RÉSZ.

VII. A poézis 110 VIII. Az önkéntes detektiv 125 IX. A katasztrófa 142 X. A parlament 169 XI. A megoldás 187 XII. Epilog 207 A szerző megjegyzései 215

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |Ott vott |Ott volt

68 |fürkészö |fürkésző

70 |Zugligetet. |Zugligetet.»

93 |ferhérhajú |fehérhajú

94 |1752-ben |1572-ben

162 |hetyettesítvén |helyettesítvén

168 |Juranics Lőricz |Juranics Lőrincz]