Part 9

– Éppen azt akarom… Várj, mig visszajövök.

Nem azt akarta Muki: egész egyebet akart Ágnestől megkérdezni. Nem tudta, hányadán áll a csudálatos teremtéssel: tisztába akart vele jönni… Berontott a szobájába minden bejelentés nélkül…

– Mi lelt téged, Ágnes?

– Nincs nekem semmi bajom.

– Lemondtál Bálvándyról?

– Eszembe sincs.

– Azt mondtad neki, hogy csak a barátságára reflektálsz…

– Hát azt mondjam neki, hogy férjnek akarom megfogni?

Nyiladozott már a Muki szeme.

– Ahá, hát taktika…

– Dobbal nem fogok verebet fogni…

– De megfogni akarod?

– Ugyan kérlek, – méltatlankodott Ágnes, – csudálom, hogy ily kevéssé ismersz, holott azt állitod, hogy több eszed van, mint nekem.

Muki belátta, hogy elméje az egyszer nem fejtett ki elég leleményességet. Gondolhatta volna, hogy a ravasz leány csak játszott Bálvándyval, hogy annál könnyebben megfoghassa, ha arra kerül a sor. A jó ur önvédelmi készségét, gyanuját akarta elaltatni, hogy megkönnyitse a győzelmét, valaminthogy könnyebb az alvó tábort bekeriteni, mint áttörni a harcvonalat…

– Jól van Ágnes, – mondta kissé szégyenkezve, most már értelek s ahhoz tartom magamat… Holnap a kaszinóba viszem az emberedet s megkártyáztatom, holnapután meg a klubba cipelem s megkóstoltatom vele a politikát.

– A kártyázással, – mondta Ágnes sebesen, – várhatsz.

– Hogyhogy? Az is benne van programmodban.

– Egyelőre kitöröltem.

Muki vállat vont.

– Azt se bánom, – monta cinikusan, van nekem kitől nyernem.

Ágnes összehuzta szemöldökét.

– Ki akartad fosztogatni?

Muki felszisszent.

– Barátom, ezt a csunya szót ne használt ellenem, ahhoz legkevésbé neked van jogod, mert én csak a kabátját akartam lehuzni az emberednek, te pedig a vérét szándékozod kiszivni. Hahaha!

Diszharmónikusan, csunyán nevetett és otthagyta Ágnest bucsuszó nélkül.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. A fogadalom.

A Bálvándy hirtelen fordulásának: az Ágnessel való összegyönyörködésének meg volt a maga lélektani oka. Az aggszüz akkora terhet vett le a jó ur lelkéről, hogy el kellett vesztenie az egyensulyt. A vis inertiae (mert a lelkiekre nézve is áll ez a fizikai törvény) belelóditotta a másik szélsőségbe: rettegését bizalommá, sőt bizonyos fokig vonzalommá változtatta át.

Tehát semmi csuda sem volt abban, hogy Bálvándy, örömében és hálaérzésből szinte kereste ezentul az Ágnes társaságát; étkezési rendjét is ugy állapitotta meg, hogy az ebéd és vacsora idejét együtt tölthesse vele.

Sokkal meglepőbb volt (tekintetbe véve az Ágnes minden nőies kellemet nélkülöző, mondhatni nyers modorát) az, hogy rövid pár nap alatt a Zsuzsa bizalmát, sőt szeretetét is megnyerte a vén leány. Mi több, a Bálintét is… Az esze tett-e hatást a fiatalokra, vagy talán éppen az a körülmény, hogy nem tudott hizelegni: minden szavának érc-értéke, csengése volt?… Ki tudja.

A mai társadalomban, ahol apró illemszabályok és megtévesztő figyelmességek cafrangjaiban kallódnak el a legnagyobb igazságok: mindenesetre imponáló jelenség az az ember, aki szembe mer szállani az elkönyvelt konvencióval s keresztül gázolván valamennyi érdekkörön, csak a maga egyénisége ősjogait tartja szem előtt.

Ehhez nagy merészség kell. És jellem. A gyengének, ha feje fölé akar nőni, kitöri a nyakát a tömeg.

Ágnes pedig biztonságban érezte magát a poziciójában. És ezen a ponton találkozott az egyénisége a Zsuzsáéval (a természetét követte az is minden vonalon), azzal a különbséggel, hogy ő testi és lelki szépségével hóditotta meg a maga számára azt az immunis területet, amelyen szabadon fejleszthette istenadta erényeit, – Ágnes ellenben akaraterejével diadalmaskodott az embereken.

Mindegy: lelki rokonok voltak. Némi tekintetben Bálinttal is. Bár annak a jelleme még nem alakult ki egészen. Az érce nem hült még ki: a szélsőségek lángjában olvadozott. Tulhajtotta érzéseit, szuperlativuszokban élt. A szeretete rajongás volt, ellenszenve gyülölet. Itélete kegyetlenség volt, nagylelküsége esztelen érzelempazarlás. Egyszóval a megállapodottság egyensulyozó ereje hiányzott még belőle. Bár már ő sem volt messzire attól, hogy végképp kialakuljon a férfiassága. Mert öntudatában volt hibáinak… Ágnest alighanem azért becsülte nagyra, mert ő benne megtestesülve látta azt, ami az ő jelleméből hiányzott: a föltétlen nyugalmat, biztos itélőképessége, csalatkozhatatlan tárgyilagosságot.

Tény, hogy ezek a ritka adományok nagy mértékben meg voltak Ágnesben. Talán nagyobb mértékben is a _kelleténél_. Mert ami természetes vonása a férfijellemnek: gyakran ellenszenvessé, sőt groteszkké teszi a nőt. Akár a bajusz. De megforditva is áll a tétel: az édeskés, bájos és kopaszszáju férfi visszataszitó. A természet érték- és munka-megosztása körül előforduló minden rendellenesség rikit, izgatja és ingerli az embert, mint fehér holló a feketét… Mi természetesebb ennélfogva, minthogy az ilyen elvétett lény exponált helyzete folytán minduntalan szembekerül azzal a környezettel, amelyben él. S a maga erejére lévén hagyatva, nevetségessé válik ha gyenge, gonoszszá, ha erős.

Az Ágnes megátalkodott akaratenergiájának, ellenséges érzéseinek s harckészségének (ami mindenha magán viseli a gonoszság látszatát) kifejlesztésében az életviszonyoknak alighanem nagyobb része volt, mint vérbeli ösztöneinek. Ki tudja, hogy azon esetben, ha más kedvezőbb miliőbe helyezi vala őt a sors: nem-e simultak volna el idővel érdes, férfias jellemvonásai, nem-e győzedelmeskedtek volna rajtuk a nőiség örökszép, lélekemelő törvényei?

… (Megfelelhet rá az, aki végig olvasta ezt a történetet.)

… A szülői házban örökös önvédelemre és küzködésre volt Ágnes kárhoztatva. A szigoru eszü és éplelkü leány megutálta azt a hazug miliőt, amelyben a szónak semmi értéket sem tulajdonitottak: az emberek áltatták egymást, titkolóztak, kétszinüsködtek, mintha ellenségei lettek volna egymásnak… Az igazsághoz és igazságossághoz nem volt sem atyjának, sem anyjának a legcsekélyebb érzéke sem, holott ő neki szinte fizikai fájdalmat okozott minden idétlenség és szükkeblüség, ami a természeti, kiváltképpen az emberi törvényekkel ellenkezett… Kis leány korában csak türt a dresszura igájában, később elmakacsodott, a végén, mire felnőtt, nem birt többé magával, de nem is akarta magát fegyelmezni: kifejezést adott annak, ami a lelkén feküdt. S ezzel örökös ellenkezésbe keveredett szüleivel. Megrótta azok megalómániáját, amelyet valószinüleg ugy örököltek jobbágytartó őseiktől s ami a minden vonalon győzedelmes korszellemmel szemközt csak nevetségessé tette őket, a helyett, hogy (mint ahogy ők hitték) tekintélyüket, emberi méltóságukat gyarapitotta volna… A cseléd emberszámba se ment a dormándi kastélyban. Anyja legkisebb indulatrohamban, sőt néha rosszhiszmüleg is megvádolta cselédjeit: hazugsággal, lopással, ami éppen eszébe jutott. Mert idegei megkivánták ezeket az apró izgalmakat.

Ágnes ilyenkor pártfogásába vette a becsületében könnyelmüen megsértett embert s kikelt anyja ellen. De nem félt ő az atyjától sem. Nem egyszer megesett, hogy nyiltan szemére hányta, – (holott senkinek sem ártott vele, sőt azt se kivánta senkitől, hogy komolyan vegyék), – szemére hányta apró, ártatlan füllentéseit. Ifjukori szerepléseivel való dicsekedéseért és nagyzolásáért pedig ugyszólván minden egyes esetben lekicsinyelte őt.

Szülei mindezért ellenséget láttak a leányukban, holott az csak istenadta természetének engedett szabad folyást. Látta, tapasztalta, hogy az öregek csupa idegességből mindenkit lenyügöztek, akit hatáskörükbe vet a sors – ő pedig nem tudta elviselni ezt a patriarkális zsarnokságot: nem akart belefásulni. Erős függetlenségi és szabadságérzések laktak a szivében s azokat, mint isteni eredetü jogait, fölébe helyezte mindeneknek. Egyszóval, nem asszimilálódott a neki nem tetsző környezettel… Ilyenformán hovatovább mind egyénibb és makacsabb lett a jelleme. S a gonoszság bélyegét rásütötte a látszat után induló közvélemény.

Nem ok nélkül pedig, mert például a Bálvándy ellen tervezett hajszája már csakugyan magán viselte a megátalkodottságnak és esztelen erőszakosságnak nemcsak a látszatát, de bizonyitékainak a nyomait is. Ágnes valóban gonosz és kegyetlen volt akkor, mikor egy elképzelt, avagy makacs rabulisztikával azzá erőszakolt jogcim alapján üzőbe vett egy férfit, nem gondolva annak érzelmeivel, sőt családja boldogságával sem: csak a maga érdeke vezérelte, vagy talán az se, csak a győzelem vágya; erősebb akart lenni mindenkinél; az eredményért képes lett volna magát az eredményt is megsemmisiteni. Mint a macska, amely agyonhajhászsza az egeret s nem eszi meg.

Ez hát egy kegyetlen vonása volt a vén leánynak, de emberi azért. Az önzésből alakult ki, ami a legtipikusabb emberfaji tulajdonság… És Ágnesnek különösen nagy oka volt az önzésre. Egymagában állt, senkise szerette, a mindenségből csak annyi volt az övé, mint amennyit abból magának meg tudott hóditani. Mi természetesebb, mint hogy a nehezen szerzett harcbért nem akarta másokkal megosztani s mind intenzivebbé lett, szinte idétlen nagyra nőtt a harckészsége! Miután nem volt senkije és semmije, egy külön kis világot akart magának teremteni, amely fölött ő leendett az ur…

… Akárhogy volt is: tény, hogy Zsuzsa és Bálint tisztelték, sőt megszerették Ágnest… Ösztönből?… (Mert biz ő nem becézte őket, nem udvariaskodott velük…) Lehet, hogy az is hozzájárult, a rokonszenvük megerősitéséhez (pedig azt mondják, hogy ritkán csak az ártatlan emberek ösztöne), de biztos, hogy a viszonyok is… Érzéseik főinditékának azonban mégis csak magában Ágnesben kellett rejlenie.

A minthogy csakugyan ő volt az, aki először közeledett a fiatalokhoz. Szinte kereste a Bálint társaságát, hogy eszmét cserélhessen vele s örült neki, hogy a képzett, okos fiatalemberben méltó vitatársra talált.

És a tudományos vitatkozás terén már egy csöpp önfejüséget sem árult el a vénleány. Sőt mondhatni: türelmes, nőiesen gyöngéd volt a Bálint véleményének meghallgatásában. Ha meggyőzte őt, készséggel, sőt örömmel ismerte el a maga tévedését és az ő igazát. Az ilyes önbelátásnak pedig nagy a lelkeket összeforrasztó és hóditó ereje…

A Zsuzsa vonzalmának is meg volt a lélektani oka: az a komolyság, amelylyel Ágnes a leánykával beszélt. Annak uj volt ez a megbecsülő modor és végtelenül hálás volt érte. Az emberek gyönyörködtek benne, élvezték a testi és lelki szépségeit s bár mindenki szerette, ugy bántak vele, mintha nem is lenne öncélu lény, hanem a mások esztétikai élvezeteinek a tárgya. És ime, akadt végre egy nő: egy fölényes eszü, előkelő dáma, aki észre se vette rajta azokat az értékeket, amelyekhez a természet ajándékából jutott, ellenben megbecsülte benne azt, amit meg mások nem vettek nála észre: önszerzette müveltsége és jelleme kvalitásait…

Ám ezeken a lélektani okokon kivül a viszonyok is nagyban hozzájárultak a leányka rokonszenvének kifejlesztéséhez. Egy az, hogy Zsuzsának, mióta meghalt az anyja, alig volt egy női ismerőse is. Egy boldogság után áhitozó sejtelmes leánysziv pedig alig tud meglenni bizalmasság nélkül; holott vannak olyan dolgok, amiket egy fiatal nő atyjának sem mondhat el. Ágnes volt az első nő, akivel Zsuzsa, mióta nyilladozni kezdett a szive, életében találkozott s akit bizalmára méltónak itélt.

Azonkivül a férfiak életmódja is egymásra utalta a két nőt. Bálint nem őrizhette folytonosan hugát. Bálvándyt meg váltig hajszolta a mentora, Muki: kaszinóból klubba cipelte, ugratta, lumpoltatta, egyszóval megismertette vele a pesti életet. Zsuzsának gyakran magára kellett volna maradnia a szállodában minden gardedám nélkül, ha Ágnes a saját ötletéből és jószántából föl nem ajánlja vala Bálvándyéknak a maga társaságát a szép leány számára, még pedig annyi közvetlenséggel, mintha mi sem lett volna természetesebb. Sőt egy pár nap mulva még tovább ment Ágnes: magához vette Zsuzsát hálásra is, azzal az indokolással, hogy a késő éjjel hazatérő férfiak zavarják őt az alvásban, ő meg ugyis unja magát egyedül…

Bálvándynak esze ágába se jött az Ágnes ajánlkozásán megütköznie, sőt biztos és jó kezekben tudván leányát, örült annak. Még jobban Zsuzsa.

Muki csak csudálkozott… Mi lelte az önző teremtést, hogy egy szép fiatal leánynyal igy összebarátkozott? Hiszen a szépekre rendesen irigyek a csunyák! Avagy számitásból tette, hogy ezzel is közelébb férkőzzék az atya szivéhez? Már arra is pályázik, nemcsak a birtokára?…

Csudálkozott Muki, de egyébként nem törődött az ügygyel. Nem sokat törte fejét huga problemáján, (egy kis sportnak tekintette immáron az egész furcsa komédiát) – teljesen a maga problemájával volt elfoglalva…

… Zsuzsa az Ágneshez való átköltözése napján (mikor az urak először mentek a kaszinóba), egy szobában hált Ágnessel. Másnap azonban (bár ellenezte a vénleány) atyja külön szobát nyittatott neki az Ágnesé mellett. Azt azonban alig vette Zsuzsa igénybe. Csak éppen hogy meghált benne. Különben sülve-főve volt Ágnessel. Még a toalettjét is az ő szobájában végezte: ott fésülködött és (azt nem engedte el neki) fésülte az Ágnes haját is. Vágyott idős barátnője közelségére. Ha az helyet foglalt, melléje telepedett, ha felállott, ő is felugrott:

– Parancsolsz valamit?

Szolgálatkész, figyelmes, házias volt vele szemben, akárcsak az édesanyja lett volna.

És Ágnes igénybe is vette a szolgálatkészségét, ami igen jól esett a kedves leánynak. Még a keztyüjét is megfoldozta neki… Föltétlen őszinteség és nyugodtság jellemezte a két nő egymáshoz való viszonyát. Szerették egymást, a nélkül, hogy csak egy fölösleges szót is pazaroltak volna kölcsönös rokonszenvük kifejezésére.

Mindössze hogy Zsuzsa egyszer fésülés közben megdicsérte az Ágnes haját.

– Szép hajad van, Ágnes néni.

– Mindenesetre sok a hajam, – vállalta Ágnes a bókot, – de az nem lényeges, mert ugy sem felejteti el, hogy nem vagyok szép.

Zsuzsa kissé zavarba jött, de Ágnes tőle alig feltételezhető tapintattal azonmód elejét vette az elfogódottságnak.

– Ne tiltakozzál lelkem, én ugy sem adok a testi szépségre semmit… Az embernek, – fejtegette bizarr felfogását, – ha szép, minden az ölébe hull. De csak egy darab ideig: ameddig a fiatalsága tart. Aztán jön a kiábrándulás, a csalódás keserüsége, a tehetetlen vergődés, mert hiszen természetes, hogy egy elkényeztetett nő nem tud abba belenyugodni, hogy az emberek megváltozzanak vele szemben. És segiteni nem lehet a bajon. Az öregség nyomasztó teherként nehezedik a lelkére. Ha van fantáziája, multja emlékeivel próbálja magát vigasztani, ha önérzete nincs, életunttá lesz, terhére válik önmagának is… A szépség – végezte Ágnes szavait, – elámitja a nőt, elzárja előle a lelkeket. A szép nőnek mindenki hazudik, az meg hisz mindenkinek… Jobb szeretem, hogy csunya vagyok. Engem az öregség nem fog bántani.

Zsuzsára olyan hatással voltak ezek a szavak, hogy szinte szeretett volna maga is megcsunyulni. Lehangolta a szépsége.

– Persze, – mondta halkan, mintha magában beszélt volna, – az ember sohase tudhatja, hogy ki szereti igazán.

– Azt ugy se tudhatja, – állitotta Ágnes, – az emberek többnyire hazudnak itt nálunk. Kétszinüek, mert szégyenlik elárulni igazi érzéseiket. Aztán kényelmesebb is hizelegni, mint az őszinteség: az egy hazugságokon épült társadalomban mindig nagy ballaszt.

A szép leány egy pillanatra abbahagyta a fésülést, leejtette mezitelen, rózsás karjait.

– De hiszen, – sóhajtott fel, – valakibe mégis csak meg kell bizni, a nélkül kétségbeejtő lenne az élet!

– Egy-két becsületes ember mindig akad, – oktatta Ágnes, – és ez elég; ezen a ponton a kevés több a soknál. Különben – tette hozzá – annak, akinek gazdag a lelki világa, arra sincs szüksége: az meg tud élni egymagában is. Példa vagyok rá jómagam…

Zsuzsa folytatta a fésülést. Egy kérdés kérezkedett az ajkára, de nem merte kimondani. Ám fölvilágositotta Ágnes (mintha csak belelátott volna a leány lelkébe) kérdezetlenül is.

– Látod, – folytatta megkezdett elmélkedését, – engem senkise szeretett soha. Még a saját szüleim se. Igaz, csunya voltam és önfejü. Afféle kellemetlen gyermek, aki nem válik diszére családjának és – ime mégis megvagyok. Sőt szeretek élni. Harcban állok az emberekkel, de az engem nem sujt le, megszoktam a küzdelmet, az az én elemem. S ha lehajtom esténkint a fejemet s elmondom a mindennapi imádságomat (mert vallásos vagyok ám), boldognak érzem magamat. Miért? Mert tudom, hogy annak az ellenszenvnek, amelyet környezetem velem szemben táplál, nem én vagyok az oka. Én olyan vagyok, mint amilyennek Isten megteremtett, a környezetemben van a hiba.

A nietzschei tétel vakmerősége valósággal elbűvölte Zsuzsát. Megérezte benne a magasabb igazságot, amit csak rabulisztikával lehet (látszólag) megdönteni: a korlátolt tömeggel szemben mindig a kiváló egyesnek van igaza… Ibsen is azt vallja a Népgyülölőben.

Az egyszer nem is állhatta meg a leányka, hogy kifejezést ne adjon elragadtatásának. Lehajolt az Ágnes kezére és loppal egy csókot lehelt reá.

A vén leány világéletében sem tapasztalt ennyi gyöngédséget senkitől. Szinte megijedt a kézcsóktól.

– Mit csinálsz, Zsuzsa?

A szép, édes teremtés erre még jobban elolvadt. Leborult idős barátnéja lábaihoz és ölébe hajtotta fejét.

– Szeretlek Ágnes, – mondta, – ennyi az egész… Mikor beszélni kezdtél magadról, megszántalak egy pillanatra, aztán csudálattá változott a szánalmam, most meg már szeretlek is.

Az aggszüz fel se segitette az ölébe kuszott gyermeket, hogy legalább egy csókkal viszonozza ragaszkodását. Csak a fejére tette csontos kezét és maga elé bámult, mint aki a távolban keres valamit. Aztán simogatni kezdte a leány puha, selymes haját. Sokáig simogatta, mert sokáig tartott, mig végre megtalálta magát.

– Ugyan lelkem, – korholta akkor szárazon a térdelő leányt, – ne érzelegjünk, inkább egyebet ajánlok neked.

Zsuzsa felkelt.

– Nos?

– Tedd a kezedet a kezembe.

Zsuzsa engedelmeskedett.

– Igy… És most mondd meg nekem: akarsz-e velem barátságot kötni?

– Akarok, óh akarok…

– Akkor, fogadom, – jelentette ki az aggszüz, – hogy el nem hagylak soha. Bármi történjék is, segitségedre leszek. Ugy számithatsz rám, mint a tulajdon édesanyádra.

Közönyt erőltetett a hangjára, de azért ugy csengett a fogadalma, mint egy esküvés. Mintha egész erős lelke arcába szökött volna: lángba borult még a homloka is s ragyogott a szeme.

Zsuzsa megrázta a kezét. Ugy el volt fogódva a jelenet rendkivüliségétől, hogy csak tagokban tört ajkára a szó.

– Én is fo–ga–dom, – dadogta.

Aztán erőt vett az érzékenységén: szó nélkül befejezte az Ágnes frizuráját, lelke zajlását csak a keze remegése árulta el…

Ezután a kölcsönös ünnepies fogadalom után természetes, hogy még bensőbb lett a két leánynak egymáshoz való viszonya. Ez annyiban jutott kifejezésre, amennyiben Zsuzsa azontul a legkisebb jelentőségü, sőt diszkrét természetü ügyeit is közölte Ágnessel. Beszélt neki gyermekéveiről, elárulta előtte eszményeit, jövője ábrándjait, Charlieról is beszélt előtte.

Ágnes semmit sem kevesellett tőle. Szivesen, sőt élvezettel hallgatta minden szavát: érdekelték egy, az övével teljesen ellenkező irányban fejlődő asszonyi lélek hullámverései. A megfigyelésre volt alkalma bőven. Mert, bár nappal gyakran megfordultak az urak az asszonytanyán, (Muki elnevezése), esetére mindig egyedül maradt Zsuzsával szobája előkelő csendes magányában. De napközben is: a két nő kettesben végezte minden bevásárlását, együtt kocsikáztak ki a Stefánia-utra, sőt a szinházba is ritkán kisérték el őket a férfiak. Legföljebb Bálint. Bálvándynak nem imponált a komédia, Mukit meg a kaszinóhoz láncolta a – hivatása, amit, mellesleg mondva, kitünően töltött be: ugy nyert, ahogy akart.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. A klubtól az orfeumig.

A két Bálvándyt szivesen látták a kaszinó urai vendégül is, de azok nem sokáig vették igénybe a vendégszeretetet: mindjárt az első héten bejelentették a kaszinóba való belépési szándékukat. Egyben meghosszabbitották pesti tartózkodásuk immár lejárt első terminusát. Jól érezték magukat a nagyváros izgalmas zürzavarában.

Bálvándynál boldogabb embert lámpással sem lehetett volna a hazában találni. Azt se tudta, minek örüljön jobban: a maga élvezeteinek-e, avagy az ő pedáns, komoly fia nagyvilági szereplésének. Mert (s erről az oldaláról még nem ismerte az atyja), kitünően bevált Bálint high-life-mannek is. Szivvel-lélekkel dőlt bele az aranyfiatalság legszilajabb mulatságaiba is: s nem ő volt a legutolsó a könnyed, elegáns mókák és szellemes csinyek kitalálásában. Eszesebb lévén kortársainál, szellemessége révén rövid időn bizonyos tekintélyre tett szert… A bort? – Hát azt is megitta Bálint. Sőt teljesen a kártyát sem vetette meg. Csakhogy azért már sokat nevettek rajta barátjai, mert egy csillagvizsgáló pedánsságával kezelte a tarokkot: erővel tudományt akart csinálni abból is.

Legjobban az apja nevetett rajta, mert ő meg viszont ugy játszott, mint egy falusi kántor. Mindent megütött, amig birta, minden rendszer és számitás nélkül, soha sem gondolt arra, hogy, elfogyván az ütői, „mivel folytatja az üzletet.“ Szerencséjére nem sok pénzébe került a mulatság. Ritkán és akkor is kicsibe játszott. Inkább szeretett az orfeumba járni. Mi türés-tagadás, egy angol artista-leány tetszett ott meg neki, aki pompás bukfenceket vetett a brettlin s a chambre szeparéban még pompásabbakat. Bálvándynak különösen az tetszett rajta, hogy mestersége szellemével teljes ellentétben állott a modora. Ha nem ugrált, olyan előkelő volt, mint egy lady. A kis ujjához sem engedett hozzányulni s holtkomolyra vált az arca, ha valaki egy kétértelmü élcet kockáztatott meg a jelenlétében… Különben azt mondta, hogy lordnak a leánya. Ez ugyan nem volt igaz, de szép volt ő azért a nélkül is…

Tehát ennek a kis hölgynek a kedvéért járt Bálvándy az orfeumba. Fia tudta, de nem bánta. Csak megintette egyszer csupa tréfából.

– Vigyázz apa, azzal a misszel: ki ne lopja egyszer a tárcádat a zsebedből.

Az öreg kissé rossz néven vette ezt a valóban cinikus intelmet.

– Ejnye, ejnye, – s bosszusan rázogatta a fejét, – de nincs benned egy makulányi költészet sem. Ha szép valaki, mindjárt tolvajt tételezel fel benne.

Oly kedvesen naiv volt az öreg dohogása, – hogy Bálint nem tudta megállani: elnevette magát.

– Nem költészetről van itt szó, öregem.

Mit volt mit tennie: Bálvándy együtt nevetett a fiával.

Különben sohase keresztezték az egymás utját apa és fia. Muki még inkább beleavatkozott az életrendjükbe. Elannyira, hogy például Bálintra erővel rá akart sózni egy házmester kisasszonyt, hogy képeztesse ki szinésznőnek. Az öreget meg valóságos satellesévé tette: magával cipelte mindenüvé s minduntalan a savoire vivre tudományáról és a közéleti tevékenység áldásairól perorált neki, hogy előkészitse a talajt a magvetésre.

Eleinte persze nem igen fogott Bálvándyn semmiféle tudomány; lepergett róla, mint borsó a falról. De a lelkét meg tudta Muki mozditani elejétől fogva. Addig beszélt neki a noblesse-oblige törvényéről, az emberi élet magasabb céljairól, hogy hovatovább furdalni kezdte a lelkiismerete, amiért olyan léha életet élt…

– Kedves barátom, neked missziód van a Királyhágón tul, – ugratta Muki, – nem szabad magadat kivonnod a közélet terhei alól. Ha igy éltek volna őseink is, mint te s annyit törődtek volna a hazával: ma te is mócul beszélnél, legföljebb az Alföld közepén laknék még egy pár bicskás, aki magyarnak vallja magát.

Bálvándy ebből mindössze annyit hallott, hogy neki _missziója_ van. Ez a szó ugy hozzátapadt a lelkéhez, hogy elfelejtette tőle a többit.

– Misszió! Misszió!? – hajtogatta. – Miféle misszióm lehetne nekem?

– Gazdag ember vagy, fényes nemzetségnek ivadéka s van talentumod is.

De ez ellen már tiltakozott a jó báró.

– Talentumom? Honnan a menykőből veszed?

Muki leintette.

– Ne szólj közbe, még nem fejeztem be. Talentumod van – folytatta – a politikához és a mezőgazdasághoz. A pópádtól megköveteled, hogy magyarul beszéljen veled és olyan ökröket láttam az egyik majorodban, hogy csupa csuda. Egyszóval, rendben tartod a népedet és a szénádat. Hasznos, tekintélyes ember lehetnél, ha nem magadnak élnél, hanem példaadás okából kirukkolnál a placcra.

– Jó, jó, – idegeskedett Bálvándy a sok beszédtől, – de azt mondd meg, hogy hogy megy az a kirukkolás.