Part 6

… Eh, – kergette széjjel hosszas tépelődés után bátortalanitó aggodalmait, – az ember mindenre képes, ha akarni tud. És csupa véletlen, hogy valaki jó-e, vagy rossz. Rablók között rablóvá nő a gyermek. Képmutatóvá a képmutatók között. Ő vakok között tengődött s vak volt maga is, mig unokahuga, egy leány, le nem szedte szeméről a hályogot… Micsoda portentum is az a nő! – füzte tovább gondolatai fonalát. – Csupa groteszk az akarata, a hite, szinte természetellenesek, lehetetlenek a vágyai!… És ő mégis szövetkezett vele! Sőt bizonyos pillanatokban még bizik is benne, hogy keresztülviszi akaratát… Miféle szuggesztiv ereje van az elszántságnak, hogy hihetővé tudja tenni a hihetetlent is!

… Bármint lesz is – vélte Muki – az Ágnes tervével: egy bizonyos. Az, hogy ő már megkapta belőle a maga jutalékát, anélkül, hogy csak egy érdemleges lépést is tett volna a megvalósitása felé. Annak köszönheti, hogy kinyilt a szeme s akarni megtanult. A terv megbukhatik, de ő már megszedte a gyümölcsét az Ágnes tudtán kivül és háta mögött… Nem akarja a hugát megcsalni, nem. Annyit megtesz neki, hogy helybe hozza neki kiszemelt áldozatát, ha lehet. Elnyerheti a pénzét is. De aztán egy lépéssel sem megy tovább. A férjkeritő nevetséges szerepére nem vállalkozik.

Hovatovább szinte boszantani kezdte Mukit, hogy annyit és oly komolyan foglalkozik az Ágnes hóbortjával s hogy a maga érdekétől nem tudta azt elválasztani. Mert tulajdonképpen mit törődik ő azzal, hogy férjhez megy-e a vénleány, vagy pártában marad! Az az ő dolga. Neki talán még inkább az állana az érdekében, hogy kudarcot valljon a terve…

Eszébe jutott a jólelkü erdélyi ur s az a kedves, ártatlan miliő, amelyben élt. Lehetetlen volt Ágnest oda beleképzelnie… Micsoda pusztitó robbanás támadna a nyomán! Az a nő háborusággá változtatná azt a dicső nyugodalmat, amely a kis család felett uralkodott, kiszakitaná a szivekből az együttérzést, a szeretetet, egyszóval felrobbantaná a családi szentélyt s poklot varázsolna a helyébe. Mert olyan a lénye: nem tür meg a magáén kivül akaratot. Holott a Bálvándy családot éppen az tette oly előkelővé, hogy minden egyes tagja tisztelte a másikának érzését…

Muki nagyot kacagott a fantáziája alkotta képen. Aztán elfujta, mint a buborékot… Ugy se válik, vélte, valósággá soha. Arra nem is akart gondolni, hogy mi sors várna Zsuzsára, ha mégis meg találna valósulni…

Szépen edződött a Muki szive, akár a bessemer acél. Észre se vette, hogy immár csupa arcátlan cinizmus, lelketlen gazság volt minden gondolata. Két hónappal ezelőtt lelőtte volna azt az embert, aki lelke eme fordulását megjósolja vala, ma pedig talán nem is emlékezett már arra, hogy milyen volt valamikor…

Indokolva volt a Muki elváltozása: az esze felmentette őt… Jó akart lenni: az élet nem engedte, hogy jó legyen… Meghibbant az itélőképessége, lecsuszott az erkölcs talapzatáról. El volt veszve, midőn azt, hitte, hogy meg van mentve.

Az életkedve azonban megjött a fordulónál. Önérzetével és vágyaival együtt. Szinte megfiatalodott. Igaz, hogy mértékkel élt, vigyázott az egészségére, mint egy bugris, kiszámitotta lépéseit. Egyszóval rászoktatta magát az önfegyelemre. S csak nagyritkán billent meg (mint Bálvándon is) uj lelke mérlege. Szeretett igy élni: kiszámitva, rendezett viszonyok között, okosan. Bizonyos tempóval, ami önkénytelenül tekintélyt provokál…

Alig várta, hogy felmehessen a kaszinóba és a klubba. Az utóbbi volt ugyan az igazi müködési tere, de, vélte helyesen, a kaszinót sem szabad végképp elhanyagolnia. Még ráfognák, hogy kikopott belőle, holott erősebben ült benne, mint valaha. Aztán nem szabad lemondania a nagy urak társaságáról, az egy bizonyos patinát ád az embernek, eltekintve attól, hogy esetleg magasabb céloknak forrása lehet…

Azonban mielőtt ujra belevetette volna magát a nyilvános élet árjába, eszébe jutottak a magánügyei. Eddig nem sokat törődött velük, sőt végképp átháritotta a birtoka s a rajta levő adósságok gondját a bérlőjére. Az fizette a kamatokat és az adókat egyenesen a bérösszegből, ami csak éppen hogy fedezte az évi terheket és átfutó kiadásokat. A mult esztendőben például nyolc forintot kapott Muki a birtoka után. Igaz, hogy a bérlőjét nem számoltatta meg. Attól félt, hogy megcsalta s kisülvén a turpissága, megszökik neki. Akkor pedig mitévő legyen? Mert ki tudja, kap-e jobb bérlőt? Tulterhelt birtokot szolid ember nem szokott bérbe venni.

Hát nem félt már Muki ettől sem. Vakon bizott a szerencséjében, uj életrendje természetes következményének tartotta azt.

Erélyes levelet irt Koller Adolf urnak (a bérlőjének): jöjjön azonnal Budapestre és terjeszsze eléje mult évi és ez idei számadásait. Feltette magában, hogy egy krajcárt sem enged el neki.

És bevált az erélye: ezerötszáz forintot nyert vele. Kisült ugyanis, hogy ennyivel tévedett az árendás ur. És még csak meg se haragudott érte, hogy rajtacsipték: fizetett, mint a köles, sőt lejáró bérlete megujitását is kérte. De ezt a kivánságát már nem teljesitette Muki.

– Köszönöm, – mondta, – majd talán magam gazdálkodom…

Ilyen vakmerővé lett Muki. Hat hónappal a bérlet lejárta előtt arra számitott, hogy átvételkor meg lesz a beruházásokra szükséges ötvenezer forintja is… Nagyban fog kártyázni – volt a titkos gondolata – és a lóversenyen is fog nyerni… Annak is meg van a maga titka… Idáig nem hitt benne, most már abban is hisz. Nevezetesen a turfsvindlikbe… Készpénznek kezdte venni mindama gazságot, amit emberről és embertől valaha hallott. Hogy kivetkőzött a becsületéből, nem hitt többé a becsületben: képzelődésnek, látszatnak vallotta azt.

Szomoru, de ezen a ponton némileg igaza volt…

Mikor bálvándi utja után először lépett a kaszinóba, valóságos becéző örömmel üdvözölték régi kártyás barátjai, akiktől pedig, hej de mennyi orrot és szekaturát kellett annak idején, mig adósuk volt, eltürnie. Ötszáz, ezer, kétezer forintért. Nem volt becsülete! És most, hogy kifizette tartozásait: egyszeribe lett. Ötszáz, ezer, kétezer forint hiányzott a becsületéhez: a nagy urak szemében ennyit ért az egész.

Azzal, hogy miképp szerezte meg a vételösszeget, senki sem törődött. A belső becsület nem vág bele a klubok szakmájába. A gondolat, ha szennyes is, szabad. Sőt bizonyos fokig szabad a tett is, csak a formát nem szabad szem elől téveszteni. Vannak társadalmilag szentesitett bünök is, hiszen alapjában véve a kártyázás se egyéb. A kozák elnyerheti a gyámoltalan részeg ember vagyonát anélkül, hogy anathemát kiáltana rá a társadalom…

… Egyszóval, hangos hujjahóval és apró ölelgetésekkel fogadták Mukit a kaszinóban régi barátjai. Pénzt sejtettek-e nála, vagy csakugyan megszerették, nem süthető ki, csak annyi bizonyos, hogy mindjárt meginvitálták egy kis bakkra.

Muki luteránus feleletet adott.

– Majd meglátom, csak fogjatok hozzá, talán belépek később.

A lelke azonban a következőképpen monologizált: „Majd bizony vaktában kötélnek állok néktek!… Persze nem tudjátok, hogy megjött az eszem… Először hadd látom a kártyátok járását. A mellé fogok ülni, aki pechben van. Igy csinálja a bakk-király is és milliókat nyer a metódusával. Hát mért ne utánoznám őt, mikor magamat utánoznom ugy se szándékom többé?…“

… A kártyások leültek egy külön szobában a bakk-asztalhoz. A játék megkezdődött. Muki szétnézett a billiárd-teremben. Eleinte nem volt szándéka tekézni. Bár szeretett játszani. Az ugynevezett elegáns játékosok közé tartozott, akiket nem az eredmény izgat, hanem a játék stilja és szépsége. Egy hozzá hasonló _hazardőr_ mellé szegődött s tudván, hogy nagy pénzbe játszik, rokonérzéssel szurkolt neki. De csak öt percig. Aztán már boszantani kezdte a protegáltja könnyelmüsége. Bele is szólt a játékába.

– Hogy kockáztathat meg valaki ilyen kunsztokat, mikor pénzbe megy a játék? Ez a tiszta harakiri.

Nevettek a prédikációján.

– Haha, – gunyolta ki Bálinty báró, aki az ellenfélnek szurkolt, – bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü.

Muki nem vette rossz néven a tréfát, szatirikusan mosolygott. Tettel akarta Bálintynak bebizonyitani, hogy nem a levegőbe csiripel.

– Nem játszanál velem egy százast?

– Szivesen… Mennyi foglalót adjak?

– Semennyit, pénzbe szeretnék veled játszani.

Bálinty nem értette a Muki logikáját.

– Különös – jegyezte meg – rendesen elfogadod tőlem a husz foglalót s most, hogy pénzbe akarsz velem játszani, visszautasitod?… Könnyelmü fiu vagy te, Muki.

– Meglátjuk… Száz forint a tét s minden pointért külön egy forint.

Bálinty nevetett.

– Volenti non fit iniuria; ego non contradico…

A Bálinty játékstilja éppen az ellenkezője volt a Muki rendes játékmodorának. Megnézte a labdát, ráágaskodott, célozgatott, mércsikélt a tekeasztalon, egyszóval tudásával arányban nem álló gonddal játszott. S ezzel többnyire legyőzte a nálánál sokkal ügyesebb tekézőket is. Muki is ezek közé tartozott. Jóllehet rendesen husz foglalót kapott tőle, soha egyetlen játszmát sem nyert meg ellene, bár első pillanatra kitetszett a stiljából, hogy ügyesebb.

Ám ez alkalommal végképp lemondott Muki a stilról. Csakugy megnézte a tekét, ágaskodott, mércsikélt, mint ellenfele. Egyszóval teljes mértékben kiaknázta a tudását: a haszonra pályázott.

És fényesen megnyerte a játszmát: hatvan egész egységgel.

Bálintyt elöntötte az epe. Kitette százhatvan forintnyi veszteségét a tekeasztalra s maga elé morgott.

– Érthetetlen!… Abszurdum!… Képtelenség!…

Muki megveregette a vállát.

– Barátom – eszelte az epés bárót – nincs a te veszteségeden semmi csudálkozni való. Eddig is jobban játszottam én náladnál, csak nem vetted észre, mert félrevezetett a stilusom… Jegyezd meg magadnak – tette hozzá oktató hangon, – hogy kétféle stilban lehet játszani és – élni. Stilust és életrendet változtattam: ennyi az egész.

Azzal zsebre gyürvén a pénzét, hátat forditott a billiárd-teremnek és benézett a bakk-szobába.

Nyolcan ültek a játékasztal körül. A játékosok mögött vagy husz gibic állott. Muki egyelőre ezek közé furakodott és látszólagos közönynyel nézte a sors kerekének forgását. Nem fordult elő semmi különösebb emóció. A fejek még tiszták voltak, kiki hidegvérrel vigyázott a bőrére. Szük keretek között mozgott a pénzforgalom.

Muki mindössze tiz percig maradt a szobában, aztán ellépett minden szó nélkül.

Egy játékos utána szólt:

– Hát te nem ülsz le, Muki?

– Még nem.

– Mire vársz?

Muki nem válaszolt. Magának tartotta meg a feleletet: – Arra várok, hogy kidülledjen a szemetek.

Belépett egy szerény tarokk partiba negyediknek. Kis pénzbe ment a játék, de azért feltette magában, hogy ugy fog operálni, mintha ezrekbe menne. Ez hozzátartozik a tréninghez. Régi tapasztalat, hogy aki kicsiben nem nyer, nagyban is veszit.

És a tarokkban is bevált a Muki stilcseréje. Bár rosszul járt a kártyája, nyert. Az óvatosságával győzött, játékostársai könnyelmüségéből élt. Midőn fölkelt a tarokk-asztaltól, szintén végképp megérett benne az a meggyőződés, hogy annak, aki tud kártyázni s erősen felteszi magában, hogy nyerni fog, csaknem lehetetlen veszitenie. Hazárdjátékban sem.

Elhatározta, hogy ki fogja próbálni az elmélete értékét a bakk-asztalnál is. Ujra benyitott a hazárdjátékosok szobájába. De ismét csak elszelelt onnan. A játék még mindig egyenletesen folyt szelid hullámvonalakban változó szerencsével. Az arcokon nem látszott semmi izgalom. A bakk-király is jelen volt, de valamint Muki, ő se látta még elérkezettnek az idejét. Nem játszott, csak nézett, nem is a bakk-asztalra, csak a levegőbe. Nézett és egy kis gibicasztalról szőlőt evett. Muki azt is tudta, hogy miért. Mert a gyümölcs rendben tartja a gyomrot és csillapitja az idegeket. A kártyához pedig első sorban ideg kell.

Ideg! Tiszta fej! Hidegvér! Ezek a varázsszavak, amik közül a szerencse forog, konstatálta magában Muki. S egyben egy nagyot gondolt hozzá.

Egy óra volt éjfél után s ha nem is érezte magát fáradtnak, némi csekély ernyedtséget mégis tapasztalt a tagjaiban. Hovatovább, vélte, a feje is el fog fáradni, ha nem is annyira, mint az izgalomtól égő bakkozóké… Hátha aludnék egyet, mielőtt beállana a játékba? Alighanem bölcsen tenné – okoskodott magában – egyszerre két legyet ütne vele agyon. Teljesen kipihent testtel és nyugodt idegekkel menne a harcba s egyben kikoplalná a nyerő játékosokat. Mire körülbelül hat órai alvás után, reggel nyolc órakor ujra betoppanna a kaszinóba, csupa kétségbeesett, kapkodó bolonddal állana szemközt. Ugy uralkodnék felettük a hidegvérével, mint Neptun a hullámok felett.

Muki megkacagta zseniális ötletét. Ugy gondolta: lefőzte vele magát a kártyakirályt is… Hazahajtatott és lefeküdt. Meghagyta a portásnak, hogy reggel hét órakor költse fel. Nyugodtan, édesdeden aludt. Szinte megnarkotizálta mindinkább erősbödő önbizalma mámora… A kitüzött időben felöltözködött nyugodtan, gondosan. Aztán megevett két hig tojást a tea mellé s felhajtott egy pohárka francia konyakot. Frissnek, szinte fiatalnak érezte magát. Ruganyos, tempós lépésben indult a kaszinó felé. Jókedvü volt, mulinékat csapott a pálcájával, mint egy boltoslegény. Kilenc óra volt, midőn benyitott a bakk-szobába.

Mefisztó-mosolyra torzult az ajka az eléje táruló látványtól. Négy magából kikelt alak ült az asztalnál. Az egyiknek vértelen arcából pirosan dogodt ki a szeme. A másiknak meg reszketett a keze, alig birta bonjait kiállitani, a harmadiknak a torkára szállott a kinja: ugy be volt rekedve, hogy alig lehetett a szavát megérteni; a negyedik el volt fásulva s valahányszor egy nagyobb tétet vesztett, felkacagott, mint egy bolond… Nem pénzbe ment már a játék (egy krajcár sem volt az asztalon), hanem becsületbe, vérbe. A bonok hol erkölcsi halált jelentettek, hol anyagit, hol fizikait.

… A reszketős kezü urra került a bankadás sora. Huszezer forintos bankot _jelzett_, (ennyire elfajult már a játék), de csak száz forintos téteket tettek ellene. Azt is puszta könyörületből: meglátszott az arcokon. A reszkető gentleman észrevette magát. Összeharapta ajakát. Öt percig kinlódott még, aztán belátván, hogy hiábavaló minden erőlködése (játékostársai nem tartják többé _jónak_) letette a kártyát és fölkelt.

– Köszönöm, nekem elég.

– Mennyit vesztettél? – kérdezte tőle a rekedt ur.

– Százhuszezer forintot.

Siri csend… Olyan ünnepies, mint a halál maga. Mindenki tudta, hogy nem fog, mert nem tud a reszkető ember fizetni, a kérdés csak az volt, hogy a pisztolyt választja-e, vagy az erkölcsi halált…

Hárman maradtak a játékosok… A gyuladtszemü adta a bankot.

– Tizezer forint a bank.

Uradalmas ur volt a gyuladtszemü s bár nyakig uszott az adósságban: partnerei mohón kaptak a bankján. Megtették felében. Vesztettek…

– Huszezer forint a bank…

Még a rekedt urnak volt leginkább helyén az esze. Ötezer forintot tett. A kacagó alak tartotta a többit.

A bankadó lepetyegtette a kártyát… Ismét nyert.

– Negyvenezer forint a bank…

– Hahaha, höhöhöhö, hiha, – kacagott őrültként a nagyobb vesztes, – tartom.

A rekedt ur megragadta a karját és ugy megrázta, hogy majd leesett a székről.

– Ne őrjöngj!…

– Mi közöd hozzá?

A bankár osztott… Az eszeveszett embernek az asztalra hanyatlott ónszinüvé vált arca: ugy kapott a kártya után.

Ismét vesztett!… És most már torkára forrt a nevetése is.

A bankár besöpörte a bonokat és felállott.

– Köszönöm, én nem játszom többet. Örülök, hogy kimásztam valahogy.

Erre egy rut jelenet következett. Az utolsónak maradt két ur: a rekedt és az eszeveszett el kezdtek könyörögni.

– Ne menj még, az Istenre kérlek!…

– Még csak egyszer add le, szóval se kérlek többet…

A szerencsés bankár hideg gunynyal utasitotta vissza könyörgésüket.

– Ne kunyoráljatok, kérlek. A la guerre, comme a la guerre!

– De mégis!…

– Neked van szived…

– Én nem tudok időre fizetni…

– Csak egyetlen egyszer, aztán…

Az eladósodott nagy ur babonás ember volt s a kártyababona azt tartja, hogy a hosszas könyörgésnek engedni kell. Az előérzete is azt sugta, hogy nyerni fog.

– Jól van – jelentette – még egyszer osztok, de csak az alatt a feltétel alatt, ha nem teszitek meg csak a bank felét.

Muki, akit a kártyások, részint mert a háttérben állott, részint az izgalomtól észre sem vettek idáig: az asztalhoz lépett most és szó nélkül leült. Ugy hatott a megjelenése, mint valami csuda.

– Nini, te itt?… De megijesztettél?… Hogy pottyantál ide? – hangzott fel az általános meglepődés izgalmas, de uj reményeket eláruló zajdulása.

– Korán kellett kelnem, – válaszolt Muki – mert tiz órakor ki kell hajtatnom a pályaudvarra a hugom elé.

A bankár gróf megnézte óráját.

– No hisz addig még egy egész fél órád van – mondta s ezzel egyszersmind játékra provokálta Mukit, a közismert hires balekot.

– Nem érdemes, – tetette ez magát ravaszul s egy nagyot ásitott hozzá.

De a bankár nem engedett. Szállóigévé vált, hogy Muki szerencsét hoz annak, aki mellé leül. S éppen ő mellé ült le.

– Nem muszáj nagyban játszanod, – biztatta Mukit, – tégy száz forintot heccből.

– Nem bánom, legyen – engedett Muki a kérésnek – tiz óráig játszom. Áll kétezer forint.

S kivette a pénzt.

A másik két játékos, ismerve a Muki balszerencséjét, ugyancsak két-kétezer forintot tett a bank ellen.

Pedig nyertek.

A bolondos ur fejbe csapta magát.

– Óh én őrült! Hogy nem tudtam többet tenni!

Reá került a bankadás sora. A rekedt ur elnyerte a tizezer forintját. Majd ő adta a bankot. A bolondos ur visszanyerte a pénzét. Mukira került a sor.

– Négyezer forint a bank…

Nyert.

– Nyolcezer forint a bank…

Ismét nyert.

– Tizenhatezer forint a bank…

Megtették az egészet és ismét nyert Muki. Aztán kiállott előkelő nyugalommal, mintha mi sem történt volna és exkuzálta magát:

– Bocsánat, uraim, pont tiz óra, vár a hugom.

Marasztalták, de nem maradt. Harmincezer forint nyereség egyelőre elég volt neki.

Kisétált az utcára és egy bérkocsiba vágta magát. A gőzfürdőbe hajtatott. Megfürdött, aztán hozatott magának egy pár virstlit és egy pohár sört. A nyert pénz megbecsülésére szoktatta magát. Azt tapasztalta, hogy az igazi telivér kártyamester fegyelmezettségéhez az is hozzá tartozik…

A sör elfogyasztása után még szivarkára gyujtott Muki, aztán a többi hájas és sovány bugris példáját követve, begöngyölte magát egy gyapju takaróba és végignyult egy kereveten, hogy kipótolja azt a két órát, amennyivel a kelleténél kevesebbet aludt. Öt perc mulva már hortyogott is… Teljesen pihenten hagyta el a Rudasfürdőt és egészségi szempontból egy hosszu sétát tett: kigyalogolt a Wampeticsbe… Testi kondiciójának szinte még jobban örült, mint a nyereségének. Azt, vélte, most már napról-napra gyarapithatja a mai eszével, holott a test minden nappal kopik.

A délutánt az állatkertben töltötte Muki. Zsemlyével traktálta a medvéket s mogyoróval a majmokat. Megszerette a polgári idilleket, de csak suttyomban persze. Ha társaságba került, legott felvette a koturnust, mert saját szavaival szólván: attól vadul a magyar.

Igaza volt…

Estefelé a klubba hajtatott Muki báró. A feszitést elkezdte már a kocsiban is, de az arcát még pihenni hagyta. Azt csak akkor kezdte ráncba szedni, midőn a klub előcsarnokába lépett. Ott már megficánkoltatta lábait is s kidüllesztette a mellét. Aztán belépett a tanácsterembe s felvágta a monoklit…

Hát ha a kaszinóban szivesen fogadták Mukit nagyuri barátjai, akik tudvalevőleg röstellenek hangosan lelkesedni, akkor annak a fogadtatásnak a jelzésére, amelyet a klub kevésbé finnyás urai (akik még tudvalevőleg lelkesedésből élnek), rendeztek a számára: becsületes melléknevet nem is lehet találni. A magyar azt mondja ilyenkor: majd szétszedték, kis hija, hogy meg nem fojtották…

Hiszen tudta már Muki, hogy mitől döglik a légy s ahhoz képest kezelte a politikai társadalmat is, de akkora hujjahót, mint amilyenben részesült, még se várt még a klubtól sem. Más, ha Afrikában járt volna vagy egy évig oroszlánvadászaton s egyenesen egy mérges fenevad torkából menekült volna a klubba, de hiszen csak Bálvándon dégált két hétig, amitől ember még nem lett nevezetessé, mióta világ a világ. Mindazonáltal ugy tett, mintha egész természetesnek találta volna ünnepeltetését. Pózba vágta magát és senkivel sem fogott kezet a köréje gyülekezett urak közül, csak a jobbját rázogatta meg nekik a levegőben.

– Szervusztok, urak! Mit csinál a haza? Boldog-e a nép? – Nyegléskedett, akár egy hatalmas fejedelem, akinek több országa van s éppen bekukkant az egyikbe, hogy megmutassa magát a minisztereinek.

– Hol jártál? De jó szinben vagy! Nagyon hiányoztál nekünk! – viszonozta a tömeg bókkal lekötelező kérdéseit.

Muki elővette zsebkendőjét, hogy kifujja az orrát. De elejtette. Egy fiatal képviselő megfeledkezett a méltóságáról és felvette a kendőt.

Ezzel már parolázott Muki.

– Oh köszönöm, pajtás.

És nyugodtan kifujta az orrát, csak aztán felelt a többieknek.

– Mármarosban voltam medvére vadászni.

– Nos? nos? – kiváncsiskodott a hizelgők serege.

– Két mackót lőttem, – hazudta Muki olyan sima képpel, mint a falusi leányka, aki azzal dicsekszik, hogy két szál ibolyát talált…

Bizonyára hazudott volna Muki még egyebet is, ha nem talál vala tekintélye gyarapitására előnyösebb müködési teret. De talált. Megpislantotta az éppen belépő miniszterelnököt, amint egyenesen feléje tartott. Azaz, hogy a csoport felé tartott a kormányférfiu, mert másutt nem volt ember, de Muki egészen magára vette a tiszteletet. Egyben eszébe jutott, hogy jó lesz végre a Bálvándy képviselőségét is szóba hoznia.

– Szervusz, öregem, – előzte meg kegyesen a nagy ur köszöntését. – Jó, hogy itt vagy, beszédem van veled.

– Szervusz Muki, – viszonozta a miniszter az üdvözlést, – rendelkezésedre állok.

Muki legott szaván és karon fogta s benyomta a legközelebbi sarokba.

– Reflektálsz-e a halmosi kerületre? Az eddig ellenzéki volt.

– Hogyne reflektálnék, – s mosolygott a miniszter, – a jóból a sok is kevés.

– Hát megszerzem neked.

– Nagy szó! – jegyezte meg a nagy ur és kétkedőleg csóválta a fejét. – Az a kerület még soha se küldött kormánypárti képviselőt.

Mukinak nem tetszett a miniszter modora. Elbizakodottságában egy vakmerőségre vetemedett: ha nem is egyenesen, rendre utasitotta a minisztert.

– Kegyelmes uram, – jegyezte meg élesen, – lehet, hogy nagy szó, de ha egyszer kiejtettem, elbirom.

– Brávó, brávó! – adta alább a kormányférfiu. – Hát te akarod a kerületet meghóditani?

– Én, de nem a magam részére.

– Nos?

– Bálvándy Antalt fogom felküldeni.

– Ah, nagyon örvendek… Nem is tudtam, hogy befolyásod van a kerületben.

– Még nincs, de lesz. Megvettem a csóltói várromot és fel fogom épittetni.

– Gratulálok. Gyönyörü terv és hazafias.

… Tehát: még csak harmincezer forint tiszta vagyona volt Mukinak, (igaz, hogy könnyen szerezte) s már nemcsak a birtokát remélte önkezelésbe vehetni, de várkastélyt is akart épittetni. Ehhez százezer forint kellett s már az sem volt neki sok: oly merészen számitolta le jövője kilátásait…

Vagy csak a szája járt? Az is lehetséges. A siker jegyében müködő közéleti alakok nem válogatnak a szóban. Az szerintük csak olyan röppentyü, amit mindenkor el kell sütni, ha a puffogásától hatás remélhető. Annyi azonban bizonyos, hogy a Bálvándy megválasztatása valóban komoly szándéka volt Mukinak. Hiszen alig várta már, hogy Ágnest becsülettel lerázhassa a nyakáról. Akkor pedig utóvégre is teljesitenie kellett a kivánságait.

S hogy egyszer erre gondolt, még tovább ment Muki egy lépéssel. Bár annak a sikerében már nem igen bizott maga sem.

KILENCEDIK FEJEZET. Előjáték a komédiához.

Muki két levelet irt. Az egyik Ágnesnek szólt:

„My dear love!

Bálvándyt Pestre citáltam. Majd értesitelek, ha megérkezett. Nézd meg magadnak, mert hátha kiszeretsz belőle, ha meglátod. Különben is szeretnék már neked referálni. Pénzem van. Ha igy folytatom, nem fogom igénybe venni a második porció ezresedet. Inkább tömd bele a Bálvándy oláh választóiba, azoknak aligha lesz sok… Ugy-e jó gyerek a te – Mukid?“

A másik levél Bálvándynak ment.

„Édes Toncsikám!