Part 5

Muki egyelőre csak kétezer forint foglalót adott, de azonnal intézkedett, uj birtoka nevére leendő átiratása iránt…

A Bálvándy Antal szüz erdélyi telivér méneséből összeállitott négyesfogat már mint hunyadmegyei birtokost röpitette uj birtokáról Bálvándra…

A bamba holdvilág és a tüzes csillagok milliárdjai kisérteties fényt szórtak az országutjára, beezüstözték az azt szegélyező fasor leveleit… Valahol a távolban mélabus, szivfacsaró melódiákat furulyázott, alighanem valami oláh pakulár… A közelben baglyok huhogtak az erdő szélén és egy hirtelen kerekedett kóbor szél fütyült… A lovak prüszköltek s dübögő patkójuk szikrákat váltott ki az országut bazaltjából…

Bálvándy Antalnak, talán mert megszokta, nem volt érzéke a természet pompája iránt. Tőle bámulhatott a hold, reszkethettek a csillagok, furulyázhatott a pakulár: a jó urat talán még az se hatotta volna meg, ha leszáll az égből az angyalok kara s menyei dalszóval kiséri vala ősei kastélyába.

De Muki másforma ember volt. Az ő élete javarészt a kőszénfüst és a villamosvasut rikitó csilingelése közepette őrlődött le. Rá az ujság ingerével hatottak az örökkévaló természet örökszép játékai. De meg szerelmes is volt, ami megtizszerezi a lélek fogékonyságát… Muki teljesen átengedte magát érzéseinek; beleábrándozott a holdba, részvéttel kisérte a csillagok járását, kihallgatta a csendet, leste az örökkévalóság titkait. Bálvándy minduntalan karatyolt neki valamit, különösen az akviziciójáról pöntyögött. De Muki rá se hallgatott. Egy-egy sóhajjal felelt a kérdéseire.

A derék ur végre is megsokalta a szótlanságát.

– Mi lelt téged? – kérdezte tőle kelletlenül.

Muki összerázkódott. Hogy kizökkentette barátja ábrándjai szines világából, észretért: őt magát is boszantani kezdte a _gyöngesége_. Mert immár gyengeségnek minősitette lelke szépségeit. Terhére voltak, utjában állottak.

– Ej, – válaszolt röstelkedve, – eszembe jutott egy régi história: az zavart meg.

– Miféle história?

– … Egy gyermek ment a réten, kora reggel napsütés előtt és gyémántot szedett. Azt hitte, hogy a füszálon rezgő harmatcsepp a gyémánt és ez a hite teljesen elég volt neki ahhoz, hogy boldognak érezze magát. De – folytatta Muki a meséjét, – amint igy megy, mendegél a fiu, egyszerre csak eléje pattan az ördög: – Mit csinálsz te fiu?… Gyémántot szedek… – Mutasd, megveszem a gyémántodat… A fiu táskájába nyult, ahova a gyémántot gyüjtötte és ime, semmit sem talált benne. Gyémántjait felszitta, megsemmisitette a levegő… Sirva fakadt. Aztán oda szaladt az anyjához és azt kérdezte tőle: – Édes anyám, miből van a gyémánt? Az – válaszolt neki az anyja, – az ördög könyéből származik, ne vágyjál te, fiam, gyémántra soha…

Bálvándy tátott szájjal hallgatta.

– Hol hallottad te ezt a mesét és mit akartál vele mondani?

– Semmit, – mondta Muki – mese, hát mese.

– Mégis?

– Ugy gondolom, az a mese tanulsága, hogy az az ember, aki kincsek után futkos, az ördögre szorul.

– Szép, – mondta Bálvándy, – ez alighanem valami napkeleti mese lesz.

– Az, – hagyta helyben Muki, – csakhogy, – tette hozzá, – itt nyugaton valóság az, ami a napkeleten mese.

Bálvándy megcsóválta fejét, mint mindig, amikor nem értett valamit.

– Nem irtál te verset valaha? – kérdezte rövid szünet mulva.

– Irtam. De most már gyülölöm a költeményt…

A kocsi befordult a faluba, a kutyák megrohanták s akkora lármát csaptak a köznapi eseményből, mint az ujságirók, ha panamán csiptek egy kegyelmes urat…

A kastélyudvaron egy rántással leszögezte a lovakat a nyalka székely kocsis. Bálvándy és vendáge kiszállottak a hintóból.

Zsuzsa eléjük szaladt. Atyja nyakába ugrott s mialatt csókolta, egy meglepő hirt közölt vele.

– Levelet kaptam, apa.

– Kitől?

– Charlietól, Chester-castleból…

Bálvándy nagyot nézett.

– Ejnye, hát levelezel vele?

– Miért ne? Angliában az nem shoking.

Mondta a leány és ragyogott a szeme, mint a karbunkulus.

– És mi van a levélben? – kérdezte az apa rosszat sejtve.

– Az, hogy holnap itt lesz.

Éppen ettől tartott Bálvándy.

– Ejha, hát ugy siet!… Mit irt még?

Zsuzsa fülig pirult. Aztán lehunyta szemét és atyja füléhez ágaskodott.

– Azt, hogy nem tud nélkülem élni…

Muki nem hallotta a szavát, de magaviseletéből megsejtette a gyönyörü leány érzéseit. Talán a szive dobogását is meghallotta… Belekapaszkodott egy asztal sarkába és mereven maga elé nézett. A semmibe. Ugy állott ott, mintha kővé meredt volna; mozdulatlanul. Majd erőt vett magán és haragosan megrázta fejét: – Most már csak azért is, – morzsolgatta a fogai között. Aztán mosolyogva a leányhoz közeledett és fenhangon folytatta.

– Lehet gratulálni?

Zsuzsa atyja mellére borult, de szemét nem vette le Mukiról, ugy válaszolt neki.

– Ha magyar ember lesz belőle, akkor – talán…

HETEDIK FEJEZET. A baronet.

Muki báró első indulatában arra határozta el magát, hogy megszökik Bálvándról, még mielőtt az angol ur odaérkeznék. Egy inassal be is csomagoltatta a holmiját még az éjjel, de Bálvándyval csak másnap reggel akarta a szándékát közölni…

Fáradt volt, korán lefeküdt. De álom nem jött a szemére. Fülledtnek érezte a szoba levegőjét, ablakot nyitott… A hold egy széles sárga sávot huzott a szoba padmalyára. Reszkető, sápadt fénye szinte megelevenitett egy bronzalakot, amely egy antik almáriom tetején parádézott s valami félmeztelen olasz énekes leányt ábrázolt.

Az álomkereső urat boszantotta a bronzlány mezitelensége Eszébe jutottak róla a céda nők, mind valamennyi, akit életében valaha ölelt. Azoknak tulajdonitotta fizikuma korai hanyatlását. Szivére ránehezedett a késői megbánás keserüsége s gyülöletet váltott ki belőle. Első, ugyszólván diákkori szerelme, a kis Ilonka, pillanatnyi önfeledt kézszoritásán kivül egyetlen valóban tiszta szerelmi emléket sem tudott felverni a multakba kalandozó képzelete. Tulajdonképen fogalma sem volt az eszményi nőről, mig meg nem látta Zsuzsát. Addig egyáltalában eszébe se jutott, hogy foglalkozzék a nőiség csudálatosan boldogitó varázsának analizisével. A szép, kedves szüzek, finomlelkü dámák elmentek mellette, anélkül, hogy észrevette volna őket… Léha volt, bolond!…

… Most Zsuzsa előtt megtorpant végre. Eléje szökött az erdei tündér, megbüvölte varázspálcájával: kinyitotta szemét. Haj de most már, mit ér a kijózanodása, mikor végzetes könnyelmüsége többé nem volt helyrehozható!…

… A bronzleány szemébe vigyorgott incselkedő szemérmetlen kacsintással, odakinálta neki vérpiros ajakát… „Jer és ne ábrándozzál a holdvilágba, öledbe kuszom és véresre csókolom az ajkadat. Én vagyok a te igazi párod, az ártatlanságnak csillagsugarakból szőtt fátyolát a te szentségtörő kezednek nem szabad megilletnie, mert a te vágyadtól megriad a szüziesség…“

Muki kiugrott ágyából s a nélkül, hogy gyertyát gyujtott volna, leemelte az almáriumról a holdvilág fényében fürdő bronzleányt és egy sötét sarokba állitotta. Szégyellette az eszelősségét, de másképp nem tehetett. Nem tudott a szobortól aludni, holott okvetlenül ki akarta magát pihenni… Bezárta az ablakot, elsötétitette a szobát egészen. Erre nemsokára el is aludt.

Parancsához képest nyolc órakor költötte fel az inas. Muki ablakot nyittatott és magával hozott gummikádjába vizet hozatott. Mig Gyurkó (az inas) oda volt a vedrekkel, kikönyökölt az ablakba, ugy, ahogy volt, hálóingben, friss levegőt szini… De egyszeribe visszahőkölt. Szobájának ablaka a virágoskertre nyilott s egy karcsu leány járt a rózsák között: Zsuzsa. Haja vastag fonadékban omlott le a vállán, kezében kerti olló. Rózsát szüretelt. Olyan volt, mint egy játékos kis leány, vagy – mint egy nagy csudapillangó, amely repesve válogat a virágban…

Gyurkó meghozta a vizet két hatalmas vederben s megtöltötte vele a kádat. Muki beleült s egy uritök nagyságu szivacsot nyomkodott a feje bubjára. Nagyon fájt a feje. De nem segitett rajta a szivacs. Egy kis dögönyözés kellett volna neki.

– Tudsz-e te masszirozni Gyurkó?

– Mi a fene az, instállom? – kérdezte Gyurkó tőle telhető tisztességtudással.

– Ide gyere fiam és gyurd meg a fejemet

A kis inas megijedt a különös parancstól.

– Nem gyurtam én még, instállom, fejet soha.

– Hát majd fogsz most… A markoddal nyomni fogod, ahogy birod, a hüvelykujjaddal meg kenegeted a kopasz felét, meg a nyakamat… Ugy, ni, látod… Ne kiméld…

Nem kellett Gyurkót biztatni. Ha olyan a gusztusa a méltsás urnak, – gondolta magában, – hadd emlegesse meg a marka keménységét. Szinte puhává dörgölte Muki fájós fejét.

– Elég az ebugatta! – szisszent fel a páciens, midőn megelégelte a torturát, – kitéped azt a kis maradék hajamt is…

Kiugrott a kádból és ledörgöltette magát. Gyurkó az oldalbordájával és vékonyka lábszárcsontjaival is csak ugy bánt, mint a fejével. Muki beleizzadt a kezelésébe, de éppen az kellett neki, az izzadsággal együtt kiköltöztek fejéből és egyéb alkatrészeiből a fájdalmak is.

– Derék sintér vagy, Gyurkó, nesze öt pengő.

– Jaj, kezit csókolom a méltóságos urnak, – ujjongott az oláhba ojtott székely legényke, ha köllök, csak szólni tessen, tok én még fenébb is lenni.

Muki elnevette magát és kiküldte a kis inast. Aztán felöltözködött. Először a fejét, a kusza fejét szedte rendbe, kivülről is. A tarkóján duskáló háromszáz szál haját gondosan fölpomádézta a feje bubjára, rakoncátlan, tömött bajuszát meg megtanitotta becsületre, aztán megberetválkozott és lenyirta az orrából kikandikáló szőrszálakat.

Éppen ezen a müveletén csipte rajta Bálvándy.

– Ejnye a milliomát! – támadt rá vendégére megbotránkozva. – Azt mondják a cselédek, hogy meg akarsz szökni. Pedig innen ma el nem mégy, az ebugatta, mert szükség van reád.

Muki kifujta az orrát, mert csiklandozta az olló.

– Mi szükség lehetne rám?

– Az, hogy ugy beszélsz angolul, mint a szarka, hát ne hagyj magamra azzal a brit urral, mert én egy szót sem vallok a nyelvén.

– Majd beszélnek vele a gyerekeid…

– Oszt ne tudjam, mit?! – heveskedett a jó báró. – Az ellen protestálok. Itt maradsz tolmácsnak, punktum.

– Fáj a fejem, – okvetetlenkedett Muki.

– Nem fáj, – tagadta Toncsi.

– Hát – vallotta be Muki bizonyos viszonylagos jókedvvel, – csakugyan nem fáj, csak fájt.

– Látod, hogy jobban tudom, – konstatálta Bálvándy. – Azért akartál te megszökni, mert félsz az angoltul.

– Tán te félsz!

– Én félek: azt nem is tagadom. Annyi az angolban a cerimónia, hogy a magamforma egyszerü magyar nemes azt se tudhatja, mikor sérti meg a becsületét. Torbágyi grófot, – mesélte Toncsi, – aki közöttük élt egy félesztendeig, kibulnoardirozták a klubjából, mert kisült, hogy rókát lőtt. Tudniillik, rókát lőni becstelenség Angliában. Hát ezek után honnan tudja az ember, hogy mi nem az?

– Hehehe.

– Ne nevess, mert ugy se fogatok be neked.

Muki engedett az erőszaknak: Bálvándon maradt. Különben is kialudta sötét gondolatait, most már ugy gondolkozott, hogy tulajdonképpen érdekében is áll megtudnia, hányadán áll Zsuzsa az angol urral. Az apa könnyebben mozgósitható, ha leánya kiröpül a fészkéből. Aztán meg (a maga szempontjából) teljesen mindegy lehet neki, hogy kinek a felesége lesz Zsuzsa, ha egyszer ugy se lehet az övé. Belátta, hogy valami ostoba, céltalan irigység zavarta meg éjjel a fejét. Az ilyen gyengeségekről pedig le kell szoknia, különben nevetségessé teszi magát.

– Jó, – mondta mosolyogva, mi közben szivarkára gyujtott, – itt maradok még két napig és megudvarolom az angolodat.

– Éljen a fejedelem! – örvendezett Bálvándy. – Ezt meghálálom neked.

Azzal szelesen kiszaladt a szobából és saját (de szóról-szóra nem veendő) szavaival szólván, szétütött a kertészlegények, kukták és inasok között, hogy jól végezzék a dolgukat, mert olyan vendég áll a házhoz, aki magánál a római pápánál is válogatósabb.

Lett is, mire a baronet megérkezett, olyan rend a kastély körül, hogy (ez meg már a Gyurkó kifejezése): lelegelhette volna akár a gyöpöt is.

Bálint kiment eléje atyja legszebb ötös fogatán. A vén Miska kocsis fejébe persze nem nyomtak vaskalapot, mint Angliában szokás, (azt ugy se türte volna a Miska feje) – de annál rangosabb volt a lovak ezüstveretü sallangos hámja: valóságos napkeleti fényt árasztott az ekvipázsra. Aztán az erdélyi mokányoknak sem kellett magukat szégyelleniök: oly haragos tüzzel és mégis könnyed eleganciával, mint azok, nincs az az ánglius ló, ami nekimenjen a hegynek. Holott csupa görbe világ volt az állomáshoz vezető ut. Charlie alig győzte csudálni a nemes állatok akcióját és kitartását. Pedig annak nemcsak a lovakon járt az esze… Mikor a várkastély csonkatornyu bástyája kibukkant a várkert égbe nyuló jegenyesora hézagán, nem is gondolt ő többé se lóra, se azokra az erdélyi világi tündér-mondákra, amelyekkel Bálint az egész uton traktálta: attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantotta az ő tündére regényes fészkét, elbujhattak tőle a Bálint tündérei a világ egész lóállományával együtt. Szive elkezdett kopogni s leányosan üde s mégis férfias arcát vérrel öntötte el.

– Tehát megérkeztünk, – mondta magában mély megilletődéssel.

– Itthon vagyunk, – konstatálta Bálint, midőn átrobogtak a kastélyhidon s egy Angliában eltanult kemény shake-hands-szel üdvözölte vendégét. – Isten hozta nálunk, tekintse szegényes hajlékunkat a maga házának.

– Ez nem szegényes, – udvariaskodott a fiatal gentleman.

– Ugyan, – tiltakozott Bálint szerényen, – az önök castleja hat-akkora.

– Nagyobb, – ismerte be Charlie – de ez szebb: csupa stil és érdekesebb: csupa történetet lehel.

Ezt már nem is udvariasságból, meggyőződésből mondta. Láthatólag kellemesen érintette a Bálvándy-rezidencia uri előkelősége: a vár borostyán-koszorus bástyái, merész kiszögellései, tornyai s a várkert évszázados hársfáinak s magas kőfalának zordon pompája. Csak egy pillantást vetett maga körül, aztán hogy meglátta Zsuzsát is, nem pillantott többet egyebüvé. Még a lábára sem. Majd megbotlott a kocsi hágcsójában, midőn kiszállott…

Zsuzsa a kastély gótstilü ajtajában fogadta a ház vendégét, atyja oldalán. Egyszerü kék delain ruhát viselt. Fényes vasszin haja évszázados magyar divat szerint, hármas koszoruban övezte csillogó fehér homlokát. Nagy, riadt szeme lágy fényben uszott. Öle telisdedtele virággal: olyan volt, mint a szép leánynyá varázsolt mesebeli rózsabokor.

A viszontlátás első pillanatában elpirult Zsuzsa s leeresztette szemhéját Charlie előtt. De amint közeledett hozzá az ifju, mind elfogulatlanabb lett: ajka mosolyra nyilt s felkacagott a szeme is.

Charlie egy mély szertartásos bókkal üdvözölte, aztán kérdő mosolylyal az ajkán, a háziurhoz közeledett.

Bálint bemutatta az atyjának. Ugyancsak szertartásosan.

– Charlie, baronet of Percy, my friend, Anthony baronet of Bálvándy, my father.

Bálvándy kissé megszeppent a parádés kezdettől, de azért véletlenül eltalálta az angol izlést. Megmarkolta vendége kezét és elkezdte rángatni, ahogy csak birta. A baronet visszarángatta ugyancsak teljes erővel, amiből legott megtudta Bálvándy, hogy nem csinált hibát. Örült is a sikerének nagyon. Még a szava is megjött: kivágta azt a német frázist, amit még reggel eszelt ki vendége beneventálására:

– Kriszti Gott, mein lieber, freut mich dich kennen zu lernen…

Kölcsönös hajlongások… Aztán végre sorra került Zsuzsa is.

Az ő istenhozottja igen egyszerü volt. Egyszerü és fönséges, mint az anyatermészet maga, amelynek egyik legtökéletesebb remeke volt. Még csak kezet se fogott Charlieval, mint ahogy a konvenció diktálta volna, csak átöntötte rózsáit a maga öléből az ifju ölébe.

– Ez a magáé: magyar virág…

Charlie, eme közvetlenség feletti gyönyörüségében dehogy tudott volna kifejezést adni érzéseinek. Még ha lord Byronnak született volna sem. Holott világéletében sem irt egy sor verset sem. Ki is zökkent a baroneti méltóságából ugy, mint az egyszeri diák, aki rossz sédát huzott az érettségi vizsgán s mindössze egy mondatot tudott, hát azt variálta egy félóráig, hogy legalább a szája mutasson valamit. Ilyenképen svindlizett Charlie azzal az egy mondattal, ami az eszébe jutott.

– Oh, very nice… very nice indeed the hungarian flowers… the flowers in Hungary… I am charmed of it. (Óh igen szép… valóban igen szép a magyar virág… a virág Magyarországon… el vagyok ragadtatva.)

– Akkor ne gyürje össze szegénykéket annyira, – figyelmeztette Zsuzsa (angolul természetesen), – mert megtalálják szurni… A rózsa szur.

– Ah pardon, – mentegetőzött az angol gavallér, – észre se vettem, hogy ugy szorongatom.

És zavartan mosolyogva nézdelt szerteszét, hogy hová is rakhatná a virágjait, mert hisz ugy se maradhatnak az ölében addig, ameddig el nem hervadnak.

Zsuzsa észrevette a zavarát, megfogta a karját.

– Jöjjön velem, ha virágot adtam, gondoskodni fogok virágtartóról is.

Mintha csak virágtartónak idézték volna: épp ebben a pillanatban lépett ki a kastélyból Muki.

Zsuzsa neki is bemutatta a baronetet. Az kezet nyujtott volna Mukinak, de nem lehetett a virág miatt.

Muki ötletes embernek bizonyult. Elszedte az angoltól és (hogy szabadon parolázhasson a jobb kezével), balkarjára vette a virágjai felét. Ezzel felszabadult a Charlie jobbja s megtörténhetett a parola.

Egy pár perc mulva pedig megtörtént (még pedig az egész uri társaság közremüködésével) a virágok elhelyezése is. Egy rózsát a Charlie gomblyukába tüzött Zsuzsa, a többit pedig vékonynyaku szines üvegkancsókba ültette a Bálvándy-család és hüséges vendége.

Általában igen okosan viselte magát Muki, nem vágott pofákat, teljesen megemberelte magát. Még vicceket is gyártott, rosszakat ugyan, de angolokat, tehát meg lehetett neki bocsátani a kvalitásukat. Ezen a véleményen lehetett Albion fia is, mert meghazudtolva a fajtája hirét, oly jóizüeket nevetett a Muki mókáin, hogy majd kicsordult a könnye.

– Nini, – jegyezte meg Toncsi báró halkan, – hisz ez egy egész derék fiu, angol létére még nevetni is tud…

A teritett asztalnál még nagyobbat lépett Charlie házigazdája kegyei felé. Egy az, hogy valóban derekasan megfelelt a teli pohárnak, más az, hogy kétszer is megismételte az irósvajas rákot.

– Ez ember! – dicsérte meg suttyomban a mellette ülő Muki felé vágva a fejével.

Ez nem is sejtette, hogy a jó báró miből meritette a lelkesedést.

– Az hát, – hagyta helyben morcosan, – ki mondja, hogy nem az?

– Olyan otthonosan érzi itt magát, – folytatta Bálvándy, – akár csak a szomszéd faluban született volna.

– Eh, – kicsinyilte le Muki, – neked imponál az, ha valaki messze született?

– Nem arról van szó, hanem hogy egy csöppet sem pöffeszkedik.

– Miért pöffeszkednék? Vagyunk mi olyan urak, mint ő.

– Hiszen persze, hogy persze, de…

Benne maradt a mondat vége, mert megijesztette a fia.

– Ugyan kérlek, – intette ez az apját, – még észre találja venni, hogy róla beszéltek…

Azt nem vette észre Charlie, mindazonáltal házigazdája iránti figyelemből franciára forditotta a szót. Nem igen illett ugyan a szájába, de hát a Bálvándyéba se igen illett az: francia tudásukat illetőleg teljesen egy rangon volt a két férfi, azzal a különbséggel, hogy Charlie a szavak nyakát tekerte ki, Bálvándy meg a mondatokét. De megértették egymást, a többi meg nem lényeges. Antal ur medvét és zergét igért előkelő vendégének a puskája hegyére, az meg ugy örült eme kilátásnak, mint gyermek a krumplicukornak… Egyáltalában minden csekélységnek örült Charlie, a feszességnek nyoma se látszott a modorában… Bár hiszen az is lehet, hogy a maga hazájában nyelte a halcsontot, csak a Zsuzsa közelében lett bohó gyerekké…

Annyi bizonyos, hogy a baronet nagyon kedves volt Bálvándon s mégis előkelő, amitől Mukinak ismét kiujult a spleenje. Hiába erőlködött, minduntalan elárulta az angol fölényén való boszuságát.

Nem is győzte a tettetést egy napnál tovább: másnap csakugyan elutazott Budapestre. De az utolsó órában még megkínozta a barátja. Félrehivta a kert egy borostyános sarkába, s titokzatos hangon, mintha összeesküvésre akarta volna csábitani, ezt a kérdést intézte hozzá:

– Te… te Muki, mit szólsz az angolhoz?

– Mit szóljak? – válaszolt ez befelé dühöngő, de kifelé csak remegő hangon. – Azt, hogy egy rengeteg nagy és jólelkü kamasz.

Bálvándy aprókat kacagott.

– S a leányomhoz? – kérdezte.

Muki elkomolyodott.

– Róla – mondta, – az a véleményem, hogy a baronetnek a felesége lesz.

Toncsi báró megvakarta a tarkóját: örült is, nem is.

– Tudod-e, hogy annyi pénze van annak a fiunak, hogy megvehetné akár az egész Hunyadmegyét.

– Az neki jó.

– Jó lenne az – jegyezte meg Bálvándy – Zsuzsának is, csakhogy egy baj van.

– Mi no?

– Az, hogy az angol aligha fog akarni ideköltözködni, Zsuzsa meg angol asszony nem akar lenni.

– Eh, az nem biztos, – állitotta Muki hevesen, mert már igen elhatalmasodott rajta az idegessége.

Véget is akart vetni a reá nézve kínos párbeszédnek. De Toncsi belekapaszkodott.

– Jól van, jól, – folytatta az apró kínzást, – de nekem tudnom kell, hogy mi a biztos, mert gondos apa létemre nem türhetem, hogy az én leányommal csak per puff flirtöljön valaki, ha maga a nap édes fia is.

– Ne izetlenkedjél, – gorombáskodott most már Muki egész nyiltan, – Zsuzsa bárónő jobban eltalálja azt, hogy mi szabad, mi nem, mint a világ valamennyi gondos papája.

– Gondolod?

– Tudom…

– Persze te elfogult vagy vele szemben, jobban tetszik neked, mint más.

– Jobban, – vallotta be Muki esztelen vakmerőséggel, szinte kihivóan. – Szerelmes vagyok bele.

– Bolond!

– Te piszkáltad ki belőlem… Hát most már tudod…

Muki egész kikelt az arcából érzései nyomása alatt. Bálvándy, a helyett, hogy megharagudott volna rá, megszánta.

– Ejnye, ejnye, – motyogta részvéttel, – bocsáss meg pajtáskám… igen sajnálom, hogy nem vagy fiatal.

– Ne sajnálj te engem, – utasitotta vissza Muki a részvétet gőggel, – majd kárpótolom én magamat más uton.

– No csak no, valami bolondot ne tégy.

– Ne félj te attól… az én vérem tele van akarattal, minden cseppje az égbe kiált kárpótlásért a multban elvesztettekért. Bolond voltam, – fakadt ki hihetetlen szenvedelemmel, – őrült: szerettem az embereket!

Bálvándy persze nem értette, hogy miért legyen őrült az, aki az embereket szereti. Akkor ő is az lenne. Holott nem csinált neki a szive soha semmiféle galibát. Nyugodtan, boldogan élt, életének ugyszólván csak egy igazi nagy szomorusága volt. Hogy eltemette szépséges párját, hüséges hitvesét. De még ez a fájdalom se hasogatta sokáig a szivét. Belenyugodott Isten végzésébe. Ugy volt megteremtve: egészséges lelke csupán egyensuly volt, merő harmónia.

Az élet viharja ilyen emberekben nem tud kárt tenni. A magasabb intellektus, a müvészlelkek tagédiája a nagy viharok…

… Muki összeölelkezett Bálvándyval, kezet fogott Charlieval, Zsuzsával és bátyjával, aztán egy utolsó pillantást vetve a rózsás kertbe, ahol utoljára látta Zsuzsát egyedül, a virágai között: kocsiba ült.

Miska kieresztette a suhogót és minden becsületes ok nélkül végignyalta vele a türelmetlen pejeket.

… Elrobogott a fogat.

NYOLCADIK FEJEZET. A bakk.

Muki örült az egyedüllétnek, érezte, hogy Bálvánd nem neki való hely. Nagyon egyszerü, nagyon előkelő. Pihenésre, nyugalomra csábit, de nem nyujthat neki gyötrelemnél egyebet… Hiába, már olyan az ő sora, mint a morfinistáé. Agyonhajszolt, kimerült idegeit csak egy ujabb adag méreg: lelketölő emberhajsza csillapithatja le. A csendes, eszményi boldogságot már nem állja ki a szervezete…

Nagyváradig egyedül utazott egy vasuti fülkében. Folyton cigarettázott és terveket szőtt. Azon volt, hogy kiverje eszéből a Bálvándyakat. S ez sikerült is neki. Váltig azon gondolkozott (s életéből vett példákkal illusztrálta, erősitgette gondolatait), miféle tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy az ember a mások nyakára nőjjön… Utóbbi időben különben mindig ezzel a témával küzködött, de végleges megállapodásra nem tudott vergődni. Megcsinálta aforizmáit, szigoru elvekké kögitette tapasztalatait, mégis nyugtalan volt magábaszállása pillanataiban… Nem felejtett-e el valamit?… Nem hibázta-e el valahol?… Hátha eredendő örökölt kvalitások nélkül meg se lehet tanulni az élet müvészetét: minden igyekezete hiábavaló lesz: a lelkével való harcban az első nagyobb összecsapásnál összetörik?!…