Part 4

Tehát hallgatott Muki. Egyelőre megelégedett azzal a tudattal, hogy Bálvándy nem felejtette el Ágnest: husz év multán sem tudta magát a hatása alól emancipálni. Ez pedig nagy nyeresége volt az ügynek. Az Ágnes titokzatos szuggeráló erejét bizonyitotta s a Bálvándy gyöngeségét. Mintha szemmel verte volna meg a vénleány a férfit, mintha meghipnotizálta volna, hogy örök időkre magához láncolja!

Vannak az emberi lelkek egymáshoz való viszonyaiban ilyen megfoghatatlan rejtelmek…

… Muki még aznap megirta Ágnesnek, mint tudta meg a titkát (bár nem emlitette a nevét) magától Bálvándytól. Most már neki állott feljebb. Megleckéztette hugát a bizalmatlanságáért.

„Fiam, – irta neki egyebek között, – ha azt akarod, hogy hamarosan elfogjam, ne tartsd zsákban a macskát. Nem vagy már tizenhat éves. Adandó alkalommal mindent el kell nekem mondanod stb…“

Másnap délben full dresszbe vágta magát Muki az ebédhez: szürke redingótot, fehér mellényt, batiszt inget öltött s narancssárga csokrot kötött a nyakába. Igy várta az erdei tündért, akinek közvetlenül ebéd előtt kellett megérkeznie.

Meg is érkezett a bátyjával együtt. Bálvándy kiszaladt eléjük, Muki a szobában maradt s az ablaküveghez lapitotta az orrát, hogy annyival is közelebbről láthassa az érkezőket. Azaz csak a leány érdekelte őt: a tündér.

Egyelőre nem sokat látott belőle. A leány magas, vállas termetét bő szalmaszinselyem utazóköpönyeg fedte, arcát meg egy széles karimáju pofoncsapott panama kalap takarta el… Azonban látott a helyett egy ugrást, ami becsületére vált volna magának szennorita Carmencitának is. A leány ugyanis egy gyors mesteri fogással összekapván szoknyáját a térde magasságában, be se várta, hogy a lovak végképp elcsendesedjenek, egy merész szökéssel kint termett a batárból s egyenesen apja nyakába röpült… Erre puszik következtek, rengeteg mennyiségü puszi. Mukinak az ablakon át is belecsattogtak a fülébe…

Aztán a pápaszemes fiu szállott ki a kocsiból. Azaz hogy ezuttal nem volt az orrán pápaszem. Nem is kivánkozott rá. Merészképü, daliás tartásu legény volt a fiatal Bálvándy. Vastag nyaka, széles, szögletes homloka s ruganyos járása nem közönséges fizikai erőt árult el. Egyszóval szép férfi volt. Valami hóditó keménység s egyben melankólikus szivjóság ömlött el egész lényén. A nagyakaratu fölényes jellemü férfiak tipusa volt. Nem lehetett rajta csudálkozni, hogy imponált az apjának.

… Különb az öregnél, annyi szent bizonyos, – konstatálta Muki is az ablakban, bár csak egy szempillantást vetett a fiatalemberre. A többit mind a panama kalap alá szerette volna csempészni. A sok csók roppantul felizgatta a fantáziáját. Mindenáron látni akarta a leány arcát, legalább is a csókos ajakát… Milyen lehet? Ives-e, mint a felajzott nyil? Pici-piros-e, mint a cseresznye? Avagy nedves-e, mint a szamóca? Játékos-e, mint a csicsergő madáré, vagy…

Egyszóval nagy szépségeket sejtett Muki a panama alatt. De egyelőre csak a leány termetét tudta a képzelete megrajzolni azokból a jelekből, amiket merész, ruganyos járása közben itt-ott elárult a testén megfeszült köpenyeg.

– Vénusz, – konstatálta fenhangon, – egy szélesvállu, karcsu Vénusz.

Aztán meghallotta a leány hangját is, szelesen gyors beszédjét és széles dallamos kacagását. S nagy szakértő létére leszürte a következtetést ezekből a jelekből is: – jó gyerek, egyenes lelkü, tiszta mint a hó…

Eltalálta… Bálvándy Zsuzsa azok közé a leányok közé tartozott, akik abból a pazar fényességből, amit magukkal hoztak a világra a lelkükben, hogy áldást, örömet és boldogságot árasszanak szerteszét az emberek között: egy szikrányit sem vesztettek el abban a szürke gomolyban, ahol a müveltség és illem jegyében az emberidomitás oktalan és sokszor izléstelen munkája folyik. Maga volt a dicső természet, ami nem tévedhet, mert örök isteni törvények irányitják… Rózsák fakadtak a Bálvándy Zsuzsa nyomában. Szépsége gyönyöröket teremtett, szivjósága nemesitett, előkelősége fölemelt. Ember volt: hibái neki is lehettek, de azokat senki se látta meg szüzies lénye ragyogásától… Szülői egy világhires drezdai nevelőintézetben neveltették. Az intézet igazgatónője (derék nő lehetett) egy levélben – igy jellemezte Zsuzsát szülőinek:

„Az önök leánya maga a megtestesült női eszmény. Megsejti a szépet és a jót; mi nem is neveljük őt. Hadd fejlődjék teljesen önmagából, mert az ő lelki kincseihez képest szegényesek a mi pedagógiai tudásunk értékei. Azt ajánlom méltóságtoknak is, hogy teljes szabadságot adjanak neki. Hatalmas ösztönök oltalma alatt áll: olyan leány mint ő, minden veszedelemmel szemben vértezve van stb.“

Talán épen ennek a levélnek a hatása alatt engedte meg Bálvándy a leánynak, hogy európai tanulmány-körutjában elkisérje bátyját. Mindössze, hogy egy idősebb komornát rendelt melléje…

… Erről a körutról tértek vissza a Bálvándy gyermekei. Beutazták az egész kontinenst Oroszország kivételével, aztán áthajóztak Angliába. Rövid idei londoni tartózkodás után elfogadtak egy (a Rhédey család révén) távoli rokonuk, lord Chester meghivását Chester-castleba. Ott végig élvezték az angol kastélyélet (castle-life) nagyszabásu, ünnepies és mégis utólérhetetlenül bájos örömeit, aztán hazajöttek.

Mellesleg legyen mondva, Zsuzsába halálosan beleszeretett a lord Chester másodszülött fia, a csinos Percy baronet. A leánynak is tetszett a derék, komoly gavallér, de (egyelőre legalább) nem annyira, hogy hazát cserélt volna érte. Kosarat nem adott neki, sőt meghivta Bálvándra, csak azt jelentette ki egész határozottsággal, hogy mint magyar asszony akar meghalni…

Bálvándy semmit sem tudott erről a szivügyről, leánya csak annyit irt meg neki, hogy utólagos beleegyezése reményében, meghivta a baronetet Bálvándra.

A tősgyökeres magyar ur nem igen örült a szerencsének, mert szót se vallott angolul, de meg félt is Albion fiainak köztudomásu mókáitól, – mindazonáltal egy szóval sem kifogásolta leánya meghivását…

– Miféle legény az a te baroneted? – volt az első kérdése leányához, midőn azt karonfogvást a kastélyba, illetve szobájába vezette.

– Az egy csinos fiu, apa, – válaszolt Zsuzsa hamoskásan kacsintva, – csak az a kár, hogy beretválja a bajuszát.

– A manóba, hát csupaszszáju?

– Mint a fiókveréb, de a tartása olyan, mint a sasé.

– Csak nem bomlottál bele?

– Nem egészen, – válaszolt a leány felséges őszinteséggel, – de ha bajusza lenne és magyar lenne és kissé vidámabb lenne és…

– Az ördögbe – kacagott Bálvándy, – mi kellene még?

– Jobb szeretném, ha barna lenne – s versenyt nevetett apjával a leány, – olyan szőkepiros a képe, mint egy leányé.

– Hühü, az baj, – tréfálkozott a boldog apa, – mert majd azt hinnéd, ha mégis férjed találna lenni, hogy te vagy az ur a háznál.

– Igazad lehet, apa, – ismerte be a leány, aztán még egy utolsó csókot cuppantván az arcára, eltuszkolta magától az apját: – Most menj, mert átöltözködöm… Küldd be Julit.

– Jó – s kotródott Bálvándy, – de siess, mert kész az ebéd s vendég is van a háznál: egy pompás vén fickó, aki igen kiváncsi rád.

– Sietek, apácska…

Bálvándy beküldte leányához a komornát, aztán a fia szobájába furakodott be: nem tudott betelni rég nem látott szép gyermekeivel.

HATODIK FEJEZET. Késői szerelem.

– Jó szinben vagy, fiam, – gyönyörködött Bálvándy a fiában, – mintha megélénkültél volna egy kicsit.

– Nagyon jól éreztem magamat Angliában, a hatalmas, acélos férfiak között.

Bálvándy soviniszta lelkét kissé bántotta a fia ilyetén elragadtatása.

– Acélosak lehetnek, – jegyezte meg kelletlenül, – de nem acélosabbak, mint mink.

A fiatal báró csak a fejét rázta.

– Hej, apám, nem az izmokról beszélek én.

– Hát miről?

– Az akarat acéljáról: a jellemről.

Bálvándynak megnyult az orra. Magyarok akaratáról, ha soviniszta volt is, nem igen cseveghetett jóhiszemüleg, de a jellemüket nem engedte.

– Ejnye fiam, ha lusták vagyunk is, szivünkhöz és jellemünkhöz nem férhet szó.

Megint csak mosolygott a fiatal báró.

– Majd egyszer elmondom neked, mit értek én az angolokkal együtt jellem alatt.

– Mondd el most, kiváncsi vagyok.

– Egy példát mondok el, – teljesitette a fiu apja kivánságát – … A dusgazdag lord Leeds másodszülött fia, – kezdte, – elhatározta, hogy hüségét megjutalmazandó, feleségül veszi régi kedvesét, egy másodrendü szinésznőt. Az apja erre kijelentette, hogy kitagadja. A fiu elhatározását ez egy csöppet sem gyöngitette meg, elvette a szeretőjét. És szavának állott az apa is… A pazar kényelemben felnevelt gavallér pillanatra sem esett kétségbe: a nélkül, hogy csak egy szóval is könyörgött, vagy a legkisebb szemrehányást tette volna atyjának, áthajózott feleségével Amerikába és miután egyéb foglalkozást nem kapott, beállott pincérnek. Tiz évig pincérkedett, aztán szájától megvont garasaival maga nyitott vendéglőt. De nemcsak ugy bolondjában ám. Először minden szakmájába vágó ismeretet elsajátitott: megtanulta a szakácsmesterséget is. Mert azt tartotta, hogy a genlemant a becsülete kötelezi arra, hogy jól végezze, amibe belefogott. Annál jobban, mennél előkelőbb, mennél alacsonyabb rendü a vállalkozása… További tiz évig vendéglősködött a lord fia s miután csakugyan jól teljesitette kötelességét, meggazdagodott. Egyben meggyarapodott a népszerüsége, tekintélye is. Beválasztották a kongresszusba (az Egyesült-Államok képviselőháza), később szenátor lett, ma minisztere az Egyesült-Államnak; de lehet még belőle köztársasági elnök is… Hát – fejezte be a fiatal báró a példát, – ezt nevezem én jellemnek. Nálunk nincs ilyen.

Bálvándy elszontyolodott. A példa sehogy sem tetszett neki, viszont egyetlen tárgyilagos ellenvetést sem tudott ellene felhozni. Csak ennyit motyogott:

– Ez egy egyszerü meggazdagodási eset, ami nálunk is gyakran előfordul.

– De nem az urak társadalmában, – állitotta a fia. – Ha valaki közülünk a lejtőre kerül, legurul a mélybe s ott marad, mert eszébe sem jut, hogy annak, aki egyszer elbukott, ujra kell kezdenie az életet, ha ur is. Ott, ahol a napszámos kezdi. A különbség a bukott ur és a munkás között csak az, hogy ennek soha sem is volt társadalmi poziciója, holott neki azért nincs, mert elvesztette. A munkásnak szivós kitartással kell megszereznie azt, amit neki csak vissza kell szereznie. Az pedig nagy különbség. Mert az ur már tudja az utat. Vele született kvalitásai, nagyobb müveltsége és látóköre is megkönnyiti a haladását. És – háborodott föl a fiatal báró, – még sem tud a munkással versenyezni. Igen, mert ott szeretné folytatni, ahol elhagyta: a lejtő ama végzetes pontján, ahonnan lebukott, ami képtelenség, mert hiszen a lejtő lábánál hever.

– Egyszóval, – akart az apa véget vetni fia fejtegetésének, – te csak azt tartod jellemnek, ha valaki kapaszkodni tud…

– Azt – válaszolta a fia határozottan. – Ha megteszi a munka embere, aki a tőle független semmiből emelkedik a csucsra, – megteheti az ur is, aki önhibájából sülyedt bele a semmibe. Már az előkelősége (amely neki kiváltságos helyzetet biztositott, mig el nem játszotta a játékait) – az előkelősége is kötelezi arra, hogy helyre hozza azt, amit maga vesztett el. A lord-ivadék vezérelve lebegjen a szeme előtt: azért vagyok ur, hogy jobban végezzem másnál, amibe belefogok. S biztosithatlak atyám, – állitotta a fiu, – hogy ennek a vezérelvnek jegyében győzni is fog.

Bálvándy megrázta fejét.

– Az még nem következés, – jegyezte meg, – hogy az, ami Angliában, vagy Amerikában lehetséges, nálunk is az. Én nem tudok elképzelni egy olyan bukott urat, akit a társadalom ujra _feleresszen_ a csucsra.

– Mert – világositotta fel a fia, – még nem ismertél olyan embert, aki ezt megpróbálta volna: nem ismertél olyan jellemet.

– Lehet, – hagyta helyben Bálvándy kedvetlenül, – de most ne vitatkozzunk erről, menjünk ebédelni.

És karonfogta az öltözködéssel éppen elkészült fiát…

Zsuzsa már kint állott akkor az ebédlő előtti kőtornácon fehér battiszt ruhában, üdén, pirosan, akárcsak az a rózsa, amit fekete hajába tüzött. Ott lebegett, mosolygott Muki körül, kedveskedett, csicsergett neki, mint madár a bokornak, mielőtt az ágára szállna.

Muki csak nézte, bambán mosolyogva, nekipirulva, mint egy iskolásgyerek.

A Zsuzsa mandulavágásu, kacagó szemében csintalan dsinek játszadoztak s kicsufolták a talajavesztett kopasz férfiut.

– Ejnye, – szólalt meg az egyik, a Zsuzsa piciny piros ives ajakára szökve – (tehát ilyen volt a szép lány csókos ajaka), – ejnye, hát beszéljen már maga is, még nem hallottam a hangját.

– Ee, – hallatta magát Muki erre – ee…

– Ez nem elég, – szólalt meg egy másik dsin a Zsuzsa ajkáról, – beszéljen emberi hangon, egész szavakat.

Muki, mintha csak meghallotta volna a dsinek nem hallható hangját, megszólalt végre:

– Olyan furcsa vagyok ma, nem tudom, mi lelt!…

Bálvándyék éppen akkor érkeztek a tornácra.

– Nini, – jegyezte meg Toncsi papa, – mint látom, ti már össze is barátkoztatok.

– Csak én, – hamiskodott Zsuzsa, – Hervay báró még vad egy kicsit.

Bálvándy mindazonáltal bemutatta neki a fiát.

– Fiam: Bálint.

Az urak kezet fogtak, s egy pár udvarias frázist váltottak egymással… A Zsuzsa hajából kiesett a rózsa, Muki rávetette magát, mintha attól félt volna, hogy elrepül a virág. És elcsipvén a rózsát, átadta a leánynak.

– Köszönöm, – mondta ez s (valószinüleg azért, mert nem volt tükör a tornácon) keblére tüzte a rózsát: a bimbót – két bimbó közé. Aztán, mivelhogy megkondult az ebédre hivó harang, a báró mellé szökött és elkapta a karját negédesen.

– A karját, édes báró… De szaladjunk, mert roppant éhes vagyok…

Az ilyes előkelő körökben nem járja, sőt neveletlenség számba megy, de Zsuzsának oly jól állott ez a neveletlenség, mint a vadvirágkoszoru a tündér fején…

Az ebéd pompásan sikerült. Asztalra került a házigazda mindkét találmánya is: az irósvajas rák és a tárkonyecetes ürüsült. Bálvándy folyton piszkálta Mukit, hogy provokálja az elismerését, de az most oly szórakozott volt, hogy váltig csak evett s egy szóval sem dicsért semmit. Biztosan nem is érezte az étel izét (mint csakhamar _elárulta_), magasabb régiókban járt a képzelete. Ám a szapora szives koccintások folyamán végre neki bodorodott lebüvölt szelleme és elkezdett szikrát szórni. A nőről beszélt, az örök-nőről, aki mindig egyforma volt, ha Egyptomban született a Fáraók körében, ha római matrónának, ha ladynek, ha magyarok nagyasszonyának. Odáig ment, hogy bebizonyitotta, miszerint Kleopátra tökéletesen egy tipus azzal a szegény kis cselédleánynyal, aki szerelmi bánatában marólugot iszik… A nőnek – állitotta, – nincs megkülönböztető nemzeti, sőt faji jellege sem, mert csak egy jellege van: a szerelem vágya. Egyszóval homogén teremtés a nő, jelleme alig ismer megkülönböztető, osztályozó vonalakat…

Zsuzsát, bármily fordulatos volt is, nem tévesztette meg a Muki báró játszi dialektikája.

– Megcáfolom, báró – jelentette ki s komolyra biggyesztette játékos ajakát, – én bennem olyan erős a faji jelleg és a hazaszeretet, hogy képtelen lennék más országban élni.

– Még nem szeretett, – bátorkodott Muki megjegyezni.

– Talán nem, – ismerte be a leány, – de azt csak érzem, hogy nagyon tudnék szeretni. És még se lennék idegen ország asszonya soha-soha!

Bálint bárónak nem tetszett a társalgás ilyetén fordulata.

– Ne beszéljetek szerelemről: az komoly dolog, – mondta kelletlenül.

De a huga lefőzte.

– Hisz épp azért beszélünk róla, mert komoly.

– Igaza van Bálintnak, – vette Bálvándy pártfogásába a fiát, mert az egyszer, ha tudtán kivül is, malmára hajtotta a vizet, – térjünk át egy könnyebb témára, ebéd közben nem jó gondolkozni.

Bálint elnevette magát.

– Igy találkoznak a nagy szellemek, – mondta, – Werner is azt állitja.

– Ki az a Werner?

– A hires lipcsei professzor.

– Vagy ugy!… Okos ember lehet.

– Reggeltől estig dolgozik, a legtranscendentálisabb témákon töri a fejét, komor, mint Dante s fölényes, mint Voltaire, de ha asztalnál ül azonnal átvedlik: egy sörivó student se lehetne nálánál bolondosabb.

Bálvándyt érdekelni kezdte a tudós.

– Mit csinál az asztalnál?

– Rossz vicceket, – felelte Muki. – Közben iszik, mint a lyuk, tüsszent, csuklik és pletykázik. Az ember ilyenkor azt hinné róla, hogy valami hirtelen meggazdagodott kefekötő. S mindezt, – magyarázta, – azért cselekszi, hogy saját szavaival szólván, emésztés közben végkép elvesse a tudománya gondját, mert az emberi szervezetet, mint mondja, két irányban igénybe venni nem szabad. Vagy a fej dolgozzék, vagy a gyomor, különben mind a kettő csak félmunkát végezhet s mégis jobban kopik.

– Alighanem igaza lehet a németnek, – mondta Bálvándy. – Én ugyan – tette hozzá humorral, – nem sokat gondolkozom ebéd után sem, mert minek kopjak, ha nem muszáj…

Ezen mindenki nevetett, legjobban Bálvándy maga… Mind magasabbra ágaskodott az általános jókedv. A minduntalan összecsendülő kristálypoharak bongását elnyomta az emberszivek zenéje: az életviditó, lélekszépitő kacagás.

Még Muki is megszépült a jókedv ragyogó fényében. Kopasz fején persze nem nőtt meg a haja, de arcának redői kisimultak s szelid fényt nyert a szeme.

Zsuzsa minduntalan vele kötekedett, amivel igen boldoggá tette a szürkülő agglegényt. Ebéd után azonban, midőn a billiárd-szobában egyedül maradt Bálvándyval, bekövetkezett a reakció.

– Hallod-e Toncsi, kesergett egy pompásan sikerült masszé után, – ilyen vén szamaraknak, mint mi, nem érdemes már élni sem.

– Dehogy nem, – tiltakozott Bálvándy barátja blazirtsága ellen. – Hogy juthat ilyen bolondság az eszedbe egy jó ebéd után?

– Azt se tudom, mit ettem.

– Ejnye, – indignálódott a szives házigazda, – az irósvajas rákomat se vetted észre?

– Hát rák volt?…

Bálvándy komolyan megorrolt.

– Majd adok én neked máskor rendes ebédet, – dohogta, miközben lecsapta dákóját, – puliszka való neked, bivalytejjel.

Muki ki akarta engesztelni az érzékeny urat.

Ne neheztelj rám Toncsi, olyan buta vagyok ma, mint a vágómarha.

De Bálvándy csak nem engedett a hosszu orrból.

– Dehogy is vagy te buta, hisz az ebéd alatt folyton bomlottál a lányommal.

Egy mély sóhaj tört ki a nyiszlett kis báró kebeléből.

– Hajahaj, pajtás, hisz éppen ez az a pont…

– Miféle pont?

– Az a pont, ami gondolkodóba ejti az embert… A mi számunkra – mondta elegikus hangon – már nem virit a szerelem rózsája.

– He?

– Nem virit a szerelem rózsája.

Bálvándy nem tudta magát tájékozni. (Csak nem vetett a nyütt agglegény az ő gyönyörü hamvas leányára szemet?)

– Ne izélj rébuszokban, – támadt rá Mukira morcosan. – Mit akarsz te a szerelem rózsájával?

– Hiszen semmit, – sóhajtotta lemondással Muki, – és éppen ez az én tragédiám. A testem megvénült, a szivem fiatal maradt.

– De hiszen, – vélte Toncsi egész bölcsen, – az még nem tragédia. Elégitsd ki a szivedet és hagyj békét a testednek. Azaz szeress ugy, mint Plátó: par distance.

Muki megneheztelt a tanácsért.

– Te, – kérdezte éllel, – beérnéd annyival?

– Nem érném be, – vallotta Toncsi jókedvre derülve, – csakhogy én fiatalnak érzem a testemet is.

– Persze, – borongott Muki, – te nem packáztad el a fiatalságodat.

– Azt biz én nem packáztam el.

– Könnyü volt neked, örökké itt éltél a medvék között.

– Irigyelsz talán?

– Irigyellek pajtás, – ismerte be Muki, – irigyellek. Most látom csak, hogy megismerkedtem a gyermekeiddel, miféle hülye az az ember, aki meg nem házasodik.

– Hüm?

– Aki meg nem házasodik…

– Miért jutott ez ily későn az eszedbe?

– Mert most láttam először a leányodat és a fiadat. Boldog apa vagy…

– Abbijon, – ismerte be Bálvándy hencegve, – kevés embernek van ilyen jól sikerült két csemetéje.

– Különösen a leányod, – bökte ki végre Muki elragadtatását, hogy könnyitsen a szivén, – igazad van pajtás: csak egy tündér lehet olyan tökéletes.

Toncsi bárónak nem tetszett ez a hevület.

– Jó, jó, hát gyönyörködjél benne, – figyelmeztette barátját, – de holmi bolondságokon ne járjon az eszed, mert – magad mondod – ahhoz már vén vagy.

Muki valósággal megsértődött.

– Csak nem hiszed, hogy megőrültem, vagy hogy gazember legyek? – tört ki a régi becsületes lelke. – Még akkor se gondolnék ilyen szentségtörésre, ha én volnék a római császár… Mit gondolsz, – folytatta, – nem vagyok én romlott azért, mert rossz vagyok.

Az apát valósággal meghatották barátja szavainak nemes hevülete. Kezet fogott vele.

– Te egy igen nemes lélek vagy, Muki.

Mukit, bár teljesen őszinte volt a magábaszállása, kellemetlenül érintette ez az elismerés. Érezte, hogy már nem méltó reá. Legkevésbé a Bálvándy részéről.

– Hagyd el, – mondta rosszkedvüen. – Nem érek én ma már egy hajitófát sem. Sőt – fakadt ki maga ellen szintén öntudatlanul, – éppen abban jár az eszem, hogy kivetkőzzem a lelkemből. Ha már mindent, mindent vesztettem, legalább meggazdagodom.

Toncsi csudálkozva hallgatta barátja homályos értelmü paradox szavait.

– Nem értelek, – jegyezte meg rövid szünet után. – Azért, hogy meggazdagodjál, még nem kell kivetkőznöd a lelkedből.

– Haha, – s keserün felkacagott az elesett gavallér, – ebben az országban óriási handicapteher a lélek. Itt csak a lelketlenek boldogulhatnak; a hizelkedők, az öklelők, a ravaszok, a gonoszok.

Bálvándy még jobban elcsudálkozott.

– Hát ezentul olyan akarsz lenni?

– Olyan.

Erre már elnevette magát a jólelkü ur.

– Ha csakugyan az lenne a szándékod, – mondta, – nem beszélnél róla.

És ismét megragadta s melegen megrázta a Muki kezét.

– Ismertem egy urat, – mesélte közben, – az is mindig ugy beszélt, mint te most. Dicsérte a tolvajokat és betörőket, de mikor valaki egyszer egy homályos, bár kereskedői fogalmak szerint teljesen korrekt vállalkozásba akarta belevinni: olyan pofont mért eme valaki ábrázatjára, hogy majd kiugrott a szeme. Hát te is ilyen vagy.

Muki észrevette, hogy az imént ugyis tovább ment a kelleténél: meghagyta Bálvándyt jámbor hitében. Egyet csavart a fején és elnevette magát…

Egy pár napig semmit se csinált Muki Bálvándon. Csak élt. Nem is akart egyebet. Sőt akkor lett volna igazán boldog, ha elfelejtheti vala az egész mindenséget (önmagát is beleértve): az emberküzködés apró, céltalan piszkosságait, az élet szenvedelmeit, sőt anyagi örömeit is. Lelke kikivánkozott csunya aszu hüvelyéből, szeretett volna valahol a magasban lebegni, talán Zsuzsa felett, hogy megoltalmazza, őrangyala lehessen a leánynak.

Egy heti önfeledt ábrándozás után azonban végre is belátta Muki, hogy cselekednie, egy kicsiny lépéssel legalább közelednie kellene a céljához, különben céltalanná válik a földgolyóbison való tengődése. Most inkább, mint valaha. Érezte, hogy semmit se számit és – számitani akart. Mindegy, akármilyen lelki áldozatok árán. A fő, hogy hatalomra tegyen szert: irigységet, megdöbbenést, gyülöletet, avagy – tiszteletet, hálát, elismerést provokáljon. Mindegy volt neki minden, csak sulya legyen. Akár himnuszban, akár pamfletben, de emlegessék a nevét. Belátta, hogy nem válogathat az eszközökben, ahhoz már nem volt sem elég naiv, sem elég fiatal… Aztán az is sarkalta Mukit, hogy jogcimét vallja Bálvándon való hosszadalmas tartózkodásának. Nem akart huga előtt a naplopás vagy ingyenélés gyanujába keveredni.

Némi gondolkodás után azt eszelte ki, hogy felkéri Bálvándyt, egy félig-meddig rombadőlt várkastély megtekintésére. A rom eladó volt és csak tiz kilométernyire esett Bálvándtól. Tulajdonosa, egy szeszgyáros mindössze tizezer forintot kért érte s a hozzátartozó hetven holdas elparlagosodott parkért. Ennyit, vélte Muki még ő is megreszkirozhat érte… Mert biztosra vette, hogy ezentul mindig nyerni fog a kártyán. Más kérdés, hogy lakhatóvá teheti-e valamikor a kastélyt. Bár bizott ő már annak a lehetőségében is. Valami démon megtévesztette az eszét: elhitette vele, hogy minden sikerül az emberfiának, ha Istennel szakit s a pokollal szövetkezik. Igaz, hogy eddigi tapasztalatai e mellett szólottak. Őt is a szive tette tönkre: hát most az eszével kell visszahóditania azt, amit a szive miatt elvesztett…

Bálvándy szenvedélyes birtokbecslő volt és egész Erdélyben az első dilettáns alkusznak vallotta magát. Örömmel teljesitette barátja kérését. Elment vele a romhoz és a szeszgyároshoz s kilencezer forintért kialkudta számára a kastélyt.