Part 2

De nem volt ideje a mélázásra. Kordult az ajtó s összekuszálta ábrándképét. Nagybátyja lépett a terembe: az öreg Ugor Menyus. Pompás pátriárka-alak, arca csupa üde pirosság, haja csupa hó. Öles teste kemény, mint a vas, csak apró tipegő járása árulta el, hogy lábának izmait mégis elnyütte az idő… Tárt karokkal és harsogó Istenhozottal fogadta rég nem látott rokonát.

– Ajaj, öcsécském, csakhogy láthatlak még egyszer a halálom előtt… Te, te rossz, haszontalan rokon!…

Muki protestálni akart a halál ellen, de az öreg ur nem engedte szóhoz, ahelyett belelóditotta egy hintaszékbe. A hintaszék elkezdett veszettül kalimpálni az egyensulyát elvesztett Muki alatt. Az öreg nem törődött vele, nyugodtan folytatta:

– Aj jaj, öcsécském, vége a szép időknek! A percek elrepülnek és soha sem jönnek többé vissza. S mindig elvisznek magukkal valamit. Egy darabka agyvelőt, egy kicsinyke lelket, életkedvet, emléket; az ember vén korára azon veszi magát észre, hogy elfogyott. Kiégett, mint az öreg pipa. Aztán jön a halál és azt mondja: most már terhére vagy a földnek, alló a sirba! És az ember belemegy a sirba, ha akar, ha nem… Hát édes, kedves öcsécském, – fakadt ki az öreg, – ez igazságtalanság. Mig fiatal az ember, nem tud élni, elpocsékolja a kincseit, mire meg megtanul spórolni Isten adományával – mars a föld alá!…

Roppant szeretett az öreg ur a halál témájával babrálni. Bár görcsösen ragaszkodott az élethez. Egyszer a nevenapján azzal köszöntötte fel a papja, hogy éljen száz esztendőt. És kikapott a pap. Menyus ur leszidta minden teketória nélkül.

– Kedves barátom, ha kiván valamit, jót kivánjon, az én nagyapám százhat évig élt.

Igazat mondott… Általában metuzsálemi kort értek el az Ugorok. Szivós faj voltak különben is és roppantul vigyáztak az egészségükre. Nem koptatták munkával a testüket, se gonddal a lelküket. Csak éltek egyenes vonalban, nem nézvén se jobbra, se balra és igen sok ételt és pénzt fogyasztottak. Mindaddig, amig az anyaföld (azaz az ősi birtok) ingadozni nem kezdett a talpuk alatt. Akkor megijedtek és összehuzták magukat, ahelyett, hogy jövedelmük szaporitásán jártatták volna eszüket. Kikoplalták – mint mondani szokás, – a haladó kor veszedelmeit.

Ilyenformán, ha nem is gyarapodtak az Ugorok anyagilag, de nem is fogyhattak. Életük első felét eldáridózták mindközönségen, fényes házat és telivér lovakat tartottak, mert gőgösek voltak, mint a rozmár, másik felét meg a dáridók folytán megbillent pénzügyi egyensuly szanálására forditották. Megszelidültek, igás lovon jártak, három évig viseltek egy ruhát, sőt elfelejtettek mosakodni is mindaddig, amig ki nem fizették összes adósságaikat. S miután addig éltek az Ugorok, ameddig akartak, örököseikre többnyire tehermentes birtokot, sőt egy kis pénzt is hagytak. Ezek azután bátran folytathatták az uri tempót, folytatták is, hogy valahogy el ne kallódjék az Ugorok minduntalan megszakitott nimbusza.

Ilyenformán nagy gavallér volt valamennyi fiatal Ugor és nagy réparágó valamennyi öreg. Menyus ur is. Bár ő valamivel kevésbbé mint vele egykorácsu elődei és oldalági rokonai. Neki nem engedte meg a leánya, hogy hájjal ápolja a bagaria csizmáját, mert tartott az orrára. A zsámiskával sem érte be Ágnes, mert tartott a gyomrára. Sőt uri fogat is kellett a fránya leánynak, inas is, mert a rangjára tartott. És ki is csikart magának mindent, amit akart. Szülei nem mertek vele szembehelyezkedni. Mert energia volt benne, azokban meg semmi se. Nem volt jellemük. Az öreg asszony martirnak vallotta magát, egész nap jajgatott, az öreg ur meg prézsmitált és morgott. Mikor nem morgott, hazudott, De az öreg asszony is hazudott, mikor nem jajgatott. Olyan csuda házaspár volt: nem tudott az egyenes uton haladni, váltig kerülgette egymást és az igazságot. Nem is koccantak össze soha, mert a döntő pillanatban belebujtak a képmutatás és hazugságok utvesztőjébe…

Egy szó mint száz, tótok voltak Ugorék. Ojtott tótok. Immár hatszáz év óta, hogy nemességet szerzett a családjuk, tagjai vérzettek is a hazáért becsülettel, de a faji kvalitásaik leglényegesebb jegyei: a kétszinüség és sunyiság, nem tudott róluk lekopni. Ágnes talán egymaga volt kivétel a hires fa hajtásai között…

… Menyus bácsi, miután kikeseregte magát a halál ellen, végre szóhoz engedte jutni az öccsét is.

– No, öcsécském, most már beszélj te is.

Szegény Mukiban kevés volt a szó, különösen, ha kalimpált alatta a szék.

Kikecmergett hát a _himbából_ és megrázogatván vékony lábszárait, megragadta a bácsija hosszu és fekete körmös kezét és elkezdte rázni, mintha kondoleálni akarna neki. Az öreg urnak – nyilván félreértette – nem tetszett ez a furcsa modor.

– Ej, hát mit sajnálgatsz, azért nem vagyok még a sirban!

Muki kézzel-lábbal protestált.

– Ments Isten, hiszen nem sajnálom én, édes kedves bátyám!…

– De sajnálsz – makacskodott az öreg. – Akarom tudni, hogy mi sajnálnivalót találsz rajtam?

– Semmit, – erősködött Muki, – Isten ucscse, nem sajnállak, csak meg vagyok hatva.

– Mitől te?

Mukinak egyszeribe megeredt a szava.

– Annyit játszottam gyermekkoromban itt: ebben a kertben, a gyümölcsös padláson, a halastónál és (hozzátámaszkodott a nagy családi asztalhoz) e körül a jó vén butor körül!… Nem tehetek róla, most, hogy a hangodat hallom, visszakérezkednek régi kedves emlékeim a szivem közepébe és – bizonyisten sirnék, ha nem röstelleném.

– Csak sirj öcsécském, – biztatta az öreg, most már megnyugodva, – a köny nem szégyen és könnyit a lelken.

És elbeszélte életének egy pár keserves esetét, a mikor neki is sirnia kellett.

A sirás igaz volt, mert a sirhatnámság is hozzátartozik a felvidéki urak természetrajzához, de az esetek már költve voltak. Nem volt az öreg Menyusnak életében egyetlen olyan keserves esete sem, a mi komoly ok lett volna a sirásra. Ha sirt, minden külső befolyás nélkül sirt, szabadon, mint a milyen szabadon a fülemüle csattog: a szive szavára. Csupa passzióból felzaklatta idegeit, elsajnálgatta magát, minden ok nélkül, különösen ha nagyon unatkozott…

… Muki, hiába biztatta a nagybátyja, nem követte a tanácsot. Inkább nénje felől kérdezősködött.

– Az most beteg, – állitotta az öreg Menyus, – semmi esetre se fog kijönni.

És ebben a pillanatban benyitott a néni.

Muki eléje szaladt és kezet csókolt neki. A néni nagyot sóhajtott s megölelte öcscsét szótlanul, mint a sorsüldözöttek, a kik nem tudnak már örülni a legnagyobb örömöknek se.

– Igen beteg szegény Zsófi, – magyarázta ki Menyus bácsi a felesége sóhaját és némaságát.

Jól tette, hogy igy magyarázta, (ha a meggyőződése ellenére is, mert egyszeribe elapadt az öreg asszonyka könyforrása, hogy a legnagyobb méltatlankodásnak adjon helyet.

– Én beteg? – hápogta elfojtott indulattal. – Honnan veszed, édes Menyuskám, hogy beteg vagyok? Nincs nekem – állitotta, – semmi bajom, csak, ah, szerencsétlen vagyok.

– Hisz az a legnagyobb betegség, – állitotta Menyus bácsi. – Inkább odaadnám a kisujjamat, csak szerencsétlen ne legyek soha…

Ilyen modorban folyt a társalgás. Lefetyeltek, lotyogtak az öregek, egyetlen szavukat sem vették komolyan. Ha feszült az ellentmondás fonala, eleresztették egyszerre mindaketten, hogy végképp el ne szakadjon valahogy. Mert komolyan mérgeskedni egyikük sem akart: az koptat, nyüvi az életerőt…

Muki, a ki rég elszokott a felvidéki levegőtől, csak ámult-bámult a vén gyerekeken. Sehogy se tudta megérteni, hogy miért bolondoznak egymással, amikor lehetnének okosak és komolyak is. Hisz az sokkal könnyebb.

Nem tudta Muki, mennyire ragadós a rossz szokás. S hogy idővel kedvessé, sőt bájossá válhatik az üres locsogás is, afféle játszi incselkedés szinét veszi fel annak a szemében, a kinek nem ambiciója, hogy edzze a jellemét.

Bizonyos: a jellemakrobaták erőlködésében van valami visszataszitó nagyképüség s viszont demokritoszi bölcseség rejlik abban, hogy az ember komolyan ne vegye se magát, sem embertársait. Hanem persze születni kell erre is. Mert a kemény ember nem fog magából bolondot üzni soha.

Ám Muki báró minden volt, csak nem kemény. Volt némi jelleme, de csak olyan puha, mint a kocsonya. Ha megnyomták, rezgett, ha ráfujtak, akkor is rezgett. Hát Menyus bácsi megnyomta, Zsófi néni meg-megfujta s harmadnapra már ő is megtanult füllenteni. Talán maga se tudta, de ugy hazudott és kertelt, mint a záporeső.

A bácsiék igen megszerették érte s már-már terveket kombináltak a _megragasztására_. Hisz ugy pászolt volna nekik vőnek! Igaz ugyan, hogy el volt adósodva, de ők meg már abban a korban voltak, a melyben az Ugoroknak nem szokott adósságuk lenni. Segithettek volna Mukin… Aztán Ágnesnek is ott volt az ötvenezer forintja. Egyszóval, vélték az öregek, alighanem meg lehetne a Muki vagyonát menteni, különösen ha olyan kezekbe kerül, mint az Ágneséi…

Igy szőtték az öregek ábrándjaik fonalából a hálót a Muki számára, vagyis ellene. Inkább a számára, mert hiszen, vallották bácsiék, ha nem fogatja meg magát, előbb-utóbb az adósok börtönébe kerül… Tudták, hogy ma már nincs is efféle börtön, de azért csak igy mondták, mert volt valaha és mert jobban pászolt volna nekik, ha ma is lenne. Akkor, vélték, egész biztos lenne, hogy elsüthetik végre Ágnest. Már pedig az volt az ő egyedüli életcéljuk. Szerettek volna végre-valahára megpihenni, holott a leány minduntalan tüzes csóvákat hajigált békéjük olajába. Kigunyolta anyját, mert martirt csinált magából; apját, mert folyton duruzsolt és örökké élni akart. Egyszóval megzavarta szülői ártatlan kedvteléseit…

Leányuk elsikkasztása kérdésében elejétől fogva összetartottak az öregek s ez az együttérzés volt az egyedüli kapocs, amely negyvenkét évi frigyükből erkölcsi köteléket, ethikai értelemben vett házasságot csinált. Mert egyébként szétfelé huztak minden vonalon…

Az öreg pár reménykedését nagyban táplálta az a körülmény, hogy Ágnes egész nap sülve-főve volt Mukival. Ebből ki lehetett kombinálniok, hogy ő is komolyan pályázik reá… Különben miért ragadta volna minduntalan magával a kertbe?… Ott suttogott, butogott vele reggeltől estig, néha veszekedett is, dehát, mint mondják, a szerelemhez az is hozzátartozik.

Szegény naiv öregek! Ha tudták volna, miért bujja leányuk unokatestvérével a kertet! S hogy Muki a helyett, amire Ágnes rá akarta őt birni (s rá is birta), talán még inkább a vénleány kezére fanyalodott volna reá… S ha tudták volna, hogy leányuk szivósabban ragaszkodott Bálvándyhoz, mint valaha s Mukit csak eszközül használta fel célja eléréséhez. Cinkosává, büntársává tette. Megvásárolta pénzen: a lelkét, a becsületét. Bérencévé aljasitotta az előkelő, de gyönge lelkü fiut…

Ágnes vasakaratának talán ez volt a legnagyobb és legnehezebb győzelme. Fenyegetéssel, könyörgéssel nem boldogult unokatestvérével, annak egész valóját, erkölcsi alapját kellett összetörnie, hogy rabszolgájává tegye. Hatalmas eszével megvesztegette itélőképességét, Schoppenhauer, Fichte és Nietzsche szavaival bizonyitotta be neki, hogy a becsület khiméra, képtelenség, a mi nemzedékenként változik: ki-kinek annyi az értéke, mint amennyit másokkal szemben önmaga tud magának kivívni… Az erkölcs is fikció. Csak egy nagy emberi érték van, az akarattal párosult erő… és igy tovább…

Az öreg házaspár kieszelt már egy konkrét tervet is, hogy siettesse a párti megvalósitását. De egyelőre nem vehették hasznát a tervüknek, mert mire elkészült, hirtelen elutazott Muki. Az öregeknek azt hazudta, hogy Pestre megy és nemsokára visszajön, pedig Kolozsvárra utazott és soha se jött vissza.

Az Ágnes jóvoltából háromezer forint készpénzt vitt magával Muki is és egy hétezer forintról szóló takarékpénztári könyvet.

A sok pénztől jókedve kerekedett, de mire a gőzös elindult alatta, mindenfelé aggodalmak férkőztek a jókedvéhez. Fogalma sem volt róla, hogy fog Bálvándyval feltünés nélkül megismerkedni… Ágnes szerint Kolozsvártól egy órányira lakott a derék ur, de ha Kolozsvár legeslegközepében lakott volna is, hogy rontson be hozzá ismeretlenül?…

HARMADIK FEJEZET. Bálvándon.

Szerencséje volt a jó Mukinak. A véletlen hamarabb öszehozta emberével, mintsem gondolni lehetett volna… Bálvándy éppen Kolozsvárott tartózkodott, midőn ő odaérkezett; mi több, ugyanabban a fogadóban szállott meg, amelyben ő is tanyát ütött: a Hungáriában. Az Ágnes körülményes leirása után azonmód ráismert (s a pincérek révén legott meg is győződött róla, hogy nem tévedett), midőn meglátta őt az étteremben, amint egy másik urral éppen ebédhez ült.

Muki a szomszéd asztalnál foglalt helyet az idegen urral szemben. Ráklevest, pisztrángot rendelt és francia chablist hozzá. Bálvándiék is chablist ittak…

Az ismeretlen urról első pillanatra leritt az előkelőség. Afféle nyikorgó torku, macskaképü férfi volt s hihetetlen cerimóniával szürcsölte a levest. Mukinak ugy rémlett, mintha már látta volna valahol. Többször rápislantott, eleinte csak loppal, laposan (nehogy azt higyje, hogy imponál neki a mókáival), később azonban – egye kánya, akárhogy vélekedik is róla! – egész nyiltan belebámult a képébe. Mert hátha csakugyan ismerősök valahonnan? A kedvező alkalmat nem szabad elmulasztania…

Csakugyan ismerősök voltak. Az idegen urnak volt biztosabb az emlékezőtehetsége, ő kezdte meg a régi ismeretség felujitását. Rögtön abban a pillanatban, a melyben rátévedt a szeme Mukira.

– Nini, – recsegett rá, megrázva kezét a feje fölött, – hisz ez a Muki.

Muki felállott és rávigyorgott.

– Az vagyok, a Muki vagyok…

– Hahha! – s kacagott az ismeretlen ur – én megcsiptelek az első pillantásra, de te, fogadok, most se tudod, ki vagyok.

– De igen, – hebegte Muki, – azaz nem… talán izé…

– Ne kínlódjál, kenyeres, – könyörült meg rajta a Bálvándy barátja joviálisan, – Kecskéssy Tivadar vagyok, a te régi jogász spécid…

– Nini, a Tivi! Csakugyan!… Szervusz, te Tivi!…

A jég megtört. A pisztrángot már a Bálvándy társaságában ette meg Muki. A kappan után meg már per Toncsi – Muki – Tivi szolitották egymást a derék asztaltársak.

Toncsi természetesen Bálvándy volt. Muki rögtön megszerette őt, mert igen jámbor képe volt és szeretett nevetni. Legkiváltképp a saját viccein. Pedig mindig viccelt, hiába volt gyászban. Igaz, hogy ártatlanok voltak a tréfácskái (a csattanót sehogy se lehetett bennök felfedezni), de azzal nem törődött Muki: csupa szimpátiából versenyt nevetett uj pajtásával, amiért ez viszont roppantul hálásnak mutatkozott.

– Megiszom veled egy pohár pezsgőt, gyerekem, mert nagyon tetszel nekem… Pincér, egy Mummot!

– Hogyne tetszenék neked, – jegyezte meg a szarkasztikus Tivi, – mikor ő most az egyedüli élő lény bérces kis hazánkban, aki nevetni képes a vicceiden.

Toncsi nem haragudott meg rá.

– Te ne beszélj, te blazirt vagy…

Meghozták a Mummot. A pincér megtöltött belőle három poharat.

– Szereted a pezsgőt? – kérdezte Muki Bálvándytól s kissé belepirult a kérdésébe, mert még röstelte a _célzatát_.

– Jó társaságban és néha – válaszolt Toncsi báró, – és koccintásra emelte poharát.

Koccintottak. Muki legott észrevette, hogy Bálvándy nem szokott pezsgőzni: ugy nyakalta a nemes gyöngyöző bort, mint a kerti vinkót. A gourmeteknek ez fáj. Nem is tudta Muki megállani, hogy kifogást ne tegyen a _barbarizmus_ ellen.

– Hű, – sziszegte, mintha kigyó csipte volna meg, – ne ugy igyad a pezsgőt: szürcsöld.

– Miért szürcsöljem? – csudálkozott Toncsi báró.

– Ej, hát ez is kérdés? Mert az egész világ szürcsöli.

– Jó, – nyugtatta meg Bálvándy az apró inyencet naiv komolysággal, – hát ezentul én is szürcsölni fogom.

S egyben elmondott egy anekdótát a szürcsölő barátról és a cseresznyés kislányról. Kár, hogy nem lehet leirni, mert elcsapnák a nyomdászt, aki kiszedné.

Elég az hozzá, hogy tetszett az anekdota még Kecskéssynek is. Nagyot kacagtak rajta a cimborák. Jókedvük ugy kiszélesedett, hogy kénytelenek voltak beljebbezni. Muki meghozatta a második palack pezsgőt, Kecskéssy a harmadikat. A vége felé ugy belefelejtkeztek az ivásba, hogy már maga Muki se szürcsölt. Toncsi diadallal szögezte le a ténykörülményt, mert jóllehet, nehezére esett, idáig nem mert nem szürcsölni…

A harmadik pezsgős palack feneke felé járván, Kecskéssy kijelentette, hogy nem iszik többet, hanem a kaszinóba megy, mert ezer pengője hiányzik a boldogságához: hát azt ki akarja nyerni. Meg is jelölte kiszemelt áldozatát… Egy eszelős lengyel tévedt Kolozsvárra. Borszékre igyekezett, de megragasztották Kolozsvártt, már egy hete, hogy részeg… Hát ettől akart Kecskéssy ezer forintot nyerni.

Muki némi örömmel konstatálta, hogy nini, az emberek még cinikusabbak Kolozsvártt, mint Budapestten: részeg emberrel sem átallanak kártyázni. Megkönnyebedett a lelke, mert hiszen a cinizmusra ezentul neki is nagy szüksége leendett. Konstatálhatta, hogy Kecskéssy rongyos ezer forintért nagyobb kártyabetyárságra képes, mint amilyennek neki valaha lennie kellendett – egy egész vagyonért.

Megelégedése jeléül kifujta az orrát, aztán kijelentette, hogy ő is elmenne a kaszinóba egy csésze feketére, de egy kis zsuettet se vetne meg. Bálvándy megfogta a kabátja szárnyát.

– Ha te mégy, én is megyek. Sőt – tette hozzá, – bár nem szoktam kártyázni, egy kis zsuettbe én is belemegyek.

Mukinak megvillant a bortól már amugy is fényes szeme.

– Tudsz ekartézni?

– Nagyon tudok, egyebet se tudok.

– Bravó Stuver! Hát gyerünk…

Felszedelőzködtek Árpád ivadéki és elrobogtak a kaszinóba. Mukit bemutatták az elnöknek és egy pár tekintélyesebb tagnak. Mindenki megörült neki. Öten atyafiságot is kötöttek vele. Ez erdélyi szokás és javára válik a _magyarországi_ embernek.

Tiz percnyi ottidőzés után már az egész kaszinó egyhangulag mukizta Mukit. Igen jó képe volt: szinte provokálta a becéző pofocskákat…

… Kecskéssy leült a lengyeljével piketirozni. Egyszeribe öt gibice kerekedett, a lengyelnek tiz. Mindenki tudta, hogy husz krajcárba megy pointje, hát természetes, hogy a közérdeklődés a nagy parti köré csoportosult.

A lengyel gróf pityókos volt ezuttal is, de bomlottul járt a kártyája. Kecskéssy minduntalan négy disznót osztott neki. És hiába szítta a fogát, rakosgatta maga elé talizmánjait: egy ezüst szent Antalkát, egy üvegbe foglalt négylevelü lóherét, egy matring női hajszálat: a disznókat nem tudta belecsábitani a maga óljába. Nyolc játszmát vesztett egymásután, közöttük egy ezerhatszázasat. Ez egymagában háromszázhusz forintjába került. Nem is játszott tovább. Mérgében elszakitott egy kártyát az asztal alatt és összeszámoltatta a különbözetet.

– Ötezerkétszáz! – jelentette ki a lengyel aprókat kacagva. – Endlich!

Kecskéssy kifizette tartozását és a mellette gibicelő Mukira vetette szemét.

– Hát ti nem kártyáztok?

– Nem, – válaszolt ez, – elment a kedvem.

A Kecskéssy sóvár szeméből kiolvasta, hogy a kozák ur rajta szeretné behozni a veszteséget, de különben sem tetszett neki a játékmodora. Talán először életében, megemberelte magát: kitért a veszedelem elől.

– Meggondoltam magamat, – jelentette ki mégegyszer határozottan, – nem adok zsuett bankot…

Bálvándy csak örült, hogy nem kellett játszania. Különben is még az éjjel haza akart menni. Muki is fáradt volt, – hiszen egész éjszaka alig aludt egy-két órát. – Bálvándyval együtt ő is távozott a kaszinóból.

– Álmos vagyok…

– Hallod-e, – javasolta Bálvándy mohón, – itt Kolozsvártt nem lehet jól aludni, gyere hozzám, egy óra alatt Bálvándon vagyunk.

Muki természetesen elfogadta a meghivást. Hiszen olyan kapóra jött… És ugy befészkelte magát a Bálvándy-kastélyba, mint egy lengyel menekült. Egy hétig ki se mozdult belőle. S hogy okát adja erdélyországi kirándulásának, azt mondta gyanutalan házigazdájának, hogy birtokot keres Erdélyben.

– Ha csak az kell, – biztatta ez, – van itt birtok elég, de kikötöm magamnak, hogy nélkülem egy viskót se vegyél, mert becsapnak.

Muki megigérte, hogy lépést se tesz a megkérdezése nélkül.

Ilyenformán továbbra is Bálvándon maradhatott. Két hétig folyton birtokot nézett Bálvándyval.

Csak egy hónap mulva szánta rá magát végre, hogy haza utazzék. A jeget megtörte – gondolta magában, – átesett a kezdet nehézségein, ennyi egyelőre elég neki. Majd vissza mehet Bálvándra, amikor akarja, meg volt rá az ürügye: a birtokkeresés.

Mielőtt vasutra ült volna, még levelet irt Ágnesnek. Beszámolt neki:

„Édes Ágnes! Ugy megy minden, mint a karikacsapás. Az Istenek is velünk vannak. Bálvándy pompás ember. Négy hétig folyton a társaságában voltam. De még nem akarom brüszkirozni. Kolozsvártt ugy se lehet semmit se csinálni: az élet nagyon törpe ott. Majd Pestre _lanszirozom_ s ott adom be neki a maszlagot. Bizd rám. Belekóstoltam a dologba, most már kedvem telik benne magamnak is. Mert kitaláltam egy formulát, ami némiképp megnyugtatja a lelkiismeretemet: Eddig senki se becsült (mindig piszkáltak egy pár rongyos ezer forint miatt), csak magam becsültem magamat, (mert soha sem ártottam senkinek, csak önmagamnak). Hát most megforditva lesz: lemondok az önbecsérzetről s a mások becsülésére fogok pályázni, azaz másoknak fogok ártani a magam javára. Egyszóval ugy fogok élni, mint az okos emberek. Ez a te tanácsod s igazad van.

„Hanem aztán pontos légy a pénzzel drága kuzin, mert ha ki nem fizethetem kártyaadósságaimat, megdől a formula s két szék között a földre pottyanok.

„Sajnálom szegény Toncsit, de nem tehetek róla. Én sem voltam rosszabb nála s engem se kiméltek. Aki birja marja. Ez is a te mondásod s pompás ez is.

„Egy szó, mint száz, elhatároztam, hogy rossz ember leszek: lelketlen, de korrekt kutya. De aztán próbáljon csak valaki froclizni!…

„Egy hónapig most Pesten maradok. Oda irj, ha valami mondanivalód van. A kapott tizezer forint felével megállapodásunk értelmében kártyaadósságot fizetek, a másik felét meghagyom forgó tőkének.

„Két-három hét mulva ismét lerándulok Toncsihoz. Azt mondtam neki, hogy birtokot keresek Erdélyben. Jól csinálom, mi? De megteszek én most már mindent, mert épp oly grandszenyőr akarok lenni, mint akár Belényesi Elemér. Nyerni fogok! Még az is lehetséges, hogy visszaadom a te huszezer forintodat is.

„Pá, puszi, kuzinkám, ölel a te hü rokonod – Muki“.

Mint ebből az össze-vissza levélből kivilágosodik, Muki Erdélyben végképp megemésztette, sőt megkedvelte az Ágnes elveit…

A Mukihoz hasonló ingatag emberek jellemét annak a miliőnek a szelleme formálja meg, amelyben élnek. Minden attól függ, hogy az ilyen bábot hová sodorja a sors… Szülőinek oltalmazó keze alatt pompás, lelkes ifjuvá gyarapodott Muki a szeretet és tiszta erkölcsök égisze alatt. Minden vizsgáját kitüntetéssel tette le, rajongott a szépért, a nemes eszmékért, csupa láng volt, nagyratörő ambició… Mint ifju, lumpok társaságába került, hát ő is belemerült a bünös élvezetek árjába… Elvégezvén a jogot, segédfogalmazói állást vállalt a belügyminiszteriumban, de miután senki se dolgozott ott, ő se dolgozott… Majd hazahivta az apja gazdálkodni. A tiszteletreméltó szigoru ur kordájában ismét formát cserélt Muki. Szorgalmas, kitünő gazda lett belőle, mindaddig, amig az öreg hátat nem forditott az árnyékvilágnak. Akkor egyet perdült, kettőt fordult a könnyelmü fiu: elkezdett ugy élni, mint a többi megyéjebeli ezerholdas birtokos (holott igen uszott az ő ezer holdja), ivott, lovacskázott, kártyázott, föllépett képviselőnek. És minden vonalon megbukott. Tiz esztendő alatt elkészült az atyai vagyonnal… Ezután megint becsületes ember lett belőle. Fölcsapott szolgabirónak, tintát nyalt és vizet ivott… Ez se tartott csak három esztendeig. Akkor meghalt a nagybátyja s ujabb ezer hold tulajdonosa lett Muki. Oldalba nyomta az állását és fölrándult Budapestre nősülni. Nő volt Pesten elég, de egyéb csábszer még több: egyet gondolt Muki (azt, hogy kár lenne az aranyszabadságot rózsalánccal felcserélni), beiratkozott a Nemzeti Kaszinóba – urnak. Kártyázott ismét, lóversenyezett és primadonna-kultuszt üzött. És ujra megbukott minden vonalon. Pénzét elnyerték, lovai letörtek, primadonáit elszerették. Hovatovább eljátszotta emberi méltóságát is: egy pár be nem váltott bon fejében kénytelen volt elszenvedni, hogy kártyahitelezői figurát csináljanak belőle. Nem jártak el ellene szigoruan, föl sem jelentették a választmánynak, mert sajnálták mégis, de éreztették vele, hogy türve van…