Part 12

– Elég, elég, – kérte Zsuzsa Ágnest, – beismerem, hogy meggyőztél az igazadról, de még sem tudnám a hazámat elhagyni soha. Már én olyan vagyok: itéletet sem mondok az édesanyámról; még ha méltatlan is lenne reá, szeretem és én leszek az utolsó, aki elhagyom.

Ágnesnek szivére szállott a leányka mondása: a maga édesanyjára gondolt, akit ha szeretett is a vére ösztönéből, kevésre becsült, állhatatlan, ingadozó jelleme, komikus önszeretete miatt.

– Nagy szót ejtettél ki leányom, – mondta Zsuzsának, – aki olyan szép és fiatal, ne fogadjon fel soha semmit, mert előbb-utóbb ellentmondásba keverődik önmagával.

– Ezen a ponton soha, – állitotta Zsuzsa, s szent meggyőződése jeléül szivére tette kezét, – soha, Ágnes. Hiszen, – tette hozzá, – oly kevesen vagyunk.

– Akkor, – mondotta Ágnes, – nyilván csalódtam az érzéseid mértékében: te azt az angol urat nem szereted igazán.

Zsuzsa, felelet helyett felbontotta a Charlie levelét.

– Olvashatom? – kérdezte.

– Olvasd…

Csak az első oldal végéig jutott Zsuzsa, aztán megcsuklott a torka s kezéből kiesett a levél. Sápadt lett, mint a halott. Lába megtagadta a szolgálatot, egy székhez támolygott s beléje esett.

Ágnes mellé ült és átkarolta a vállát.

– Ne vedd a lelkedre, – s biztatta-becézte az elalélt leánykát, – ha ugy szeret, ahogy irja, még minden jóra fordulhat.

Zsuzsa reményvesztetten ingatta a fejét.

– Soha, soha!

És nagy, fényes könnyek szivárogtak a szemébe. Nem zokogott, csak a szája széle vonaglott egy kicsit. S piciny, leányos keble hullámzott a szive viharától…

Az állott a levél első husz sorában, hogy imádja őt Charlie és soha sem fogja elfelejteni. De az apja ellenzi, hogy idegen származásu nőt vegyen feleségül… A családi tradiciókra, élő törvényekre hivatkozott Charlie, amelyek őt is kötelezik s bárha a szive szakad is meg, alájuk rendeli magát.

Ágnes egyelőre nem zavarta tovább Zsuzsát a fájdalmában. Tudta, hogy a köny ilyenkor nagyobbat könnyit az ember lelkén, mint a szó. Felvette a szönyegről az elejtett levelet és engedelmet kért Zsuzsától, hogy végig olvashassa.

A leány intett neki, majd arra kérte, hogy olvassa hangosan.

Ágnes teljesitette kivánságát… Csupa ömlengés, vágy, izzó szerelem volt a levél további hét oldala. Egy férfias lélek jajveszékelése minden sora. S a leláncolt Titán hiábavaló erőlködése feletti keserüsége hangzott ki a sorok közül…

Egyebek között azt irta Zsuzsának, hogy: ha nem is fogja őt soha elfelejteni, de többé nem láthatja az életben. A lovagiasság és a becsület azt követelik tőle, hogy bocsánatot kérjen a leánytól mindama gyöngéd szavaiért, amelyekkel, tiszta szándéka tudatában és szerelme hevében női méltóságát megilletni merte és hogy mindent elkövessen, ami alkalmas arra, hogy az ő emlékét feledésbe boritsa.

… Végig olvasván a levelet: elhallgatott Ágnes. Mintha gondolatokba merült volna, összekulcsolta kezét a feje mögött és fölnézett a semmibe. Arca nem árulta el érzését. A hangja se, midőn megszólalt végre:

– Szeret, az bizonyos, – mondta elgondolkodva.

Csend…

– És – folytatta, – az is bizonyos, most már látom, hogy te is szereted őt.

A leány hallgatott. Hiába is tagadta volna, ha közben el is állottak a könyei, szenvedő arca elég ékesen beszélt.

– Ugy-e, – kérdezte Ágnes résztvevő hangon és megsimogatta a leányka haját, – csak most tudtad meg, mennyire szereted?

– Csak most…

– Az ugy szokott lenni. Akkor tudjuk meg, mennyire kedves nekünk valaki, ha elveszitjük. Nem a saját tapasztalatomból beszélek ugyan, – tette hozzá, mintha mentegetni akarta volna magát, – de nagyon el tudom képzelni az esetet…

Erre ujra kitörtek a Zsuzsa könyei, de most már zokogott is hozzá. Az Ágnes keblére ejtette fejét: ugy zokogott:

Az csak tovább simogatta a leányka haját, szótalanul, lágyan és szabályos ütemben, mintha a maga erős lelkét akarta volna a leányka forró, szűzies testébe átdelejezni. Arca komoly volt, mint az orvosé a műtét alatt… Csak akkor szólalt meg ujra, midőn nagysokára elcsendesedett a leányka zokogása.

– Légy erős, leányom, – mondta intőleg inkább, mintsem vigasztalva, – egy magyar nőnek nem szabad magát elhagynia. Őseinktől kivételes tulajdonságokat örököltünk a vérünkben, mi nemes uri nép, gyengeségünkkel nem szabad ezt az örökséget meghazudtolnunk. Különbnek tartjuk magunkat a tömeg emberénél, hát legyünk is különbek. A boldogtalan szerelem csak a gyávákat sujtja le: arra kell gondolni, hogy ajándék minden földi öröm, az igazi élet: a szenvedés.

A Zsuzsa fájó lelkére fölemelőleg hatottak ezek a bölcs, bátoritó szavak. Azt érezte a leány, hogy olyan nő áll az oldalán, aki képes lenne őt az élet minden csapásával szemben megvédeni… Átadta magát neki egészen, az ő édes, leányos gyöngeségét rábizta az ő hatalmas erejére.

– Ha mindig mellettem lennél, – mondta, – le tudnék mondani az élet minden öröméről, mert a te nagy lelked, tudom, mindenért kárpótolna engem.

– Ameddig szükséged lesz rám, veled maradok. Érzem: itt a helyem melletted.

A szép leány felállott, szinte elmult már minden gyöngesége. Mintha csakugyan átáradt volna klasszikus fiatal testébe az Ágnes ereje.

– Mondd meg nekem, édes, – kérdezte szinte átszellemülve, – miért szeretsz engem, mikor egészen más vagyok, mint te?

– Ágnes – (óh be ritkán esett meg vele) – elmosolyodott.

– Csalódol, kicsikém, mi teljesen egy anyagból vagyunk, azzal a különbséggel, hogy téged kimélt az élet, engem próbára tett, te szép vagy, én csunya. Egyéb különbség nincs is közöttünk.

Zsuzsa kitárta karjait.

– Nagyon, de nagyon büszke vagyok reád…

TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Virág hervadása.

Bálvándy, aki ezalatt az istállóban dégált és a viszontlátás örömére összecsókolódzott valamennyi lovával, talán még a kocsisával is, éppen akkor csörtetett végig a kastélya folyosóján, midőn Zsuzsa magára hagyta végre Ágnest s a szobája felé tartott. Majdnem egymásba botlottak.

– Zsuzsóka!

– Tessék, apácska?

– Ágnestől jösz?

– Tőle.

– Jól érzi magát nálunk?

– Nagyon.

– Gondoskodjál róla fiam, akár az édesanyádról, hogy sokáig itt maradjon.

Zsuzsa apja karja alá csusztatta a magáét.

– Bár csak örökké itt maradhatna, – mondta és az atyja szeme közé nézett nyiltan, ártatlanul.

És mégis zavarba jött Bálvándy. Nem tudta, hogy értelmezze leánya szavait. Ugy felrántotta szemét, hogy egész a homloka közepéig szaladt a szemöldöke.

– Ejnye teremtette, – hebegte, – de furcsát mondtál te most, Zsuzsa!

– Miért?

Bálvándy, leánya tiszta, csudálkozó szeméből hamarosan kiolvasta, hogy kár volt zavarba jönnie.

– Ja, – szólta el magát, – hát te ugy érted, nem amugy?

Erre meg már Zsuzsa volt az, aki tágra nyitotta a szemét.

– Te vagy az, aki furcsákat mond, apácska.

Bálvándy, szokása szerint a tarkójához folyamodott, azaz kapart rajta.

– Ejnye, az ebugattát, mi most kétfele gondolkozunk, mint a debreceni varga! Azonban sebaj, – tette hozzá, – neked van igazad: én se bánnám, ha Ágnes valami csuda révén örökre nálunk rekedne. Ha ki tudsz találni valamit, veszek neked egy drága selyemruhát.

Azzal otthagyta Zsuzsát. Roppant jókedve volt: tele fütyülte a visszhangos folyosót… Egy _ijedtképü_, mezitlábos szolgáló szaladt el mellette (mert a mezitlábasoknak tilos volt a folyosón való szaladgálás), de nem szaladt elég szaporán, a méltóságos ur elkapta a copfját és egy jóizüt rántott rajta.

– Hogy vagy, Kati?

Nem volt Katinak odáig semmi baja, de most egyszeribe rosszul lett a nagy ijedtségtől.

– Jaj, ne tessen bántani, csak a köpőláda miatt gyüttem.

– Bolond, hisz nem bántalak, – kacagott a vig báró és eleresztette a szolgáló coffját. Aztán elkezdett énekelni: Ha férfi lelkedet egy hölgyre föltevéd, stb.

Végre belökte a szobája ajtaját és a helyett, hogy megnyomta volna a villamos csengetyü gombját, a maga méltóságos torkával csengetett a kis inasra:

– Gyurkó! Gyuhuhurkó!…

A kis móc azonmód kipattant valahonnnan a padlóból.

– Tessen parancsolni!

– Hagy lám a füledet: nőtt-e, mióta odavoltam?

– Az nem nőtt, – állitotta Gyurkó, – hanem – mesélte, – lakik itt a faluban egy piszlicsár, a Dutkó, tán tetszik is ösmérni, – hát annak van egy felesége, akinek a mult héten egyszerre két gyereke lett.

– Egyéb ujság nincsen? – kérdezte a kedélyes báró hahotázva.

– De, – pletykázta a kis móc, – Nyisztor Maricának megest uj szeretője lett…

Ilyen stilusban mulattak a méltóságos ur és az inasa vagy egy félóráig. Aztán már finoman kellett magukat viselniök, mert elkövetkezett az ebéd ideje. A méltóságos urnak, tekintettel hölgy vendégére, redengótot kellett öltenie, amivel együtt jár a komolyság. Gyurkónak pedig segitenie kellett az asztalnál, a mivel meg a méltóság jár együtt…

Zsuzsa pompás önuralmat tanusitott az asztalnál. Egyetlen jellel sem árulta el szomoru kis szive zajlását, még akkor sem, mikor Bálint megkérdezte tőle:

– Hát mit irt Charlie?

– Semmi különöset.

Ennyi volt a Zsuzsa felelete…

… Hanem egy hét mulva, kettő mulva már gyakran elhagyta az ereje Zsuzsát. Igen sokszor bizony veres volt a szeme. Mikor pedig a szeme nem volt veres, az arca volt fehér. Nagyon fehér. Azért mosolygott, különösen Ágnes előtt, de nem volt az igazi mosoly: szomoru volt, mint a ciprusfa… És beesett a gyönyörü leány szeme. Pici, ives szája kiegyenesedett… Hervadt egy pompás virág.

Ágnes egy ideig aggódó szemmel nézte a hanyatlását. Bátoritotta, vigasztalta tekintetével. De hogy mit sem használt az igyekezete, mind-mind ernyedtebb lett a megtört liliom szirma: szóra váltotta aggodalmait.

– Hát ennyire szereted?

Már még csak nem is tagadta Zsuzsa.

– Nagyon szeretem… az életem.

– Akkor – állitotta Ágnes komolyan az ő hivő erejének fanatizmusával – el fog éretted jönni és a feleségévé fog tenni az egész világ ellenére is.

Zsuzsa kétkedőleg rázta a fejét.

– Nem Ágnes, ne vigasztalj engem. Hiszen nem halok bele. Csakhogy még nem szoktam meg a szenvedést.

Ágnesnek (mintha csak valami földöntuli érzés, mennyei ihlet fogta volna el lelkét) lángba borult az arca. A leányhoz lépett és megfogta a kezét. Szeme szikrázott, hangja szinte zugott, mint az apostoloké, midőn megismételte szavait:

– Ujra csak azt mondom neked, Zsuzsa: el fog éretted jönni és a feleségévé fog tenni az egész világ ellenére is.

– Hogy mondhatsz ilyet? – csudálkozott a leányka halotthaloványan, mert ráragadt az aggszüz ihlete.

Ágnes kebléhez ölelte.

– A szerelem – állitotta hévvel, – csudákat müvel. _Én tudom_… Olvasd el a Jókai Shirinjét: az egy igaz mese.

– Ismerem, – mondta Zsuzsa, – csakhogy az a mese nagyon szomoruan végződik ám. Különben is a mesék kora lejárt.

– Édes leányom, csak ember az is, aki a mesét csinálja. És tulajdonképpen nem is mese az igazi mese.

Zsuzsa nem értette meg a mondás mélységét. Különösen hogy Ágnes nem füzött hozzá bővebb magyarázatot. Csak arra kérte a leányt:

– Remélj és szeress… Remélni – mondta rejtelmes hangon, – remélni és szeretni lehet _husz_ esztendeig, sőt örökké is. Pedig az élet csak annyi: remény és szeretet. A többi khiméra… Igérd meg nekem, hogy bátor leszel, mig visszajövök.

– Zsuzsa összerezzent.

– Hogy hogy, hát te is elhagysz engem? És éppen most? És ilyen váratlanul?

– Azért hagylak el, hogy visszatérjek hozzád. Várj rám. Megfogadtam neked, hogy nem hagylak el soha…

– Mikor akarsz elmenni?

– Holnap, drága az idő.

– Csak egy pár napig maradj még, – kérte Zsuzsa.

– Nem az én időm drága, a tied.

Ezt ujra nem értette Zsuzsa…

… Bálvándy valóságos veszekedésbe keveredett Ágnessel annak váratlan elutazási szándéka miatt.

– A manóba, legalább hozzászoktatott volna a gondolathoz! Két hétig egy szót se szólt, aztán –: holnap hajnalban kocsit kérek, elutazom. Ez furcsa egy kicsit.

Ágnes kezét nyujtotta a kedves zsörtölő urnak.

– Kedves Bálvándy báró, szép magától, hogy marasztal, de most el kell mennem egy időre. Hanem majd visszajövök én hivatlanul is: fogadom.

Bálvándy megnyugodott kissé.

– No hiszen az igaz, hogy a maga fogadása elég jó papiros, az angol bank is adhat reá.

– Köszönöm a bizalmat… Egyben egy kérésem lenne magához.

– Csak ne legyen az a kérés tulságosan komoly.

– Nagyon komoly pedig. Az a kérésem: vigyázzon a leányára, szórakoztassa, ápolja, mert szomoru és beteg.

Jó Bálvándy, aki a maga áldott jókedvétől egy pillanatig sem vette észre leánya hervadását (igaz, hogy az előtte teljes erejével uralkodott magán), összecsapta kezét.

– Istenem, hát mi a baja?

– Ne kérdezze se tőle, se tőlem. Biztos lehet benne, hogy el fog mulni. Elégedjék meg ennyivel.

Bálvándynak tátva maradt a szája.

Ágnes másnap reggel elutazott.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A képviselő ur.

… Közeledett a képviselőválasztások ideje.

… Az _uj báró_ egy félméteres fácántollat tüzött a kalapja mellé, aztán megnyitotta az értekezletet…

Jelen voltak: A választókerület negyvenkét községének valamennyi pópája, jegyzője, gazdatisztje s egy pár parasztmágnás. Közülök mindössze husz ember értett egyet a magas kormánynyal, a többi hazafinak napidijat kellett fizetni a megjelenéseért…

Nevezetesen a Bálvándy jelöltetéséről van szó. Az uj báró alatt meg Muki értendő (mert a nevét még nem tudta megtanulni a nép), a szóban forgó értekezlet végre a halmosi választókerületet képviselte.

Szinhely: a halmosi nagyvendéglő diszterme, amely ez alkalommal ünnepiesen fel volt diszitve; azaz egy ravatalszerü emelvényen két rendbeli hordó volt csapra verve: egy sörös és egy boros s a Muki által elfoglalt elnöki szék nemzeti szinre lett átfestve…

Mialatt az előkelőek a diszteremben ittanak és szónokoltanak, a korcsma udvarán terpeszkedő állásban táncmulatságot rögtönzött a nép kecskedudaszó mellett. Hamis egy jószág ez a havasaljai nemzeti zeneszerszám: nem elég, ha fujják, csak ugy szólal meg, ha a rajta játszó müvész hóna alá kapja és jól megnyekegteti a potrohát. Akkor azonban olyan sirást visz véghez, mint az éhes kecskegida, ha kifogyott az anyja teje.

De éppen ez kell a mócnak. A sirás azt egy csöppet sem szomoritja el, sőt annál szilajabban kapkodja a kólóban a lábát, mennél keservesebb a talpát csiklandozó melódia. Különösen ha pálinka van benne.

Az pedig volt ez alkalommal a mócokban bőven, az uj báró jóvoltából pedig, aki nem igen kimélte a pénzt: a kedvező hangulat szempontjából megtraktálta még az ölbeli csecsemőt is…

Az értekezlet különben a Muki megnyitó beszédjével kezdődött, egy kicsapott, de népszerü jegyző, ünnepi szónoklatában kulminált és általános berugással ért véget. _Éljen_ kevés volt, de arra nem is igen volt szükség, a fő, hogy megtörtént a Bálvándy jelöltetése. Most már csak faluzni kellett, ami igen rossz illatu és fáradságos munka. De Muki nem ijedt meg tőle, befogta az orrát s megszervezte a Bálvándy-pártot személyesen mind a negyvenkét faluban…

És hősies elszántságának meg lett a gyümölcse: a fenséges nép megválasztotta Bálvándyt száznegyven szótöbbséggel, a nélkül, hogy a jelölt kidugta volna az orrát a kastélyából az egész kampány alatt csak egy órára is.

Helybe hozták neki a mandátumot. Muki vezette a deputációt, de nem ő szónokolt, hanem a poliesti pópa, még pedig százhuszonöt forintért.

Az ujonnan megválasztott képviselő válaszában ünnepies igéretet tett, hogy szivén viselendi kerülete sorsát, a müvészetek valamennyi ágát istápolni fogja, hogy megerősödjék a haza, első sorban a halmosvidéki nép.

Szót se értett a beszédjéből senki, de hát alapjában véve arra se volt szükség. Hiszen nem azért választották meg őt a halmosiak, hogy kikérdezzék: mennyi a tudománya, hanem csupán csak azért, mert tizszer annyit adott a dicsőségért, mint az ellenjelöltje.

Mindazáltal igy se fogyott el egészen a Bálvándy kártyán szerzett választási pénzalapja. Muki megmentett neki a nála deponált ötvenezer forintból tizezret.

– Nesze, – mondta, midőn átadta neki a tekintélyes pénzmaradványt, – ezzel berendezheted a pesti lakásodat is.

– Az ám, – örvendezett a jó báró, miközben begombolta a pénzt, – erre nem is gondoltam, pedig – s egyszeribe elkomolyodott a ragyogó arca – most már csakugyan elhatároztam, hogy Pesten töltöm az egész szezónt.

Elkomolyodott Muki is.

– Azt helyesen teszed, ha egyébért nem, a családod szempontjából.

– Igen, Zsuzsának szüksége van a szórakozásra… Nincs ugyan semmi baja, – magyarázta Bálvándy, – csak elgondolkozik néha, még pedig oly mélyen, mintha nem is a földön járna az esze.

– S tudod az okát? – kérdezte Muki.

Bálvándy megint kapart a nyakán.

– Hiszen igen… sejtek valamit. Ágnes megtiltotta, hogy megkérdezzem, de azt hiszem, alighanem az után az angol gyerek után busul; aztán meg Ágnes is nagyon hiányzik neki… Mit szólsz hozzá, – kérdezte hirtelen, – ha szépen megkérnénk, elfogadná-e meghivásunkat?… Öt hónapja, hogy nem láttuk. Megvallom, – tette hozzá, – nagyon nélkülözöm magam is.

Muki önkéntelenül elnevette magát.

– Bezzeg nem nélkülözted ezelőtt kilenc hónappal, – incselkedett a barátjával…

– Hü pajtás, az egy óriási tévedés volt részemről, röstellem is nagyon.

– Hát – mondta Muki, – én azt hiszem: biztosra veheted, hogy szivesen elfogadja a _leányod_ meghivását.

– Csak az aggaszt, – jegyezte meg a derék báró, – hogy nem adtuk neki vissza a látogatást.

– Azt is meg lehet cselekedni, – vélte Muki, – bár Ágnes semmit sem ad a formaságokra.

– Meg is cselekeszszük, – határozta el magát Bálvándy hirtelen. – Te ugyis itthagysz bennünket holnap, holnapután utra kelhetünk.

– Sürgönyözd meg a jöveteleteket, – tanácsolta Muki, – hogy kocsit küldhessen elétek az állomásra.

– Először – mondta Bálvándy, – szólok Zsuzsának, mert hátha nem kvadrál neki az idő.

– Lupus in fabula: Zsuzsa éppen akkor lépett a szobába.

– Zsuzsóka!

– Tessék, apácska.

– Eljönnél velem Ágneshez?

A leányka megvánnyadt arca kipirult az örömtől.

– Óh el, el.

– Akkor készülj, holnapután este utnak indulunk.

Azzal megfogalmazta a táviratot. Az Ágnes atyjának cimezte s a Zsuzsa nevét irta alá:

„Méltóságos Ugor Tamás urnak – Csótár, küldönccel Dormánd.

Ágnes látogatására csütörtökön reggeli gyorssal érkezem Csótárra atyám kiséretében – Bálvándy Zsuzsa.“

Zsuzsa atyja vállára hajolt, midőn az az irással vesződött s amikor elkészült vele, a fülébe sugta:

– De aztán elhozzuk őt magunkkal ugy-e?

– Persze, hogy persze, – biztatta az apja, – hiszen azért megyünk: érte.

… Muki még figyelmeztette Bálvándyékat, különösen Zsuzsát az Ágnes szüleinek különködéseire.

– Jó emberek, – fejezte be a jellemrajzukat, – csak nem szabad őket komolyan venni. Vén komédiások, mint a felvidéki urak legtöbbje.

Bánta is a Zsuzsa akármilyenek, csak ott lehessen végre az ő Ágnese mellett, akit anyjául választott a lelke… Milyen boldog is lesz, hogy végre-valahára kiöntheti előtte a szivét!… Apróra elmeséli neki életének minden egyes mozzanatát, amióta nem látta őt. És, ha ki is kap a gyengeségért, bizony ki fogja magát sirni az ő kebelén… Oly régen nem sirt. Megfogadta Ágnesnek, hogy erős lesz, hát az ő távollétében nem akarta a szavát megszegni. Majd csak előtte. Oly jól fog esni a lelkének egy kis gyöngeség!…

Gyöngeségre vágyott a Zsuzsa szomoru, fehér lelke, holott éppen erőre lett volna szüksége, hogy elviselhesse azt a kinos meglepetést, amelyben másnap az öreg Ugorék sürgönyválasza révén részesült.

Nevezetesen az állott az Ugorék táviratában, hogy leányuk (immár negyedizben) hosszabb külföldi utra indult. Hová: azt nem is sejtik…

Muki (hazamenőben) éppen bucsuzott Bálvándyéktól, midőn a távirat érkezett. Ő maga sem tudta mire vélni a különködő vénleány emez ujabb bogarát… Végképpen lemondott volna Bálvándyról? Belátta volna ármánykodása hiábavalóságát? Akkor hagyta volna el a bátorsága, mikor a sikerei is biztatták?… Nem, az lehetetlen, – vélte Muki. – Az Ágnes bujkálásának és titokzatos utazásának rendkivüli céljának kell lenni. Vajjon mi lehet az a cél?

– Nem leveleznek egymással? – kérdezte Zsuzsától, hogy feleletéből esetleg némi támpontot nyerjen valamelyes kombinációra.

– Ritkán, – válaszolt Zsuzsa. – Mindössze tiz levelet kaptam tőle; néha hármat is egymásután, aztán sokáig, sokszor egy hónapig se semmit.

– Egyszóval, – következtetett Muki egész helyesen, – mindig csak Gerendről irt. Tehát nem akarta hogy tudomást szerezzenek hollétéről.

– Ugy látszik, – vélte Zsuzsa is, – arról egy szót sem irt soha.

Bálvándy megcsóválta fejét.

– Ez a titkolódzás pedig – jegyezte meg leverten – egy csöppet sem vall reá… Valami különös nagy oka lehet…

– Bolond, – vágta ki Muki kiméletlenül.

Zsuzsa pártját fogta.

– Ő tudja mit csinál, – mondta. – Olyan nőről, mint ő, nekünk nem szabad itéletet mondanunk.

– Mégis az a valóság, – jegyezte meg Bálvándy leverten, – hogy elfelejtett bennünket. Pedig nem bántottuk.

– Nem felejtett el, – állitotta Zsuzsa erős hittel, – nekem azt mondta, hogy nem hágy el bennünket soha. S az ő szava szent.

Bálvándy összenézett Mukival. A két férfi megértette egymást. Nem bolygatták tovább az ő nagy hitében Zsuzsát…

… Szüksége is volt arra a leánykának, mert nagyon leverte a távirat…

Az után még halványabb lett, még álmodozóbb, még szomorubb… Egy erős vonás képződött ajka körül. Lázas szeme megnagyobbodott. Feje oldalt billent, mint a dércsipte liliom virága…

Egy hónap eltelte után azonban, mintha megkeményedett volna a szive: egyszeribe abbahagyta Zsuzsa tépelődését. Nyiltan leszámolt életével: lemondott a boldogság vágyáról is. Életét is ugy rendezte be, hogy ha akarja vala, se legyen ideje az ábrándozásra. Reggeltől estig dolgozott. Rendelkezett a cselédséggel, ott volt a fejésnél, a mákfejtésnél, padláson, pincében, éléskamrában, mindenütt. S ha ennyi lótás-futás sem meritette ki az idejét, a cselédmunkától sem riadt vissza.

S a fizikai fáradság meghozta a leány álmát és étvágyát, sőt az egészség pirossága is visszaköltözött az arcára. Csak az ajka körüli vonás lett még mélyebb s az arca még keskenyebb. És valami öreges konok nyugalom ömlött el egy pár hónap előtt még oly gyermekesen szilaj kisleányos lényén.

Bár néha örülni is tudott Zsuzsa. Megkérte atyját, hogy bizza reá pesti lakásuk berendezését; ő bizonyára olcsóbban tud bevásárolni, mint egy férfi s azonkivül szeretné Angliában szerzett tapasztalatait is értékesiteni a berendezésnél.

Bálvándy csak örült, ha valami szokatlan teendőjének a gondját másra hárithatta. De különben sem lehetett volna Zsuzsának olyan kérése, amit megtagadott volna tőle. Boldog volt, ha örömet okozhatott neki.

És Zsuzsának valóban igazi örömére szolgált a pesti lakásuk gondja.

Atyja a Vas-utcában bérelt egy hatszobás lakást s ezt a hat szobát hat hét alatt _népesitette_ be a leány. Mert valóban éltek ott az élettelen tárgyak: megelevenedtek müvészi elrendezésük fényében. Minden butordarabnak meg volt a maga rendeltetése. A szőnyeg süppedékes volt, mint a pázsit; a kerevet ringó, mint a folyó hullámai; s a kristályos patak viszfényét utánozta a metszett angol tükör. És semmi sablon, semmi cifraság, semmi póz. Az asztalok becsülettel állották meg helyüket a parkéten: lábuk nem ingadozott, ha valaki hozzájuk ért; a szekrények, mint valami tisztes előkelő urak, feszes méltósággal látszottak támogatni a szobák falát. Karosszék, ülőke, állványok, festmények, szobrok, metszetek, órák, valamennyi disze a lakásnak jelentett valamit. Gyönyörködtetett, mesélt. Egyszóval, jelleme volt mindennek, amit a Zsuzsa képzelete megalkotott.

Legbeszédesebb volt a férfiszalón. Vörös angolbőr karosszékek és kerevetek. A sarokban stilizált schwarzwaldi óra bronzveretü mahagóni szekrényben s harangzugásu óraütővel. Egy Rodin-szobor carrarai márványból. Egy pompás faragott kerek asztal indiai hidlásfából. Az egész padmalyt befogó veres-lila szőnyeget tuniszi arabsnők szőtték s a bronz vilamos csillárt egy félreértett magyar iparmüvész készitette remekbe. Üstökös csillagot ábrázolt. Csillagja száz gyertya-fénynyel égett s száz gyertyaláng erejü szentjánosbogár-fényből állott az uszálya…

S mindezt az előkelő gyönyörködtető és gondolkoztató fényüzést mindössze tizenkétezer forintból kerotette ki Zsuzsa.

Bálvándy alig hitt a szemének, midőn leánya bemutatta neki a számlákat.

Te valóságos tündér vagy Zsuzsóka, biztosan elbüvölted a kereskedőket, hogy oly olcsó árakat szabtak neked.

Zsuzsa átölelte atyja nyakát.