Part 11

– Igazad van barátom, – látta be Muki. – Már mint rád vonatkozólag. De az én esetem: az egészen más valami. Aki egyszer belekóstolt a tengerbe, szivta a levegőjét, gyönyörködött fenséges hatalmában, küzködött vele, annak számára nincs többé visszatérés. Az meg van babonázva, meg van ejtve. Tengeri farkassá vált, ha angyal volt is előbb.

– Bálvándy megcsóválta fejét. Ellentmondást talált barátja szavai és tettei között.

– Ha igazam van a magam szempontjából, – kérdezte bátortalanul, – miért akarod a tengert velem is megkóstoltatni, a mikor oly jól éreztem magamat a szárazon? Miért vettél rá, hogy képviselő legyek?

Muki suhintott a kezével.

– Hagyd el, pajtás, az még nem a tenger. A tenger ott kezdődik a kaszinó kártyaszobájában és a lóversenytéren át egész odáig terjed, ahol ellopták a pénzedet: az orfeumig. A képviselőség egy ártatlan tréfa csak, holmi cifraság, ami jól fog neked állani. Nem hogy fogyasztaná, de gyarapitani fogja szárazföldi kincseidet. Csak okosan használd fel. Magasan hordd a fejedet, pózolj és ne kérj senkitől semmit. Akkor magától fog a _haszon_ az öledbe hullani, mert a nyereség mindig a nagyképüeké s a függetleneké.

– Ezt nem értem, – jegyezte meg Bálvándy, – ez paradoxon.

Muki keserüen nevetett.

– Ugy? Hát nézz csak széjjel ebben az országban, – folytatta mindinkább fokozódó hévvel, – és figyeld meg ennek a nagy kvalitásu, de beteg nemzet mai fejlődési folyamatának élettani jelenségeit… Millió emberatom rezeg, forrong, lázadozik a levegőben, keresve az utat és módot, hogy beleilleszkedjék valamiképpen a nemzettest sejtszövetébe… Nem lehet! Valami láthatatlan centrifugális erő, amelylyel szemben hiábavalónak bizonyul minden küzködés, távol tartja, ellöki, kiforrja az eleven testből ezeket a lázadozó, törvényes helyüket kereső atomokat, mint az egészséges test a kóros anyagot… Csakhogy ebben az esetben nem az anyag a kóros, hanem a test a tehetetlen. Élősejt nincs felesleges. Az embernek joga van elhelyezkedni az állam-szervezetbe. Annak meg rendeltetése saját sejtjeinek létfeltételét biztositani. Sőt a maga létfeltétele is. Mechanikai erőkkel csak kis ideig lehet a szervezeti hiányokat pótolni. Gépezet élő szervezetet örök időkre nem helyettesithet. Holott a mi nemzet-testünk tehetetlen, nem birja feldolgozni, felszivni, vérrel ellátni egész anyagát. De nemcsak tehetetlen, beteg is. Mert ha már csekély a munkaképessége, legalább azokat az elemeket váltaná magához, amelyek legtöbb értéket képviselnek: leginkább hivatvák faji erejét gyarapitani: az erőseket, az erkölcsi alapon állókat, a szellemi kulturának élőket… De szó sincs róla. Valami csudálatos fizikai és lelki vakság ütött bele ebbe a hajdan oly sasszemü és nagy ösztönü nemzetbe, hogy nem látja, nem érzi kora követelményeit, amelyeknek teljesitése nélkül nem lehet megélni: előbb-utóbb maga az összemberiség fog beleszólni a léte kérdéseibe s joga lesz hozzá, mert egy civilizáció sem türheti meg, hogy egyes hátul kullogók miatt megakadjon az egyetem haladása, vagy hogy a maga anyagi és szellemi kincseiből tartsa el a dologtalanokat. Minden nemzetnek annyi az értéke és becsülete, mint amennyit a magáéból az összemberiségnek adott.

… A kulturanélkül élő nemzet, – folytatta Muki lendülettel, – ingyenélő nemzet. S az olyannak nincs meg a létjoga. Holott nálunk minden faji erőt a politika sziv fel, aknáz ki. A legutolsó képviselő többet számit a legelső müvésznél. Párisban egy millió ember nem is ismeri az államfőt, de Dumasnak leveszi a kalapját és kitér a bérkocsis. Érzi, hogy az ő agya egy adag francia gloire-t képvisel. A kocsis is tudja, nálunk az államférfi se tudja. Vagy nem akarja tudni? Talán mert kicsinynek fogná magát érezni, ha megnöveszti a nemzeti géniusz hőseit?… Ki tudja?… A tény az, hogy inkább csak a maga emberét hizlalja (azokat a sejteket, amelyeknek amugy is meg vannak a szaporodási feltételei), mert ugy érzi, hogy annak ereje az ő ereje is… Most már, – fejezte be Muki szavait, – konkludálhatok is. Remélem, megértettél. Itt nálunk elpusztul az igazi érték, mert nem találja meg a helyét s még jobban meghizik a telhetetlen, lomha elem, mert azé minden kenyér, az összes haszon.

Bálvándy alig tudta Mukit követni azon a nagy köruton, amelyet elméje tételének bebizonyitása végett megfutott. Főképpen az ragadta meg a figyelmét, ami az okfejtésben a legkevésbé volt lényeges, de közelről érintette az ő lelki világát.

– Tehát, – sóhajtott fel keserüen, – én is a telhetetlenek, a lomhák közé tartozom? Eleszem a kenyeret az érdemesebbek elől!

– Ugy van, – hagyta helyben Muki, – de te arról nem tehetsz. Nem rabolod te a kenyeret, azt a maga jószántából osztja ki neked a viszonosság elvének hódoló társadalom. Erősit téged, mert te táplálod az ő erejét is; a sovány szellemi koszton tengődő egyedekben ellenséget lát, mert ezek fellázadnak ellene. Olyan, mint az alantas müvész, aki nem veszi be a kritikát, amely az ő fejlődését van hivatva irányitani… Ha képviselő leszel s lelkeden a nemzet sorsa, – jegyezte meg végül Muki őszinte hévvel, – azt tanácsolom neked: gondolj a szegény szellemi harcosokra és vedd őket védelmedbe. Oszd meg velük a kenyeret. Ha eredménynyel fog a munkád járni: az lesz a második jobbágy-felszabaditás. A szellem megkötöttségének a szabaddá tétele… Nagy szó!… Az organizmus valamennyi sejtje meg fogja találni a helyét s ilyenformán nem fog elveszni semmi erő, mert egy testté forrván az egész anyag, minden energia ennek a mozgatására fog fordittatni. Nem ugy mint ma, midőn meddőségre van kárhoztatva a nemzet fele…

Elhallgatott végre Muki. Megtörölte lelkének hirtelen fellobbant lángjában megizzadt homlokát. Arcát megcsapdosta egy kósza éjjeli szellő… s azzal elaludt a láng.

– Hát mennyit szánsz a választásra? – ismételte meg előbbi kérését szárazon, szinte röstelkedve.

A Bálvándy szivéből nagy érzések kéredzkedtek ki barátja komor szavainak, sőtét szineinek hatása alatt. Megmozdult, ébredezni kezdett benne az elaltatott faji energia: az őseitől örökölt nemzetfentartó virtuskultusz vágya. Tenni akart. Égett az ambiciótól. Fajimádó magyar lelke immár fentszárnyalt az önfenntartás gondfelhőiben.

– Adj kétezer forintot, – mondta, – a többit tedd el, ha szükség lesz reá mind elköltheted… Ugy se valami tisztességes pénz az, – tette hozzá halkan, komoran, – szinte nem értem magamat, hogy annyira megörültem neki.

– Helyes, – mondta Muki, a nélkül, hogy barátja utolsó szavaira reflektált volna. – Én leszek a főkortesed: majd elszámolok neked a választás után.

– A pártkassza segitségét nem fogadom el…

– Még helyesebb. Most már nem lesz szükség rá.

A két barát elhallgatott. Bálvándy szólalt meg először.

– Köszönöm hogy kinyitottad a szememet. Most látom csak, hogy milyen haszontalan ember voltam: ugy éltem, mint egy hizó, lelkiismeret nélkül.

Muki erre se reflektált. Az Angol királyné lépcsőházában átadott Bálvándynak kétezer forintot, aztán kezet fogott vele.

– Jó éjszakát!

– Jó éjszakát.

Muki bezárkózott a szobájába, de még sokáig nem feküdt le. Gondolkozott. Bántotta, hogy megint elragadta a heve. Oda, vissza a régi régiókba az eszmények világába… Hát sehogyse tudja lerázni a lelkéről azokat az őrült szent fantomokat, amelyeknek kis hijja, hogy áldozatul nem esett! Mikor pedig ujabb sikerei is a mellett szólanak, hogy a felis homo fajtájához tartozik: A ragadozás az eleme, a lelki élet nem neki való!… Mi lesz ennek a vége?… Ha enged a kisértésnek, ujra elbukik…

… Eh, – vetett véget tépelődéseinek. – Azért sem! Rabolni fog ezentul is. Mindaddig, amig meg nem lesz az első milliója. Akkor – hát akkor majd meglátja. Addig nem gondolkozik.

Levetkőzött és menten elaludt. De álmában is megháborgatták az őrült szent fantómok: Zsuzsával álmodott.

TIZENHETEDIK FEJEZET. A barátnők.

Bálvándy maga adta tudtára Ágnesnek, hogy beválasztatja magát a parlamentbe. A Muki által beleszuggerált politikai terveiről is beszélt neki.

A Bálvándy képviselőségének Ágnesre nézve alapjában véve nem volt több jelentősége, mint bármi más körülménynek, ami hasonló mértékben szolgálhatta volna az érdekét; mindazonáltal nagy érdeklődést árult el a vénleány a báró tervei iránt. Foglalkozott velük, kibővitette azokat a maga kivételes őselméje eredeti eszméivel.

Bálvándy mohón szivta magába fényes ötleteit, okosságának ragyogó kincseit. Szinte érezte, mint termékenyedik meg az agya az öreg leány társaságában. Mindig több és több időt töltött vele. Immár elment vele néha a szinházba is… Hiszen, vélte, az is belétartozik a kulturába, amelynek ő felesküdött.

De sétáiban is gyakran elkisérte Ágnest és Zsuzsát. Nagyon boldognak érezte magát velük. Maga se tudta volna igaz okát adni: miért. Megszokta a vénleányt.

És az a nevezetes, hogy már meg csodálkozni sem lehetett ezen. A nemrég még rideglelkü aggszűz nagyot változott uj környezetében. Szenvedelmeit, világmegvető animózitását elaltatta az a boldog béke, ami a Bálvándy család révén átáradt az ő örökös viharoktól hanyatlott lelkébe is. Sem oka, sem alkalma nem volt visszataszitó férfias erejének érvényesitésére. Tetszett neki az uj miliő: otthon érezte benne magát. Nem kivánt rajta változtatni, inkább ő alkalmazkodott hozzá. Olyasvalamit érzett, mint az a vándor, aki hosszas küzdelmes kóborlás után végre megtalálta igazi helyét az emberek között… Pihent és örült a pihenésének…

Természetes, hogy ilyen kedvező viszonyok között zavartalanul, a maguk ős valóságában érvényesülhettek a leány alapjellemének fényes vonásai: mindenekkel dacoló nyiltsága, előkelő önérzete, erkölcsi világnézetének merev és mégis klasszikus esztétikája. S még természetesebb, hogy eme kvalitásaival hamarosan meghóditotta a gazdaglelkü, nemes ösztönü Bálvándy családot.

Valóságos orákulummá nőtt közöttük. Zsuzsának szinte fizikai fájdalmat okozott a tőle való elszakadás puszta gondolata is. De maga Bálvándy is elsajnálgatta sokszor: annál többször, mennél jobban közeledett a hazamenetele visszavonhatlan határideje.

– Ejnye, ejnye, – mondogatta gyermekeinek s (mint mindig, ha nem tetszett neki valami) megvakargatta tarkóját – nagyon üres lesz a ház Ágnes nélkül.

Zsuzsának könny szökött a szemébe.

– Nagyon sajnálom, nagyon szeretem.

– Ejnye, ejnye, fikomatta, – tépelődött Bálvándy, – ki kéne valamit találnunk.

– Csak egy mód van, – vélte Bálint, – ahhoz pedig nincs szükség semmi kitalálásra: hivjuk meg őt Bálvándra.

– Örökre, – licitált rá Zsuzsa, naiv, gyermekes örömmel.

A férfiak összemosolyogtak.

– Hát ez egy kicsit bajos lesz, – mondta Bálvándy, – hiszen nem áll egyedül: van otthona.

– Aztán meg, – tóditotta Bálint, – olyan előkelő nő, mint ő, anyahelyettesnek csak nem szegődhetik el.

– Akkor, – kérte Zsuzsa az apját, – legalább egy kis időre jöjjön le velünk… Engedd meg, hogy meghivjam őt.

– Hó, – javasolta az öreg, – hivjuk meg mind a hárman egyszerre, annak több sulya lesz.

Ebben történt a megállapodás. És meg lett a foganatja. Ágnes egy pillanatig se kérette magát.

– Örömmel megyek veletek, – válaszolt az általános meghivásra Zsuzsának, miközben még meg is simogatta szép barátnéja kezét.

Zsuzsa (idővel hozzá szoktatta) kezet csókolt neki aztán a nyakába ugrott. És erre már Ágnes sem állhatta meg: átölelte és megcsókolta a leánykát. Ez volt világéletében az első csókja, amit szive parancsolt rá az ajkára. Bele is pirult…

A két Bálvándy meghatottan nézte a jelenetet, aztán ők is kezet csókoltak leendő vendégüknek…

… Muki majd hová lett bámulatában, midőn az Ágnes meghivatása tudomására jött. Bálint közölte vele a hihetetlennek látszó hirt. Önkéntelenül megcsóválta a fejét s el is szólta magát:

– Csudálatos…

– Mi a csudálatos?

Most már kimondta Muki a bét is.

– Az, hogy megszerettétek a hugomat. Idáig még nem igen szerette senki. Igaz, hogy ő se szeretett senkit.

– Elég az nekünk, – jegyezte meg Bálint, – hogy bennünket szeret.

Megemberelte magát Muki: nem árulta el Ágnest, azaz azt, hogy miben áll az ő tudomása szerint a szeretete.

… Különben sem találta volna el az igazságot. Mert Ágnes valóban szerette Bálvándyékat. Egész szivével… Hogy mennyi szive volt: az majd a történet végén fog kitudódni…

… Elérkezvén az elutazás napja, Muki kikisérte az utasokat a pályaudvarhoz. Csak akkor jelentette ki Ágnesnek az utolsó pillanatban, hogy nem reflektál tőle több pénzre, miután van már magának is elég: idáig százötvenezer forintot sikerült a kártyán összeharácsolnia.

Ágnes csak ennyit mondott neki:

– Aztán vigyázz rá, mert az olyanfajta embernek, mint te, kell a pénz.

Tehát neki nem kellett a pénz. Ez is egy nagy vonás.

… Muki elsápadt, midőn a vasuti kocsi ajtajában kezet fogott Zsuzsával. És az este nem ment fel a kaszinóba kártyázni. A helyett berugott magyaros bujában egy budai csárdában…

Csupa költő volt a kis ember. Bárhogy erőlködött is, ellentmondások nélkül nem tudott a lelke meglenni. A következő napon már meg automobilt bérelt magának s Bécsbe robogott rajta. Csak azért, mert véletlenül eszébe jutott egy Tizián-kép, ami a Bellvederben lógott: hát azt okvetlenül meg kellett néznie.

Bálvándyék és Ágnes ezalatt szerencsésen megérkeztek Bálvándra.

A kulcsár a kastély ajtajában várta a családot levett kalappal s kézbesitette az időközben érkezett leveleket. Zsuzsa is kapott egyet. S nyilván igen megörült neki, mert elpirult a szeme fehérjéig.

– Charlie! – kiáltotta önfeledten.

Aztán elszégyelte magát nagyon s hogy némileg jóvá tegye árulkodó leányszive hirtelenségét, igy szólt Ágneshez:

– Nincs benne titok… majd felolvasom neked.

– Azt én a nélkül is elhiszem neked Zsuzsa, – nyugtatta meg Ágnes a piruló leányt.

– De én mégis felolvasom, – makacskodott ez, – csak azért, hogy megismerjed belőle Charliet.

S karonfogta Ágnest, hogy a szobájába kisérje.

A vénleány szinte ellágyult a hasadó rózsabimbó szüzies pompája szemléletén.

– Oh, hiszen tudom, milyen. Okos és mégis naiv, komoly és mégis vidám, szelid és mégis férfias.

– Oh, honnan tudod?

– Olyan leánynak, mint te, – válaszolt Ágnes komolyan, – méltó párja csak egy olyan férfi lehet.

A leányka hamvas arcába ujra belecsapott a szerelem lángja.

– Jaj, de nem a párom ám.

– Szereted, következésképpen előbb-utóbb az lesz.

Erre meg a szivébe szökött a Zsuzsa minden vére: az arcában semmi sem maradt.

– Az nem következés, – mondta halkan, mint a lehellet, – ő angol, én magyar vagyok.

Ágnes megszoritotta a leány kezét.

– Erre majd a szobában válaszolok neked.

Zsuzsát odamenet, bár tudta, hogy ellenkezik az Ágnes izlésével, egy oly erős érzésroham fogta el, melynek nem volt képes ellentállani. Megölelte és megcsókolta idős barátnéját.

– Te, te… de jó vagy!… de szeretlek – mamám!

A vénleány lelke ebben a pillanatban csudálatos átváltozáson mehetett keresztül. Ő akinek soha a szeme pillája se rezdült élete legválságosabb pillanataiban sem: összerezzent a mama szó hallatán, mint a tetten ért bünös. Megállott a folyosón.

– Mondd csak még egyszer azt a szót Zsuzsa, – kérte a leányt elfuló hangon.

– Mamám, mamám!…

Az erős, viharedzett teremtés, fajának groteszk példánya szinte beleszédült a leány karjaiba. Ugy kellett őt támogatni, mig a szobájába nem ért. Ott aztán szabad folyást engedhetett a gyengeségének: alázatosan meghódolt a mindenek felett uralkodó s végre rajta is diadalmaskodó természet törvényének: szivéhez ölelte a leányt és fuldokló, görcsös zokogásba tört ki… Asszonyi mivoltának és hivatásának tudatára jött. Egy, egyetlen egy szótól. Igaz, hogy az egész nagy mindenségnek sincs remekebb, elpusztithatatlanabb, végtelenebb fogalma annál, amit ez a szó fejez ki: mama. Abban él és attól lesz emberré az egész emberiség.

– … Leányom!

Más visszhang erre a szóra nincs.

– Leányom, – ismételte Ágnes, – édes leányom! Négyszemközt mindig igy foglak nevezni és arra kérlek: te is mindig az anyádat lásd bennem. De ne szólits ugy. Mert az emberek félremagyarázhatnák és azt nem akarom… _most már_ nem akarom.

(Most már! – a két áruló szó sulya végképp elsikkadt a Zsuzsa érzéseinek árjában. De maga Ágnes is alig vette észre, hogy kiszaladt az ajakán. Valamit érzett, valami nagyot, fenségeset: azt hitte, hogy azt szóval kifejezni ugy se lehet.)

– Pedig, – suttogta Zsuzsa lágyan, – ah, mily boldog volnék, ha én azt a szót nyiltan, büszkén ejthetném ki az egész világ előtt.

– Hogy érted?

– Ugy, a hogy mondom.

Ágnes lehajtotta fejét.

– Ne mondd ezt többé Zsuzsa…

Aztán megrázta magát a vénleány, mint aki egy fényes álomból a szürke valóra riadt.

– Igaz, – mondta szárazon, – adósod vagyok egy felelettel, hiszen azért kértelek a szobámba.

– Én meg a Charlie levelét olvasom fel neked.

– Most már, hogy leányom vagy, meghallgatom. De előbb te hallgass meg engem… Azt mondtad: Nem lehetsz az övé, mert angol, te pedig magyar vagy. Hát erre az a megjegyzésem: örök, isteni törvény, hogy a nő kövesse a férfit, akit szeret.

Zsuzsa lesütötte a szemét.

– Én elepednék ott fent északon, a ködös Albionban, ahol olyan kevés a napsugár.

– Ágnes felsóhajtott.

– Én ugy érzem, hogy a napsugarat is pótolja a családi tüzhely melege.

– Én ugy érzem, – mondta Zsuzsa, – hogy a hazai föld illatát nem pótolja semmi, semmi sem.

– Talán azt is pótolja a közszellem fényessége s Albionban sok rokonlélekre fognál találni: ott nem hazudoznak, mint itt, az emberek.

Zsuzsa leejtette kezét, melyben a Charlie levelét tartotta.

– Nekem az ugy fáj, hogy rólunk, magyarokról ily kicsinylőleg beszélsz. Itt se hazudnak a müvelt emberek.

Az Ágnes ajka keserü mosolyra ferdült.

– Hisz épp az a baj, hogy csak azok hazudnak. A paraszt: az durva, de becsületes. Arcán a lelke. Holott az ur álarcban jár. Az öregasszony maszkja azt hazudja, hogy fiatal a viselője; a fiatalé, hogy ártatlan, az államférfié, hogy hazafiui gondok szántják a lelkét; a mágnásé, hogy a nép jóltevője; a papé, hogy hü, alázatos követője Krisztusnak; a kereskedőé, hogy tisztes polgári haszonra dolgozik; a tudósé, hogy ő találta fel az élet arkánumát; a hivatalnoké, hogy modern Atlaszként, vállán hordja az egész hazát… És mindebből egy szó sem igaz. Az öregasszony ki van pingálva; a fiatalnak udvarlókon jár az esze; a miniszter a hatalmat szereti, nem a hazáját; a mágnás gyülöli a földéhes népet, alamizsnát csak a koldusnak ad; a pap ugy él, mint a hizó, reggeltől estig eszik s hivét, ha hijja a stólának, a kántorral temetteti el; a kereskedő hirtelen gazdagságra vágyik; a tudós tiz idegen könyvből csinál egy tizenegyediket; a hivatalnok szivarozik a hivatalában és nem dolgozik. És – folytatta Ágnes, – mindenki többnek akar látszani, mint amennyi: okosabbnak, gazdagabbnak, előkelőbbnek… Nemcsak az álarc hazudik, az emberek ruházata, életmódja, szereplése is. A polgár töri magát az ugynevezett zsentri után, ez az ugynevezett zsentri meg az arisztokrata után, ez meg a királyi vagy legalább is főhercegi udvarok körül legyeskedik… Ötvenezer férfi és asszony van Budapesten, akinek se foglalkozása, se tisztességes állandó keresete. Tömve velük a kávéházak. Az asszonyok viszonyokat hajszolnak ott, a férfiak kártyáznak: az az ő keresetük. Otthon pedig a piszokban sir a gyerek, mert az anyja példáját követve, a cseléd is elszökött tőle…

Zsuzsa lehajtotta fejét, szomoruan nézett maga elé: ugy hallgatta az Ágnes lesujtó szavait.

– Ne hidd azt édes leányom, – folytatta ez, – hogy ellenszenv, vagy rosszindulat beszél belőlem, óh nem, hiszen a saját fajtámat csak nem gyülölöm. A fájdalom és a keserüség adja ajkamra a szót. Fáj a szivem, midőn ennek a pompás, erős fajnak, (amely kvalitásainál fogva vezérszerepet játszhatnék a népek versenyében), a züllését látom s annak okait keresem.

S megtaláltad? – kérdezte Zsuzsa.

– Meg. A nevelésben van a hiba. A gyermeket csak egy vétségért lenne szabad büntetni, de azért aztán keményen: a hazugságért és csak egy erényre kellene ránevelni: a munkára. A többit végezze el a természet és az élet maga. Mert a dresszura nyügében nem alakulhatnak ki csak a leghatalmasabb egyéniségek, holott jellemre van szükség ebben az országban: erős önérzetre, bátorságra, akaratra… Ezek a tulajdonságok hiányzanak belőlünk.

– Azt hiszed, – kérdezte Zsuzsa, – más nemzetnél nem hiányzanak?

Egyenes felelet helyett egy példát mondott el Ágnes.

– Ezelőtt vagy hat esztendővel, midőn alapitványi hölgy lettem, – s megvallom, azért lettem azzá, mert a bolondos társadalom csak ebben a hivatalos poziciójában hiszi el egy leánynak, hogy nem rosszban töri a fejét, ha egyedül utazik, – mondom: hat évvel ezelőtt Angliában voltam. Sokat olvastam erről az országról, vonzott oda valami. A nagykövet révén, aki rokonságot tart anyámmal, minden nehézség nélkül bejuthattam az arisztokráciába. Különösen a castle-life-ot akartam megismerni. Ugy okoskodtam: egy előkelő urnak igazi otthona a falu; a felesleges cafrangokat, a jellemhez nem tartozó külsőségeket a londoni nagyvilági élet zürzavarában teljesen letenni nem lehet. Holott én az embert akartam megismerni Angliában. Nem a társadalmat, hanem az elemeit. Három lord hitt meg a kastélyába, én a sir Bretford meghivását fogadtam el. Tizenöt napra szólt a meghivó s rá volt nyomatva az ünnepélyek és mulatságok sorrendje is. Két szobát kaptam az óriási kétszázszobás palotában: egy hálószobát fürdőkabinnal és egy szalónt. Komorna állott a rendelkezésemre és fogat. A majordomus bevezetett a lakásomba s bemutatta a komornát. Egyben megkérdezte, kivánok-e látogatást tenni a ladynél, aki öt és hat óra között fogad. Átadtam neki a névjegyemet és ezzel el lett intézve az udvariasság minden kényelmetlensége. Szabad voltam egész ötig… Reggeli tiz óra volt, mikor megérkeztem. A komorna egy pompás breakfestet hozott a szobámba. Elfogyasztottam, aztán kipihentem az ut fáradalmait s megfürödvén, hozzáláttam az öltözködéshez. Öt órára éppen elkészültem. Megtettem a köteles látogatást. A lady bemutatta leányait, a lord a fiait. Azaz csak kettőt közülök, mert hat fia volt a lordnak. Csakhogy négyet távol tartott a foglalkozása. A lord, aki büszke volt nagy családjára, azért megnevezte és kimentette távollevő fiait is: „Earnestem, harmadszülött fiam nem szereti a zajos mulatságokat: egyedül hivatásának él; mint clergyman (pap) azt tartja, hogy az áhitatot kiüzik a lélekből a zajos világi örömök. Nincs igaza, – jegyezte meg a lord mosolyogva, – de legyen az ő hite szerint, mert nagy az ő hite, annál csak a jelleme nagyobb… Charliem, – folytatta a szép öreg ur, – az én negyedszülött fiam (fiai születési sorrendjére sulyt helyezett a lord) – Charlie azért nem jöhetett el, mert katona, most Transzválban hadakozik a szegény burokkal; ötödszülött gyermekem, az én kis Willym Indiákon veszekszik az ültetvényesekkel: a kis bolond erővel nagy vagyont akar szerezni; legkisebb gyermekem végre, Benjaminnak is kereszteltettem, Kairóban ül a boltjában (s most nagyot nevetett a lord) és bort árul. Hiszen, – jegyezte meg tréfásan, – igaz, az ő korában nem élhet az apja nyakán és pénzén, _az nem lenne becsület_, de hogy miért választotta éppen a bort, holott egy korty se kell neki belőle (s ebben a tekintetben nem is igazi englishman), miért nem választotta teszem a gyapjut vagy a vasat: meg nem foghatom. Hiszen mindegy lett volna neki: képzett kereskedő, minden téren kiváló szakember…

Ágnes egy pillanatra abbahagyta a beszédet. Kérdőleg nézett Zsuzsára.

– Folytassam? – kérdezte aztán.

– Köszönöm, – majd máskor, – válaszolt Zsuzsa lehangoltan. – Eleget tanultam ennyiből is.

– Tehát világosan válaszoltam a kérdésedre, – konstatálta Ágnes, – most már tudod, hogy mi a különbség az angol és a magyar között s azt is megérted, miért erős az s miért vagyunk mi gyengék.

– A munkán mulik.

– És a jellemen… A százszoros milliomos angol lord fia röstell az apja nyakán élni, inkább felcsap borkereskedőnek, hogy megkeresse a kenyerét – az egyszeres milliomos magyar ur fia, jó, ha szolgálatot vállal a lovasságnál, de többnyire semmittevéssel foglalkozik s az apja terhére adósságot csinál. És az igy természetes itt s ugy természetes ott. Röstellünk dolgozni, mint a napkeleti emir, akinek országában csak a rabszolga dolgozik. Keleti nép vagyunk s elhaladt felettünk az idő. Féllábbal ma is ott vagyunk a középkorban.