Part 1

MAGYAR IRÓK ARANYKÖNYVTÁRA

XXII. KÖTET.

SZEMERE GYÖRGY:

UGOR ÁGNES

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

UGOR ÁGNES

*

IRTA

SZEMERE GYÖRGY

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

A NAP nyomdája, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9

ELSŐ FEJEZET. A könnyelmü csók.

Ez a történet egy csókon fordul meg, amelyet egy férfi egy leánynak adott…

Hiszen ilyen csókon fordul meg okos emberek állitása szerint is, minden a nap alatt: a háboru, a müvészet, a civilizáció, sőt bizonyos agyafurt tudományos praktikával meg is lehet állapitani, teszem a szerelmi csók háboruvá való fejlődési evoluciójának minden egyes mozzanatát, összes jelenségeivel együtt: csakhogy az a csók, amelyből a következő igaz mesének szálai kifutnak, erre a célra nem szolgálhatna bizonyitási alapul. Nem rendes szerelmi csók volt. Egy házas ember adta, aki szerette a feleségét, nyegleségből s egy urileány kapta váratlanul, minden bevezetés nélkül, mert szobaleánynak hitték. Tehát a természetes előföltételek, amelyek a kis dolgokból nagyokat alkotnak, hiányzottak az elemeiből. Nem volt benne a szerelem. Ennélfogva következményei sem gyökereztek a természet megszokott rendjében: egészen más, a rendestől teljesen eltérő, fiziológiai és pszihikai jelenségeket eredményeztek, mint amilyeneket csóktól józan észszel várni lehetett volna.

Ime:

Államférfit csinált egy jobbfajta patópál-szerü magyar nemesből,

megnemesitett egy krudélis természetü vénkisasszonyt,

férjhez adott egy gyönyörü leányt,

kemény kozákká változtatott egy gyámoltalan gavallért s magyar urrá egy angol baronetet.

Mindeme tények nem voltak ugyan közvetlen következményei a csóknak, de annyi okozati összefüggésben legalább állottak vele, mint teszem a trójai háboru annak egyik klasszikus példányával. Mert annyi bizonyos, hogy a nélkül nem történhettek volna meg…

A szenvedő fél, (aki a csókot kapta), Ágnes kisasszony volt, a felvidéki hires-nevezetes Ugor-nemzetség sarja; a cselekvő: báró Bálvándy Antal, erdélyrészi földbirtokos, állitólag rabonbán ivadék…

Az eset ugy történt, hogy Bálvándy fajkosokat akart venni az Ugorék országhirü juhászatából. Nem sajnálta a fáradtságot, maga utazott föl Dormándra, (az Ugorék törzsfészkébe) a kosokért. A ház urát nem találta otthon. Egy öreg inas bevezette a nappali szobába, ahol egy orrig bekötött fejü leány, rövidre szabott perkálszoknyában éppen port törölt.

A vendég hangos jókedvvel üdvözölte a szobacicát (mert annak hitte), az, (nem lehet tudni minek nézte a poros csizmás urat), dünnyögött valamit, különben alig hederitett reá, több kérdésére nem is felelt, ami mód felett boszantotta a derék férfiut, mert igen szeretett csevegni, mint a vénasszonyok.

De volt Bálvándynak egy más nagy hibája is. Szobaleánytól lefelé nem igen tisztelte a nőt. Csak bolondozni szeretett vele. Ha nem látták, ugy nekiszelesedett a szoknya közelében, mint egy sárospataki diák.

Ágnesnek nem is láthatta az arcát az orrára lehuzott kendő miatt, de megpillantotta vörhenyeges dus haját és ez elég volt neki. Midőn a leány éppen egy antik csészével babrált, háta mögé lopódzott és orvul elkapván a derekát, egy csókot cuppantott a nyaka közé. Csak ugy, csupa taktikából, hogy megoldja a szemérmeteskedő szobacicus nyelvét. Praktizálta ő ezt a módszert nem egyszer és mindig bevált. Most azonban bizony felsült vele egy kissé.

Mindenekelőtt kiesett az antik csésze a szobacica kezéből és ezer darabra tört. Aztán – a helyett, hogy még mélyebbre huzta volna, – lekapta a leány a fejkendőjét, mire a merénylő legott megbánta merényletét, kivilágosodván, hogy a szobacica arcvonásai nem állottak harmóniában a szép hajával.

De ezt még csak elviselte volna a báró, hanem a leány magatartása már valósággal megijesztette.

– Ki ön? – kérdezte ez elfulva, halálsápadtan.

– Én – felelt a báró megszeppenve, – báró Bálvándy Antal vagyok, kosokért jöttem.

– És – folytatta a leány (s most meg minden vére az arcába szaladt), – hogy mert engem megcsókolni?

– Ejnye – feszengett a megszeppent férfiu rosszat sejtve, – hisz nem kell ahhoz valami nagy kurázsi… Ne haragudjon, lelkem, – tette hozzá, – jóvá teszem a hibát.

Gondolta magában: egy tizessel majd csak kibékiti az erényes szobaleányt.

Ágnes egy pillanatig merőn nézte a férfit, – (volt mit látnia rajta: pompás, daliás alak volt), – nézte, aztán lesütötte szemét.

– Az más, báró Bálvándy – jegyezte meg halkan, – azt hittem, hogy nős ön.

– Hiszen az vagyok.

A leánynak villámot szórt a szeme.

– Akkor hogy akarja jóvá tenni? – kérdezte fenyegető hangon.

A báró szeme nem szórt villámot, csak nyilladozni kezdett. Egy szobaleány, vélte, nem merne vele ilyen hangon beszélni.

– Tulajdonképpen ki maga, lelkem? – hebegte riadtan.

– Ugor Ágnes vagyok.

S gőgösen fölvetette szemét a leány.

Bálvándy legjobb szeretett volna a föld alá sülyedni, de minthogy ezt nem tehette, kénytelen volt más kibuvót keresni.

– Akkor persze – dadogta, – kissé nehezen fog menni a dolog. Mert mit tehetek egyebet, minthogy bocsánatot kérjek nagyságodtól… Elvégre is – magyarázta kinjában, – szóra sem érdemes az eset, tévedés forgott fenn… s mit árt kegyednek az a pici csók!

– Az nem ugy van – jelentette ki Ágnes, megnyomva minden egyes szótagot, – velem nem lehet ugy bánni, mint egy szobaleánynyal.

– Hát hogy van? Hogy legyen? – kérdezte Bálvándy kimeresztve szemét.

– Ugy, hogy én várni fogok magára, mindaddig, amig abban a helyzetben nem lesz, hogy elégtételt adhasson nekem.

– Milyen elégtételt, az Istenért?

– Olyat, amilyet egy urileány egy ilyen inzultus fejében megkövetelhet egy uriembertől.

Hát ez elég érthető beszéd volt. Bálvándy összekulcsolta kezét a feje fölött.

– Az ég szerelmére, mondtam, hogy nős vagyok!

– Én várok…

– De hiszen husz esztendős a feleségem és imádom…

– Azt előbb kellett volna meggondolnia…

S hiába esküdözött a férfi ezután is: hogy a világért sem válik el szép és fiatal párjától. Ágnes makacsul megmaradt a mellett, hogy vár, vár és vár.

Elhatározását _kivételesen_ közölte szüleivel is. Sőt azoknak már azt is bevallotta, hogy mire számit.

– Valami belső érzés, több a sejtelemnél, – mondta fanatikusan, – azt sugja nekem, hogy meghal az az asszony, hiába szép és fiatal…

Szülői elképedtek. Szinte azt hitték, hogy meghibbant a leányuk agya…

Hát ezt az eszelősséget bizony nehezen fogja megérteni és valószinünek itélni még az is, aki ismerte Ugor Ágnest, de talán eligazodik rajta, ha megismeri a történetét.

Ki volt ő?!…

Szülői a család _szégyenének_ mondották egymás között, rokonai a család _eszének_. Ismerősei hol skrimpiciának, hol sárkány-kigyónak. A cselédek és a köznép földöntuli hatalmat tulajdonitottak neki. Sőt Matyis, a pankuhár egyenesen azt állitotta, hogy nem is igazi ember, hanem boszorka, hites felesége Asmódiás ördögnek és a pokol küldetésében jár a földön… Valóságos legendák kerengtek róla, amire bőven okot szolgáltatott titokzatos, erőszakos lénye, zárkózottsága – még a szülőivel szemben is – s fölényes, mindenkit lekicsinylő modora.

Szobaleánya azt állitotta róla, hogy átvirrasztja az éjszakákat, ilyenkor (megleste a kulcslyukon) hajmeresztő dolgokat müvel. Hogy mik lettek légyen ezek a hajmeresztő dolgok, azt nem merte (?) a komorna elárulni, csak annyit mesélt el a konyha népének, hogy csudatevő szerei vannak, (alighanem az emberek megrontására), egyebek között egy pókvérrel megtöltött kék üvegcse, egy selyemmadzagon lógó kutyafark stb.

Az igazság azonban az volt, hogy azért virrasztotta át Ágnes az éjszaka egy részét, mert olvasott. Kivételes mértékben kifejlődött tudásvágya nem hagyta nyugodni, folyton képezte magát. Huszonötéves korára annyi ismeretet gyüjtött össze, hogy kiállotta volna a versenyt akárki polihisztorral. Betéve tudta Schoppenhauert és a Korpusz Juriszt, Kantot, Shakespearét és a bibliát. Amellett olyan választékosan tudott beszélni, mint Chatam lordja s ugy zongorázott, mint a záporeső. De legjobban szerette Nietzsét. Mert magára ismert a szertelen tudós tulemberében.[1]

És valóban, csodálatos kvalitásai voltak a vénleánynak. A többi emberétől teljesen elütő, minden nőiség nélkül szükölködő volt a jelleme. Fanatikusa volt az akaratnak és az igazságnak. Energiája nem ismert akadályokat, talán a büntől sem riadt volna vissza, ha az eszközöknél többre becsüli vala a célt. Afféle tulzott, természetellenes mértékben kialakult példánya volt fajának. Szinte ugy tetszett, mintha egy hatodik érzéke is lett volna, amivel belelát a jövőbe s áthidalja s távolságokat. Csudálatos előérzetei és sejtései voltak. Akárcsak valami láthatatlan erő hipnózisa igazgatta volna a lelkét s cselekedeteit… Egyszer megjósolta, sőt percre megmondta egy rokona halálának idejét, máskor kitalálta egy felbontatlan levél tartalmát. Igaz, hogy sokat foglalkozott a spiritizmussal és hitt a telepátiában. A hit pedig csudákat sejtet és csudákat müvel…

Nyilván eme rejtélyes kvalitások táplálták a cselédség azt a hitét, amely emberfeletti ranggal ruházta fel a ház kisasszonyát. De talán magát Ágnest is azok vezérelték, midőn valamelyes rendkivüli tettre szánta el magát. Különben, hogy lett volna érthető, hogy férjévé szándékozott tenni egy házasembert, aki nem szerette őt s még csak nem is válás, de egy fiatal szép asszony halála révén remélt célhoz jutni?

Pedig nem is volt ez az elhatározása ötletszerü. Nem bánta meg, nem józanodott ki belőle, nem mondott le róla.

Várt!…

Várt, várt! Nap-nap után, hónapról-hónapra. Évről-évre. Öt esztendeig, tizig, tizenötig. Már harminchatéves volt és egy árnyalattal se gyöngült a bizakodása.

És harminchatodik életévében végre csakugyan valóra vált csudával határos előérzete. A még mindig viruló és fiatal Bálvándyné kitért az utjából: meghalt.

Ágnes alig birta, vagy talán nem is akarta leplezni diadalmas örömét.

– Most már rajtam a sor!…

Szülei már nem is igen törődtek az ő „lelketlen“ leányukkal. Csak éppen hogy megtürték maguknál kötelességből. Ágnest ez egy csöppet sem bántotta. Nem vágyott szeretetre, sőt megvetette azt. Talán alig is volt lelke, inkább csak ösztöne, mint az ősembernek, aki a gyengébbek leigázásából élt…

Hát ezuttal kiszemelt párját kellett leigáznia… Munkához látott. Akaratzsenije minden energiáját szabadjára eresztette, hogy biztositsa a célját. Érezte, hogy rendkivüli eszközökhöz kell folyamodnia, ha le akarja győzni azt a távolságot, amely őt Bálvándytól elválasztotta. Olyan tervet eszelt ki, ami szinte láthatóan magán viselte a téboly bélyegét… Választottja Erdélyben lakott. (Az idevágó adatokat régen beszerezte volt), nyáron Bálvándon, télen Kolozsvárott. Gazdag ember volt, független és még mindig fiatalos. Ha ujból megakart volna házasodni, ott virágzott körülötte a bérces kis haza egész előkelő leányflórája: bizvást válogathatott volna benne, aligha kapott volna kosarat. Nagy parti volt, mint mondani szokás, méltó akármelyik mágnásleány kezére…

Ágnes teljesen tisztában volt azzal, hogy terve két főakadály kiméletlen feldöntése nélkül nem érhet célt. Ez a két főakadályának: áldozata vagyoni függetlensége és a geográfiai távolság, mely őt tőle elválasztotta… Őrült gondolatok! Ám Ágnes nem ismert lehetetlent, sőt azt tartotta annak, hogy bárki akaratával szemben ne az ő erősebb, szivósabb akarata érvényesüljön.

Azzal kezdte a vénleány, hogy levelet irt egy Budapesten züllő s örökös pénzzavarral küszködő unokatestvérének: bizonyos Hervay Muki bárónak, látogatná meg őt a dormándi kastélyben azonnal: beszélni akar vele az adóságairól.

MÁSODIK FEJEZET. Muki báró.

Muki báró a kaszinóban kapta meg Ágnes levelét, ebédközben, éppen a liba előtt. Egy darab mellet még kiszedett a tányérjára, aztán felbontotta a levelet. Evett és olvasott. Nyelte a libát és a sorokat, de rosszul nyelte, mindkettővel egyszerre nem tudott megbirkózni. A liba torkán akadt s midőn lenyelte végre, az esze állott meg a levéltől.

– Amicskó, – sugta szomszédjának, – a kitüzött terminusra nem adhatom meg az ezer forintodat családi gyász miatt.

– Hogy-hogy?

– Él egy kuzinkám Hontban, aki vagy megbolondult, vagy a halálán van.

– Várok, csak ne mókázzál, – intette le a megbizhatatlanságáról hires bárócskát, barátja, Zsirkay gróf, unottan, fölényesen.

– Nem mókázom, amicskó, – állitotta ez sértődötten, de tekintve adósi mivoltát, meghunyászkodó önérzettel, – itt a levél… Ki akarja fizetni az adósságaimat.

– Akkor csakugyan megbolondult, – mondta a gróf szárazon.

Muki báró erre már komolyan megorrolt. Alig várta, hogy lenyelje az ebédet: hazahajtatott és még az éjjeli vonattal elrobogott Dormánd felé.

Utközben, mint megannyi mérges darázs, mindenféle cifra gondolat röpült ki a fejéből s elkezdte a fülét rágni s orrát boszantani.

… Nini, ötlött az eszébe, hátha nem bolondult meg, hanem épen belőle akar az a fránya Ágnes bolondot csinálni?… Vagy talán arra aspirál, hogy elvegye?… Huh, akkor inkább felakasztja magát!… Hohó, csipte meg egy ujabb, még gonoszabb gondolat az orrát, hátha a vagyonomból akar kiboritani!… Eszébe jutott a nagybátyja végrendelete, különösen a klauzulája: Abban az esetben, ha kedves öcsém, Hervay János Mária negyvenötéves koráig nem házasodnék még, az öröksége tárgyát képező ingatlan terhére _további_ ötvenezer forintot tartozik Zsófia hugom, Ugor Menyhértné leányának, Ágnesnek kifizetni…

… Világos, – sóhajtott Muki báró, – ezt az ötvenezer forintot akarja tőle Ágnes kicsikarni. Azt ugyan – konstatálta, – hiába csikargatja, mert immár sikerült neki birtokát annyira eladósitania, hogy árverés esetén ötvenezer krajcárja sem maradna meg belőle, ám mit ér ilyen élvezet, mikor, miként a hasisélvezőnek, neki is meg kell az árát adnia. Egy licitáció és _fuccs_ a hitelnek, amiből immár évek óta él!…

Egyelőre csak a Muki álmának lett _fuccs_. Egy ideig még elkinlódott fekvőhelyén a báró, hátha sikerül elcsipnie. De nem sikerült, mert még jobban megdagadt a feje ujabb rajokat eresztő rémképeitől. Hát felkelt és kinyitotta a kupé ablakát, hogy kirepüljenek rajta a gonosz szellemek.

A szellemek nem repültek ki, de a friss levegő, az betódult a kupéba. Muki kidugta fájós fejét a hideg nedves éjbe és belebámult a holdba. Tetszett neki a nyájas fényü gömbölyüség az égen, sokért nem adta volna, ha odaviszi vala a gyorsvonat… Ott aligha van leány, kártya, pezsgő, amik itt lent, ezen a barna földön, megejtik az emberfiát…

Mély sóhaj szakadt föl az inci finci gavallér kebeléből. Csupa ideg volt, csupa jóság. Nem bántott soha senkit, csak egy ellensége volt: önmaga. És mégis elzüllött. A szerencse elhagyta, az élet agyba-főbe vágta. Pedig nem is volt nagyon könnyelmü, csak ugy élt, mint a többi hozzá hasonló gavallér. Az volt a baja, hogy nagyon érzékeny volt és kissé hiu. Az emberek meghizelegték, kihasználták a gyengeségét, kifosztogatták…

– Most végképp hoppon vagyok, – morfondirozott a jó Muki, – nem tudom, sziven lőjjem-e magamat, vagy fejbe? Mi a biztosabb?… Majd Dormándon kieszelem, – vetett véget tépelődésinek, aztán nem gondolt többé a jövőjére, régi emlékeit szedegette elő… Azok szépek voltak nagyon… A dormándi pázsit, – odavaló birtokos volt az ő atyja is, – ahol a parasztgyerekekkel birkózott, az első pónija, az érettségi vizsgája, amit kitüntetéssel tett le s amiért nagymamájától száz forintot, szüleitől aranyórát kapott… Aztán első szerelme: Ilonka, akinek a keze egyszer ott remegett az övében…

Csak ennyi volt. S mégis, ez a pici édes emlék több gyönyörüséget okozott a bárócska szivének, mint a temérdek csók összevéve, mit asszonyajakról valaha szakitott… És mégsem tette párjává Ilonkát. Gyáva volt, félt szüleitől, akik partihajhásznak nevelték, félt az életől, a küzdelemtől, a szegénység apró, piszkos tragédiáitól, amelyekkel – előtte lebegett a példa, – át meg átszövődött szülei élete is… Mert akkor még szegény volt Muki, mikor megszerette Ilonkát: atyja nyakig adósságban, ő meg fizetésnélküli minisztériumi segédfogalmazó. Nagybátyját később örökölte meg: két héttel az Ilonka esküvője után. Mily tragikum!…

Muki báró behunyta szemét, s szabad szárnyra eresztette képzeletét, hogy hozná neki vissza az ő Ilonkáját. És a jóságos tündér egy pillanat alatt eleget tett a kivánságának… A leányka hozzásimult önfeledten, bugva s vágyakozó szerelmesének odakinálta forró, remegő ajakát. Az beleszédült a menyei gyönyörüségbe, elolvadt a végtelenség étherében: elaludt…

Ám jóságos hü fantáziája álmában sem hagyta magára Mukit. Tovább szőtte a szép meséket, mig – egyet zökkent a gőzös…

Csingilingi, krrr! Dormánd öt perc… A vonat megállott. A kalauz fölébresztette Mukit.

– Méltóságos uram, helyben vagyunk.

– Köszönöm, tessék egy kis borravaló. Segitsen lehurcolkodnom.

A kalauz füttyentett egy pályaőrnek, s leadta neki a báró disznóbőr bőröndjeit.

Muki leszállott. Alig érintette lába a földet, fülébe nyillalott az unokahuga hangja:

– Jó napot, Muki.

– Jaj lelkem, pá, szervusz! – üdvözölte a báró hugát. – Hogy vagy? Puszi.

Öszecsókolóztak, de utána mindketten megtörölték a szájukat.

– Ejnye, hogy kijöttél elém! Mily kedves vagy Ágneske! – áradozott Muki szokásból, mert olyan volt a természete: nem volt benne semmi objektivitás.

Annál több volt Ágnesben.

– Ugyan – utasitotta ez vissza unokabátyja édeskés szavait, – ne komédiázzál. Nem azért kérettelek, te sem azért jöttél, hogy örüljünk egymásnak. Szükségünk van egymásra, pont.

Muki elröstelte magát.

– Hehe, de tréfás vagy, kuzin… Persze, persze, – mekegte, – nekem szükségem van a te jóságodra.

– Nekem meg – mondta Ágnes, – az ügyességedre.

– Ügyességemre? – csudálkozott a kis báró. – Nem vagyok én ügyes.

– Majd eligazitalak én, csak tégy ugy, ahogy mondani fogom…

Kocsiba szállottak… Az állomást a kastélytól jó egynegyedórai ut választotta el. Ágnes kihasználta az időt az utolsó másodpercig. Folyton ő beszélt, Muki csak makogott néha, mint a kecskegida, mikor az anyját keresi. Muki az eszét kereste.

– Van-e pénzed? Ugy-e nincs? – Kezdte Ágnes. – Hát majd adok én neked annyit, amennyi kell.

A bárócska roppant megkönnyebbült a biztató kezdettől. Igen sok felesleges vér szaladt a szive felé, amitől csuklani kezdett: kluk, hluk, hihilukk…

Ágnes folytatta:

– Persze nem ingyen. Erdélybe fogsz menni és megismerkedsz Bálvándy Antallal.

– Meeg?

– Ne szólj közbe… Behizelged magadat a barátságába és ki nem ereszted a körmeid közül.

Muki önkénytelenül a körmére nézett, de nem szólt semmit, bámulatos képpel leste huga további szavait:

– Azt mondják, igen szolid ember, hát el fogod lumpositani.

– Lu… lu…

– Ne feleselj!… Igenis, megkedvelteted vele a pezsgőt, kártyát és lovakat…

– A nőket is? – kérdezte vigyorogva Muki, mert most már elemében érezte magát.

Ágnes gondolkodott egy pillanatig, aztán igy felelt:

– Azokat nem… Hanem – folytatta, – sok pénzt fogtok költeni az – övéből.

De ezt már nem értette Muki.

– Én is az övéből?

– Te is az övéből, – világositotta föl Ágnes szigoru szóval. – El fogod nyerni a pénzét.

– É-én? Nem tudok én nyerni.

– Ne okoskodjál. A kaszinóban nem tudsz nyerni, mert azok kozákok, de olyantól, aki nem tud kártyázni, nyerhetsz még te is.

– I-ijnye, biz én ezt sem értem.

– Nem is kell. Van ötvenezer forintom, amit Miklós bácsitól örököltem, mint tudod. Ebből tizezer forintot mindjárt átadok neked.

Mukinak megszünt a csuklása, ahelyett nyeriteni kezdett, mint egy jókedvü paripa: hihihi, hehehe.

– Ezzel a tizezer forinttal, – folytatta a vénleány, – ha csak egy kis ügyesség van benned, lefektetheted Bálvándyt.

– Lefektethetem? hogy érted?

– Ne add a kis ártatlant. Elmégy vele Bécsbe és Párisba s addig is pikettirozni fogtok a kupéban, mig csak egy csöpp pénze marad. Akkor kölcsön adsz neki…

De ezen már mégis fölháborodott a minden izében korrekt bárócska.

– Ágnes, az Istenért, hova gondolsz? Nem vagyok én sipista!

– Oda gondolok, – világositotta fel Ágnes, – hogy elmultál negyvenötéves s a Miklós bácsi végrendelete értelmében további ötvenezer forinttal tartozol nekem. Igaz, hogy nincs egy vasad se, de a birtokodat mégis elvehetem… Hát oda gondolok.

Szegény Muki meglapult a batárban, mint a nyul a füben.

Ágnes ütötte a vasat.

– És arra gondoltam, hogy oda ajándékozom neked az ötvenezer forintot, ha jól viseled magadat…

– Ehe… De miért pályázol éppen arra a szegény Bálvándyra?

– Ahhoz semmi közöd… Azt akarom, hogy képviselő legyen. Hogy miért? Hát ahhoz sincs semmi közöd. Te leszel a főkortese, te fogod megválasztatni. Pont.

A bárócskának végképp széjjel mászott a két nagy leffentyüs füle.

– És – bátorkodott megjegyezni, – ha nem fog akarni kártyázni, se fellépni, mit tegyek?

– Akkor – jelentette ki Ágnes megkerülve az egyenes feleletet – kiperelem belőled a Miklós bácsi hagyományát.

– Jaj, Ágnes!

– Ellenben, ha jól csinálod, adok neked ujabb tizezer forintot. Többet is adnék, mert nekem nem kell a pénz, de hátha a választásra kell.

Muki összecsapta kezét.

– Istenem, hát olyan fontos az neked, hogy Bálvándy képviselő legyen?

– Nem az a fontos, hanem az, hogy Pestre jöjjön lakni. Mert én nem szaladgálhatok utána Erdélybe.

Nyilladozni kezdett már a bárócska szeme.

– Ahán, hát… ühüm, a férjednek szántad… Igaz is, ideje, hogy férjhez menj… De miért választottad éppen őt? És honnan ismered?…

Ágnes nem válaszolt. A fogat éppen befordult a parkba. Muki a hársfákat nézte. Az egyikre egy monogrammot vésett ezelőtt huszonöt esztendővel. Az ő és az Ilonka nevének kezdőbetüiből…

– Vajjon – mélázott, – kiforrta-e a hársfa héjja a régi sebet, avagy őrzi-e még (miként ő) a nyomát ma is?…

A terrasz előtt megállott a kocsi. Egy öreg férficseléd unottan kecmergett ki az ódon szürke kastélyból s egy rövid fejbiccentéssel üdvözölte az érkezetteket. Aztán levette a böröndöket a bakról. Mukit nem ismerte meg…

Pedig ezelőtt negyven esztendővel, amikor még szép fiatal legény volt, de sokat hancurozott vele! Hátára vette és elkezdett ügetni, mint egy sánta ló: vegyenek dohoskását!… A többi gyerek, a Hervay és Ugor-családok legifjabb nemzedéke vett a dohoskásából: megcsipdeste Mukit. Az sivalkodott, de soha se sirt a csiklandós tréfáért, inkább igen megszerette érte az akkor még Miska sorban lévő Mihályt, amiért huszéves daliás huszár létére leereszkedett hozzá, a hatéves gyermekhez…

Mukinak majdhogy ki nem csordult a könye. Szivébe sajgott az öreg cseléd mogorvasága s hogy meg nem ismerte őt. Ám nem tett neki érte szemrehányást. Ugy adta, mintha ő sem ismerte volna meg. Némán követte a kastélyba, a huga utasitása szerint:

– Majd Mihály a szobádba vezet. Mosakodjál meg, ha akarsz… Különben – jegyezte meg, – maradhatsz ugy is, ahogy vagy, a komédiákat, hálisten, kiirtottam a házból…

Gondolta magában a báró: kiirtottál te egyebet is a házból, a csöndes békességet, az előkelő szellemet…

Elfoglalván szobáját, megberetválkozott Muki, felrakta a tyukszemgyürüket és kopaszodó fején összepomádézta széjjeleső haját. Egyszóval összetákolta, a mennyire lehetett, cingár, romlatag testét. Délfelé járván az idő, mindjárt felrántotta a ferencjózsefet is s az ablakba hajló futórózsatőről egy öklömnyi csokrot szerkesztett és a gomblyukába tüzte. Azzal felkerekedett, hogy megkeresse nagybátyját és nagynénjét. Végig ődöngött a kongó boltives folyosón s találomra betolt egy ajtót. Éppen az ebédlőbe nyitott be. Idestova harminc éve, hogy utoljára látta a kedves termet. Valósággal meghatotta előkelő komorsága és naiv pompája. Merész, csúcsives boltozata égnek volt kipingálva, freskóban természetesen. Az ultramarin-kék levegőben arany csillagok reszkettek és fecskék röpködtek szerteszét. A mennyország szélét bárányfelhő-fodor jelezte, a közepén angyalok tanyáztak, kicsinyek és nagyok; a kicsinyek meztelenül röpködtek, cicáztak, a nagyok görög fehér lepelben másfélméteres réztrombitákat fujtak.

Muki arra gondolt, hogy milyen kedves jó emberek lehettek az ősök, akik számára a kastély épült… Csillagos ég, fecskemadár, angyalkák!…