Part 9

Jött a fekete kényuralomnak borzasztó korszaka. Most már vármegye sem volt, hivatal sem volt, de a közszeretet megmaradt. Most már a napnak minden óráját társas élvezetre kellett és lehetett forditani. Rokonok és jó barátok és busuló hazafiak seregesen látogatták az ifjut, a ki azonban már élemedett férfiuvá vált.

Jött 1861 s vele az alkotmány csilláma, mint mikor februári hófelhők közül egy pillanatra kisüt a nap. Ekkor megint közhivatalt, tekintélyes állást adott a férfiunak – pár hónapig. A nap ismét elbujt a felhők alá.

Egy szép reggelen, a mindig szigoru becsületességü férfiu számitást csinált és látta, hogy adóssága magáért és barátaiért annyi, mint a mennyit vagyona ér. Eladta minden birtokát, lerázta minden terhét, nem maradt egyebe, mint az ősi ház, de nem volt lekötelezettje senkinek.

Csak a hazának és a mindennapi megélhetésnek.

Azt hitte: tartozik a hazának azzal, hogy részese legyen annak a nagy és szent összeesküvésnek, mely forradalom utján akarta szabaddá tenni a hazát.

S midőn ez sikertelen volt: a mindennapi megélhetés kötelessége hivatalra kényszerité. Könnyen megnyerte ezt, hiszen minden honfi bizott benne, minden ember szerette őt. Lett alispánja a vármegyének, elnöke a birói széknek, országgyülési képviselője egy kerületnek. Utóbb törvényszéki elnökké tette őt a király.

Előhaladott korral hanyatlott már a férfiu testben, lélekben egyaránt, de a közszeretet nem hanyatlott irányában. A régi társaskörök nem bocsátották őt ki maguk köréből. Magas egyházi és világi méltóságok, gazdag rokonok és jóbarátok csak ugy környékezék, mint a mikor még megvolt a tekintélyes családi vagyon. Könnyelmüen hurczolák magukkal s ő könnyelmüen engedé magát hurczoltatni.

Ám a demokrata-kör szegény közhivatalnoka nem győzi a régi társadalom élveinek vendéglői számláit kifizetni. Egy szép napon kitünt, hogy a férfiu kezére hitre bizott közpénzek nagy összege elveszett.

A rokonok és jó barátok nyomban helyretették ugyan a hiányzó közpénzeket, de ő szétfoszlott becsülettel többé helyén nem maradhatott. Barátai azt hitték: golyót röpit agyán keresztül. S megvetették s többé nem szóltak hozzá, midőn ő ezt rögtön meg nem cselekedte.

Ő pedig még meg akarta kisérleni az életet s a munkát, hogy jólelkü hitelezőit megmenthesse. Lehetetlen volt. Midőn kisérletének hiuságáról meggyőződött: reggel halva találták ágyában.

Kézsmárky Józsefnek hivták. Az ő élettörténetét vázolom e sorokban. Az övét és százakét és ezrekét, kik a rég kihalt társadalom erényeit nem tudták kibékiteni a demokrata uj korszak erényeivel és kötelességeivel.

Most már ott pihen a berhidai temetőben. Őseinek örökségéből csak egy sirnak való hely maradt meg számára. Az utolsó örököst s becsületét együtt kellett oda eltemetni.

Szivem mélyén rendült meg a sajnálkozás keserü érzete, midőn megtudtam szomoru esetét. Hiszen barátom és tiszttársam volt sok ideig. Halála kiengesztelt, bár engesztelne ki mindenkit.

S bár minden magyar szülő arra oktatná gyermekét: csak egy érdem van, ez a munka; – s a legmagasabb erény a munkaszeretet.

KÉT BIRÓ KÚTJA.

Az eset régen történt. Alig lehet kipuhatolni, mikor. Bizonyosan több mint százötven év előtt. Akkor sok szomoruságot okozott és sok szóbeszédre adott alkalmat. Még ma is emlegetik az emberek, noha ma már senki se tudja igazán: mi történt s miért történt, a mi történt.

Két hires, törzsökös nemzetség volt Szent-Gálon: a Tamás- és a Zsebők-nemzetség. Volt ugyan ott több is, de hiresebb egy se volt. Száz darab földje, huszonnégy ökre, egész falka disznaja volt mindegyiknek. Házuk az öreg templom közelében. Szolgájuk, szolgálójuk elegendő számban. Ugy tudom: maradékaik most is élnek.

A mikor az eset történt: Tamás Ábrahám volt az egyik nemzetség feje, a másiké Zsebők Mózes. Akkor még a jó kálvinistáknál meg volt az az ősi szokás, hogy gyermekeiket az ó-testamentomi szent nevekre keresztelték. Az Ábrahám és Mózes néven meg ne ütközzék senki. Az ő gyermekeik sem kaptak más nevet. Nemzetes Tamás Ábrahám uram egyetlen leánya Rebeka volt, nemzetes Zsebők Mózes uram egyetlen fia Benjamin volt. De a faluban csak ugy hivták őket: Rebi és Béni.

A két gyermek jó szemmel nézett egymásra. Már a falusi iskolákban is vonzódtak egymáshoz. Szivesen játszadoztak együtt. A Béni gyerek alig volt tizenkét vagy tizenhárom éves, de már könnyebben esett lelkének, ha mikor elment a Rebi mellett, ennek ingvállához hozzáérhetett a dolmányaujja.

Azonban mit tud ahhoz a gyerekész, mit jelent az efféle vonzódás? A Rebit jobban kedveli, mint más ember lányát. Egyik macska jobban tetszik neki, mint a másik. Igy van a báránynyal is, a borjuval is, a csikóval is. Ideig-óráig tart a különös érzés s azzal vége. Jön az élet!

A gyerek majd felnő. Vastermete kifeszül a suhanczkor zsinóros dolmányából. Most még csak fokossal vagy ostorral jár, de nemsokára puskát kap, kopója lesz, czifra vadásztarisznyára tesz szert és sarkantyu is peng ünnepnapkor a csizmáján. Egy-két év eltelik s mennie kell a királyi vadászatra. Járnia kell tehát erdőt, mezőt s fölvernie a vadakat. Mire őt is kirendelik a király számára vadat ejteni: akkorra szemét, kezét, inait biztossá kell tenni minden lövésre, minden fáradságra. Igy kivánja a becsület. De a család tisztessége is. Nem szabad megriadnia a farkastól se. Sőt ezt is föl kell keresnie még a Halyag tetején is, még a Hárságy szakadékain és sötét völgyein is.

Ez az élet. Hogy jutna itt eszébe a Rebi lányka? Csak ugy jut eszébe, mint más lányka. De még talán ugy se. Hiszen a gombási csárdás leányával, a pápavári kocsmáros hugával, sőt még a herendi szöszke, sovány sváb lányokkal is többször találkozik, mint a Tamás Rebivel. Éjjel-nappal az erdőt bujja, a Rebi pedig otthon van az édesanyja mellett.

Azután jön majd a község dolga s a vármegye dolga. Tisztujitás, követválasztás, hosszu dőzsölő kirándulások, vásárok, torok, családi ünnepek. Vámosra és a Balaton mellékére atyafilátogatások, szüretek következnek össze-vissza egymásután. A fiatal deli legényt mindenütt szivesen látják. Másutt is van, mindenütt van serdülő lányka, viruló hajadon, jó szó, édes mosolygás, sóvárgó sziv – legényembernek kedves mulatság.

Nagyon jól van, hogy igy van. Zsebők Mózes és Tamás Ábrahám uraimék ugy sem tudnak összeférni. Gyerekeikből ugy se lehetnének e miatt hitvestársak. Csak a saját bajukat szaporitanák, csak a két nemzetség zenebonáját szitanák a gyerekek, ha egymásra komolyan gondolnának.

Senki se tudja megmagyarázni, miért oly idegen a két öreg egymáshoz. Jó mód, jó egészség megvan mind a kettőnél. Becsület, tisztesség nem hiányzik egyiknél se. Asszonyuk, lovuk, erszényük tökéletes rendben. A főszolgabiró, ha kinéz a járásba, papramorgóra bekopogtat mindegyikhez. Még a tekintetes alispán ur is szivesen fog velük kezet, barátságosan elkérdezi az otthonvalók állapotját s jó kedvvel kivánja egészségükre a tüsszentést. Az egyházi és községi tisztségekben is jártas mind a kettő, sőt a királyi udvarhoz is elküldték már mind a kettőt, a mikor a vadbeli hűbért a király asztalára el kellett szállitani.

Mi bajuk lehet tehát egymással? A ki ezt tudhatná, nincs olyan teremtett lélek.

De mégis van. Ők maguk ketten jól tudják, hogy egymás mellett el nem férnek. Nagy a világ, de kettőjük számára még se elég.

Már gyermekkorukban örökké viaskodtak. Játékban, jégen, erdőjáráson, vadkörte-szedéskor örökké birkóztak. Ha egyik erősebb lett volna, mint a másik: akkor semmi baj! De erejük, daczuk, szerencséjük mindig egyenlő volt. Mindig keményen szaggatták egymást. Mindig teljes kifáradás lett a vivódás vége, mindig azzal váltak el egymástól:

– Csak kerülj a kezembe még egyszer!

Pedig szülőik békében éltek egymással. Volt is dolga a nadrágszijnak akkor, mikor tépett ruhával, dagadt fejjel, véres szemmel hazamentek. De indulatukon a nadrágszij se tudott változtatni.

Szilajságuk nőttön-nőtt az idővel és korral. Bizonyára elpusztitották volna egymást, ha közbe nem jön a a háborus világ. Nemes gyerek volt mind a kettő, elmentek hát a királyné szavára a burkus ellen inzurgensnek. Ott azután távol estek egymástól, elég bajuk volt a burkussal is, nem estek egymáson keresztül.

Csakhogy jónak-rossznak egyaránt vége szakad. Még a háborunak is. Vásározó emberek már előre hozták a hirét, hogy a két vitéz jön már hazafelé, itthon is lesz nemsokára. Mi lesz akkor, ha a faluban megint szemben találkoznak egymással? Ha indulatuk megint lángra lobban? Ha csákó a fejükön, kard az oldalukon, vetélkedő gyilkos kedv a szivük fenekén?

De az öregek se aludtak otthon. Mind a két legénynek megvolt már a szivbelije. Az öregek összedugták a fejüket s elhatározták, hogy a legényeket esküvőre, lakodalomra várják. Szép menyecske, okos asszony, szerető hitves mellett majd csak megjön az eszük.

Ugy is lett.

Teltek az évek. Nagy tisztességeket ért el mindkettő. Élemedett, komoly emberré vált Tamás Ábrahám is. Zsebők Mózes is. De azért ezentul se barátkoztak egymással. Csak a kényszerüség hozta őket össze imitt-amott. Határjáráson, királyi vadászaton, közönséges gyülésen, vagy idegen áldomáson, de ilyenkor se szivesen intézték a szót egymáshoz.

Volt is erre némi okuk. Mert a sors ugy hozta magával, hogy az öregbiró-választásnál mindig szembe kellett szállniok egymással. Két pártra bomlott a nemesi közönség. Az egyik párt mindig Tamás Ábrahámot, s a másik párt mindig Zsebők Mózest akarta diadalra juttatni.

Hét esztendőn keresztül mindig Zsebők Mózes lett az öregbiró. Igaz, hogy Tamás Ábrahámot azután rendesen megválasztották vadászbirónak, de mégis csak nagy keserüséggel járt az, hogy az öregbiróság mindig elröppent előle. Pedig nem is igen vágyakozott talán utána. Hiszen a vadászbiróság is nagy dolog. Az is többet ér a főszolgabiró méltóságánál is. De mégis csak keserü boszuság az, hogy mindig az ő vetélkedő társának kell győznie.

Egyszer azután nagyot változott a dolog.

A Rebi lány egyszerre csak felnőtt lány lett. Tegnap még senki se vette észre, ma pedig mindenkinek elállt szeme-szája, a ki csak láthatta. De olyan szép hajadon lett belőle, a milyen Szent-Gálon nincs több, de talán még soha se is volt. A hol áll, a hol jár: illat van ott és napsugár. Bolondja lett minden nemes legény. Még Vámosról is, még Szent-István-Király-Szabadjáról és a többi nemesi községből is eljártak csodájára az emberek.

Hanem az se lett volna ám épelméjü ember, a ki el tudta volna hinni, hogy a Béni gyerek szivében csak egy pillanatra is elhalványult a Rebi lány ragyogó képe. Szilaj, deli legény lett a Béni gyerek, járta is az erdőt és a vidékbeli atyafiságot szakadatlan, volt is egy-két jó szava a leányokhoz, a kikkel uton-utfélen találkozott véletlenül az atyafiak társaságában, de azért szive szerint se nem látott, se nem hallott, se nem ismert senkit, csak a Rebi lányt s abban is bizonyos volt, hogy a leány is jó szivvel van iránta.

De akár tudtak, akár nem tudtak erről a nemes legények, nem törődtek vele. Százan is bomlottak a leányka után. S összebeszéltek, fogadást tettek, kezet fogtak arra, hogy a leánykának örömet szereznek. S bolond észszel, pajkos indulattal azt gondolták ki, hogy Tamás Ábrahám uramat – törik szakad – öreg birónak megválasztják. Habár a község jó rendje megbomlik is, habár Zsebők Mózes uramat a guta környékezi is. Ezzel bizonyosan örömére lesznek a Rebi lánynak.

Ha tudták volna: mi lesz ebből!

A nyolczadik esztendőben csakugyan Tamás Ábrahám lett az öregbiró. Hiába! Az a száz dévaj legény csakugyan szavának állt.

Rettenetes baj származott ebből.

Az áldomást meg kellett tartani. Az ősi jó szokás ugy hozta magával. Az áldomásnál első ember az uj biró. De ott kell lenni a tavalyi birónak is. Zsebők Mózes el se maradt volna onnan a világért se. Ugy parancsolta a tisztesség is, hogy ott legyen.

De nemcsak el nem maradt, hanem komor képpel, szilaj, daczos érzéssel, keserü boszuval ott ivott a mulatók közt. Sőt talán többet is ivott, mint a hogy szokása volt. Nem is határozta volna el magát, ha többet nem iszik, arra a rettenetes szóra, a melyet ajkain kiejtett.

A mint egy pillanat alatt valamelyes csend támadt a mulatók közt, megfogta a kupát, fölállott ültéből, intett a dudásnak és czimbalmosnak, hogy hallgassanak. S kupáját magasra emelve, e szavakat ejté.

– Nemes atyámfiai, felebarátim! Én is fölemelem kupámat és szavamat biró urunk, uj urunk egészségére. Kivánom Istentől: sokáig éltesse! De még azt is kivánom, hogy uj urunk, biró urunk számára kötényt szerezzen be a közönség, viselje azt is tisztességgel, mivelhogy ezentul a királyi vadászok nemes köztársasága a kötény segitségével választja meg az ő előljáróságát.

Tovább nem mondhatta. Nem is volt több szóra szükség. Mert a mikorra beszédével odáig ért, már akkor minden tagjabiró ember fölállott s ki a padokra, ki az asztalokra ugrált, de nem kupa, hanem fokos villogott a kezükben.

Mert hát szó, a mi szó, most már mindenki porrá vált, a kik akkor, százötven év előtt éltek és viaskodtak, most már ki lehet mondani az igazságot. Az a szó nem volt okos szó Zsebők Mózes uramtól. Sőt nagy bántás volt abban a szóban. Méltán gerjedt haragra a miatt a győzedelmes tábor. Még az Isten házában is megriasztotta volna az embereket, nemcsak az áldomásivásnál.

Igaz, a mi igaz. A Rebi leány csodálatos szépsége nélkül s a legénység pajkos összebeszélése nélkül ugyan alig győzhetett volna Tamás Ábrahám uram, de hát a lány szépsége végre Isten adománya s nem is nagy vétek. Fölhányni azt nem illendő dolog. A legények dévajságáért pedig Tamás Ábrahám uram csakugyan nem felelős. Hiszen előre nem is tudott róla.

Kötényt a szentgáli birónak!

Lehet-e ennél nagyobb sértés?

Igaz, hogy a kötény is tisztességes ruhadarab; asszonynak, leánynak jól is illik, szükséges is, de férfinak csakugyan csufság. Nem is született még olyan nemes ember a világon, a ki kötényt kötött volna valaha maga elé. Jobb lett volna vakon születnie, semmint ezt megcselekedni. Csak a herendi és bándi svábok viselnek kötényt, a kiket tizenöt-husz év előtt telepitettek a vidékre a labancz uraságok, de hiszen a sváb nem is jön a szentgáli nemes előtt emberszámba.

Isten a megmondhatója, mi lett volna a nagy förgetegből, ha néhány éltes ember s kivált a Béni gyerek utjába nem áll a gyilkos indulatnak. Sok vér folyik, sok koponya bezuzódik, sok sirás és átok támad utána bizonyára. De a Béni gyerek odaállt az apja elé. Ugy állt ott, mint a sudárfa a Halyag ormán. Két kezét leeresztette, de jobb kezében ott volt a sulyos csákány. A kire talál sujtani, nem látja az többé a fölkelő napot. De azért az okos szóval se késett el.

– Bátyáim, nemes atyafiak! A ki csak kis ujjal is hozzáér az én apámhoz: halál fia. Egymás életét meg kell becsülnünk.

Azután odafordult Tamás Ábrahámhoz, a Rebi leány édes apjához és sokkal csöndesebb hangon, csaknem kérő hangon azt mondotta neki:

– Kegyelmed, bátyám uram, elégedjék meg a mai napra a birósággal. Az én apám felett győzedelmeskedett, de azért nekem nem fáj a kegyelmed birósága.

De Tamás Ábrahám lelkében ott incselkedett már az ördög. A diadal mámora s a bor mámora az ő elméjét is megzavarta. A kötény az ő indulatát is lángra lobbantotta. A Béni gyerek szelid szava csak dühösebbé tette.

– Apádnak adj tanácsot, ne nekem. Mondd meg neki, hogy fattyujának lába nyomát házam körül ne lássam többé.

Fattyu!

Az ős nemes család ivadéka, a deli, bátor legény csak fattyu! A ki nem alábbvaló a Tamás nemzetségnél, s a ki sok emberöltő óta mindig elején állott a nemességnek: azt fattyunak meri mondani élő ember! S áldomás közben, az egész falu előtt, a hol együtt van a község szine-java!

De föl is ugrott e szóra Zsebők Mózes s egyenesen oda akart rohanni Tamás Ábrahámhoz, a Béni gyerek azonban két vaskarjával átölelte.

– Bizzuk Istenre a döntést, édes apám, tudja kegyelmed, hogy annak az embernek nincs fia, a kit szemre bírjak.

– No hát bizzuk!

Ezt már rekedt hangon mondta az öreg Zsebők. Láng és boszu volt már minden csöpp vére. De azért nem ellenkezett, a mikor fia szelidséges erőszakkal kihozta az áldomásivó nagy társaságból s elvezette haza, nyugodalmas ősi hajlékába.

Tamás Ábrahámnak bizony nem volt fia. De mégis csak összetörte volna őt az a Béni gyerek, ha az angyalok keltek volna is védelmére.

Hanem hát leánya volt, a szépséges Rebi lány. A kiért pedig életét is, mennybeli üdvösségét is odaadta volna az a Béni gyerek.

De azért, a mit Isten elvégezett: meg kellett annak történni.

Tél volt már. Az uj esztendőtől alig néhány nap választott el. A hegyek és erdők tele voltak hóval, de a mezőkön csak imitt-amott volt nyoma a hónak.

Túl Herenden, túl a Horhi pusztán, a pataknak Halyag felé néző irányában két férfi ballag fölfelé. Délután már az idő. Nincs nagy hideg. Tömött, szürke hófelhők gomolyognak le a magas Bakonyból, a Kőröshegy és a Hajszabarna tetejéről. Lassan fujdogál a déli szél is. Száz jel bizonyitja, hogy esés lesz. Esteledik is nemsokára. Hova megy az a két férfi? Ki az a két férfi?

A pataknak széles a völgye. Jobbról-balról magas domb a partja. Mind a két domb kopár. Az egyik férfi az egyik dombon, a másik a másik dombon ballag. Jól öltözött szentgáli nemes mind a kettő. Puska a vállukon, de se kopó, se vadásztarisznya velük. Se el nem hagyják, se meg nem előzik egymást. Ezek most nem vadra vadásznak.

Bizony nem. A két szentgáli biró ez. Az uj és a tavalyi. Tamás Ábrahám és Zsebők Mózes. Ezek most egymásnak a szeme közé akarnak nézni. Megállnak a forrás fölött. Puskalövésnyi távolság választja el őket. A falvak messze. Élő ember nem láthatja őket. A mi majd történik, meg nem tudja senki. Csak a forrás és az erdő. Ezek nem árulják el a titkot.

Zsebők Mózes leveszi válláról a puskát, megnézi, fölporozza s odakiált átellenesének:

– Készen vagy?

Tamás Ábrahám is leveszi a válláról a puskát, ő is megnézi, ő is fölporozza s aztán nyugodtan szól:

– Készen vagyok.

Két hatalmas durranás szólal bele a ködbe, a szürkületbe. A köd és a szürkület elnyeli mind a kettőt.

Zsebők Mózes megtántorodott a lövésre. Valahol golyó találta. Leült pihenni az avarra. De érezte, hogy gyöngül. Azt is érezte, hogy ruhája nedves a vértől. Mit csináljon? Mi történt? Bágyadt volt már elméje is. Körülnézett. Sötét volt már egészen. Haza kellene mennie, éjszakára kint a Bakonyban nem maradhat. De véresen hogy mehetne haza? Nini, hát itt a forrás. Abból egyet inni is lehet. Erőt is ad a viz.

Föl akart kelni. Nem tudott. De azért a domboldalon le tudott vánszorogni a forráshoz. Mire odaért, oly sötét volt, mint a korom, mint a pokol. De azért tapogatódzás közben észrevette, hogy a forrás oldalán eleven ember fekszik. De hát eleven-e? Kezét homlokára tette s a homlok meleg volt.

De ki lehet hát?

Elővette nagynehezen tűzszerszámát s elkezdett csiholni. Tizszer is ütött a kovához, mig egyszer jól találta s egészséges szikra pattant. De annak fényénél mégis meglátta, hogy az az ember senki más, mint Tamás Ábrahám!

– Én uram teremtőm!

Még egyszer kezdett csiholni. Tamás Ábrahám bajuszán, a mint ott feküdt a fűben, árvalányhaj pihéje feküdt. De az árvalányhaj pihéje meg nem mozdult.

– Te már leszámoltál.

Nagynehezen átmászott a forrás másik oldalára. Nem kellett hosszu utat tennie. A forrás nyilása nem sokkal nagyobb, mint egy nagy vasfazék. Azért mászott oda, hogy a mikor sebét mossa, be ne föcskendezze a vizzel a halottat.

Ereje azonban elfogyott már. Dolmányának ezüst gombjait nem tudta már kigombolni. Érezte, hogy végéhez közeledik.

– Talán ha aludnám egyet.

Letette a fejét a forrás másik partjára s el is aludt nemsokára.

De nem is ébredt föl többé soha.

Elkezdett a hó esni. Egész éjjel, egész napon át szakadatlanul esett. A két birót öles hó takarta el. Szebb temetésük a királyoknak sincs.

Másnap nem került elő a faluban se az uj biró, se a tavalyi. Harmadnapon már a fél falu kereste őket. Veszprémben, Herenden, a malmoknál, a Gombási csárdában s mindenütt a tisztásokon és a rengetegekben. Sehol semmi nyomuk.

Jó késő tavaszszal, mikor a hó elment, akkor találták meg a juhászok. Ott feküdtek szépen akkor is egymás közelében. Csak a forrás választotta el őket. Mindegyik mellett fegyvere.

Se holt, se eleven nem volt a szegény jó Rebi lányka, a mikor édesapja holttestét megpillantotta. Lábai megtántorodtak s ha a Béni gyerek ott nincs, bizony lerogyik a pázsitra.

A Béni gyerek megfogta a kezét.

– Édes Rebi hugom!

Sok sürü népség állt ott köröskörül, de a lányka, mintha észre se vette volna, odaborult a Béni gyerek karjára s ott zokogott csendesen sokáig.

A forrás most is megvan.

A szomoru eset óta a neve: Két biró kútja. Épen negyven éve lesz, a mikor utoljára láttam. Magas hó volt akkor is partjain, de azért a forrás környékén néhány arasztnyi távolságban a legszebb mezei virágok nyiltak. Langyos a vize, a telet nem ereszti közel magához.

AKI MINDIG MÁS.

– Rákóczi korából. –

A nagy fejedelem hatalma elmult, a nagy hős emléke elhalványodott, a nagy vértanu dicsőségéről nem volt szabad beszélni se. Szürke köd borult a világra s a hazafi lelkekre. A fejedelem, a hős, a vértanu ott nyugodott már a török nemzet fővárosában mélyen eltemetve. De emlékezetét még mélyebbre temették el itthon az idők és a viszontagságok. És az ingadozó hitü nemzedékek, a kik utána következtek.

Az irodalom s a mesék és dalok ábrándja se tartotta fenn dicsőségét. A ki emlegette volna: keserü csapásnak nézett elébe. A paraszt a bőrét, a nemes ember a fejét és a jószágát félthette. Még a törvény is ugy szólt róla, mint pártütőről, veszedelmes, rossz emberről, a szabadságnak ellenségéről.

Ezelőtt negyven-ötven esztendővel bizony kevés nyomát találtam én a nagyközönségben az ő dicső emlékezetének. A hol, a merre mérhetlen uradalmai feküdtek: csak ott emlékeztek rá néhányan. De azok is inkább csak azért, hogy a mostani uraságok őseinek árulását emlegessék.

Túl a Dunán nem volt birtoka, itt még jobban elfeledték, mint a felső Tisza partjain. De azért az én kis falumban mégis fönmaradt emlékezetéből egy kis napsugár. Hadd csillanjon meg ez is nyájas olvasóm előtt.

A faluvégen, a napkeleti oldalon, a harmadik utcza utolsó házát még ma is ugy nevezik: a Durcsán-ház. A gazdája nevéről nevezik igy.

Kis gyerekkoromban még jól ismertem utolsó gazdáját. Durcsán Mihály volt a neve. Volt is vele valami dolgunk. Apám, mikor mezőszentgyörgyi birtokát kivette a zálogból 1838-ban, az ő házában vett bérbe egy kis szobát és félkonyhát valamelyik számadója részére. Ő maga is gyakran megfordult benne.

Rongyos kis házacska, a milyen a faluvégeken szokott lenni. Kopott vályogfala, hámladozó meszelése, vihartépett, fésületlen nádteteje, korhadt kútágasa, töredezett kútkámvája. Se kerités, se kapu, egy-két busuló szederfa, embermagasságu bojtorján, laboda és sóslórom az udvaron. A kémény teteje ledőlve, fekete a füsttől, ötven esztendeje nem látott meszelőt.

Ilyen volt a ház.

De gazdája se volt sokkal különb.

Öreg legény, szürkülő hajjal. Kusza bajusz, kusza szakáll, csak a szél rázza ki néha belőle a port és pelyhet. Előre hajtott fej, földre néző éles szemek, lógó, sóvány termet, rongyos dolmány, melyen hetvenhétfelé szakadva a fekete zsinór. Szótalan örökké.

Ilyen volt a gazda.

De csak akkor volt ilyen, a mikor józan volt. Az volt a szerencséje, hogy ritkán volt józan. Mert a mit napszámmal, aratással s egyébként keresett: azt bizony ő mind megitta. Egyéb öröme nem volt az életben.

Pedig hát nemes ember volt. Egykor hires, régi nemesség ivadéka. De a végzet ugy rendelte, hogy vele örökre elpusztuljon a hires nemzetség. De ő nem busult e fölött. Igy kell annak lenni. Ha a világ nem becsülte meg a nemzetséget: eb ura a fakó, ő se becsüli meg a világot.

Nem is Durcsán volt az ő igazi neve.

Mestergerendáján irást őrzött. Háji-báji irka-firkák nyalábját. Volt köztük kutyabőr is. Erre különösen vigyázott.