Part 8
Az öreg Mózsa szavát hitelesnek nem tarthattam. Se a törvény meg nem engedte volna, se a szokás, se a józan ész. Mózsa elvégre is bűnös ember volt, sokszor elitélték, most is a vádlottak közé keveredett. S azután most egészen másként beszél, mint négy év előtt beszélt a Huszár-ügyben. Az ő szavára ugyan Huszár Jánost kiszabaditani nem lehetett. Kinevetett volna inditványommal saját törvényszékem is, a pestmegyei törvényszék is.
De azért berendeltem egy irnokot, fölhivattam a várnagyot s az öreg Mózsa vallomását irásba vétettem. Ez is valami. A bűnös ember is mondhat igazat, habár senki se hiszi is el.
A fehérvári kocsmárosék ellen a házmotozást elrendelni kissé erőszakos dolognak látszott. A kocsmáros nem vádlott, sőt panaszt se emelt ellene senki. A házjog szent jog. Azt feldulni nagy ok nélkül nem szabad. Az öreg Mózsa beszéde oly sok év előtt történt esetről nem elég nagy ok.
De én mégis elrendeltem a házmotozást.
Minél többet tünődtem a passzus titkain, annál jobban megrögzött bennem az a gondolat, hogy Kovács Ádám Ferencznél most is kell lenni passzusnak Standár Pirót részére. Sulyos lélektani körülmények utaltak erre szüntelen.
Ha a kocsmáros becsületes ember: az áldomást rögtön bevallja s ezzel Huszár Jánost megmenti. Igaz, hogy Standár Pirótot eláztatja.
Igaz ez. Hanem a bűnös czinkost eláztatni s az ártatlant megmenteni is becsület dolga. Ellenben az ártatlant hamis tanubizonysággal hosszu börtönbe juttatni csak azért, hogy a bűnös megmeneküljön: ez már sulyos gonosztett és undoritó.
Ilyet ok nélkül józan eszü ember nem csinál.
De hát mi oka lehetett erre a kocsmárosnak?
Más nem, mint haszon. E fajta emberek közt csak a vagyoni érdek a fő. Vagy jól megfizette Standár Pirót erre az egy esetre, vagy állandó czinkostársak voltak közös nyereségre. Igy aztán egészen érthető, hogy a kocsmárosnál álltak a passzusok is. Sőt az is lehet, hogy most négy év mulva is találok nála passzust.
Átirtam Fehérvárra a város kapitányához. Menjen váratlanul a kocsmároshoz s lopott lovak és rejtegetett lópasszusok iránt kérdezze ki. Kutasson is ki mindent a pinczétől a padlásig. Nézze meg még a kút kövei közt levő hézagokat is. S ha gyanus jelet vagy épen passzust talál, küldje azt el hozzám, de egyuttal Kovács Ádám Józsefet és feleségét is. Vigyázva, vasban és gyorsan.
Megyei lovas huszárral küldtem a levelet. Másnap éjjel már ott volt Veszprémben Kovács Ádám és felesége a központi főszolgabiró kezén. De ott volt több száz darabra rugó nagy csomó passzus is lóról, szarvasmarháról. Tünődésem tehát nem hamis nyomon járt. Az öreg Mózsa beszéde most már komoly valósággá vált.
A lóleveleket a kocsmárosnál kettős fenekü hordóban találták meg. A hordó tele volt borral. A fehérvári kapitány eszének és fülének becsületére vált, hogy a tele hordónak kettős fenekü üregéből ki tudta a lólevelet kopogtatni.
A leveleket átvizsgáltam. Száz meg száz község s minden vármegye neve megvolt azokon a leveleken. Sok levél épen a legujabb keletü volt; győri, pápai, révkomáromi, városi kapitányok és czédulaházak által kiállitva. Minden levél igazi volt s igazi rajta a pöcsét, is. Nagy mulatságomra volt köztük olyan is, mely az én falumból származott.
No most már állj elő Kovács Ádám Ferencz, pödörd ki vastag bajuszod és beszéld el töredelmesen és igazán: hol, mikor, miként, kitől és miért szerezted meg a leveleket, miért tartottad magadnál, hány darabot, kinek, milyen árban adogattál el? Meg ne feledkezzél pedig Dabasi Huszár Jánosról és Standár Pirót Istvánról. Tudod, hogy ezek már a te keresztfiaid!
Hejh-hajh! Hidegvérü, ügyes, kitanult gonosztévő volt az a kocsmáros. Több esze volt, mint a viczeispánnak. Tagadott mindent komoly képpel, határozottan. Se nem nyelt, se nem csuklott a kihallgatás alatt. A legfogasabb kérdésekre tökéletes ügyességgel tudott megfelelni. A hol nem volt előtte világos, hova vág a kérdés, ott feledékenysége volt a mentség.
Még a kettős fenekü hordót se lehetett hamarosan rábizonyitani. Hogy nála találták: nem tagadhatta. Hogy a hordó az övé volt: elfogadta. De hát folyton változnak ő nála a hordók. Rá nem tudott biztosan emlékezni, kitől került ez a hordó ő hozzá. Bizonyára az volt a hamis ember, az gyüjtögette a leveleket. Annyi elhalt szőlőbirtokosra, bukott kádárra, megszökött kocsmárosra hivatkozott: szere-száma se volt. Ettől került borral együtt, amaz csinálhatta kettős feneküre, ez meg amaz a kocsmáros cserélhette ki az ő kölcsönadott hordóját. Tessék a nemes vármegyének mindazokat fölkeresni, kihallgatni, idehozni s vele szembeállitani. Huszár János ügyében pedig most se mondhat egyebet, mint négy év előtt. Tessék a nemes vármegyének elolvasni az ő akkori vallomását. Hiszen irásba vették, Pesten rá meg is esküdtették, annak már csak szent igaznak kell lenni.
De hát még a felesége! Azzal épen nem lehetett birni. Ugy beszélt az, mint a záporeső, mint a felhőszakadás, meg nem lehetett állni előtte. Eszes és buzgó ember volt a főbiró esküdtje, a ki folytatta a vizsgálatot. Hanyatt-homlok futott fel hozzám a várba, hogy ilyen két hitestárssal még nem volt találkozása, nem boldogul ezekkel semmire.
– No majd boldogulunk. Várjuk csak meg a Standár Pirót Istvánt!
Pest megyéhez is átirtam rögtön. Lepjék meg Standár Pirótot. Keressenek nála lopott lovakat. Puhatolják ki élete folyását. Milyen ember most, milyen volt azelőtt?
Itt különös szerencséje volt a csendbiztosnak.
A házkutatás nem járt semmi eredménynyel, hanem a lóól, az furcsa volt.
A pandurok oda is benéztek. A lóól üres volt. Jó hosszu épület, egyik oldala telerakva tavalyi szénával. A másik oldal üres, tyukok kapartak benne.
A mint kijönnek onnan, Standár Pirót kis hat éves fia elneveti magát.
– Mit nevetsz kölyök?
Kérdi az őrmester. A gyerek még egyet nevet, de azért megmondja.
– Milyen nagyot tüsszentett a ló odabent!
Ló! Micsoda ló? Hiszen nincs a lóólban semmiféle ló.
De azért csak visszamennek az ólba. Neki düleszkednek a tavalyi szénának s ime, a szénarakás mozog. Kibontják a szénát, csak jó vastag fal volt rakva szénából, azontúl rendes ólhelyiség jászolokkal s a jászol mellett öt ló.
Öt lopott ló! Épen az éjjel hozták s a gazda még nem tudott rajtuk tuladni. De elrejtette őket jól. A szénakazalban senki se keresgélt. Ha a kis gyerek jó füle meg nem hallja a tüsszenést, a pandurok elmennek onnan gyanu nélkül.
Nagy dolog a véletlen! Nagy dolog az a bolondság, a mit ugy hivnak: szerencse, szerencsétlenség. Ennek törvényét fedezzék föl a bölcsek és természettudósok!
Standár Pirót István megrokkant a szerencsétlenség rettentő sulya alatt. Miért tagadja most már? Ott az öt darab lopott ló! Az egész falu tudja, hogy az az öt ló tegnap még nem volt nála. Égből pedig nem pottyant, szélvész oda nem terelte, maguktól oda nem mentek, angyalok oda nem hozták s az az öt ló az álfalat szénából maga meg nem rakta.
Kitudódott, hogy bizony régi gyakorlott lókötő az a Standár Pirót István.
Mit csináljon most már?
Legokosabb lesz mindent szépen jó renddel bevallani. Igy legalább időt se veszt. Pere lepereg gyorsan, kiállja büntetését s utóbb még ember is lehet belőle.
A birák is kegyelmesebbek a bűnbánóhoz, a ki töredelmesen bevallja sok nagy bűnét, vétkességét.
Bizony csak elmondta Standár Pirót a Huszár János esetét is. Ott itták meg az áldomást: az az igaz, Kovács Ádám Ferencz adta a kért passzust darabonként öt forintjával, de előbb a két lovat jól megnézte. Hanem azért maradt neki passzusa elég, minthogy a dunáninneni és dunántuli lovakat ő szokta ellátni igazsággal.
Kovács Ádám Ferencz szeme elé mind oda tartottuk Standár vallomását. Ez se használt semmit. Annál bátrabban tagadott mindent maga is, felesége is.
Ez se baj. A passzusok majd oda vezetnek hozzá egyenként. Egyszer csak mégis megunja a makacsságot, kivált ha látja, mennyi kára származik belőle. S akkor majd ő is felvilágosit bennünket sok minden dologról.
Első kötelesség most Dabasi Huszár Jánost kiszabaditani. Ne legyen többé fogva. Ne törje ezentul vas a lábát. Ne hordja a Dunavizet a vármegye házához. Ne söpörje Pest utczáit járókelők szemeláttára. Ne koplaljon kétszer hetenként. Ne sirjon utána feleség és kis gyerek. Ne pusztuljon tovább ugy is kicsiny gazdasága. S ő maga el ne sorvadjon éhség, bubánat, börtönlevegő és sülybetegség miatt.
Ez lesz az ő szabadsága.
VIII.
De még egy dolgot előbb el kellett végezni.
Huszár János mentségére még mindig nem volt egyéb bizonyság, mint Standár Pirót. De ez is csak lókötő. A kocsmáros mindent tagadott. Az öreg Mózsára nem lehetett számitani. Régen eltemették azt már, mire a pest-vármegyei törvényszék megtartja a tárgyalást.
Tudni kell azt, mit csinál a biróság, ha azt állitják előtte, hogy tévedett, hogy teljesen ártatlan embernek okozott rettentő szenvedéseket s hogy Huszár már négy évet el is töltött vasban.
Először is a biróság ezt el nem hiszi. A hatalom és a bölcseség nem tévedhet. Hogy a nap nyugaton keljen, keleten nyugodjék: ez ugyan bolond eset lenne. De még ez is előbb megtörténhetik, semmint a biróságok tévedjenek.
Ha Standár Pirót magára veszi a bűnt: ebből sehogyse az következik, hogy Huszár ártatlan. Ebből csak az következik, hogy Standár is bűnös. Jusson tehát oda, a hol Huszár van. Vasba, börtönbe.
Igy lesz az!
Ha azonban a biróság kénytelen belátni, hogy csakugyan tévedett: akkor meg egyáltalán nem szabad neki a tévedést kiigazitani.
Mi a biróság?
Az égben is van hatalom, a ki elitél vagy fölment, a földön is. Az égi biróság neve isten, a földi isten neve biróság. A biróság az igazság őrizője és fentartója. Az állam tekintélyét, becsületét, méltóságát ő képviseli. Az ember jogait ő biztositja. A társadalom nyugalmát ő tartja fenn. Nála nélkül önzés, szenvedély, gonosz indulat, erőszak, ármány, fondorkodás uralkodnék a világon s az emberek egymást falnák föl, mint a férgek a mocsárban s mint a fenevadak az erdőben. A biróság csalhatatlan.
Olyan dolgot meg nem szabad tudni a lókötőknek és mindenféle duhajoknak, betyároknak, hogy a biróság is tévedhet.
Az egyes ember hadd szenvedjen. Egy ember nem a világ. A világ rendjének összeomlani nem szabad. Pedig az történik, ha napvilágra jönne, hogy a biróság is tévedhet.
Mit szólna ehhez például Dabasi Huszár János? Bizonyosan igy beszélne:
– Én a laczházi lovakat nem loptam, mégis vasban ülök már négy esztendő óta. De ha loptam volna is: az csak két görhes ló. A kárvallott vesz helyette másikat. Haragszik érte, de egész életén át nem szenved miatta. Elfelejti, hajaszála se görbül meg miatta. De mit vett el tőlem a biróság? Szabadságomat, nőmet, gyermekemet, vagyonom nagy részét, becsületemet egészen, egész életem sok nagy kincsét. Pedig én csak szegény, esendő, tanulatlan paraszt vagyok, a biróság pedig vagyonos, tanult, tekintélyes nagy urak serege. S ime én hordom a vasat azért a lóért, a melyet nem loptam el, az urak, a biró urak pedig élik világukat szabadon, becsületben, ragyogásban!
Igy beszélhetne a tanulatlan paraszt. Mivelhogy ő a világ rendjének fontosságát nem ismeri.
Ennek pedig utját kell állani. Azért nincs helye a perujitásnak, Huszár János szabadulásának.
Tudtam én, hogy nem minden biró gondolkodik igy, de azt is tudtam, hogy igy gondolkodnak sokan. Huszár János szabadulásának utját tehát jól meg kellett csinálnom.
Átirtam minden vármegyéhez s elküldtem a lóleveleket. Nyomozzák ki egyenként, a lólevelek kiknek kezén mentek keresztül s miként jutottak Kovács Ádám Ferencz kezére?
Nyolcz vagy tiz vármegyéből hetvennégy lólevélről csakhamar eljöttek hozzám a jelentések. Ezekből kitünt, hogy a levelek egy részét katonalószállitóktól, más részét maguktól a lótulajdonosoktól szerezte a kocsmáros.
Bejön a falusi kisgazda lovával a vásárra. Van levele minden lováról. Egy levél ára otthon a jegyzőnél tizenöt-husz krajczár. Lovait nem tudta eladni, tehát nem kellett a levél. Akadt azonban egy becsületes bolond ember Fehérváron, a ki megvette a levelet ötven krajczáron. Ugyan mit csinálhat vele? A kisgazdának jól esik a pénz. Hiszen ha megint szüksége lesz a levélre, megint kap a jegyzőtől tizenöt krajczárért.
Az a becsületes bolond ember a kocsmáros volt. A ki azután a lopott lovakra illő lólevelet öt forintjával adogatta el. Ezenfelül a lókötők is odaszoktak kocsmájába. A betyár pedig, ha dolga sikerül, jó kedvében hatszorosan költ.
Most már sietve megujitottam Dabasi Huszár János pörét s az ujitó keresetlevelet nyomban átküldtem Pest vármegyéhez.
Csakugyan kiszabadult hamarosan. Az utolsó három évi vastól megmenekült.
Sehogy se ment a fejébe, hogy egy idegen, messze vármegyéből való fiskus, a ki őt sohase látta, ennyit dolgozzon ő érte. Háláját be akarta bizonyitani. A következő év őszén lakásomon porlepte ismeretlen parasztember keresett fel. Látszott, messze utról jött. Hálálkodott vég nélkül. Utóbb csak előállott azzal is, hogy hozott nekem egy kis ajándékot, fogadjam el.
Begörgetett szobámba egy óriási fehér tököt. Két bécsi mázsát nyomott. Rá volt vésve és forradva ez a három szó: Dabasi Huszár János.
* * *
A vén Kiliti Mózsa egész héten át folytatta nálam többé-kevésbbé érdemes leleplezéseit. A régi betyárélet titkaiból; a csikósok, kanászok, juhászok benső életéből s a különböző vármegyék börtöneinek rejtélyeiből ezer meg ezer alakot és részletet tárt fel előttem. Népéletet, korrajzot, regényeket lehetne azokból irni. Nem egy országos népdal eredetét tőle tudtam meg. A katonai statáriumok hajmeresztő kivégzéseiből nem egy ártatlan ember halálát mesélte el nekem.
Sok ügyben meginditottam a vizsgálatot. Tenger Horváth János ügyét magam elintéztem, sok ügyet az illetékes vármegyékhez szétosztottam. Még évekig is vesződtek Mózsa titkaival.
Ugy kisérletként olyan esetben is nyomoztam, a melyből már nem is lehetett bűnügyet csinálni. Például a Serege Miska szomoru esetét is kinyomoztam csak azért, vajjon igazat beszél-e az öreg Mózsa.
Serege Miska derék szép legény volt valahol Somogyban a Sió partján. Volt már derék szép mátkája is.
Két legénytársával csárdában bajba keveredett. Azok is kacsintgattak az ő mátkájára. Két legénytársa a csárdában fokossal beszaggatta a fejét.
Elesett az ütésekre, de megint fölkelt s tántorogva elindult hazafelé. Kocsmáros, kocsmárosné, tiz tanu látta, hogy elindult. A vére folyt ugyan, de mikor az ajtón kilépett, tisztességesen még jóéjszakát is kivánt az ott maradóknak.
Többé sohase látta senki. Eltünt örökre.
A két legényt faggatták kissé, de ők bebizonyitották, hogy Serege Miska épen szépen a maga lábán ment el s ők még ott maradtak hajnalig. Eltüntéről semmit se tudnak.
Az öreg Kiliti igy folytatta:
– Pedig, tekintetes uram, tudtak. A mint hazafelé ballagtak, az erdőszélben belebotlottak szegény Serege Miska holttestébe. Meghalt az uton, már hideg is volt a teste. A két legény tanakodott: mit csináljon. Ha a holttest napvilágra kerül: kinos rabság lesz a sorsuk, ők ütötték agyon. Nehéz gondolatjuk támadt. Fölnyalábolták a holttestet, levitték a Sióba s a város-hidvégi hid lábához nyakát, kezét, lábát erős kötéllel odakötötték. Ott nem keresi senki, ott halász se jár, ott sohase apad ki a viz se. Ott van most is több mint husz esztendő óta!
Serege Miska mátkájára azon túl is hiába kacsintgatott a két legény. A lány azt mondta.
– Addig szóba nem állok veletek, a mig szegény Miskáról hirt nem hoztok.
Szavát állta. Most is él a lány. Most is sokszor visszagondol örökre eltünt vőlegényére.
A hidvégi hid lábát nyomban megvizsgáltattam. Bizony megtalálták ott szegény Serege Miska sárguló csontjait.
Sokáig tünődtem: hirt adjak-e mátkájának?
Nem adtam. Minek szaggassam föl a szivnek behegedt sebeit? Hadd higyje, hadd remélje szegény lányka, hogy valaha még visszajő elbujdosott vőlegénye.
* * *
Egy hét mulva eljött az öreg Kiliti Mózsa Mihályért fia. Haza bocsátottam az öreget. Csak épen hogy hazaért, rögtön ágynak esett s néhány nap mulva meg is halt.
Jól sejtette. Más törvénybe hivták. A nemes vármegyénél csakugyan nem kellett többé törvényt állani.
EGY A SOK KÖZÜL.
Egy férfiut temettek el pár nap előtt, kit gyermekkoromtól fogva ismertem, ki jó barátom volt egykor sok éven át, kivel együtt, egy táborban küzdöttem sokáig a közélet mezején s kivel sok jó órát töltöttem el a nemes férfimulatság élvei között.
Hire, neve nem volt országos; lelke nem fénylett a lángelme napfényével, de azért nem közönséges, nem mindennapi ember vala. Előkelő, ősnemes család ivadéka, egykor tekintélyes vagyonnak tulajdonosa, magas állásokat töltött be a közélet terén, vármegye főjegyzője, sok ideig alispánja, országgyülési képviselő, törvényszéki elnök még egy év előtt is.
Most már ott fekszik a berhidai temetőben, talán egy kis fakereszttel jelzett sirban, egykori jobbágyainak, zselléreinek temetősorában. A kereszt elkorhad, a sirhalmot eltapossák, koszorut nem tesz rá, virágot nem ápol rajta senki, nem beszélnek róla, elfelejtik végkép, és azok felejtik el legtökéletesebben, a kik egykor szerették és becsülték.
Halálát nem adták tudtul a nagy világnak. Halotthirdetést nem küldtek szét sem rokonaihoz, sem barátaihoz, sem egykori tiszttársaihoz. Én magam is csak egy vidéki hirlap sorai közt véletlenül akadtam rá, hogy egykori barátaim egyike meghalt és eltemettetett. Még ez a hirlap is csak ennyit mondott róla, egy szóval sem többet.
Mert e férfiu elveszté vagyonát, aztán elveszté becsületét s végre elveszté életét örökre. Se vagyont, se becsületet megmenteni nem lehetett, tehát élete nem volt arra érdemes, hogy megmentessék, sőt méltó volt arra, hogy meg ne mentessék. Egy kis adag por, melytől megmerevül a sziv, kialszik az élet: erre volt már csak szüksége. Kétségbeesésében megszerezte azt a port s azon a poron megszerezte a halált.
Miért beszélek én róla? Miért nem feledem el én is, mint elfeledték mindazok, kik neki jó emberei valának? Miért visz el képzeletem a sirra, hogy megtiporjam annak porát s miért emlékezem vissza életére, hogy annak irtóztató bukását fölidézzem?
Bizony nem könnyelmü kiváncsiság, nem kegyetlen indulat vezeti tollamat. Hanem szomoru igazságokat kell elmondanom, melyeket meg kellene hallani a nemzetnek s melyeken okulni kellene a nemzedékünknek. A hogy ez az egy ember elpusztult: ugy pusztultak el harmincz év alatt százan és ezeren és ha sokáig tartana ez a pusztulás: nemzetünknek halála következnék be a kikerülhetetlen végzetnek irtóztató törvényei szerint.
Ám járja be valaki országunk vármegyéit s városról-városra, faluról-falura kérdezze meg: hova tünt el az a faj, mely megalkotta Verbőczy nemzetét s mely ezer éven át vészben, viharban, keserü küzdelmek árán s vérének hullásával megmentette sokszor s fentartotta mindig ezt a hont?
Fehér, Pest, Nógrád, Heves, Szolnok, Szabolcs, Erdély: im azt a földet járjátok be, melyet e nevek befoglalnak. Meglelitek a nagy családok neveit, ott állnak még a nemesi udvarházak, néhol vidám kényelem mosolyog az ablakokból, másutt düledező falak, korhadozó vén fák törzsei regélik el, hogy az ősi család, a régi gazda nincsen többé. A föld idegené, uj emberé, s a ki igaz örökségként birhatná e földet, az rég kihalt már, gyermekei, unokái szanaszét a nagy világban. Nem uraik többé önsorsuknak, nem vezetőik többé honuk közügyeinek, szétzuzta őket a haladó kor, más keze-lába lett valamennyi.
Más faj állott a kihalt helyére, – igy zeng búsan a rég elmult kor rég elmult dicsőségének lantosa.
De miért kellett kihalni a régi fajnak, miért kellett a tért átengedni uj embereknek?
Miért rokkant össze a régi faj a demokráczia sulya alatt, melyet ő maga önkényt, kényszer nélkül alkotott meg egykor? Üvegházi növény volt-e a történelmi nemzet, melynek a demokráczia szabad levegőjén el kellett sorvadni?
Iszonyu kérdések ezek, melyekre szomoru a felelet.
Az én egykori barátom élete és halála adja meg a feleletet. Egy volt ő a sok közül s szomoru élettörténete száz meg ezer családnak élettörténete.
Uri házban nevelkedett, mint gyermek. A gondot, a nélkülözést, az életnek mindennapi kenyér-küzdelmeit nem ismeré. A kihalt nemesi társadalom légköre vette őt körül s annak erényei s bűnei tapadtak lelkéhez. Házi cselédekben, jobbágyokban, zsellérekben sereget látott az apai hajlék körül, melyről azt hivé, hogy annak szolgálat a kötelessége, neki pedig parancsolás és élvezés a joga. Az apa, a nagybátya, a rokonok, a jó barátok parancsoltak falujában s rendelkeztek vármegyéjében. S a gyermekkel együtt nőtt fel öntudatlanul az az önérzet, hogy minden jognak, minden birtoknak, minden dicsőségnek, minden élvezetnek örökké kell tartani s örökségképen ő reá kell annak szállani, mint szállott apjára és apjának őseire nemzedékről-nemzedékre.
A jogot Pesten hallgatá. Legalább itt szerzé bizonyitványait, melyekre szüksége volt az életben. De könnyen szerzé. A vagyonos és nemes ifjak jó vérnek és élénk elmének birtokában, elmefárasztó nagy munka nélkül is megnyerték azt a levelet, melyben meg volt irva, hogy ők jognak és alkotmánynak és minden szükséges tudománynak ismeretében eléggé gazdagok.
Pedig nem voltak eléggé gazdagok. Hiszen ha a tudomány minden iskolai gazdagsága birtokukban lett volna is: a munkásság szeretetét, az erények legnagyobb erényét, mely nélkül minden erény csonka és esendő, meg nem szerezheték. A kire jó név s nagy vagyon volt szállandó örökségül: az bizton számithatott jó hivatalra is. A hivatal kereste őt fel s nem ő azt. Gyakran ki sem kerülheté.
Ez ábrándból, e vakságból, ez őrültségből a jurátusvilág nem volt alkalmas őt kigyógyitani. A nemzeti ujjászületés nagy kora csak uj, noha nemes ábránddal szaporitá a régi társadalom hagyományait, de azokat nem törlé el.
Hazament a husz-huszonkét éves ifju végezve és tudva mindent, a mire az öregek hite szerint szüksége van. A legelső tisztujitás közhivatalra emelte őt.
Megérdemlé-e azt a közhivatalt? Szolgált-e, küzdött-e fáradozott-e érte, hogy képességét bebizonyitsa? Nem tett semmit. És megválasztatása mégis dicsőséggel, ünnepélylyel történt, mintha már megszerzett nagy érdemeket jutalmazott volna meg a vármegye közönsége. Pedig nem jutalmazott meg mást, mint az ifjunak nevét s a rá háramló szép vagyon köztudatát. Megjutalmazott olyan dolgokat, melyek véletlenek, egyéni vak előnyök, de nem erények.
Az ifju józan ész birtokában, de egy kissé könnyelmü volt. A tömjén nem szédité el, de odáig fölemelkedni nem jutott eszébe, hogy a midőn kilépett a közélet porondjára, megkészitette volna életének és sorsának üzleti mérlegét. Mivel tartozik ő az életnek tehetségben, tudományban, munkaszeretetben s mit követelhet ő az élettől hivatalban, kitüntetésben, élvezetben?
Az ifju elfogadta a hivatalt és kitüntetést s élvezé a jelent. A hivatal kevés munkája nem emészté fel a napokat. Társas mulatság, kártya, vadászat, lovaglás, látogatások, fürdők: ime ezek tölték ki a napok és órák ürességét.
Mert a nemes és gazdag ifjut senki se tanitá arra, hogy a hivataltól maradt üres idejét ossza meg az élvezet és a munka között. A régi nemesi társadalomban nem volt ez divat, de eszébe se jutott senkinek. Vagy legalább igen kevés embernek jutott eszébe.
Az élet minden nagy előnyeért az ifju nem adott mást cserébe, mint igazságszeretetet, jó kedélyt, vidám lelket, szeretetreméltó egyéniséget. Hogy is lehetett volna rossz lelkü az az ifju, kihez születésétől kezdve mindenki jó volt: szülő, tanár, vármegye és sorsnak szeszélye?
Mindenki szerette az ifjut, férfiak, nők egyaránt. Még ez a nagy közszeretet is ártalmára volt. Elragadozta önönmagától s neki sohase engedett időt arra, hogy megcsinálja az életnek ama nagy üzleti mérlegét. Csak élt öntudatlanul. Az élet szelid, de örökös élvei miatt még családalapitásra se jutott ideje.
Jött a forradalom s vele a keserü harcz. A fegyver csattogásai közt nemcsak a muzsák hallgatnak el, hanem a demokracziának szelid, házi erkölcsei is: a munkaszeretet, a takarékosság, a kész vagyon becsülése, a jövendőre való számitás okossága.