Part 7

– Megigérem, megigérem, de a felől már nem vagyok biztos, hogy megjelenek; kivált ha a meghivás késni talál. Más biróság elé hivnak engem s nem a nemes vármegyére. Érzem én azt. Oda pedig el kell menni, mert annak a biróságnak a vármegye se parancsol. A mint pedig én egyszer leesem a lábamról, többé föl nem kelek én soha. Hanem ha a harangozó nem siet nagyon, hát akkor megjelenek.

Másnap a börtönőrök előtt azt a kivánságát jelentette ki, hogy velem beszélni óhajt és pedig négyszemközt. A börtönőröket szigoruan utasitottam, hogy minden rabnak minden kivánságát haladéktalanul közöljék velem s jaj volt annak a börtönőrnek, a ki ez ellen véteni merészelt volna. Az öreget rögtön felhozattam magamhoz.

– Sok mondanivalóm volna, tekintetes uram. Egész éjjel nem hunytam le szemem, nem tudtam aludni. Eltökéllettem magamban, hogy a mi a lelkemen van, mindazt megmondom az urnak. Sok hiba van a világban. Egyet-kettőt talán még ki lehetne igazitani. Ha most nem szólok: a hiba örökre hiba marad. De négyszemközt szeretnék beszélni.

A börtönőrt elbocsátottam s intettem az öregnek, beszéljen.

– Sok titkot tudok én, uram. Ne vegye szavamat bolond beszédnek, de higyje el az ur nekem, hogy a törvény nem lát világosan. Gyakran nem oda üt, a hova kellene, sokszor pedig egészen odaüt, a hova nem kellene. Egy ember hordja már harmadik esztendeje a vasat nemes Pest vármegye tömlöczében. Ez a Dabasi Huszár János. Olyan ártatlan abban a dologban, a miért elitélték, mint a ma született gyerek. Pedig még három esztendeje van hátra az itéletből s tekintetes uram meg tudná menteni, ha akarná. Hallgassa meg szómat, elmondom az esetet igazán.

IV.

Elmondta s én elmondom utána, a mint következik.

Dabasi Huszár Jánosnak egyszer dolga volt Pesten is, Dömsödön is. Dömsödi utja Laczházán vezetett keresztül.

Nyugodtan koczog kocsijával, két kis lovával Laczházán. Semmi baja, semmi gondja. Eszébe se jut, hogy valami balsors is érhetné. Az utcza már nem is hosszan nyulik előtte; ott van már a város vége. Látja jól. Fényes nappal. Becsületes magyar emberek közt mi baj érhetné?

Az egyik háznál kint az utczaszinen áll a gazda. Vállát nekitámasztja a kapubálványnak s pipáz keményen.

Meglátja Dabasi Huszár Jánost s megnézi kocsiját, lovát. Nézi, nézi s egyszer csak bekiált legényfiához:

– Ferkó, hozd csak hamar ide a vasvillát!

Ferkó odaugrik a vasvillával.

– Ferkó, nézd csak ezt a két lovat. Nem a mi két lovunk ez?

A lovak porosak, de azért fülük mozgásáról, lábuk járásáról, testük állásáról fölismerik a lovakat.

– Az a! A mi lovunk az a két ló!

Kiugrik a gazda meg a fia az utczára s odakiált az utazóhoz:

– Egy szóra! Álljunk meg atyafi!

Huszár János megáll.

– Mit akarnak kigyelmetek?

A gazda meg a fia nem szól, hanem megnézik a lovak fogát, szőre szinét, szügyét, békáját. Csak akkor szólnak.

– Épen téged vártunk akasztófa virága. Gyere csak be hozzánk az udvarba.

A legény kantárszárnál fogva már épen forditja a lovakat a kapu felé.

De hát Huszár János se ijed meg mindjárt a maga árnyékától. Igaz járatban van. Belecsördit a lovakba. Erősen fogja a gyeplőt s menni akar előre. De még nagy méltatlankodva rá is szól a laczházi gazdára és fiára:

– A ki áldótok van! utonállók vagytok? Nézze meg az ember!

De már ekkor hamarosan lerántják a kocsiülésből Az a legény erős gyerek. Dabasi Huszár János csak azt veszi észre, hogy ott fekszik az utcza porában s ütik mint a zsuppot. Kékre-zöldre verik hamarosan. Lovát, kocsiját elveszik, magát pedig a községházához hurczolják s belökik a sötétbe.

Mi ez? Miért van ez? Mi történt hát?

Dabasi Huszár János nem tudja, mit gondoljon. Hamarosan nem is igen gondolkozik, mert hideg vizzel kell borogatni egész testét. Ebül van a nagy hadakozás után. Enni nem kap, nem is kivánja. Reggelre már jobban van, noha alig aludt valamit. Reggel pedig két pandur áll eléje, kezét megkötözik s nyomban viszik a szolgabiró elé.

A szolgabiró ugy fogadja, mintha régi ismerőse volna.

– Hát megint itt vagy Huszár János?

– Itt én uram, de most csakugyan nem tudom miért

– No, majd csak megtudod azt is lassanként.

Kihallgatják. Az esküdt ur a kihallgató biró. A vád az, hogy ezelőtt tizennégy nappal éjjel a legelőről ellopta a laczházi ember két lovát. Miért tette? Kik voltak a társai? Hol volt, merre járt, mit csinált tizennégy nap óta?

Meghallgatják a laczházi gazdát is. A ki napnál fényesebben bebizonyitja, hogy a két ló az övé már esztendők óta. Az egyik ló a maga nevelése, a másikat a kunszentmiklósi vásáron vette Majsai Páltól, ki is fizette az árát nyomban, az áldomást is megitták nyomban. Tanui ezek meg ezek s rajtok kivül az egész város. A két lovat nem adná kétszáz forintért. Két hete lopták el a legelőről. Dabasi Huszár János kezén fölismerte lovait. El is vette tőle iziben, valamint a szerszámot és kocsit is. Ebből majd kikerül a költség. Nem tagadja azt se, hogy Ferkó fiával együtt a lókötőt kissé megtapogatta, de annak is a lókötő maga volt az oka, minthogy szép szóra nem akarta a kocsit, lovat kiadni kezéből.

No Dabasi Huszár János, mit szólsz te mindezekre?

Dabasi Huszár János világjártas ember. Volt már ő a törvény előtt is egyszer-kétszer. Tudta, hogy a birák előtt nyugodtan és illendő hangon kell beszélni. Nem is félt most már semmitől. Hiszen biró előtt az ügye. Az ő ügye pedig tiszta és világos. Igazsága szent.

Elmondta, hogy a laczházi ember elvette tőle a lovát. Nem is bizonykodik abban, a mit a laczházi ember állit. Elhiszi, hogy a két ló az övé volt s hogy azt két hét előtt ellopták a legelőről. De nem ő lopta el. Ő egy hét előtt a fehérvári Bertalan-napi vásáron vette Standár Pirót István árpási lakostól igaz pénzen, száznegyven forinton, ki is fizette azonnal a vételárt, kapott is passzust, lólevelet mind a két lóról, meg is van mind a kettő otthon a ládafiában, tessék érte elküldeni, a felesége első szóra odaadja.

– Jól van, Huszár János. Ha igazságod van, majd kiderül. Most Standár Pirót Istvánt meg kell hallgatnunk, életed eddigi folyását ki kell puhatolnunk, a lólevelet meg kell szereznünk, de mi bizony addig nem tartunk itt magunknál, hanem bemégysz Pestre, a központi megyei tömlöczbe, ott lészen ellátásod.

Igy is történt.

A két lólevél megkerült. A pandurok elvették az asszonytól. A lólevelek valódiak. Irás, pecsét, aláirás – mind igazi. A lovak leirása is megfelel a két ló szinének s egész minőségének, csak a lovak egyikének évszáma sántit kissé. De hát az nem baj. Parasztlónak ugy sincs anyakönyve. A másik ló évszáma azonban tökéletes.

Hanem az árpási lakossal már baj van.

Kihallgatják Standár Pirót Istvánt. Saját szolgabirája hallgatja ki. Ő a lóeladásról nem tud semmit. Ő Dabasi Huszár Jánosnak azt a két lovat soha el nem adta, ő azon a Bertalan-napi vásáron feléje se ment Fehérvárnak, hanem otthon volt és szántott-vetett vagy mit csinált, sőt ő ennek az embernek szinét se látta, hirét se hallotta soha.

Huszár János csak mosolyog, csak a fejét csóválja, a mikor vele a vizsgálóbiró ezt a hirt közli, sőt fel is olvassa előtte Standár Pirót szavait. Nem is kiván egyebet, minthogy vele állitsák szembe azt az árpási embert.

A vizsgálóbiró azt mondja:

– Meglesz. De lelkedre kötöm, hogy hiábavaló munkát a biróságnak ne okozz. Lásd, Huszár János, te már egyszer lólopásért, egyszer orgazdaságért el voltál itélve, nehéz a te mentő szavad elhinni. Ha nincs igazad, ügyed ne késleltesd, hiszen magad bánod meg; annál több időt töltesz itt.

Dabasi Huszár János csak megmaradt a mellett, állitsák szeme elé Standár Pirótot.

A szembesités megtörténik. Standár Pirót István keményen áll nyilatkozata mellett. Sőt méltatlankodik, haragra gerjed, jól összeszidja a biró előtt Huszár Jánost, a miért ez lopott lovakkal merészel ő rá hivatkozni. Végül odafordul a vizsgálóbiróhoz.

– Rettentő dolog az uram, hogy nekem ilyen nagy munkaidőben ilyen rongy ember miatt, egy lókötő miatt kell Pestre bemászkálnom.

Belátja ezt a vizsgálóbiró is.

Azonban Dabasi Huszár János még most se ijed meg. Még most is csak mosolyog és a fejét csóválja s nyugodt bátorsággal határozottan szemébe mondja Standár Pirótnak a lóadás-vevés apró részleteit.

– Csak ne oly foghegyen – szólt – Standár Pirót István uram. Hát nem emlékszik kend, hogy az áldomást Kovács Ádám Ferencz kocsmájában ittuk meg? Nem emlékszik kend, hogy az áldomáson Kiliti Mózsa Mihály is ott volt? Nem emlékszik kend, hogy ez is, a kocsmáros is, felesége is, tehát hárman látták, a mikor kend nekem a két lólevelet átadta? Gondolkozzék csak kend egy keveset!

Minderre Standár Pirót nem hajt. Nem gondolkozik. Megmarad a mellett, a mit ő állit s nagy bátran követeli a vizsgálóbirótól, hogy hallgassa meg hát mindazokat az embereket, a kikre, mint tanukra Huszár hivatkozott.

Hát hiszen egyebet tenni nem is lehetett.

De a vizsgálóbiró mégis elgondolkozott. A két ember közül az egyik bizonyosan istentelen gonosztevő. De hát melyik lehet az? Igaz, hogy a tanuk majd eldöntik. De milyen szép lenne előre eltalálni, hogy melyik hát az igazi gonosztevő?

Bizonyára Huszár János marad a kátyuban. Korábbi életén sok a folt. A lopott lovakat most is a kezén találták. Standár Pirót István vagyonosabb is, mint Dabasi Huszár János. Ez csak kisgazda, jószerével csak zsöllér, amaz pedig telkes gazda. Kétségtelen, hogy vagy az egyik, vagy a másik tudós a laczházi lovak elkötésében. De hát melyik?

No de mindegy. Folytassuk a vizsgálatot.

V.

Kovács Ádám Ferencz csakugyan kocsmáros volt Székesfehérváron. Ugynevezett kis kocsmája volt valahol a nagy vásártér közelében. Vastag, termetes alak, széles jó magyar arcz; – akármelyik káptalanbeli urnak jó lett volna az arcza, ha vastag bajuszát simára levágja. Semmi rossz indulat nem látszott az arczon. Ellenben csak ugy tündöklött róla, hogy ő biztos minden ő dolgában s rendben van szénája tökéletesen.

Volt felesége is. Szintén termetes, jóképü, barnabőrü asszony. Ugy pergett a nyelve, mint a kerepő. Ebben különbözött férjétől, a ki meg szűk beszédü volt. Egyébként se félt semmitől.

Meghallgatják Kovács Ádám Ferenczet. Mit tud a laczházi lovakról, Dabasi Huszár Jánosról, Standár Pirót Istvánról, áldomásról, bertalani vásárról s a többi mindenféle dologról.

Hát bizony nem tud ő semmit. Az igaz, hogy Bertalan-napi vásár szokott lenni Fehérváron, megvolt most legutóbb is, látásból ismeri ugyan Standár Pirótot is, Kiliti Mózsát is, de Dabasi Huszár Jánosnak soha hirét se hallotta. Az ő kocsmája arravaló, hogy ott vásár napján is, más napon is igyanak az emberek. Áldomást is ittak a vásár napján is, de a maga ételét-italát kifizette mindenki, igy hát ő nem irta fel, hogy kik áldomásoztak. De az mégis bizonyos, hogy a kérdezett emberek azt ő nála nem cselekedték.

Összevágott ezzel a beszéddel a felesége vallomása is. Az asszony egyébként se tudhat semmit. Nem lót-fut ő az ivóba. Vásár napján száz ember eszik-iszik ő nála minden pillanatban. Neki a konyhán a dolga.

A mi igaz is. A vizsgálóbiró meggyőződött arról, hogy ez a két ember egyenes lélekkel beszél. Huszár János ugyan most is követelte, hogy a kocsmárost meg a feleségét állitsák szembe vele, de már ezt a vizsgálóbiró meg nem engedhette. Ő azt a két becsületes embert Fehérvárról Pestre be nem csődithette.

Miért is?

Hiszen Kiliti Mózsa Mihály se nyujtott Huszárnak semmi erősséget. Azt is kihallgatták. Megvallotta őszintén, hogy ő ugyan ott volt ama bertalani vásáron, volt Kovács Ádám kocsmájában is, ivott is az áldomásozókkal, adókkal, vevőkkel, árosokkal, vásárosokkal, de hogy épen kik voltak azok s miféle áldomásban ivott: arra már nem emlékszik. Ő már öreg ember s akkor már borittas is volt. Kiment a félszerbe s aludt is egyet.

– No Huszár János, minden szavad hazugságnak bizonyult!

Ezt mondta a vizsgálóbiró Huszár Jánosnak, mikor mindezeket tudtára adta. S egyuttal szentül hitte, hogy jó nyomon van s hogy csakugyan Huszár a gonosztevő.

A lovak a laczházi legelőről éppen a bertalani vásár előtt két nappal vesztek el. Huszár éppen erről a napról nem tudja alibijét igazolni. Dabasról már eljött, Fehérvárra éppen csak a vásár hajnalán érkezett, a mint ő maga mondja; utja Laczháza felé vezetett; az meg most már éppen bizonyos, hogy Fehérváron se volt, mert Kovács Ádám Ferencz kocsmájában meg sem fordult. Ellenben Standár Pirót István meg alibijét is fényesen igazolta.

Kinek lehetne még kétsége?

Huszár Jánoson most már meglátszott, hogy komolyan megijedt, a mint mind e nagy terhelő bizonyiték a vállaira nehezedett. Észrevette, hogy a hurok már kezd szorulni nyaka körül, de azért még mindig tagadott mindent s védte magát életre-halálra.

Ez se lepte meg a vizsgálóbirót. Épen a megátalkodott gonosztevők szoktak ekként cselekedni. De Huszár Jánosnak még nem akadt el szava.

– Tekintetes uram, a csillagos ég még se szakadhat le csak ugy átabotában. Nem lehet az. Azt már látom, hogy minden ember kutyahitü rossz ember s ellenem esküdött, de hát az a két darab lópasszus mit vétett? Hát talán én csináltam azt is? Talán én loptam azt is? Ha loptam is, valakitől csak lopnom kellett. Tessék csak utánanézni annak a két levélnek. A pókháló gyalázatos vékony szál, de a pók mégis egyenesen el tud rajta menni. Hátha az a két passzus is odavezet az igazsághoz!

A vizsgálóbiró a fejét csóválta.

– Sok dolgot adsz Huszár János. De ebben az egyben mégis igazad van. Azt a két lólevelet csakugyan meg kell vizsgálni. Ámbár majd meglátod, nem lesz abból semmi hasznod.

Megvizsgálták a lólevelek ügyét.

Az egyik passzus rejteki volt Sopron vármegyéből, a másik tabi volt Somogy vármegyéből. Mind a két levél igazi volt, mind a kettő több kézen ment át lóval együtt, de mindegyiket más lóra adták ki s nem azokra, a melyeket Huszár János kezén talált a laczházi ember.

Az egyik levél története addig terjedt, hogy azt lószállitó zsidó adta be lóval együtt a katonasághoz Fehérváron. A másik levél története pedig addig terjedt, hogy azt tekintélyes uri birtokos adta át lóval együtt nyilt fehérvári vásáron ismeretlen nevü és lakásu vevőnek. A gyanunak még árnyéka se terhelte az uri birtokost.

Kihallgatták a községi jegyzőket, a kik a leveleket készitették s a lótulajdonosokat, a kiknek a jegyzők a leveleket átadták. Kihallgatták azt a tekintélyes uri birtokost. De a lószállitó zsidót is. Igazságban találtak mindenkit. A huszárőrmestert már nem lehetett kihallgatni, mert nem lehetett megtalálni.

Eltelt ezzel is jó négy hónap. Huszár ez idő alatt is csak ült. De még se nyert vele semmit. Sőt nagy rejtély támadt. Hogy kerülhetett az a két passzus éppen az ő kezére a lopott lovak mellé, holott az egészen más két lóra volt eredetileg kiállitva? Ennek a rejtélynek csak egy kulcsa van. A két passzust is tilos uton szerezte Huszár János, éppen azért nem akarja megvallani. Ha igaz uton jutott volna hozzá: megvallaná.

Tehát még a két passzus is az ő lelkét terhelte. Sőt nemcsak a lelkét, a mint később az itélet bebizonyitotta.

Ily állapotban került az ügy a törvényszék elé.

Bizony Dabasi Huszár János: el kellett téged itélni. Hiába védelmezett okos ügyvéd, hiába védelmezted te is magadat.

Mert hogy a két ló a laczházi ember igaz jószága volt s tőle ellopták a legelőről, ehhez nem fért kétség. S hogy a két lopott lovat Huszár János kezén találták meg: ezt maga Huszár is készségesen elismerte.

Miként jutott kezére a két ló: ezt nem tudta igazolni. Minden tanu ellene vallott, minden szava hazugnak, minden mentsége sikertelennek bizonyult. Még mentsége is sulyosan terhelte.

Az is szaporitotta bűnét, hogy még passzusai is hamisak voltak. Hiszen nem a két lopott lóra, hanem másik két lóra állitotta azt ki a rejteki és tabi nótárius.

Azt is beismerte maga is, hogy a mikor a két lovat a laczházi legelőről ellopták: akkor ő nem volt otthon Dabason. Azt pedig sehogyse tudta bebizonyitani, hol volt hát, ha nem a laczházi legelőn?

Életének multján is folt van. Előélete rovott. Lólopásért, orgazdaságért máskor is elitélték már.

Lólopásért három évre szokta a nemes vármegye a vádlottakat elitélni. A fogságot vasban, közmunkában s hetenként két napi bőjtöléssel kellett eltölteni. A bőjtös napon csak kenyér és viz volt az étel-ital, semmi más.

De a vármegye sok sulyositó körülményt látott. A bűnbe való ismételt visszaesés nagy dolog. Hiszen ez a Huszár János javithatatlan ember. Valóságos veszedelme embernek és lónak s a békességes társaságnak. Azután érthetetlen konok tagadása, holott bűne oly világos, mint a napfény. A helyett, hogy töredelmes lélekkel magábaszállna: még vakmerően felesel.

Hat esztendei fogságra itélték.

Hiába apellálta ügyét a királyi táblára, a hét személyes táblára, a királyhoz és atyauristenhez. Minden felsőbbség, minden hatalom jóváhagyta a nemes vármegye itéletét.

A mikor ügye véletlenül az én kezembe került, már akkor négy év óta hordozta a vasat. Egy esztendeig mint vizsgálati fogoly, három esztendeig mint elitélt fogoly.

Még hátra volt három esztendeje.

VI.

Harminczöt-harminczhat év előtt történt ez a dolog. A mióta az öreg Mózsa nekem Dabasi Huszár János esetét elbeszélte. Azóta százszor eszembe jutott s nem egyszer gondolkodtam részletein.

Lelkiismeret és itélőtehetség az egyik mérő serpenyő az itéletmondó biró lelkében. A másik az elkövetett bűnös tett, a terhelő bizonyitékok sulya s a véletlen körülmények sajátságos találkozása. A melyek együtt Dabasi Huszár János vállaira nehezkedtek.

Sokszor föltettem a kérdést magamban, ha én vagyok az itélő biró: vajjon a mérleg melyik serpenyője billent volna le? Az-e, a melyik fölment, vagy az, a melyik lesujt? Vajjon elitéltem volna-e én is Huszár Jánost?

Váltig tagadta a bűnös voltát. Közvetlen bizonyság nem is volt arra, hogy csakugyan ő lopta el a két lovat. De a körülmények szerint okosan, jó lélekkel s teljes alapossággal lehetett következtetni, hogy a bűnös ő volt s más nem lehetett.

A társadalomnak megvan a maga rendje. Jó-e, rossz-e az a rend, mindegy. Megvan. Az a rend parancsolja, hogy a bűnt büntetni kell. A lólopás bűn. Más el nem követhette, mint Dabasi Huszár János. Emberi észszel másra még csak gondolni se lehetett.

Tünődésem mindig azzal végződött, hogy valószinü, hogy én magam is elitéltem volna.

Pedig nemes Pest vármegye törvényszéke tévedett. Ártatlanul itélte el Dabasi Huszár Jánost. Tévedtem volna magam is.

Ime az eset, a melyet Kiliti Mózsa Mihály egyebek közt elbeszélt. Ezzel végezte szavait:

– Lássa, tekintetes uram! Dabasi Huszár János azokat a lovakat csakugyan attól a Standár Pirót Istvántól vette. Igaz árban vette. Mint igaz jószágot nyilt országos vásárban igaz pénzen vette. Az áldomást is csakugyan Kovács Ádám Ferencz kocsmájában a vásár napján ittuk meg. Magam is ott voltam, magam is ittam és saját két szememmel láttam ott az embereket.

– De hát, Mózsa, miért nem mondta meg ezt, a mikor a szolgabiró kérdezte?

– Még akkor nem tudtam igazán az esetet. Csak később tudtam meg Kovács Ádám Ferencztől. Tehát akkor még sem tudtam tisztán, hova vágok azzal, ha megvallom, a mit kérdeztek tőlem.

– Jó, jó, de ez isten ellen való nagy vétek volt. Kend hamis tanuságot tett s ime, ártatlan ember, a mint kend mondja, már négy esztendő óta szenved e miatt. Hogy viselheti el ezt a lelkén?

Nem sokáig késett a felelettel:

– Hát hiszen azért mondom el a dolgot, hogy könnyitsek a lelkemen. S azután nem is egészen ugy van a dolog, a hogy tekintetes uram gondolja. Lám, a szolgabiró nem mondta meg, mirevaló lesz a vallomásom. Azt se mondta, Huszárt szoritja-e a törvény vagy Pirótot. Nekem se ingem, se gallérom egyik se. Csak az a szent, hogy magamféle embernek senkit bajba keverni nem szabad. Tudtam is én, melyiknek van oka félni a törvénytől. Ha beszélek; egyiket agyonütöm a szavammal. Ha nem beszélek: megmenekülhet mind a kettő. Minek ártsam magam az ügybe előre? Hiszen majd meghí a törvényszék a tárgyalásra, ott azután, ha előbb körülnézek, majd eldöntöm az igazságot.

Elég jól beszélt az öreg, de egészen még sem hittem el minden szavát. Hogy jóhiszemben beszélt: a fölött nem kételkedtem. Hiszen szabadulni akart, halálára készült; miért akart volna engem félrevezetni, a mikor se haszna, se kára nem lehetett, akármit közöl velem.

Somogy-vármegyei öreg paraszt. Pesthez messze van. Nem is járkál Pestre. A vármegye minden nap öt-hat ügyet tárgyal. Minden ügynek, a Huszár-ügynek is száz részlete, sok apró és nagy titka, melyről csak a tárgyaláson feslik le a kéreg. Vajjon a somogyi öreg paraszt honnan tudta volna meg hitelesen a törvényszéki tárgyalás részleteit?

Ezért kételkedtem szavaiban.

Mindamellett haladéktalanul intézkedtem, hogy a dolgok belső igazságát kipuhatoljam.

Az öreg Mózsa szerint Standár Pirót volt a bűnös ember. Ő volt a lókötő vagy az orgazda, mert ő adta el a lopott lovakat Huszárnak. A kocsmáros és felesége, valamint az öreg Mózsa is csak hamis tanu volt.

Csakhogy négy esztendő mulva Pirót bűnét napvilágra hozni nehéz. Csaknem lehetetlen. Maga is, czinkostársai is ugy eltagadnak mindent, hogy szinte nevetnek rajta az emberek. S azután négy esztendő alatt a nyomok ily esetben maguktól is el szoktak enyészni.

A kocsmárost épen nem lehet szóra birni. Ha akkor hevenyében is oly nyugodtan és tökéletesen kimentette magát ő is, a felesége is: mit várjak akkor négy esztendő mulva.

A lópasszus kérdésében akadtam föl. Kétségtelen volt előttem, hogy a fonál egyik vége a lólevél.

Ez pedig különös rejtély.

Mózsa beszéde szerint a lopott lovat is, de a két passzust is Standár Pirót adta Huszár kezébe. De hát hol vette őket?

Két idegen passzus: mindegyik más lóra. Az egyik Somogyból, a másik Sopronból. Hogy kerülhetett a Standár Pirót kezébe?

Huszár János azt vallotta, hogy a lóleveleket az áldomás közben Kovács kocsmájában adta át Standár Pirót.

– De hát miért ott?

A szokás nem ez. A szokás az, hogy a vevő ott kint a vásárban kifizeti a ló árát, az eladó pedig ugyanakkor átadja a vevő kezébe a kötőféket a lóval együtt s a passzust. Passzusnak kell lenni. Ha van: a dolmányzsebben van. Onnan kivenni és átadni pillanat dolga.

Még se ott adta át Standár, hanem a kocsmában. Még pedig, a mint Huszár mondja, a kocsmáros szemeláttára. Ily módon hát a kocsmáros tudott a passzusátadásról.

Az is lehet, hogy a korcsmárosnál volt a passzus. Sőt csaknem bizonyosnak lehet tartani, hogy épen ő nála volt. Ha nem nála lett volna, akkor Standár átadhatta volna a vásártéren is. Vásáros ember ok nélkül a szokástól el nem tér.

De ha már idáig vagyunk: tovább is kell gondolnunk.

Ha Mózsa igazat beszél, akkor Standár Pirót lókötő vagy orgazda. A kocsmáros kétségtelenül tudja ezt. S a lókötő és orgazda mégis nála tartja a passzust s ő a lókötő és orgazda számára magánál tartogatja a passzust.

Mi ez?

Ha ez igaz: akkor a kocsmáros a lókötő és orgazda czinkostársa. Akkor ő is bűnös ember. Akkor világos: miért tett ő Huszár ügyében hamis tanuságot. Meg kellett védelmeznie Standár Pirótot, az ő czinkostársát. Hadd essék el Huszár. Ez idegen, ezt nem ismeri, ez nem társa.

Az a passzus kérdése másként is érdekes.

Az a laczházi két lopott ló nem akkor került Fehérvárra, a mikor az a két passzus. A ló csak ama bizonyos bertalani vásár előtt tiz-tizenkét nappal kerülhetett oda, holott a két passzus azelőtt több mint félévvel.

Mit ér a passzus ló nélkül?

Semmit.

Falusi paraszt az utczán sem veszi fel, ha megtalálja. Hiszen semmire sem használhatja. Senki se ád érte semmit. Ha fölveszi is, megnézi is, megint eldobja. De a lókötőnek ér valamit. Gyakran sokat is ér. Lopott lóval nem adnak passzust, de ha a tolvaj könnyüszerrel olyan passzushoz jut, mely a lopott lónak megfelel, akkor már ezzel bátran mehet vásározni.

A két passzus Fehérváron akadt meg utoljára, nem az árpási pusztán. Ámde Fehérváron nem Standár Pirót István lakik, hanem Kovács Ádám Ferencz. Valószinü, hogy a két passzus az ő kezébe kerül először. Csak azután Pirótéba és Huszáréba.

De ne tünődjünk tovább. Hiszen könnyüszerrel bizonyosságra juthatunk.

Ha lókötő passzusa akkor ott lehetett a kocsmárosnál; az esetben most is lehet ott. Ha igazi czinkos: lesz is nála most is. Lepjük meg hát. Tartsunk nála házmotozást. Majd meglássuk, mi sül ki belőle.

VII.