Part 6

A bég elfogta valamennyit s kérdé tőlük, mondják meg maguk, mi büntetést szabjon rájuk feleségének s gyermekeinek haláláért. A menekülők azt mondák: vegye el marhájukat. A bég fejét rázta, neki halál kell, nem marha, és pedig három embernek halála. A menekültek odaadták neki a három gyermeket, ölje meg azokat. A bég megint fejét rázta: ebbe ő bele nem egyez. A menekülők erre odaadták neki a három asszonyt, tehát ölje meg azokat. A bég megint fejét rázta, ez se tetszett neki. A menekülők ekkor azt mondák: vegye el minden marhájukat, három gyermeküket, három asszonyukat, ez csak elég lesz. A bég erre azt mondá a három férfinak:

– El tudnátok ti lenni asszony, gyermek és marha nélkül?

A menekülők azt felelték: el.

– No akkor ti hárman a fára kerültök, a többi mehet szabadon.

A három szerbet fölakasztatta egy tölgyfára a Száva partján, a többit szabadon eresztette.

Egy határőr beszélte ezt nekem s mutatta a fákat, melyek egyikén hetekig lógott a három menekülő holtteste.

A TENGER-ÜGY TITKAI.

I.

Meséltem is, irtam is valahol és valamikor a Tengerügy titkairól. A mit irtam és meséltem apróságokban: azt most megujitom, kikerekitem, egészszé olvasztom. Okuljanak belőle, a kiknek szükségük van az okulásra. Öreg birák és fiatal jogtudósok.

Mert bizony az itélő biró is ember. Az embernek pedig különös sajátsága, hogy tévedni tud. De semmiben se tud jobban tévedni, mint embertársai megitélésében. A magasabbrendü állatok ebben okosabbak. Ők jobban ismerik egymást. Ők az érdemest nem rágalmazzák, a hitványt nem dicsőitik s ha találkoznak egymással: az első pillanatra tisztában vannak azzal, hogy állatfelebarátjuk milyen erős, milyen gyönge, milyen szelid, milyen vad s miféle indulatot táplál szivében felebarátja iránt.

A Tenger-ügy nem valami csodálatos ügy. Szó se lesz benne a tengerről s annak viszontagságairól. Könnyü a dolguk a nagy nemzetek iróinak. Ha kifogynak a szerelemből és a bűnös tettekből: kirándulnak a tengerre. A tengeren mindig van regényes dolog. A tengernek se feneke, se határa. Elfér benne minden. Csak ugy ontja a képzelet kincseit, melyek csak ugy csillognak-villognak a költők, irók, álmodozók kezében. A jámbor magyar irónak itthon kell maradni a pusztán, a mezőn, az erdőszélen.

Az én Tenger-ügyem nem más, csak egyszerü falusi történet. Hajdan vármegye dolgának, betyártörténetnek, szegény legények sorának nevezték. Titkai közül is csak egyet akarok igazán elbeszélni. Csak azt, a mikor teljesen ártatlan embert komoly, higgadt, bölcs itélőbirák, érett megfontolás után teljes lelkiismeretességgel sulyos büntetésre itéltek.

Megtörtént ugyanis, hogy báró Splényi Ödön barátom ezelőtt egy emberöltővel Fehér vármegye jeles szolgabirája volt s különös ügyességgel és szerencsével egy pillanatban jó fogást csinált. Elfogott egy csavargó betyárbandát. A bandának vezérét is, tagjait is. Hajléktalan, tüzhely nélkül való szegény legényeket, duhajokat. Voltak ugy hatan, heten. Saját járásában, a Mezőföldön, a Sárviz környékén akadt rájok. Teljesité is öregébőlnagyjából a vizsgálatot, már a hogy illett s a hogy ő rá tartozott s aztán beküldött mindent a nemes vármegyére. A nagy csomó embert a várnagy gondjaiba, a nagy csomó irást és bűntestet a megyei törvényszék iktatójába. S ezzel ő le is vetette a gondját az egész ügynek.

A banda vezére Tenger-Horváth János volt. Miért nevezték Tengernek, ki tudná azt? Hajdan a Bakony vidékén minden duhajnak volt különös neve. Olyan, a mely nem volt beirva az anyakönyvbe. Gyakran azután rajta száradt a duhajon igazi neve is, különös neve is. A mig becsületes gyerek volt: Horváth János volt a neve. A mikor a bandába került: Tenger János lett a neve. Pedig tengert soha se láttak, se ő, se társai.

Az ügy később az én kezembe került s az én vármegyémben csak e néven ismertük: »a Tenger-ügy«. Meg is érdemelte a tenger nevet, mert iratai kocsiszámra, vádlottai száz számra, részletei tenger számra szaporodtak. Splényi Ödön barátomnak sejtelme sem lehetett arról, mivé növi ki magát elvégre ez az ügy.

A banda nem régi volt. Mostani szervezetében alig volt egy éves. Élemedett koru belső tagjai még nem voltak. Nyilt rablásnak és gyilkosságnak érettségi vizsgáján még nem ment keresztül, de ezenkivül megcselekedett mindent, a mihez ügyesség, gyorsaság és bátorság kellett. Egyetlenegy októberi hónap folytán tizenkilencz betörést és nagyobb tolvajságot vitt véghez Sopron, Győr, Vas, Veszprém és Fehér vármegyeben. Volt ezek közt lólopás, pinczetörés, boltrablás, patikakifosztás, akolgyujtás, nők ellen elkövetett erőszak vegyesen. Lovász-Patonán az alvók feje alól szedték el a pénzt. Falusi gazda ember mélyen alszik, ha már fejét leteheti. Első álmában az ágyat kivehetik alóla. Ugyanott a gazda szemeláttára kötötték el a lovat és a kocsit. A győr-baráti szőlőkben sorban nyitogatták fel a pinczéket s a mikor menekülni kellett: egyik czimborájuk holt részeg volt már. Hogy el ne árulhassa őket, a mikor kijózanodik, agyoncsapták. Minden sikerült nekik. Ügyességük és szerencséjük fölbátoritá utóbb őket arra is, hogy Somogy, Tolna és Pest vármegyék hirhedett betyárjaival lépjenek részvénytársulati összeköttetésbe.

Nem kell e felett csodálkozni. Nem kell e miatt a vármegyét és pandurvilágot szidni. A mai napság még tökéletesebb a szegény legények szervezkedése. Csakhogy ma nem betyárbanda a nevük. Hanem hitelszövetkezet, kártyakompánia, lóversenyfogadás, nemzetközi zsebmetszés s több efféle. A vármegye és a pandur ezekkel jobban elbánt volna, mint a jogállam és a királyi rendőrség.

Egyszer a győri vásárban nagy mulatságba keveredtek Tenger-Horváthék. Ittak, dőzsöltek, huzatták a czigánynyal, szórták a pénzt. De azontul a szájuk is eljárt. Valami szemfüles csaposlegény hirt adott a hajduknak s ezek csomóba kötözték őket s átadták a porkolábnak.

Akkor még nem voltak királyi biróságok kint a vármegyében. Győr szabad királyi város volt. Volt neki külön törvényszéke, külön börtöne, külön porkolábja. Csakhogy a börtönépület nem volt se korszerü, se elég nagy és tágas. Illavától és Lipótvártól nagyban különbözött. A porkoláb nem volt bakonyi duhajokhoz szokva. Ő csak csirkefogókat, kapczatolvajokat, kocsmai verekedőket ismert. Különösen pedig vásáros orvokat. Most pedig nagy vásár volt. Az orvokkal s egyéb istentelenekkel tele volt minden börtön a föld felett s a föld alatt. Sőt tele volt már a fáskamra, mosókonyha, tehénól is. S ime, a hajduk épen most hoznak még egy csomó betyárt is.

A porkoláb összeszidta a hajdukat. Mi gyönyörüségük van abban, hogy minden gézenguz embert ide az ő nyakára összegyüjtenek? Nincs már annyi eszük se, hogy kikergessék őket a városból, hadd fogdossák össze a pandurok s vesződjék velük a vármegye, ugy sincs a vármegyének egyéb dolga.

De hát a baj megtörtént, a duhajok ott voltak, öreg este is volt már, szállást kellett nekik adnia. Más szállást nem adhatott, a városház padlása üres volt, fölrakta hát őket a padlásra.

Csakhogy a városház padlása nem arravaló, hogy ott veszedelmes gonosztevőket őrizzenek. A mosott ruhát szokás ott kiteregetni és szárogatni. A gabonafélének az a magtára. A sütnivaló ott tikkad. Ócska butorok, használatlan irások és könyvek ott elmélkednek a mulandóságon. Baglyok és bőregerek ott fészkelnek. A város macskái ott jönnek össze szerelmi találkozásokra. A födélfák és mindenféle gerendák össze-vissza vannak hálózva szép fehér, tiszta ruhaszáritó kötelekkel.

Ide zárta Tengeréket a porkoláb.

Hát hiszen Tengerék nem is kivántak egyebet. Egy kicsit aludtak, ugy éjfélig. Éjfélkor az aczél és kova tüzénél kiválasztották a legerősebb ruhaszáritó kötelet s annak segitségével leereszgették egymást a padlásablakon keresztül az utczára. Néhány részeg ember kóborolt ugyan az utczákon még éjfél után is, látta is a duhajokat, de bizony nem törődött velük. Nem az ő dolguk a város rabjait őrizni.

Elég furcsa eset volt bizony ez.

Még furcsább, hogy Tenger-Horváth János a következő éjjel Csornán a város kellő közepén törte fel a gyógyszertárt s annak pénztárát. S ez annyira tetszett neki is, hogy erről nyomban értesitette levélben a győri porkolábot s egyuttal illedelmesen megköszönte neki a mult éjjeli szállást és becsületes ellátást.

A porkoláb nagyot kiáltott, mikor a levelet elolvasta.

– Uczczu ni! Igaz ám! Meg kell néznem a gazembereket. Meg is feledkeztem róluk egészen!

Bizony másnap nem jutott eszébe a banda ott a padláson. De hát az se nagy baj. Megérdemlik, hogy egy vagy másfél napig koplaljanak. Eszébe se jutott, hogy a padlásról valaki megszökhessék. Odaintette egyik hajdukáplárját.

– Menjetek csak, hozzátok le a padlásról azokat a legényeket.

Hol voltak azok már!

S bizony eltünt velük egy csomó szárogatni való fehérnemü is. Még azt is elvitték az istentelenek.

Tehát ezt a bandát küldte be báró Splényi barátom a székesfehérvári várnagy kezére. Noha ő még századrészét se tudhatta annak a sok csinynek, gonosz tettnek, a melyet az a banda elkövetett.

II.

Fehérvármegye fiskusa kezébe vette az ügyet s elkezdte az adatokat a szomszédos vármegyékből beszerezni. De minél jobban buzgólkodott: annál inkább belátta, hogy ebből akkora ügy lesz, hogy éveken át se lehet belőle kigázolódni. Maga a vizsgálat is eltart három-négy évig. Holtig tartani kell a betyárokat. A kiknek száma pedig a sok orgazdával s a sok alkalmi czinkostárssal folyton szaporodik. Mennyibe kerül a rabélelem a vármegyének? Hát még a sok tanudij, fuvardij és egyéb költség? Kórházi és szállitási dijak s több effélék. Ezer meg ezer forintjába kerül a vármegyének. De hát csupán épen az ő vármegyéje legyen igy sujtolva? Azután ő maga is, társai is, utódjai is esztendőkig vesződjenek a Tenger-ügygyel? Ők ki ne járhassanak szüretre, névnapra, atyafilátogatóba, de leginkább a velenczei-tóra s mindenféle vizi- és szárazföldi vadászatra, a mikor ők akarnak? Két-három tisztujitás is közbejön s uj fiskusok jönnek a régiek helyébe. A kiknek ujra kell megtanulni a Tenger-ügyet. Időközben iratok vesznek el. Egyik nyaláb a másik után. Azokat lehet is pótolni, nem is. A sok betyár, gézenguz, semmirekellő ráöregszik a vármegyére. Se elereszteni, se elitélni nem lehet őket. Utóbb is föleszik a vármegyét.

Itt valamit ki kell gondolni.

Elhatározta, hogy az ügyet átháritja, ha lehet, más vármegye nyakába. Ezt cselekedte már a somogyi fiskus is, a győr-vármegyei is, a sopron-vármegyei is. Pedig azok még meg se fogták a csavargókat. Ime, Győr városa megfogta, de attól meg szerencsésen megszöktek, elebláboltak. Miért legyen ő rosszabb fiskus ezeknél?

Mikor már egy kocsideréknyi irományt összegyüjtött, szerencséjére észrevette, hogy Tenger Jancsi és társai Veszprém vármegyében is tettek rossz fát a tűzre. Vár-Palotán ellopták Szukóp Mihálynak egy ártánymalaczát s azt az inotai malom árkában megsütötték, megették. Vár-Palota már az én vármegyém birodalmába tartozott. Nagy hirtelen összekötözte, csomagolta az embereket és irásokat s átküldte hozzánk. Igy kerültek az én kezemre. Az emberek voltak már vagy huszan. Az irások be se fértek az iktatóhivatalba. S a sok dibdáb szerszám, ruharongy, lopott ködmen, vasfazék, rozsdás fegyver, a mit bűntest néven ismer a jogtudomány. Három kocsi is tele volt vele.

Jön hozzám a várnagy, nemzetes Keglovics Mátyás uram. Szép rendbe hozza sürü bajuszát, sürü szakállát.

– Fiskus ur, ezt a sisera-hadat ne fogadjuk el. Kiél bennünket a világból. Én már kikérdeztem a gazembereket egyenként. Volt ezeknek dolguk Tolna vármegyében is, a tolnai fiskus kezén még ugy se voltak, küldjük őket oda. Vagy még jobb lesz, ha Győrbe küldjük őket. Ott már ugy is elfogták őket egyszer. Vesződjék velük a győri porkoláb, minek engedte őket elszökni. Lakoljon ő. Megérdemli.

Okosan beszélt a várnagy ur. Csakhogy a várnagyné nemzetes asszony időközben másként határozott. Volt ugyanis a foglyok közt már asszony is, lány is. S a jó nemzetes asszony csakhamar kipuhatolta, hogy az asszony jól tud mosni, a lány meg jól tud vasalni. Urak körül forgolódott, még a gallért, még a csipkét is gyönyörüen vasalja. Ilyen szerencsét elszalasztani bolondság volna.

Másnap aztán megint jött hozzám a várnagy.

– Meggondoltam a dolgot, fiskus ur. Mégis csak mi lássuk el ezt a Tenger-ügyet. Az az ösztövér porkoláb ott Győrben ne mondhassa, hogy mi irtózunk a dologtól.

Ez is okos beszéd volt.

És csakugyan igaz volt, hogy én voltam már az ötödik vármegye fiskusa, a kinek a kezén az ügy megtilódott, tovább küldeni hát kicsinyes munkakerülés lett volna. Elhatároztam, hogy az ügyet kezembe veszem s elintézem, ha csak lehet. Hadd higyje a jó nemzetes várnagyné asszony, hogy az ő beleszólása döntött a kérdésben.

Csakhogy könnyebb volt az elhatározás, mint az elvégezés.

A vizsgálatot minden irányban egyszerre meginditottam. A vármegyékhez, szolgabirákhoz, városokhoz egész csomó megkereséseket intéztem. Hetek mulva jöttek hozzám vissza a feleletek, vizsgálatok, kihallgatások, értesitések, válaszok, mindenféle irományok. Meg kellett győződnöm, hogy a Tenger-ügyben hét vagy nyolcz Dunán inneni s túl a dunai vármegyének akad tömérdek dolga. Tenger János társai mind más szövetséghez tartoztak azelőtt. Azok a szövetségesek ma is éltek s ma is dolgoztak. Legnagyobb volt köztük Tolna vármegye és Kis-Kunság lókötő szövetsége. A főhadiszállás Székesfehérvár. Itt készülnek a lópasszusok. Ügynökségi telepek minden vármegyében. A legtöbb telep: Pest, Tolna, Somogy vármegyében. A vizi szállitási ügynökség Duna-Földváron. Ha egy csikó a Duna-Tisza közén eltünik, másnap már az ott van a túl a dunai vásáron. A túl a dunai csikó másnap már a halasi buczkákon piheni ki az éjszaka fáradalmait. Csárdások, zsidók, lószállitók, telkes gazdák, vásári czédulamesterek az orgazdák, a segitők, a kézreadók, a röjtögetők, a tanuk, a szószólók, a közbenjárók. Pontos katonai rendszer mindenütt. S hasonló, noha kisebb terjedelmü szövetségek buzgólkodnak a gulyások, kanászok, juhászok közt az ökör, disznó és juh odábbadásában. Száz meg száz bünügy szálai kezdtek kioldódni nyomozásaim közben.

Mit csináljak!

Minden ügyet el nem intézhetek. Tenger János fiatal legényember volt, társai is fiatalok. De valamennyiből száz esztendős vén ember lesz, ha én csak akkor állitom a törvénybe őket, a mikor már majd minden ügy tisztába lesz hozva. Mind valamennyi ott pusztul el az én nyakamon s az esetben miként róhatják le büntetésüket?

A felett tünődtem: királyi biztosságot s külön biróságot kérek. Az Alföldön is akkor kezdődött a Rháday-biztosság a lókötők, rablók, haramiák ellen. Miért lenne derekabb vidék az Alföld, mint Túl-a-Duna. Legyen nekünk is Rháday-biztosságunk.

Vagy pedig ollót fogok s az irásokat összedarabolom. Egy jó csomót elintézek magam, a többit pedig szétosztom az illető vármegyék közt. Mindegyik kapja meg a maga dolgát s végezze, a hogy tudja.

Mig igy töprengek: egy eset jön közbe, mely elhatározásomhoz megadta az irányt.

* * *

A Tenger-ügy vádlottjai és foglyai közt volt egy öreg ember. A neve Kiliti Mózsa Mihály. Ott sanyargott, ott betegeskedett a börtönben vagy két hónap óta. Néha ételt és ruhanemüt hoztak számára hozzátartozói, szó nélkül megengedtem mindig, hogy a várnagy beadhassa hozzá. De szemtől-szembe még nem láthattam.

Valamelyik napon lakásomra jön egy somogy-vármegyei paraszt ember s tisztességesen kér: hallgassam meg.

Kerek hasu, jó alaku, nagyfejü, jól öltözött, tagbaszakadt büszke állásu paraszt ember. Bajusza kipödörve keményen.

Előadja, hogy ő ifjabb Kiliti Mózsa Mihály, az idősebbnek fia. Ez idő szerint községi biró. Mutatja szolgabirójának bizonyitványát, melyből kitünik, hogy ő mindenképen vagyonos, becsületes és tekintélyes ember. Ilyennek ismerik falujában is, vidékén is.

Kérdem tőle: mi járatban van? Mit akar?

– Én, tekintetes uram, azért jöttem, hogy boldogtalan édes apámat kiszabaditsam. Öreg ember ő már és beteges s bizonyosan tudom, hogy nem sok ideje van még hátra. Ebben az ügyben ugy sincs neki nagy vétke; szeretném, ha szabadlábra bocsájtaná a nemes vármegye. Legalább igaz ember módjára otthon haljon meg, ne a vármegye tömlöczében. Ne hagyjon maga után olyan rossz hirnevet.

– Mit segit ez az öregen, Mózsa? Hiszen ha otthon hal is meg, mint vádlott hal meg. Különben is volt már börtönben eleget. Sokszor volt büntetve nálunk is, más vármegyében is. Itt a kórházban pedig jó ápolást kap. Nyugton várhatja idejét.

Szeliden felelt vissza.

– Mind igaz ez, mind tudom én ezt, uram. Sok szégyent hozott a fejünkre s nehéz ezt kiigazitani. Sokat pironkodtunk miatta. De mégis egészen más az, ha otthon magunk temethetjük el tisztességgel, istenes emberek módjára, mintha a vármegye viteti ki a temetőbe. Engem talán nem bánt már, noha rám is eleget járt a világ nyelve, de gyermekeimnek ne mondhassák, hogy tömlöczben halt meg az öregapjuk s pandurok és rabok adták meg neki az utolsó tisztességet.

III.

Gondolkodóba estem, eltünődtem a fölött, a mit az a falusi öreg biró mondott. Igaza volt. Nagy jótétemény volna rá és gyermekeire nézve az öreg Mózsa hazabocsátása. Rossz gondolat nem lakhatott az öreg biróban. Eszébe se juthatott, hogy apját, a hetvenhat esztendős vén, rokkant, beteg embert megszöktesse s a törvény kezéből kivegye. Hova szöktetné? Mit csinálna vele? Akkor még nem jött szokásba Amerikába rucczanni. S aztán a vén ember el se hagyná szülőföldjét. Sőt ha közel érzi utolsó napját, visszajönne oda a világ végéről is. Nem tartaná vissza még az akasztófa rávigyorgó rémarcza se.

Sőt még gyöngéd szép gondolat is a paraszt birótól ez a terv. Rá nézve sokkal kényelmesebb volna, ha a vármegye temeti el az öreget. Hazulról ugy is eltünt, otthon való temetése legalább nem juttatná az emberek eszébe, minő volt élete és halála az öregnek. S fia mégis haza kivánja, hogy ha már kondul a harang, istenes ember módjára tehesse a hant alá.

– Jól van Mózsa, menjen kend haza békességgel. Egy hét mulva jőjjön el ujra. Akkor talán majd hazaviheti az öreget. Addig majd határozok.

Át kellett néznem az irásokat. Meg kellett tudnom, miféle vádak nyomakodnak az öreg ember vállaira. Tudnom kellett azt is: miből áll betegsége, mennyi időre számithat.

A törvényszék tudós orvosa azt mondta, hogy az öreg elélhet még két-három évig is, ha étele, itala, nyugodalma meglesz; ha belső részeiben bonyodalmak nem támadnak; ha életirtó betegséget, tüdőgyuladást s egyéb efféle nyavalyát nem kap; ha szeszes italtól, meghüléstől, fellobbanó indulattól s egyéb rendetlenségtől gondosan óvakodik.

Megkérdeztem Lőrinczet is, a börtönőrök öreg káplárját, mire becsüli Kiliti Mózsa Mihály életét.

– Az uj holdtöltét még megéri, annyit kinézek belőle, de azontul nem adnék életéért egy potya pápai piros pipát.

– Miből gondolja ezt?

– Jól ismerem. Negyedszer van itt már nálunk. Mindig beszédes ember volt. Száz tanácsot adott még nekünk is. Most pedig már nem törődik semmivel. Csak fekszik a deszkán, mozogni se kiván. Csak néz, csak int, csak bólint, a szót sajnálja egész nap.

Tehát az öreg káplár egy hónapot szánt neki. Mert most épen holdtölte volt.

Felhivattam magamhoz Kiliti Mózsa Mihályt. Hadd lássam magam is. Hadd beszéljek vele. Látatlanban még sem akartam határozni.

Hires nevezetes ember volt egykor a maga világában.

Apja a káptalan jobbágya volt. Surján legény korában még gyerekészszel megagyalta az urasági hajdut, a miért az vele is, apjával is kegyetlenkedett a robotos munkán. Az ispánra is rágyujtotta a házat, a miért az durván incselkedett, sőt erőszakoskodott szép testvér hugával. Az urasági tisztek mindenképen katonának akarták bekötni, ő pedig bujdosott a katonafogdosás elől. Nagy a világ. Somogyi és tolnai erdőknek se hosszuk, se végük. Elkeveredett a juhászok, kanászok közt. Azt mondták rá, betyárrá lett. Igaz is, hogy bujdosása közben megismerkedett az erdők minden hires betyárjával.

Ott volt, mikor Milfájtot felakasztották. Megnézte, megsiratta. Jól ismerte a hires Sobri Jóskát s a Bakonynak e félelmes haramiája, annyi monda és népdal hőse, nála töltötte az éjszakát halála előtt harmadnappal. Ő hantolta el Sobri sirját a lápafői erdőben s talán csak maga tudta, hogy Sobri utolsó pajtása, Pap Andor, hova tünt el, miként élt, miként halt, miként kerülte el a törvény kezét haláláig. Ismerte az utolsó túl a dunai nagy gulyást, Basa Szente Jánost s ennek csikólábu öcscsét, a Buczkó Palit, a ki az üszőt, tinót elfogta gyalogszerrel s megfékezte puszta kézzel. Felkereste, meglátogatta Becskerekit, mikor ez már hires haramia volt és Rózsa Sándort, a mikor már hire kezdett szállongani a Bácskában.

Ő maga sohase rabolt s embert soha nem ölt, de az üldözött bujdosó szegény legényeket mindenütt védte, rejtegette, gyámolitotta s ezek is részeltették őt egyszer-másszor szerencséjükben. Sokszor került a vármegye kezére, két izben talponálló biróság előtt is meg kellett jelennie és Somogy, Tolna, Veszprém, Fehér vármegyék börtöneiben töltötte el életének javát.

Most már hetvenhat éves volt. Magas, sovány, kissé hajlott termetü, kemény arczczal, erős tekintettel, rendetlenül leboruló hatalmas bajuszszal. A kor és a betegség elgyöngitette s mikor magamhoz felhozattam, alig tudott megállani a lábán.

Leültettem s elmondtam neki öregbiró fiának kérését.

Figyelmeztettem, ha csak lehet, szabadon bocsátom, de ha van lelkének valami terhe, iparkodjék attól megszabadulni s ha igaz az, a mivel most vádolják, vallja be azt röviden s ne nehezitse, ne késleltesse a vizsgálatot.

A Tenger-ügyben csakugyan nem nyomakodott rá sulyos vád. Mindössze is csak annyi terhelte, hogy résztvett a Tenger-társaság egy vagy két áldomásában. A társasággal legalább együtt látták Fehérváron, alakja jól ismert, élete rovott, a pandurok közt a legvénebb is, a legifjabb is szemmel kiséri, méltán gyanusithatták, hogy ő is részes a Tengerék dolgaiban. Ezért fogták el a csendbiztosok.

Készséggel elmondotta, a mi igaz volt. Együtt mulatott Tenger Jancsival és czimboráival a vásár alatt Kovács Ádám Ferencz fehérvári lakos kocsmájában. Tudja, hogy Tengerék mindnyájan rossz emberek s akkor is tudta, mikor velük együtt ivott. De egyetlen vállalatukban se volt részes, se a tervezésnél, se a végezésnél, se az osztozásnál. Azután igy folytatta:

– Nem az én vidékemen jártak ezek, tekintetes uram; én pedig erőtlen, öreg ember vagyok már ahhoz, hogy akár ezekkel, akár másokkal csavarogjam. Van az én lelkemen elég!

Nagyot sóhajtott.

– De megis lakoltam érte teljes életemben. A mióta fiamat biróvá választották s láttam, hogy őt az emberek megbecsülik, sőt még a szolgabiró ur is oda száll házához, azóta én készakarva nem vettem részt semmi rossz cselekedetben. Hiszen istentelenség lett volna az tőlem, hogy a fiam becsületes nevét bepiszkoljam. De én már gyönge, erőtlen ember vagyok, annak nem tudtam ellenállani, hogy a fehérvári vásárokra be ne járjak s Kovács Ádám Ferencz kocsmájában a szegény legényekkel egy-két szót ne váltsak. Mert oda szoktak azok járni tiz vármegyéből is s nekem jól esett, ha őket egy pohár borral megkinálhattam. A szabaduló rab is benézett oda mindig. Sokszor egy-két napot is töltött a kocsmában, mig el tudta gondolni, melyik irányban induljon neki a rongy életnek. Jó szivvel adtam nekik tanácsot, sokszor hasznát is vették. Én meg elkérdezősködtem tőlük az oda bent való dolgokról. Megvannak-e még a régi börtönőrök? Szót lehet-e egyikkel vagy másikkal váltani? Tetszik tudni, tekintetes uram, a börtönőrnek csak a fegyvere meg a gunyája egyenlő, de a hány ember: az is annyiféle. Egyik jobb, másik rosszabb szivvel van a szegény rab iránt. Mindig megkérdeztem, hát én rám emlékezik-e még valaki? Régi pajtásaim közül ki keveredett bajba s mikor szabadult? A maga lábán ment-e ki a fonnyasztóból vagy a Szent Mihály lova botorkált ki vele? Jobb lett volna ugyan, ha effélével nem törődöm, de már hiába. A vén betyár is olyan, mint a vén czigány. Mikor már maga nem tud muzsikálni, szivesen elhallgatja a gyerekek nótáját.

Meghatott e sajátságos őszinteség.

Megmondtam az öregnek, hogy fia egy hét mulva jön be érte, akkorra rendeltem be s őt akkor hazabocsátom. Hanem mikor a törvényszék a tárgyalásra berendeli, annak hivására okvetlenül megjelenjék.