Part 5

Mózes gazda is, a móri paraszt is igy került Veszprém vármegye elé. Odahozta panaszát a móri paraszt. Nem használt itt Mózes gazdának a főispán jó szava se. Bizony csak meg kellett fizetnie a ló árát is, a költséget is. A móri paraszt pénzéhez jutott.

Pedig hát az akai zsidónak is igazsága volt.

Ő a lovat győri vásáron vette igaz pénzen. A kitől vette, lovász-patonai ember volt. Meg is tartotta volna a lovat, de az akaiak mindjárt észrevették, hogy a lónak egyik füle konya. Kinevették, kicsufolták vele. A második napon már az iskolásgyerekek is a zsidó konyafülü lováról beszélgettek. Mózes gazda elgondolta, nem jó lesz ebből. Világ csufjává teszik. Azért is adta el nagy hirtelen a Szürkét a móri embernek.

Mindent be tudott bizonyitani. A lovászpatonai ember is megvallott mindent. Övé volt a Szürke. Az ő kezén is konya volt a füle. Azt is biztosan tudja, hogy a ló hét éves. Utolsó csikófogát már az ő kezén vesztette el. Ő egy bobai – vas-vármegyei – embertől vette a devecseri vásárban.

Eddig hát még mindenkinek igazsága volt. Sógor Jánosnak is, a móri embernek is, Mózes zsidónak is s a lovász-patonai embernek is. De ki fizeti meg Mózes zsidó pénzét?

Menjünk tovább. Folytassuk csak a vizsgálatot. A végén csak megakad valaki a horgon. A ki ellopta Sógor János lovát. Az fizeti meg Mózes zsidó pénzét.

Volt Veszprém vármegyének egy főcsendbiztosa. Égre-földre megfogadta, hogy ő előkeriti a lókötőt. A lovat kézről-kézre adják. Nem is holmi apró dolog a ló. Nem keveredik ugy el, mint a gombostű a szalmakazalban. Azután épen ez a ló egyik fülére konya is. Szürke ló is sok van, hét éves kancza is sok van, de fél fülére konya ló csakugyan nincs több a világon. Ismertetőjele tehát kétségtelen.

A csendbiztos utána iramodott a bobai embernek. Megtalálta. De a bobai ember is kimutatta igazságát. Ő is jó pénzen, nyilt vásárban vette a lovat Kaposvárott, Somogy vármegyébe kebelezett zseliz-kisfaludi zsidótól. Tanui ezek meg ezek. Megmondta nevüket nyugodtan.

No most már nyomon vagyunk. A főcsendbiztos tele lett örömmel és dicsekedéssel. A zseliz-kisfaludi zsidó ki nem tagadhatja magát. A tanuk ugy vallanak, mint a karika-csapás. A zsidót nyakoncsipjük.

Dehogy csipjük. Tanukra nem is lett volna szükség. Hiszen a zseliz-kisfaludi zsidó derék, becsületes, vagyonos és komoly ember. Igenis ő adta el azt a konyafülü Szürkét a bobai embernek, még most is megvan róla a lólevele, melyet az eszéki czédulaház állitott ki, mivelhogy azt a lovat ő az eszéki vásáron vette Ivanits Stéva nevü erdeviki rácztól, a kit jól ismer s a ki bizonyára utbaigazitja a csendbiztos urakat, honnan került a ló.

Nohát menjünk Ivanits Stéva után túl a Dráván lévő országokba.

Mennénk ám, de valami nagy baj kezd mutatkozni.

A vizsgálat folyik már két év óta. Tömérdek pénzébe került eddig is a kincstárnak. Ki fizeti azt meg? Lesz-e majd a lókötőnek annyi pénze? De lesz-e majd lókötő is? Eddig nincs: ez már bizonyos.

Hát hiszen épen azon fáradozunk, hogy legyen. Igaz, hogy az irások kezdenek sokasodni, halomszámra gyülni. A sok átirat, megkeresés, felelet, kihallgatás, tanusitvány, jelentés, melléklet, erkölcsi és vagyoni és honossági községi bizonyitvány már kezd a nyakunkra nőni, csak ugy fuldoklunk benne.

Az a Szürke sok galibát csinált. Már készülnek róla az élczek és adomák. A kaszinó urai egyébbel se üdvözlik már a vármegye urait, csak ezzel a szóval:

– Mennyire vagytok már a Szürkével?

De mindez semmi baj. Arravalók a fiskusok, komiszáriusok, főbirák és esküdtek s mindenféle iródiákok, hogy végezzék a munkát.

Más baj fenyeget.

A Szürke a lovász-patonai ember kezén vetette el az utolsó csikófogát, a baj keletkeztekor tehát hét éves volt, most pedig már kilencz éves. Ámde, ha a sok kézről-kézreadás idejét összeszámitjuk, kijön már összesen vagy tizenkét esztendő. A bobai ember kezén még csak szopós csikó lehetett a Szürke. Szopós csikót pedig nem szokás vásárra vinni. De egyébként ő is ugy vette már, mint korbeli igás lovat.

Miként lehet mindezt megérteni?

A főcsendbiztos nem sokat törte a fejét. Neki nyoma van, megy rajta. Ott a rácz ember, az utolsó gazdája a Szürkének, azt meg kell nyaggatni kissé.

De a rácz embert se lehetett megnyaggatni. A nap se olyan világos, mint a mily világosan bebizonyitotta, hogy ő meg a konya félfülü Szürkét a szabadkai vásáron vette derék, becsületes, fekete, vastag bajuszu magyar embertől, még pedig kiskuntól, a kinek becsületes neve Keserű Márton, szélmalmos molnár, lakik pedig Kun-Szent-Miklóson, a Szék-tó partján a 666-ik számu házban. Majd ő megmondja a Szürke eredetét.

Meg is mondta.

Ő a Szürkét örökségben kapta az ipa után, a kit áldjon meg az isten haló földjében is.

– Mikor halt meg az ipa?

– Szent András napján mult tizenhat esztendeje. Ittas fejjel leesett a padlásról, abból származott veszedelme.

– Hát a szürke már tizenhat esztendős volna?

– Van, uram, van. Sőt korosabb is. Hiszen mikor örökségben rám szállt, akkor is volt már vagy nyolcz esztendős. Jó huszonnégy-huszonötéves bizony már istenadta férge!

– Hát az ipa hol vette a szürkét?

– Maga nevelte uram, maga. Megesküszik rá minden szomszéd.

Meg is esküdött.

Nos, most már nem lehetett tovább menni. Meg szünt minden nyom. Vége a világnak. Csufság lett az egész vizsgálatból. A hét esztendős Szürke a vármegye kezén huszonöt esztendős lett két év alatt. Ez már pedig csakugyan lehetetlen. Valahol valami titok van a dologban. A közt a sok becsületes ember közt, a kié volt valamikor a Szürke, mégis csak kell lenni lókötőnek vagy orgazdának. De melyik az? Hiszen mindegyik meg tudta az ő tökéletes igazságát bizonyitani.

Tegyük félre az ügyet s hallgassunk róla. Nehogy ugy járjon vármegyénk, mint Ugocsa. Utóbb példabeszéddé válunk. A minthogy a főcsendbiztos elő nem hozta volna a dolgot a világért se.

Csakhogy Mózes gazda, az akai zsidó nem hallgatott. Fogadott ügyvédet s nyakunkra járt. Hol az ő pénze?

Mózes gazdának bizonyára visszajárt a ló ára. Ha ő tőle a móri paraszt számára behajtották: az ő számára is be kell hajtani valakitől. Tökéletes volt az igazsága.

El sem engedhette pénzét. Hiszen szegény falusi boltos zsidó volt. Felesége, édes anyja, nyolcz gyereke kért enni naponkint. Egész vagyona se ért ötszáz forintot. Abból csak el nem engedhetett százat.

Mind igaz ez. Hanem azért szegény ember ne igen keresgesse az igazságot. Nem győzi. Az igazság is olyan, mint az arany. Mélyen van a föld alatt. Bizonyos, hogy ott van valahol, de mire leérünk hozzá, több pénzbe kerül, mint a mennyit ér. Éhen lehet halni mellette.

De ki ellen inditsa hát pörét?

Sógor János ellen nem indithatja, mert hiszen övé a ló. Tőle lopta el valaki.

Keserü Márton ellen se indithatja, hiszen a lovat ő az ipától örökölte, az ipa pedig csikó korától kezdve nevelte. Keserü Márton nem oka a Mózes gazda kárának.

De máskép se oka. Ő a lovat igaz jószág gyanánt adta el az erdeviki rácznak s az a ló nem is volt a Mózes gazda lova. Annak a lónak már huszonöt esztendősnek kell lenni, holott a Mózes gazda lova ma se több kilencz esztendősnél.

Az ügyvédek összedugták a fejüket s elhatározták, hogy a lovász-patonai embert szólitják a biróság elé. Attól vette a lovat Mózes gazda, annak adta oda a pénzét, tehát az fizesse vissza pénzét is, költségeit is.

Okos ügyvédek nem is tehettek egyebet. Ám a lovászpatonai ember kereskedjék tovább. Ott a bobai ember, ott a zseliz-kisfaludi zsidó, ott a rácz, valamelyiket fülelje le ő is.

A lovász-patonai ember azonban lefülelte valamennyit, még a kun-szent-miklósi szélmalmos molnárt is. Az ő ügyvédje igy látta jónak. Mindegyiket beidézte a biróság elé szavatosnak. Álljanak jót a Szürkéért!

Beletelt egy esztendő, mire minden alperes megkaphatta az idézést. Akkor aztán elkezdték a tárgyalást. Volt ügyvédje mindenkinek. Akkora pör kerekedett nemes Veszprém vármegye törvényszéke előtt: beillett volna csődpernek is.

Minden ügyvéd tagadott mindent. Senki se hallotta Mózes gazda hirét. Senki se volt semmiféle vásáron. Senki se adott el se Szürke, se konya fülü lovat senkinek. Mindenki ötven tanura hivatkozott egymás ellen.

Különösen tagadták, a mi természetes is, hogy Sógor János lova azonos lenne Keserü Márton egykori lovával. Az egyik vén ló, a másik javakorabeli.

Valahol valaki kezén más ló került a világtörténetbe. A kitől a más ló került: azon kereskedjék a zsidó, ne ő rajtuk szegény alpereseken, de sőt inkább fizesse meg sok rendbeli perköltségüket.

Azt is tagadták, hogy a Szürke kilencz éves, azt is, hogy huszonöt éves. De még azt is tagadták, hogy akármennyi éves. Hiszen a csikóról nem vezetnek faluhelyen szegény emberek anyakönyvet. A csikónak nincs se keresztapja, se keresztanyja, se keresztelő papja.

Azt is tagadták, hogy a Szürke konya fülü volna vagy lett volna, vagy lehetett volna. Azt pedig kereken tagadták, hogy félfülére lehetne konya ló. Hiszen a két lófül teljesen egyenlő, csakhogy az egyik jobb füle, a másik bal füle. A természet örökös törvénye, hogy ha az egyik konya, akkor a másik is konya. Ha pedig az egyik nem konya, akkor egyik se konya.

Ebben a pörben a természettudományok nagy fejezettel gazdagodtak. A lófül konyaságának fejezetével.

Mit csináljon most már a biróság?

Kihallgatott minden tanut, a ki csak valaha járt a győri, devecseri, kaposvári, szabadkai vásáron. Kihallgatta a czédulamestereket, vásári biztosokat, helypénzszedőket, hajdukat, csárdásokat egymásután. Jó három esztendőbe tellett, mikorra az összes vármegyéktől megérkeztek a mindenféle tanuvallomások.

Nem derült világosság semmi kérdésre.

Elrendelte tehát a biróság a szakértők meghallgatását is. Javasolta ezt minden ügyvéd és minden peres fél. Nem is lehetett másként.

Milyen a konya fül?

Mitől támad a konyaság?

Van-e időleges és van-e idült konyaság?

Hány esztendős a Szürke?

Hány esztendős korában hullatja el a ló az ő utolsó csikófogát?

Mindez olyan kérdés, melyre a felek, az ügyvéd urak s a biróság megfontolt nézete szerint csak a szakértő orvosok, állatorvosok, gyógykovácsok, lókupeczek s ménesintézeti igazgatók tudnak megfelelni. Leginkább pedig a vásározó czigányok, mivelhogy konya fülü ló másoknál ugy se található, mint náluk. Az ő kezükre kerül utóbb valamennyi.

Mert a lónak a füle a legnagyobb ékessége. Se szeme, se orra, se sörénye, se farka, se állása, se mozgása nem oly különös disze, mint a füle. Ez a finom, szőrös, mozgékony és tiszta edény a ló lelkének mutatója s hű hirnöke. A ló arcza kevés indulatot tud hirül adni, de a füle minden indulatát, minden gondolatát pontosan megmutatja. A lóból rossz szinjátszó lett volna, de füleivel többet tud, mint a világ szinművészei összevéve. A hogy figyel; a hogy jobbról, balról, előlről vagy hátulról hallja a hangot; a hogy a hangot felismeri: emberhang-e, gyermeksirás-e, fülemile dal-e, vagy farkasorditás, füttyszó vagy ágyudörgés, édes zene vagy kocsizörgés: mindezt füleinek százféle bájos mozdulatával nyomban hirül adja. Hát a mikor haragszik, ravaszkodik vagy jó kedve van, a mikor gyülöl vagy szeret valakit s játszani vagy viaskodni akar, a mikor lesunyja vagy büszkén tartja füleit: mindez csoda és gyönyörüség.

Nem is lehetne a lovon és urán nagyobb csufot tenni, mintha orvul levágnák a ló fülét, mint a kutya fülét. A mig füle megvan: uraságnak való, ezer forint az ára. Ha fülét levágnák: sátoros czigánynak való, husz forint az ára. Ha herczeg méneséből származott is.

Hátha a fül konya? Ha lehajlik, mint a sertésé? Ha lekonyul, ha lóg, ha szél himbálja, mint a boklyót a csizmaszáron?

Ez már veszedelem. Ilyen lovat nem tart kocsija előtt, a ki még ad valamit a világra. A konya fülü ló gazdájáról mindenki tudja első pillanatra, hogy koldus, gyámoltalan, tedd ide, tedd oda ember, a ki még sohase látott öt forintot egy csopron. Hiszen ha ember volna, inkább elbujnék a harasztban, semhogy ilyen lóval kijőjjön az utczára emberek közé.

De mit szólnak már a szakértők?

Szólnak azok. Van-e valami a világon az egek magasságától a tengerek mélységéig, a mit ők ne tudnának? Tele irnak ötven árkus tiszta papirost. Kifejtik, hogy a konyaság vagy öröklött baj, vagy egyes véletlenség, vagy idegbénulás, vagy külső erőszak, vagy mérges légycsipés következése vagy valami más, de mindenesetre szépségbeli hiba. A csikófog is akkor esik ki, a mikor a lófog már megérett, de ennek idejét biztosan senkise tudhatja. A felnőtt, az élemedett korban levő ló átélt esztendeinek számát a tudomány mai állapotában ugy se lehet biztosan meghatározni. Hogy pedig az a Szürke mennyi idős, ahhoz képest legelőször látni is kellene azt a Szürkét.

Igaz a!

Lám a szakértő tudósok mégis odaütöttek a szeg fejére. A biróság hiába hallgatta ki azt a tömérdek tanut, ha nekik a Szürkét meg nem mutathatta. Még a biróság se mondhat alapos itéletet, mig a Szürkét saját szemeivel meg nem nézi.

Régen elmult félesztendeje, mire a szakértők készen lettek s az ügyvéd urak a szakértők munkáját összekuszálhatták. De abban mégis egyetértett mindenki, hogy addig nem boldogulhatunk: a Szürkét látni kell.

No hallja kend Sógor János: elő azzal a Szürkével!

Megidézi a törvényszék a csákvári embert s megparancsolja neki, hogy a Szürkét hozza magával. Hadd lássák azt a felek, ügyvédek, tanuk, szakértők s a biró urak: erről a lóról van-e hát szó, vagy nem erről?

Hejh, hajh, hol van már az a Szürke?

Sógor János előadja nagy bátran, hogy ő bizony szüretkor mult négy esztendeje eladta már a Szürkét egy dunaföldvári embernek, a ki hajóvontató lovat csinált belőle. Régen kocsiostort csináltak már annak a bőréből, meg kantárt, gyeplőszárat, csizmatalpat. Nincs olyan ló, a ki a hajóvontatást annyi ideig kiállja, azután az ő Szürkéje már öregecske is volt az istenadta.

Igy lett vége hát annak a Szürkének.

Elmult a Mózes zsidó is. Ő már szegény abbanhagyta volna a pörösködést, de a sok ügyvéd, tanu, szakértő tovább pörlekedett a költségei után. Ezt már Mózes meg nem birta, elkivánkozott ősatyjának Ábrahámnak kebelébe. Nyolcz gyereke tizennyolcz felé ment szét a világba.

AZ ASSZONY BOSZNIÁBAN.

Kóborlásaim közben különösen ügyeltem arra, miként bánik a mohamedán az asszonyokkal. Az igazi műveltségnek ismertetőjele nem a szappanfogyasztásban, hanem abban van, minő figyelemmel, minő gyöngédséggel bánik valamely nép a nőnemmel, mennyi jogot, mekkora hatalmat biz rá a házban és a házon kivül, s az esküvőtől a temetőig.

De nem az a kérdés, hogy miként bánnak a lányokkal s az ifju szép nőkkel. A lányt s az ifju nőt megbecsüli a vad kurd s a vad hegyi szerb is. A szépség és ifjuság önmagában nagy hatalom, mely hóditani tud, parancsolni képes, tekintélyt tart, jogokat gyakorol, mert a jutalom is, melyet osztogat, nagy, édes s másutt meg nem szerezhető.

De miként bánnak az öreg asszonyokkal, a kik már sem nem szépek, sem nem kedvesek, sem haszonra, nehéz munkára nem képesek?

Érdekes tanulmányra tehetünk szert a déli szlávoknál e kérdésben. De ott leginkább, a hol mohamedánok és keresztyének vegyesen laknak együtt. S bizony meg kell vallanunk, hogy Mohamed követői hasonlithatlanul jobban megbecsülik az asszonyt, mint Krisztus követői. Pedig Mohamed csak a gyönyörök edényének s nem isten anyjának tartja a nőt. A hegyi szerb, a délszláv csak festett képben tiszteli Máriát, s azt is csak ugy, ha a kereszt is melléje van festve, de nejét és anyját csak annyira, gyakran annyira sem becsüli, mint juhát, kecskéjét vagy lovát.

A nő csak teherhordó a déli szlávnál, ő végzi a házi munkát, ő végzi a mezei munkát. Ő hordja a vizet embernek, állatnak; ő hordja a tüzelőszert az erdőről. Ő etet gyereket, embert és állatot; ő szövi, fonja és himezi magának és családjának minden ruháját. Ha vásárra megy férjével együtt, ő viszi nyakán a terhet, melyet el akarnak adni s ő viszi vissza, melyet a vásárban vesznek. Az erős férfi mellette kezeit lóbbázza és csibukjával foglalkozik. Gyakran a férfi mellette lóháton ballag s egészen természetesnek találja, ha a ló mellett felesége gyalog szerrel nyög a teher alatt.

A mohamedán, akár török, akár szláv eredetü, meg nem tenné ezt a durvaságot a világért. El nem követné ezt se ifju, se öreg nővel soha. Lelke felháborodnék magára a gondolatra.

Midőn Berbirnél átmentem a Száván s ráléptem a bosnyák területre, a legelső jelenet, mely szemembe tünt, a nő iránti különös gyöngédség volt.

Kocsi jött velem szemközt s a Száva partjára sietett.

A kocsi igen szegényes fakó szekér volt, kopott, régi, kicsiny, alig volt rajta valami vas, az egész nem ért pár forintot. Két sovány, vén bugyi ló volt eléje fogva, füstös szinü, ezek sem értek a bőrük árán felül semmit. A két ló minden szerszáma rongyolt kötélből, kóczmadzagból állott. Még gyeplüje is, melynél fogva ügyetlenül rángatta a kocsis a lovak száját.

A kocsiban elől szoronkodva három férfi ült, mind a három mohamedán. Hátul magánosan ült egy asszony.

Két agg férfiu, borotvált kopasz fővel és jókora turbánnal. Bő és fehér bugyogójuk, cserszinü papucsuk, aranynyal himzett egykor értékes mellényük, szines övük és kaftánjuk s erős, jellegzetes vonásu keleti arczuk kétségtelenül elárulá, hogy ők törökök s tán egykor jómóduak lehettek, vagy tán most is azok, daczára a fakó szekérnek és kenderhámnak. A két öreg egymás mellett ült elől a kocsideszkán. Semmi ülésféle nem volt alattuk. Mellettük a kocsi oldalon pőrén ült egy szép, husz-huszonkét éves ifju, serkedező bajuszszal és szakállal, merész, villogó fekete szemekkel. Termetén értékes, himzett sárga mellény, barnapiros öv, fején fez, lábán európai divatu fekete czipő. Az ő feje nem volt borotválva, csak haja tövig lenyirva.

Hátul magánosan, kényelmesen ült egy nő egy kis ülésszalmán s arra helyezett vánkoson. Fekete felső ruhában volt tetőtől-talpig, csak fátyola volt fehér házi vászon, melylyel egész feje, arcza el volt boritva gondosan, ugy, hogy se szeme, se szája nem látszott. A három férfi közül egyik se ült melléje, pedig egyik férje volt s a másik fia. De ez talán kényelmetlen lett volna neki s azért a férfiak inkább szorongottak a kocsi első részén s inkább gyötörték magukat a kemény deszkán s a kényelmetlen kocsi oldalon.

Megálltam és néztem, mit fog tenni ez a kis társaság. Sohasem láttam egész török családot igy együtt s eszembe se jutott volna, hogy ez a lefátyolozott női alak nem bájos, ifju nő.

A kocsi megállt, a férfiak leugráltak róla a puha homokba. Még a legöregebb török is a kocsi oldalon keresztül ugrott le, mi inainak becsületére vált.

Az ifju a lovak elé állott. Az egyik öreg odament a nőhöz beszélgetni, a másik pedig beszaladt egy hánba ott a Száva partján s onnan hóna alatt jó magas zsámolyszéket hozott ki.

Ekkor leemelték a kocsi saraglyáját, a zsámolyt odatették a kocsi mellé s a nőt nagy figyelemmel karonfogva leemelték vagyis lesegitették a zsámolyra s onnan a földre. A nő csak arra vigyázott, hogy fátyola meg ne bomoljon s arczának titkát el ne árulja.

Szentül hittem, megesküdtem volna, hogy ez a nő fiatal is, szép is, előkelő is. A figyelemnek e sokoldalu gyöngédsége egyébre nem engedett következtetést vonnom.

Kiváncsi voltam. Dolgom nem volt s azért elhatároztam, hogy a kis társaságot szemmel tartom. Átmegyek ujra a Száván s ha a társaság Gradiskára megy, odáig elkisérem. Nagyon tetszett az a gyöngédség, melylyel a három férfi e nőt körülvette.

Kocsijukat bevezették a hánba, maguk egy csónakon csakugyan Gradiskára mentek. Én egy másik csónakon utánuk mentem s előbb a gőzhajóállomáshoz értem, mint ők.

Itt egy csomó apró gyermek rajzotta körül a kis társaságot, fiuk és leánykák. S a nőre mutogatva mondogatták egymásnak németül: »nézd, nézd, török nő, török nő«.

A törökök rá se nézve a gyermekhadra, a nőt bevezették az állomásnak egyik elzárt udvarára. A gyermekek nem mertek közel menni s a kapun behatolni, csak a kapu küszöbjéről bámultak a nő után végtelen kiváncsisággal. A török nő kétségtelenül észrevette ezt.

Észrevette, letette fátyolát, kijött a kapuhoz s a gyermekeknek mosolyogva kis czukrocskákat adott s beszélt hozzájuk délszláv nyelven, a mit én nem értettem.

De én mégis jobban elbámultam, mint a gyermekek. A nő valóságos öreg nő volt, lehetett tán hatvan éves is. Egykor talán szép lehetett, de most már sovány, élettelen arcz, tele az öregség redőivel. Ezt az arczot átláthatatlan fátyollal védelmezni bizony nem volt már szükséges. S azért a mi földünkön le is tette már fátyolát.

De én nagy tisztelet érzetével gondoltam arra a török fajra, mely ily határtalan gyöngédséggel tiszteli meg a nőt akkor is, a mikor annak bájai már réges-régen elvirágoztak. A ki a hitvest és az anyát igy megbecsüli, nem barbár az. A soknejüség meg van engedve a töröknek, de az európai mohamedán nem gyakorolja azt. Boszniában és Herczegovinában egyetlen mohamedán sincs, kinek egynél több neje volna. S ám annak meg kell történni, hogy a keresztény jobbágy felszabadittassék a török földesur járma alól, de az nagy bűne az emberiségnek, hogy a felszabaditást a mohamedánok kiirtásával hajtja végre. Több képessége van e fajnak és még sokáig több lesz a miveltségre s a békés államalkotásra, mint annak a hegyi délszlávnak, mely az asszonyt semmire nem becsüli s feleségét még csak felebarátjának sem tekinti.

Ott a hajóállomás előtt fal mellé kuporodva üldögélt egy öreg mohamedán. Arcza, keze, alsó lábszárai feketék voltak a naptól, a kortól, a származástól. Szennyes turbánja, hófehér bugyogója, kék öve, nehéz papucsa. Nem ugy ült, mint a török, hanem ugy guggolt, mint a hogy az asszonyok és az arabok szoktak. Előtte egy vesszőkosár, a kosárban tizennyolcz tojás, ezt árulta. Mellette a falhoz támaszkodva egy vak és sánta koldus mankón.

Oda szólitottam egy ott őgyelgő hordárlegénykét s mondám neki, kérdezze meg, hogy adja az öreg a tojást.

Megkérdezte. Huszonhét krajczár volt az egész. Elővettem három hatost, odaadtam az öregnek s a legényke utján azt mondám neki, adjon a koldusnak öt tojást, a többit visszaajándékozom neki, adja el másnak.

Az öreg elvette a pénzt, nem szólt semmit, csak kezét köszönet jeléül homlokához érintette. Fölállott; nem öt, hanem hat tojást odaadott a koldusnak, a többivel elment a Száva partjára s egy halom fenyüszál árnyékában leült s ott üldögélt egy darabig. Én távolról néztem.

A hordárt odaküldtem hozzá, kérdezze meg, mit csinál az öreg s nem hajlandó-e azt a tizenkét tojást ujra eladni? Mondja meg neki, van itt egy magyar ember, a ki jó pénzen megveszi ismét.

A hordár visszajött s azt az üzenetet hozta, hogy »az öreg nem adja el a tojást ujra, mert az isten azt most már neki adta, hármat megeszik belőle, mert éhes, ma még semmit sem evett, kilenczet pedig hazavisz feleségének, mert öreg és beteges«.

Meghatott ez a felelet. Odamentem hozzá a tolmácscsal s kérdeztem tőle, van-e családja s nagy beteg-e felesége s miből áll vagyona.

Volt egy felnőtt fia, mondá, de az elveszett akkor, mikor Boszniát a mi seregeink elfoglalták. Ő is, fia is Bugojno körül laktak valahol a hegyek között. Fiának családját kiölték a fölkelők 1875-ben, azután jöttek ők Berbirbe. A felesége most már öreg és nagyon beteg, ha allah ugy rendeli, hogy meghal: akkor ő már csak maga marad, de nem marad itt, hanem elmegy a tengeren túl Kisázsiába s onnan többé nem jön vissza, mert már ő is öreg. Ott akar meghalni. Az ő neve Mussza bég Kadinics.

Komorrá tett az öreg török beszéde. Egy üldözött és kihaló nemes fajnak szomoru példáját láttam benne. Már csak neje tartja e földön, hol született s leélte életét. Ha neje meghal: elhagyja honát, mely ugy sem szabad többé s elbujdosik meghalni arra a földre, melyen a próféta járt.

Nagy költészet van a halálban, irtóztató költészet van egy nemzet halálában. S Európa elvégezte, hogy az európai töröknek el kell veszni.

Beszéltek egy esetet nekem egy turjaki bégről.

Hogy és hogy nem történt, a fölkelők 1875-ben egy turjaki bégnek kirabolták házát s megölték feleségét s gyermekeit. A bég néhány barátjával lóra kapott s elkezdte üldözni a fölkelőket a Száva felé. A gyilkosokat nem találta meg, de közel a Szávához talált egy menekülő csapatot, mely állott három férfiból, három asszonyból, három gyermekből és egy falka marhából.