Part 4
De hogy ezt még egyszer akkora értékkel kell megtoldani s igy kétszeres hozományt kell visszaadnia, a férj ezt is szükségesnek tartotta. Az volt a nézete, hogy az elvált ifju nőnek ismét férjhez kell menni, illő tehát, hogy kétakkora hozománya legyen, mint szüzhajadon korában, mikor először ment férjhez. Abban a bolondos nézetben volt, hogy ha elvált asszony a menyasszony, az más, mintha hajadon lány a menyasszony. Jóbarátai sehogyse tudták a fejébe verni, hogy semmi különbség sincs a kettő között. Annyit elismert, hogyha gyermeke van az elvált asszonynak: akkor kevesebb hozomány is elégséges. Mert az uj férjnek legalább a meglevő gyermekért nem kell tovább vesződnie és várakoznia. A miben megint igaza volt teljességgel.
Az átvett hozomány helyett tehát kétszerakkora összeget adott elvált nejének.
Mikor összeszámoltunk s mikor nekem mint jogi képviselőnek mindent át kellett venni: természetesen irást kellett arról adnom, mit veszek át. Az elvált férj elhozta hozzám is barátját, a budai királyi közjegyzőt, hogy a nyugtát ő vegye föl velem.
A pénzzel és értékpapirokkal nem volt semmi baj. A kétszeres összeget el kellett ismernem.
A ruhanemüek, butorok, ezüstnemüek és konyhaszerek is pontosan föl voltak irva. Ezeket is elismertem.
Hanem jött egy pont ezek után. Ez a pont igy szólott:
»Végezetül elismerem s ez okirat aláirásával átadót megnyugtatom, hogy Eszterházy Izidor ur törvényesen elvált nejét, Platz Piroska urnőt hiánytalanul átvettem.«
Ezt kellett volna nekem aláirni.
Odafordultam az elvált férjhez:
– Barátom, ezt én alá nem irhatom.
A férj egész nyugalommal felelt:
– Add elő okaidat, miért nem irhatod alá?
– Először nem irhatom alá azért, mert ez a közszokással ellenkezik. Másodszor azért, mert ha aláirom: e miatt mind a kettőnket kinevetnek. Harmadszor azért, mert erre Platz Piroska urnőtől nincs meghatalmazásom. Negyedszer azért, mert te nekem az urnőt se hiányosan, se hiánytalanul át nem adtad, mivelhogy ő se nem pénz, se nem ruha, se nem butordarab. Végezetül nem irhatom alá azért, mert én az urnőt a vasszekrénybe be nem tehetem, a bankban el nem helyezhetem, egész életemben nem őrizhetem s ha uj férje a közjegyzői okirat alapján engem számadásra von: én róla számot nem adhatok. Hátha időközben fogat huzat vagy az utczán elesik s kitöri a lábát: mivel mentsem én magam, ha most elismerem, hogy hiánytalanul vettem át? Pedig történhetik vele még sok egyéb viszontagság is.
A férj kezébe vette irattáskáját s kikereste abban házassági szerződését. Kinyitotta az irást.
– Én – ugymond – a házassági szerződésben királyi közjegyző és két tanu előtt kötelezőleg elismertem, hogy én Platz Piroska urnőt az ő kedves szülőitől hiánytalanul átvettem, tehát most már a legfelsőbb biróság itélete alapján nekem is kell okirat, hogy én ugy a hogy átvettem, szintén hiánytalanul adtam át. Ez az igazság és az ügyvédi rend. Lehet ez ellen valami kifogásod?
Most akadtam már meg. Mi a manót csináljak? Mig nyugtát nem adok: addig ügyfelem részére nem kapok semmit. De miként irhassak én alá olyan furcsa okiratot? Hiszen még megbizómnak is teljes joga lesz ahhoz, hogy rám megnehezteljen. Közölni pedig nem közölhetem vele ezt a bolondságot.
Gondolkodási időt kértem.
De az én barátom, az elvált férj, mindennap eljött hozzám az ő közjegyzőjével. Délután négy órakor mindig ott volt, soha el nem maradt, még a sátoros ünnep se riasztotta vissza.
Végre is alá kellett irnom az okiratot. De két föltételt kötöttem ki.
Az egyik az volt, hogy az okirat örök titok marad hármunk között.
Megfogadta.
A másik föltétel az volt, hogy az okiratban szavatosságot vállal az iránt, hogy csakugyan hiánytalanul adta át egykori feleségét. Se foga, se füle, se keze-lába nem hiányzik.
Elvállalta ezt is. Sőt még becsületszavát is hozzá kötötte.
No hát akkor isten neki! Az ő lelkén száradt, nem az enyémen.
A BUJDOSÓ HAZAJÖN MEGHALNI.
(Eőry Sándorhoz, öreg táblabiró barátomhoz.)
Nemes öreg barátom!
A megváltó Jézus Krisztus halálának és feltámadásának ünnepén szivből üdvözöllek. Erőben és egészségben, jó kedvvel és boldogságban érd meg ezt az ünnepet még gyakorta.
Nagy időt értél. Láttad a magyart nagynak és kicsinynek, erősnek és lankadónak. Hited, reménységed sohase csökkent. Lelked arany, emlékezésed kincseknek tárháza. Egyik kincsét hadd mutassam meg a mostani nemzedéknek. Szegény Boros Sándor egykori jóbarátod alakját és emlékezetét őrizzük meg a feledés mohától. Engedd meg, hogy a magam nyelvén beszéljem el dicsőséges és szomoru történetét.
* * *
Hadd mondjak valamit származásáról, vér szerint való rokonságáról.
A hagyomány szerint Előd vezér kortársa és bajtársa volt Álmosnak. Együtt vezették ki magyar őseinket Ázsiából. Ma se bizonyos, nem jobb lett volna-e ott maradniok.
A hagyomány szerint és a krónikák szerint Előd fia Szabolcs volt, Árpád apánk egyik hatalmas vezére. Szabolcs vezérnek pedig unokája volt Csák vezér, a kitől sok derék nemzetség származott és él mind e mai napig.
Az pedig már nemcsak hagyomány, hanem történeti bizonyosság, hogy a nemes és nagy Kisfaludy nemzetség eme Csáknak az ivadéka. E nemzetség pedig száz hősnek életével és halálával s két nagy költőnek fenséges alkotásaival gazdagitotta nemzetünk dicsőségét.
Az Előd, Szabolcs, Csák és Kisfaludy nemzetség vére pedig leányágon ott csörgedezett a mi jó Boros Sándor barátunk ereiben s ott csörgedez – hála az égnek – még ma is a Kossuth-fiuk ereiben. Hadd tudja ezt meg tőlem az én nemes barátom Kossuth Ferencz is, noha bizonyára nálam nélkül is jól tudja már.
A nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak volt egy nagybátyja. Apjának testvére: Kisfaludy Zsigmond. Csikvándon lakott, birt és uralkodott Győrvármegyében, a költő apja pedig ugyanabban a vármegyében Téthen. Mind a kettőnek sok gyereke volt, kivált Zsigmondnak sok szép leánya. Ezelőtt száz esztendővel csak ugy nevezték őket a vármegyében: a csikvándi Kisfaludyak, a téthi Kisfaludyak, Sopron-, Vas-, Zalavármegyékben voltak feles számmal más Kisfaludyak is.
Zsigmond urnak talán legszebb leánya volt Erzsike. Ezt feleségül vette Meszlényi János előkelő köznemes és birtokos. Az ő leányuk volt Meszlényi Zsuzsánna, a ki utóbb Kossuth Lajosnak, a magyar faj örökös vezérének lett felesége.
A Manczi leány, más néven Magdolna, szintén szép leány, talán a legfiatalabb, Boros Ferencz előkelő nemesnek és birtokosnak adta szivét és kezét. Tőlük származott Boros Sándor, a ki hát Kossuthnénak unokatestvére s a Kossuth-fiuknak nagybátyja volt.
Hivebb és ragaszkodóbb rokon még nem volt a világon.
* * *
Akadémiai tanulmányait nem tudta befejezni, oklevél birtokába nem jutott. Habzó vére, lázongó képzelete, szilaj hazafi érzése széttépte az iskolai tanulmányok nyügeit. Vivni, uszni, lovagolni, birkózni, fegyverrel bánni, harczra készülni, osztrákot irtani: ezt látta az élet feladatának. Volt anyjának egy hajadonul maradt angyalszivü testvére, Kisfaludy Fánni. Ezt is határtalanul szerette. Ha ennek szelid szavai, édes tanácsai nem mérséklik: bizony fiatal korában már fejjel ment volna a balvégzet szirtfalának.
Kossuthban a magyar nemzet föltámadását, üdvét, életét, dicsőségét látta. Az volt a szavajárása:
– Két fia volt az atya-uristennek. Az egyik Jézus Krisztus, a másik Kossuth Lajos. Nem is lesz több soha.
Nemzetőri kapitány lett s ez maradt függetlenségi harczunk végéig. Jó oka volt rá. Nem életkora miatt nem lépett át a honvédséghez, hanem sok dolga miatt. Győrvármegye volt akkor a fő hadi út. Arra menekült Jellasich, arra futott Windischgrätz, arra futott áprilisban is, augusztusban is a Komáromot ostromló osztrák sereg. Osztrák, magyar, orosz hadsereg, hol előre, hol hátra ismételten arra vonult keresztül. A mi seregeinket segiteni, az ellenséget zavarni, tisztjeit és katonáit elfogdosni és lefegyverezni, hadizsákmányt gyüjteni, népünkben a hadi buzgóságot ébren tartani: ez volt az ő dolga.
Ki nem fáradt soha. Gyors volt, mint a madár. Azt hitték róla, hogy hétszámra nem alszik. A futó ellenséget kimondhatatlanul pusztitotta. Volt módja és alkalma hozzá elég.
Különösen haragudott a magyarokra, ha efféléket talált az ellenség hadsoraiban.
Elfogta Wouwermans őrnagyot, a ki rokonságban állott Marczaltő urasszonyával, az utolsó Amade grófnővel. Az őrnagy szenvedélyes ember, haragos katona volt. Még Boros Sándor kezében volt, mint fogoly, s mégis bátran szemébe mondta, hogy ott öli meg, mihelyt kiszabadul, a hol megtalálja.
Röstellte a vitéz őrnagy, hogy őt katonái közt egy nemzetőr elfoghatta.
Boros Sándor nevetett erre a nagy haragra.
– Én nem öllek meg német, pedig megtehetném, mert nagyon tisztelem rokonodat, Amade grófnőt.
A grófnő férje, báró Üchtritz, idegen volt, porosz volt, de hősi vitézséggel harczolt mellettünk a háboru végéig.
Boros Sándor elfogta gróf Almássy Kálmán ezredest is, a ki az osztrák hadseregben szolgált. Elvette tőle gyönyörü lovait s egész tarisznya aranyát. Csakhogy az aranyat emberei közt osztotta szét, a kik éltek-haltak érte.
De már ezt az osztrák sereg nem türhette. Egy szakasz svalizsért küldött ellene, élve, halva meg kell őt keriteni. Valami kémjük lehetett a svalizséroknak, Borost becserkelték, megközelitették.
De Boros Sándort elfogni nem lehetett.
Gróf Almássy egyik lovára felugrott amugy pőrén, a svalizsérok közt szétrugott s ugy elvágtatott előlük, mint a vihar. Csak a porát látták arra Marczaltő felé.
De azért utána iramodtak. Dobogott a föld alattuk.
Marczaltőn épen vásár volt. Berobban a vásáros nép közé Boros Sándor. Maga, lova vérrel, porral tele. Harsogó hangon belerivall a zsivajba.
– Fiaim, honfitársaim, magyarok! Én vagyok Boros Sándor. Üldöz a német. Befordult már utánam a határba, mindjárt itt lesz. Fejszére, kaszára fiaim!
Elég volt ez a szó. Tombolt a nép haragjában, lelkesülésében. Mire a svalizsérok a város végére értek, Boros Sándor sereget vezetett ellenük. Fejsze, kasza, vasvilla volt a sereg fegyvere.
De ugy elszelelt erre a szakasz svalizsér, Téthig meg se állt. Sőt a mikor éhesen, szomjasan, fáradtan ebédhez ült, őröket küldött ki akkor is nagy messze Marczaltő irányában: nem jön-e rájok a kurucz Boros Sándor?
* * *
Vége lett a harcznak. Az ország kormányzója menekült délfelé.
Boros Sándor feljött Pestre. Elviszi, megmenti a Kossuth-fiukat. Elviszi a Bakonyba, sürü erdőbe, isten háta mögé, a hol ellenség meg nem találja őket. Ott nevel majd ő belőlük hősöket, hazafiakat, legyőzhetetlen bajnokokat. A kik majd, a mikor eljön az idők teljessége, kirontanak onnan s mint egykor Csaba vezér, szegény eltiprott Magyarországot megtisztitják az ellenségtől.
Ez volt álma, reménye, vágyódása. Istenek szivéhez méltó gondolat.
Volt a Bakonyban Zámory Kálmánnak egy erdei uradalma. Ő is unokatestvérük volt a Kossuth-fiuknak, az ő anyja is Meszlényi-lány volt, Kisfaludy-vér, a kormányzó feleségének testvérje. Oda akarta vinni, ott elrejteni a fiukat.
Ferencz nyolczéves volt, Lajos Tivadar ötéves. A család beleegyezett. Hiszen Boros Sándor is nagybátyjuk volt. Fölrakta őket a Mari szobalánynyal együtt kocsira s mikorra az öreg este beállt, már ott volt velük a Bakony sürüjében.
Ott voltak utóbb Guyon Richárd grófnak, a győzelmes honvédvezérnek gyermekei is. Neje Splényi Mária báróné volt s ennek testvére birta akkor Zámory bakonyi uradalmát.
Mi történt azután ott a fiukkal, majd elmondom máskor.
* * *
Boros Sándor három évig itthon bujdosott. Érdekes és szomoru történet bujdosása.
De a mikor lehetett – kiment Kossuth után Amerikába.
– Ha Kossuth meg nem maradhatott e földön… én se maradhatok meg!
Ez volt szava. S az ő szava férfiszó volt.
Negyven esztendeig nem jött róla hir. Egy ideig kérdezősködtek utána. Azután már nem is kérdezősködtek. Hiszen nem élhet már ugy se túl a nyolczvan éven. És azután azok is elmultak már, a kik ismerték, a kik szerették, a kik együtt harczoltak, együtt szenvedtek vele. Elmult élet, elenyészett hang, ki hallgatóznék utána?
Egyszer aztán visszaszállott az égbe Kossuth nagy lelke is. Hamvait hazahozták tiz év előtt. Itthon marad most már örökre.
Hejh, Boros Sándor, öreg kurucz, dicső nemzetőrünk, nagy bujdosónk, tudod-e azt, hallod-e azt túl a tengeren, idegen világban, az emberélet végső határain, hogy istened és örök bálványod: Kossuth Lajos itthon van már s nem is hagy el bennünket többé?
Megtudta, meghallotta.
Győrnek városában, a karmelita barátok közelében van egy ház, ugy hivják: Egerváry-ház. Hajdan Mauschberger-ház volt a neve. Néhány év előtt a ház kapualjában halottat találtak. Ősz, öreg, roskadt alakot. Száz esztendőnek zománcza nézett le róla. Mellette pisztoly, szivében golyó. Nyilván maga vetett véget életének.
Ki volt! Senki se ismerte. Soha se látták Győrött.
Azt mondják: kérdezősködött egy asszony után, a kiért egykor minden férfisziv lángban égett, de a ki már ötven éve porladoz a temetőben?
És megkérdezte azt is: áll-e még a csikvándi kuria, s élnek-e még azok vagy maradékaik, a kik egykor urai voltak?
Meg akarta tudni: van-e még, a ki ő rá emlékezik?
* * *
A világi hatóság senkit se talált, a ki a halottat fölismerte volna biztosan. Pedig azt is beszélték, irás volt nála ezzel a négy szóval: »Én Boros Sándor vagyok.«
* * *
Nemes öreg barátom!
Te vagy élő tanum, hogy ez a történet igaz történet.
A KEDÉLYES NÁDORISPÁN.
Egy érdekes adomát közlünk itt József főherczegről, az ország nádorispánjáról, mely érdekesen tünteti föl azt a kedélyes jó viszonyt, mely közte s a karok és rendek közt fennállott. Kicsiny dolog ez, de a benne szereplő egyének és a kor jellemzése czéljából megérdemli a fölemlitést.
Az 1836-iki országgyülés országos állandó küldöttséget rendelt ki a Buda és Pest városok közt épitendő állandó hid előmunkálatai tárgyában.
Fontos kérdés volt ez akkor.
Hogy állandó hid legyen: ebben csak megegyeztek volna a tekintetes karok és rendek. De már abban, hogy a nemes ember fizessen-e hidvámot, mekkora legyen a hidvám, mikor szálljon a hid a nemzetre, miként legyen a hid örökké fentartható s a »hid örök fentartását biztositó tőkesomma« igazságos meghatározása miképen történjék, melyik város miként legyen a hid rendőre, mikor a hid a két város közt fekszik, parancsolhasson-e a nemes embernek a rendőr: mind e kérdésekben vége-hossza nem volt a vitatkozásnak.
Elvégre a rendek megegyezni nem tudván, ősi szokás szerint küldöttséget választottak; vesződjék a kérdéssel a küldöttség, készitsen javaslatot s ha az nem talál jó lenni, legalább üthetik érte a küldöttséget.
A küldöttségnek egyik Tiszán-inneni tagja Zsedényi Eduárd volt, akkor még Pfannschmid néven. Őt ismerte még a legujabb nemzedék is. Egyik Dunán-tuli tagja Kocsi-Horváth Sámuel volt. Veszprém vármegye második alispánja és követe, ki e küldöttségben való részvétele czimén később királyi tanácsosságot kapott. E kitüntetéssel akkor a »nagyságos« czim járt, e czim pedig akkor nagy dolognak tekintetett.
Felette érdekes kérdés volt ezen az országgyülésen a Nemzeti Játékszin kérdése is, melyre a nádorispán adott volna telket s mely Pesten országos költségen lett volna épitendő. E fölött is sok vita volt, kivált a kerületi ülésekben, mert a bécsi kormány sehogyse akarta az ügyet előmozditani, az aulikus mágnások és követek a bécsi kormánynyal tartottak, de egyébként is gróf Széchenyi István és Pestvármegye közt kiegyenlithetlen nézeteltérés volt e kérdésben. Széchenyi nagy, monumentális, mintaszerü szinházat akart, de ehhez még nem volt pénz; Pest vármegye pedig azonnal épiteni akart olyat, a milyen telik.
Szóval sok volt az ellenkező nézet e kérdésben is. Szükséges volt tehát erre is országos küldöttséget választani.
De kikből álljanak a küldöttség tagjai? Ez volt már csak a nehéz kérdés.
Holmi poéta ember abban az időben követté nem igen lehetett. Kölcseyt már régen haza küldötték a Bécsből felizgatott szatmári konzervativek segélyével. Fáy András szerény ember volt s egyénisége döntő sulylyal nem birt. De különben is egy ember alig jöhetett számitásba s Fáy már az állandó hid küldöttségében is benne volt.
Kellett vagy harmincz ember. Legalább hét-nyolcz a főrendek közül, egy az egyházi főrendből, kettő a királyi táblától, egy-egy ember Horvátországból, a szabad kerületekből s a jelen nem levők küldötteiből s három-négy minden megyei kerületből s a szabad királyi városokból.
Hogy a nádorispánt kérjék fel az elnökségre: ebben mindnyájan megegyeztek. Hogy a harmincz választott ki legyen: ebben sehogyse egyeztek meg.
Végre egyik kerületi ülésben azt mondá gróf Széchenyi István:
– Urak, bizzátok a nemzeti szinház kérdését arra a küldöttségre, melyet az állandó hidra már megválasztottunk.
Beöthy Ödön odakiált:
– Mit ért a hidküldöttség a szinházhoz?
Gróf Széchenyi felhuzza szemöldökét a feje tetejére s odafelel Beöthynek:
– Annyit csak ért a szinházhoz is, mint a lánczhidhoz.
A karok és rendek hatalmas kaczagásban törtek ki. Nyilvánvaló volt, hogy a hid-küldöttség összes tagjai közül még lánczhidat senki se látott.
Ez ülésben nem volt határozás. De az urak jó kedvvel mentek szét s oly bolondságosnak tetszett Széchenyi ötlete, hogy szinte kedvük kerekedett azt elfogadni.
Pedig nem is volt olyan nagyon bolondságos.
A döntő sulyu férfiak: Deák Ferencz, Bezerédj István, Palóczy László, Beöthy Ödön, Klauzál Gábor, Pázmándy Dénes, Bernáth Zsigmond, Borsiczky István, Kubinyi Ferencz stb. a nemzeti muzeum országos küldöttségében foglaltak helyet. A hid-bizottságban kisebb sulyu férfiak voltak és Széchenyi arra számitott, hogy a hidkérdésben az övé levén a döntő szó és befolyás: az övé lesz majd a szinház-kérdésben is.
E számitását közlé Deákkal is. Deák a sikert minden áron óhajtotta s azért pártvezéri tekintélyének segélyével kieszközölte, hogy a nemzeti szinház kérdése is a hid-bizottsághoz utasittassék.
A bolondságos ötlet tehát országos határozattá, sőt törvénynyé vált.
Igy lett Kocsi-Horváth Sámuel is nemzeti játékszini országos biztos, holott eddig még soha szinházat nem látott.
A bizottság rendszerint a megyeház egyik termében tanácskozott. A folyó tanácskozásokban természetesen a nádorispán ritkán vett részt, helyette rendszerint a legidősb prelátus vagy zászlós ur elnökölt.
A viták hosszadalmasak s néha hevesek voltak. Megegyezésre alig volt remény.
Egy alkalommal szóba jöttek mellékesen s pipaszó közben az ország legjobb borai. Ugy tetszik, e tájban jelent meg Vörösmarty »Rossz bor« czimü költeménye, hol panaszban tör ki a költő:
Költődnek oh hatalmas Hunnia, Légyétetőt engedsz-e innia?
Szóba jött a somlyai bor is s félkomolyan, féltréfásan megrohanták Kocsi-Horváth Sámuelt, hogy ő mint veszprém-vármegyei követ, köteles somlyai borral a bizottságot megvendégelni. S erre ő annál szivesebben vállalkozott, mert az ellenkező nézetü Széchenyinek be akarta bizonyitani, hogy a magyar bor csakugyan jobb a világ bármely idegen boránál.
Rögtön irt Veszprémbe s hozatott fel somlyai bort a legjavából.
Harmad- vagy negyednap mulva épen ülés alatt jön be hozzá a tanácskozó terembe tiszti katonája s jelenti, hogy a bor megérkezett.
– Nagyon jól van – felelte Kocsi-Horváth.
Ezzel odafordult a bizottsághoz:
– Uraim, a somlyai bor megérkezett, ma délben 1 órakor szivesen felkérlek benneteket egy kis barátságos ebédre.
Tiszti katonájának kiadja az utasitást:
– Vidd a bort a Palatinushoz, mondd meg neki, tisztelem, hütse be a bort, déli egy órakor odamegyünk ebédre, legyen jó ebéd. De a borra vigyázz, ki ne cseréljétek, magával a Palatinussal beszélj.
– Értem nagyságos uram! – szólt a tiszti katona, sarkon fordult és elment.
Kocsi-Horváth Sámuel persze a Váczi-utczán levő Nádor-vendéglő vendéglősét értette, kit a követek maguk közt csak »Palatinus«-nak neveztek s kinél ő maga is szállva volt.
De a tiszti katona magát az igazi Palatinust értette, József főherczeget, s odavitte fel a bort és izenetet.
Ott valamelyik gróf Szapáryval, ő fensége katonai adlátusával botlott össze a tiszti katona s arra parancsolt rá, hogy őt mindjárt vezesse be a Palatinushoz, mert izenetet hoz hozzá.
Az adlátus majd kidobatta a katonát borával és izenetével együtt s jól összeszidván, keményen kiutasitotta.
A tiszti katonát Lódor Jánosnak hivták. Kemény legény volt, jól ismertem, még vén korában is. Nagyobb urat pedig sehogyse ismert, mint alispánja, a ki követ is és királyi tanácsos is ezenfelül. Neki holmi gróf és adlátus nem parancsolt.
A nagy zajra, kiabálásra, mikor már Lódort vasra akarták verni, figyelmessé lőn a véletlenül arra menő főherczeg nádorispán s kérdezősködött annak oka iránt.
Az adlátus jelentést tett.
A főherczeg odafordul a katonához, hogy mit akar az izenettel s a nagy ménkü pinczetokkal?
Lódor katonásan üdvözli s bátran odaszól:
– Tisztelteti a nagyságos alispán ur a fenséges urat, tessék ezt a somlyai bort behüteni, déli egy órakor ide jön ebédre a megyeháztól az egész országos deputáczióval s tisztelteti, legyen jó ebéd.
A jóságos nádor mindjárt megértette a tévedést, jóizün mosolygott s azt felelte:
– Mondd meg fiam a nagyságos urnak, tiszteltetem én is és az urakat szivesen látom ebédre, de nem egy órakor, hanem három órakor. Addig is majd izenek még nekik.
Lódor megvitte az izenetet. Az urak ott a vármegyeházán majd hanyatt estek, mikor ezt meghallották. A legnagyobb zavarba jött maga Kocsi-Horvát Sámuel, az alispán. Miféle stomfax embernek tartja őt most már az öreg József főherczeg nádorispán. Azonban csakhamar megjött a nádorispán udvari kamarásának meghivója az ebédre, délutáni három órára. A meghivón rajta volt, hogy a somlyai bor jól be lesz hütve s lesz jó ebéd is.
Ezen az ebéden s ennél a bornál az urak véglegesen megegyeztek mind a lánczhid, mind a nemzeti szinház kérdéseiben. Másnap már a jegyzőkönyvet is aláirták.
Lódor utóbb lovas huszárja lett a vármegyének s gyakran mondá ifjabb társainak, ha ő nem lett volna: ma se volna lánczhidja az országnak.
AZ A SZÜRKE.
A régi vármegyénél történt az eset. Sok mulatság származott belőle.
Egy móri paraszt lovat vett az akai zsidótól. A zsidó neve Mózes volt. Akkor még nem volt divatban se az Izidor, se az Adolf, tehát csak Mózes volt a neve. A ló ára nyolczvan forint.
A ló szürke, hét éves, kancza. Volt különös ismertetőjele is. A balfüle kissé konya volt.
Konya!
Mit jelent ez a szó? Majd a történet folyamában erre is rájövünk.
A móri paraszt összefogja a Szürkét a Pej lovával s valami dolgában bemegy Fehérvárra. Megáll kocsijával a piaczon, beszól a boltoshoz valami ügyét-baját rendbehozni s megy ki megint a kocsihoz. Nagy bámulatára a rúd mellett csak a Pej búsul. A Szürke nincs ott. Eltünt. Csak a szerszáma fekszik a földön, a Pej már bele is tipródott.
Körülnéz, megvakarja a füle tövét.
– Hát-e meg már micsoda? Hova lett a Szürke?
Erre a szóra csak oda áll az orra elé egy csákvári paraszt. Kezén a kötőfék, a kötőféken a Szürke.
– A Szürke itt van. Láthatja kend, ha szeme van. De a ló az én igaz jószágom. Nincs három hete, hogy ellopták a legelőről. Az én becsületes nevem Sógor János, lakásom Csákvár városában. Hát kend ki lova fija? Hogy’ híják? Hova megy haza a kutyája, a mikor a mezőn elunta magát? Most már kend fizeti meg a költségemet. Megyünk a kapitányhoz.
Nesze neked móri paraszt! Lopott lovat találtak a kezén. Bizony azt elvették tőle hevenyében. Ez az igazság. De még a költséget is meg kell fizetni. Három hétre a ló munkájáért hat forint harmincz krajczár. A ló keresése két forint negyven krajczár. A panduroknak áldomást is kellett fizetni, de isten neki, ezt Sógor János elengedi. Csakhogy megkerült a lova.
Elmentek a kapitányhoz. A kapitány irásba tett mindent. Hiába mondta a móri paraszt, hogy ő igaz járatbeli ember, ő a lovat jó pénzen, nyilt vásáron az akai Mózes zsidótól vette. Már most mi lesz az ő kárával?
A kapitány megnyugtatta.
– Igazad van, jó ember. Azért kapod az irást. Azért eresztelek szabadon. Különben becsuknálak s kocsid és Pej lovad is elvenném. Most eredj haza. Keresd pénzedet a zsidón. Majd az megfizeti.
De bizony nem fizette. Akán a főispán volt az uraság. A főispán nagyon szerette Mózes gazdát. Házi zsidója volt, szót emelt mellette. A fehér-vármegyei szolgabiró nem itélte el Mózes gazdát.