Part 3

Reggel összejöttünk a második alispánnál. A főbiró elmesélte dolgát. S hozzátette:

– Ezt a bolond ügyet többé ne bizzátok rám. Barom volt az a pandurőrmester, de igaza volt. Meg ne foszszátok kenyerétől, de nekem vissza se adjátok.

A vasba vert őrmesterrel csak déltájban értek be a kisérő pandurok. Az alispán az engedetlen őrmestert kegyetlenül összeszidta s hat órai kurtavas után megkegyelmezett neki s áttette Somlyó vidékére, a devecseri járásba.

De mi történjék hát most már a csatkai szenttel? A nemes vármegye nem hagyhatja félbe az ő nagy dolgát.

A nemes vármegye azt gondolta: engem küld ki az ügyet elintézni. Csináljak, a mit akarok. Rendelkezésemre adja szentkirályszabadjai Rosos Miklós szolgabirót s minden hivatalos hatalmát. Nagyot nevetett rá hajdenczi Hunkár Mihály főszolgabiró. Minő kudarcz lesz ott, a hol még ő se tudott boldogulni!

Magam is nevettem a megbizatáson. Épen kálvinista embernek való az ilyen munka. De hiába: ez volt a vármegye szokása. A hol kálvinisták hibáztak, oda katholikus tisztviselőt szoktak küldeni; a hol katholikusok hibáztak, oda kálvinistát. Igy legalább nem lehetett részrehajlás.

Kimentem Zirczre, egyenesen a zirczi barátok fényes palotájába. Máshova szállani a régi jó rend megbontása lett volna. Rezucsek Antal volt az apát: jó ismerősöm. Bula Teofil a gazda: szinte mondhatnám, jó barátom.

Hatalmas termetü, öles magas, egyenes tartásu, fölséges alak volt az a Bula Teofil. Barna szemeinek komoly nézése csodálatos volt. Keresztül látott a sziveken, a veséken, a csontokon is. A szeminárium ifjai csak nézésétől féltek. Egyik azt mondta: ugy néz, mint a baziliskus. Másik azt mondta: ugy néz, mint az arkangyal. A kire félórán át mereven nézett: az vagy pipafüstté vált, vagy a föld alá bujt, vagy kivallotta az öregapja bűneit is.

Pedig áldott jó ember volt. Bölcsesége, vendégszeretete hires. Tekintélye nagyobb a Kőrishegynél.

László volt a tiszti huszárom. Maga is, nagy csodánkra, bucsujáró kegyes lélek. Elküldtem Csatkára, hozza be szép szerrel a zárdába a »szent«-et. De szép szerrel, ha tudja s ne erőszakkal.

Behozta. Ő tudja, miként sikerült neki.

Ott állott előttem a »szent« a nagy refektóriumban. Bozontos haja, csüngő bajusza, szőrdarócz köntöse, oldalán olvasója. Bula Teofil tudta már sorsunkat. Előbb már jó félórán át szemügyre vette a »szent«-et, de nem szólt neki semmit. A »szent« reszketett a nézés alatt. Mikor megkérdeztem Bula Teofilt: mit lát ki ez emberből? azt felelte:

– Ravasz lelket.

Magam is igy gondoltam.

Faggatóra vettem a szentet. Nagyon meg volt illetődve.

– Hogy hivnak fiam? Mi a neved?

– Kaki János.

– Hát Kaki János, te vagy a csatkai »szent?«

– Bünös lélek vagyok én, csak a nép hisz szentnek.

– Jól van fiam, én azzal nem törődöm, tudod, hogy én kálvinista ember vagyok. Hanem hát kérdek valamit. Van-e már elég pénzecskéd? Összegyült-e már egy telekre való?

Nézett, bámult e kérdésre, de nem felelt.

– No-no fiam, meg ne ijedj! Látom, hogy annyi pénzed még nem jött össze. Hanem hát értsd meg a szót jól. Ha velem megegyezel, ha az andocsi, bodajki és czelli csodatévő képeket haza engeded szállani s ezt a hiveid előtt mindennap kihirdeted s ezzel a barátokat lecsillapitod: akkor adok neked még egy egész esztendőt, addig csak összegyülik a pénzed. De ha velem ebben meg nem tudsz egyezni: akkor holnap déli harangszó alatt kivágatom és tüzre teszem a fekete iharfádat s azután imádkozhatsz, a mennyit akarsz. Gondold meg a dolgot jól. Ebéd utánig adok rá időt.

Bula Teofil hatalmas ebéddel látta el. Bőven volt a pecsenye, rétes és illatos bor. Tiszti huszárom vele evett.

Ebéd után készen volt az egyezségre.

Csak arra kért, adjak neki három esztendőt s a maga csodatévő képét hagyjam meg az iharfán.

Isten neki!

Irásba tettük a kötést s fölcsaptunk rá, mintha kupeczek lettünk volna.

De nem várta ő meg a három esztendőt. Egy év mulva már telket, házat vett Csernyén, haját lenyiratta, bajuszát kipödörte, szürdaróczát leöltötte, zsinóros dolmányát vállára vetette s menyecskét hozott a házhoz, fiatalt, gömbölyüt, tüzeset. Meg is áldotta az Isten nagy csomó gyerekkel.

Ma is él még, ha meg nem halt. De nem is lett aztán bucsujáró hely a csatkai iharfából.

Idők multán kikérdeztem Lászlót, tiszti huszáromat, mivel tudott a »szent«-re hatni, hogy szavamra szépen bejőjjön a zirczi barátokhoz s elfogadja az egyezséget?

Elmondta.

Együtt szolgáltak a huszároknál. Kaki János Tirolországban látott remetét s ott tanulta el annak könnyü életmódját. Eredetileg nem is volt katholikus a gézenguz. A hogy Lászlót meglátta, nyomban hajlandó lett minden egyezségre.

Pedig nem is került különös fáradságba. László nagyot ütött a tenyerébe s ennyit mondott:

– Ejnye ni, János! Elment a te sütnivalód! Hát a huszárdolmány helyett jobban szereted te már ezt a rongyos szürt? Nyakadra küldöm a kádártai atyádfiait seregestül.

Kádártán csakugyan voltak Kakiak. Egyszerü kálvinista emberek. Ha azok ellátogatnak Csatkára: nyomban megtudják a kegyes lelkü bucsusok, hogy az ő szent emberük csak obsitos huszár s nem is az ő hitükön való. De bizony ellazsnakolják akkor. Agyon is ütik.

A remete megjuhászodott.

– Sohase küld rám, te László, a kádártaiakat. Majd elmegyek én hozzájuk magam. Csak hadd fogadok előbb szót a te megyei uradnak.

Igy sikerült neki egyezségem.

S a nemes vármegye mégis engem tartott okos embernek, hogy oly szépen el tudtam intézni a kényes dolgot.

A SZABADLÁBAS.

A biróság, ha vizsgálati fogságból kibocsát valakit, azt irja és mondja róla: szabadlábra helyezte. Valami furcsa bolondos szó ez. Nem is hiszem, hogy serdülő jogtudósaink ne a némettől tanulták volna ezt a szót is. Lábra állitani: magyarul van. Lábra helyezni ostobául van. No de mindegy. A birák urakkal nem tanácsos pörlekedni.

Mi ezt a szót a mi régi vármegyénknél nem ismertük. Hanem a szabadlábast mi is ismertük. De ez alatt egészen mást értettünk.

A mikor a rab megkapta az itéletet: megkapta egyuttal a vasat is. A sulyos büntetés abból állott, hogy a rabnak az ő idejét »vasban, közmunkával s hetenkint egyszeri vagy kétszeri bőjttel« kellett kitölteni.

Az egyszeri böjt az én vármegyémben pénteken volt, a kétszeri bőjt hétfőn és pénteken. Másutt másként osztották a bőjtöt. Az napon a rab nem kapott egyebet, csak kenyeret és vizet. Igaz, hogy más napon se kapott sokkal többet. Kutya élet volt a rab élete.

A közmunka már más dolog.

Most a rabot mindenféle ostoba munkára fogják. Szabóság, asztalosság, kefekötés, kosárkötés, gyufatartókészités s egyéb hiábavaló foglalkozás, a mire rákényszeritik. Ott kell neki ülni egész nap odujában, műhelyében. Szeme romlik, háta görnyed, tüdeje pusztul. Ha nem vas az egészsége, fél év mulva arcza halálszinre válik. Azonban meg is sétáltatják. Szűk udvarban, magas falak közt körben jártatják óraszámra, mint a nyomtató lovat. Azt mondják: ez a szabad levegő.

Hajdan a czéhbeli remekes mester el nem szivelte volna, hogy az ő kenyerét rabok pusztitsák, az ő mesterségébe rabok kontárkodjanak. Van is panasz e miatt mai napság mindenfelé.

A régi vármegye urai másként gondolkodtak. A rabnak is kell szabad levegő, üde szél, tiszta napfény, Istennek fényes egére tekinthessen föl a rab is. De ezt érdemelje meg közmunkával.

Mi az a közmunka?

Hol ez, hol az. Valahány ház: annyi szokás. Minden várban és vármegyében más a közmunka, a hogy a körülmények parancsolják. Hivatalszobákat, folyosókat, udvarokat tisztán tartani, söpörni, szellőztetni, fütéssel, ivóvizzel ellátni. A várnagynak mindenféle szolgálatot teljesiteni; gyerekkel, baromfival, kijáró jószággal elbánni; rabkonyhán mindenféle segédmunkát elvégezni. A vármegye uraihoz a városban kijárni s ott favágást, vizhordást, kerti munkát teljesiteni. Szivesen tette a rab. Legalább elhagyhatta avas illatu oduját. Bagóhoz is jutott, pohárka pálinkához is jutott. Ismerkedett, beszélgetett, gyakran jó kedve is támadt, a franczia háboru dolgait szegről-végről megtudhatta.

Ez volt a belső munka. Volt azonban külső is.

A városok nem tartottak utczaseprőt, szeméthordót, útkaparót, kőfejtőt. Kivették e czélból a rabokat a vármegyétől haszonbérbe. Fizettek érte valamit. A rabok élelme jószerével kitelt a fizetésből. Voltak épitések, folyótisztitások, nagyobb bevágások, a hová egyes vállalkozók is kibérelték a rabokat. Reggeltől délig, ebédutántól napszállatig folyt a közmunka.

De hát nem szöktek el a rabok?

Nem azok.

Fegyveres őr vigyázott rájuk. Igaz, hogy a fegyveres őr is a maga dolga után járt, vagy beült a kocsmába pipázni, de azért a közmunkáról szökés sohase történt. Mert az őrnek egyik-másik bizalmas rabbal mindig volt szóbeli szerződése, hogy a mig ő távol lesz, addig a biztos rab vigyáz a többire. Kézadás szentesitette a szerződést, azt tehát meg kellett szentül tartani. Gyakran az őr leitta magát kegyetlenül. Az se volt baj. Két rab megfogta az őrt, a harmadik fogta a fegyverét s az órára pontosan bevitték az őrt és fegyverét is a vármegyeházához. Természetesen az őrnek se lett semmi bántódása. Hiszen ő az alispán szakácsnéjának volt a testvérbátyja.

De nem lehetett elszökni azért se, mert a rabnak nem volt szabad a lába.

A mikor rabbá lett: le kellett ülnie székre és a két lábát előre kellett nyujtania. Lábain csizma.

Jött az őrmester. Hozott magával vasbéklyót. Vastag lánczszemek s a végükön vaskarika. Nehéz rabnak nehéz vas, könnyü rabnak könnyü vas. Egy kilótól tizenkét kilóig.

Jött az őrmesterrel a rabkovács is. Hozott magával vasszeget, kalapácsot, ráspolyt, harapófogót. A béklyó két karikáját ráillesztette a rab két lábára a térde alatt, a lábikrája fölött s aztán ha ráillett: rászegezték azt szorosan, istenesen. Ezt a béklyót nevezte a vármegye vasnak. Ez volt az értelme annak, hogy vasban kell tölteni el a rabidőt. Ezért nem volt a rab szabadlábas. Mert az a vas erősen áll a csizmaszáron. Se fölfelé, se lefelé nem csuszhatott, elszakitani pedig az elefánt se tudta volna.

Hogy szökhetnék már most el ezzel a közmunkás rab?

Hanem aztán a ki rabidejének tetemes részét már eltöltötte, ha jól viselte magát állandóan, ha társaival nem czivakodott, ha nyugodt jókedvvel türt mindent, ha ételben és közmunkában nem válogatott, ha az őrök, káplárok, őrmester, várnagy ellen panaszt soha nem tett: annak aztán a nemes vármegye megkegyelmezett a hátralevő rabidőre akként, hogy lábairól levette a vasat.

Szabadlábassá tette a rabot.

Idő kellett ahhoz, mig a rab azután megtanulta az egyenes járást. Ha már évekig viselte a vasat: lába ugy hozzászokott a kaszáló lépéshez, mint a régi huszártiszt a kardhoz. Már régen nem huszár, régen nincs kard az oldalán: mégis ha gyorsan fordul, jobb lábával nagyot kalimpáz, nehogy beleakadjon a kardjába.

Ime tehát az a szabadlábas, a ki még rab ugyan, de már nincs vas a lábán.

A szabadlábas azután már vidám legény, ha mindjárt öreg legény is.

Szabadon jár-kel a vármegyeház egész területén. Szabadon beszélgethet idegennel, rokonnal, közelvalóival. Ételt-italt vihetnek hozzá bátran. Közmunkára kimegy ugyan, de ott is felügyelő csak és parancsoló. A bőjt pedig már nem bántja őt se egyszer, se kétszer.

Történhetik vele vidám dolog is.

Egykor egy csetényi rab kitöltötte idejét, elhagyta a vármegyeházat s jött hozzám igazságért, elbocsátó levélért. Fiatal legénysorban levő ember volt.

– No fiam, hát hová mégysz most?

– A feleségemhez, gyerekemhez…

Nézem az irásait, nőtlennek van beirva.

– Hát honnan van neked feleséged, gyereked?

– Hát az bizony ugy történt, hogy szabadlábas koromban ez előtt vagy egy esztendővel megismerkedtem a Csapószeren egy jóravaló cselédleánynyal, a barát összeadott bennünket kint a kápolnában s hogy történt, hogy se, egyszer csak megszületett ezelőtt hat héttel a gyerek is. Olyan egészséges, mint a makk.

Bolond eset. Ha ezt a franczia regényirók tudnák! Milyen könnyü lenne ezek közt a válópör! Milyen könnyen be tudná itt bizonyitani mind a két hitestárs az alibit! Még szerencse, hogy a rabság ideje alatt válópert nem inditottak. Világ csufja lett volna egész börtönrendszerünk.

De még furcsább eset is történt.

Vizkereszt után való vasárnapon szabadult volna harmadféléves rabságából Pityerész Istók legényember. Pajkos, rossz betyár volt, de jókedvü és alkalmazkodó, szabadlábas félév óta. Az apja is e néven volt a hires Sobri Jóska egyik czimborája.

Vizkereszt után való szombat éjjelén épen vasárnapra virradóra özvegy Cseréné szegény asszonynak valahol fönt a temetőhegyi városrészben ellopták egyetlenegy tehenét. Pityerész Istók lopta el, a ki pedig még rab volt, noha másnap szabadult volna.

Hát ellopta. Megtörtént. Javithatatlan betyár, a harmadfélévi rabság nem változtatott gonosz erkölcsén. Ez még nem lett volna különös eset.

Hanem a mire még eddig semmiféle duhaj nem vetemedett: ő azt is megcselekedte. Épen a vármegyeházába vitte be és kötötte be az ellopott tehenet.

A várba vezető utczán balkézről van a nagy vármegyeház, jobbkézről a kis vármegyeház. Kapujuk szemben. A kis vármegyeházban a számvevőség volt elhelyezve; egyik alszámvevő beteg volt, hivatalszobája üres volt, – ebbe állitotta bele a gézenguz a lopott tehenet. Ugy számitott, hogy napközben mint már szabad ember valahogy kimódolja, hogy estennen miként vezeti el onnan. Enni, inni ád neki s vele lesz, hogy ne bőgjön. Vasárnap az ördög se jár a hivatal körül.

Egy kis baj történt azonban. A lopás éjjelén gyönge hó esett s a károsultak a tehén nyomán eljutottak a vármegye házáig.

– Teremtő szent atyánk! A vármegyeházban van a lopott tehén. A vármegyeház ura pedig az alispán! Hüh, mi lesz ebből?

De ugy szétfutottak erre a kárvallottak, mint a csirkék. A tehén már oda van, legalább nem csukják be őket, ha hallgatnak s kárukat nem keresik.

Pityerész Istóknak azonban több esze volt. Érezte, hogy a hónyom mégis baj, az esetből beszéd lesz, a beszédből nyomozás, a nap hosszu, a tehenet fölfedezik.

Maga ment jelenteni a várnagynak, hogy reggel egy bitang tehenet beterelt a kis megyeházba. Itt van la! Ki is vezette már a tehenet s az ablakvashoz megkötötte.

– Ejnye ni, kié lehet az a tehén?

No majd ő megtudja. Nyargalt erre-arra, délre megtalálta a kárvallott özvegy asszonyt. Jelentette a várnagynak s mint most már szabad ember, el is vezette haza a tehenet.

Szegény özvegy asszony. Örömében sirva csókolgatta megkerült tehenét. S hálás szivvel meg is hivta a betyárt vacsorára és éjjeli szállásra.

Pityerész Istók el is fogadta a meghivást. Annyit evett, mint a farkas. De az isten nélkül való betyár ezen az éjszakán aztán igazán ellopta a szegény özvegy asszony tehenét.

Csak évek mulva tudtuk törvénybe állitani.

A HIÁNYTALAN ASSZONY.

Volt egy barátom itt Budapesten. Nagy miveltségü, derék, nemes lélek. Ábrándozó, nagy eszmékért lelkesülő, mélyen érző, de bús kedélyü férfiu. E tulajdonságainál fogva nem kellett volna ügyvéddé lennie. De hát ügyvéddé lett.

Ügyvédnek is bevált. Volt néhány országos hirü pöre. Becsülte az egész főváros s minden biróság. Becsülték és szerették még az ügyvédek is.

Sajátságos rögeszméje volt. Ugy gondolkodott, hogy más pénzét egy pillanatig se szabad magánál tartania; ha pedig a félnek rögtön át nem adhatná: akkor vagy a birósághoz, vagy a bankhoz, vagy valamelyik takarékpénztárban rögtön le kell tennie. És ugy gondolkodott: ha akár pénzt, akár más értéket átad valakinek, közjegyzői nyugtát kell vennie mindenről s azt a nyugtát el kell tennie örök emlékül az utódok számára. Ki tudja, mikor kereshetik az ember fián? Legyen nyugta mindenről.

Ő is adott nyugtát mindenről, a mit átvett, mindenkinek.

E rögeszme ugyan okos rögeszme volt, de én mégis furcsán jártam ezzel egykoron. Most már elmondhatom életének e kis történetét, minthogy régen meghalt, régen eltemettük s régen elfeledtük. Ugy emlékszem: Eszterházy Izidor volt a neve.

Mikor már hires ügyvéd volt: megházasodott. Beleszeretett egy szép lipótvárosi lányba, akadály nem volt, elvette feleségül. Tegyük fel, hogy a lányka neve Platz Piroska volt.

Az esküvő napján az esküvő után, de a nászlakoma előtt, a hogy szokás is, illendő is, átvette szülőitől a lányt is, a ki most már hites felesége volt és átvette a hozományt is. Volt egy budai királyi közjegyző jóbarátja, őt hivta el házassági tanunak is s ő előtte vette át az asszonyt is, a hozományt is.

Az asszony egy darabból állott, de a hozomány többféle volt. Készpénz, értékpapir, butorok, konyhaszerek, ruhák, fehérnemüek, ékszerek, jegyajándékok, ezüstnemüek s több effélék. Mindez szép rendben és tökéletes pontossággal beiródott a közjegyzői okiratba. Nem volt szabad kihagyni egy gyüszüt se. De nem volt szabad kihagyni az asszonyt se. Az én barátomnak, az ujdonsült férjnek szent meggyőződése volt, hogy neki az asszonyról is nyugtát kell adnia, igy kivánván azt a törvény, a jó rend és az ügyvédi tisztesség.

Két helyen is előfordult az irásban az asszony. Először a közjegyzői okirat mellékletét képező leltárban a többi czókmók között ily szavakkal: »1. Platz Piroska volt kisasszony mint most már hites feleség.« Másodszor pedig az okirat szövegében e szavakkal: »Mindenekelőtt elismerem s jelen okirat aláirásával igazolom, hogy Platz Piroska volt kisasszonyt, most már hites társamat és kedves feleségemet az ő kedves szülőitől a fönt nevezett s együtt jelenlévő házassági tanuk előtt hiánytalanul átvettem.«

Hiánytalanul!

Nagyot nézett erre az apa is, az anya is, a menyecske is. Ilyet ők még nem hallottak. De hát hamarosan megnyugtatta őket a férj is, a királyi közjegyző is. Elvégre a mi az irásban van, az mind valóságos szent igazság. A férj a nyugta kiállitása előtt még csak meg se csókolhatja menyasszonyát, mert az ügyvédi rendtartás szerint minden értéktárgyról az átvételkor nyugtát kell adni, a menyasszony pedig csakugyan nagy érték, többet ér a vőlegénynek egy milliónál is. S aztán a szülőknek ez volt első lányuk, a kit férjhez adtak; azt hitték, hogy az uj törvények szerint igy kell ennek lenni. Az asztal is teritve volt, az étel is tálalva volt, a nászlakoma vendégei is ott várakoztak már a szomszédos ebédlőben; tanácskozni, vitatkozni, késlekedni idő se volt, illendő se volt: a közjegyzői okirat bizony ugy készült el, a hogy a vőlegény és a közjegyző kitervezte.

Ilyen házassági szerződés alig készült mostanában. Én legalább ennél az egynél többet nem láttam életemben.

A nászlakoma végeztével a férj magához vette a hozományt is, az asszonyt is. Fiakkeron mind a kettőt elvitte a saját lakására. De nem hagyta otthon egyiket se. A hozományt, a mennyiben készpénzből és értékpapirból, ezüstből és aranyból volt, elhelyezte a bankban, az asszonyt pedig elhelyezte egy vasuti kocsiban s vitte magával nászutazásra. S meg sem állt vele Párisig.

Az asszony szép volt, fiatal volt s derék termetü volt. Szerette is a férjét s mohón leste, figyelemmel hallgatta minden szavát. De volt is módja és alkalma figyelnie, hallgatnia.

Mert a férje az egész uton éjjel-nappal az ő szokásait s az ő különös felfogásának sajátságait magyarázgatta.

– Ismerned kell – ugymond – édes Piroska az én gondolkozásomat s meg kell azt szoknod, hogy a te boldogságod tökéletes legyen. S azután, ha én elvégeztem, te fogod nekem megmagyarázni a te szokásaidat s a te gondolkozásodat, hogy az én boldogságom is tökéletes legyen.

A szerelmes fiatal asszony belátta, hogy ennek igy kell lenni.

Elmondta a férje, miből áll az ügyvédi hivatás. Mennyit kell az ügyvédnek tanulnia s tudnia. Milyen nehéz a kánonjog. Mennyivel nehezebb a magyar jog. Mind a kettőt mennyire fölülmulja a büntetőjog. Pedig mind a három csak gyerekjáték a kereskedelmi joghoz képest. Hát a pénzügytan, hát a bélyeg, hát még a közigazgatás! Ez még a borzasztó!

Mire a közigazgatást befejezte, akkorra Párisba értek s beszálltak egy előkelő fogadóba. A szép asszonynak teste-lelke fáradt volt a sok tudománytól. Vigasztalást csak abban talált, hogy ha kialusszák magukat: reggel majd megnézik a Louvret.

Dehogy nézték.

Reggeli után az ifju férj elővette a perrendtartást, a sajtóügyet, a végrehajtási eljárást, a csődtörvényt, a szabadalmi jogot s a bankok és vasutak üzleti rendszabályait. Időnként vissza kellett térni a már megmagyarázott tantárgyakra is, mert a férj ugy vette észre, hogy az asszony közben-közben egyet-mást elfelejtett. Pedig alaposan kell tudni mindent, minthogy a férj gondolkozását csak igy ismerheti meg igazán a feleség.

Szegény ifju szép menyecske már kezdett beletörődni abba a kétségbeejtő gondolatba, hogy a szent házasélet voltaképen abból áll, hogy neki le kell tenni a birói vizsgát és ügyvédi czenzurát. Eltöltöttek Párisban két egész hetet s mikor már hazafelé készültek, akkor állt elő csak férje ezzel a szóval:

– Most már át kell térnünk édes Piroska az ügyvédi rendtartásra.

Az ifju menyecskének pajzán ötlete támadt.

– Kedves Izidor, én a házassági jogban is teljesen járatlan vagyok, arról is kellene néhány szót mondanod.

– Igazad van édes Piroska, de ezt utoljára hagyom; boldog házaséletünk folyamán lesz időnk erre elegendő.

De bizony nem lett.

Hazaérkeztek Budapestre. A fiatal asszony tudósabb lett a nászuton a mindenféle jogban, törvényben és rendtartásban, mint akármelyik ügyvédhelyettes. Még tudósabb lett akkor, mikor egy-két menyecske barátnőjének a nászutazást elbeszélte. S egy napon csak odaállott férje elé s minden harag és neheztelés nélkül ezt mondotta neki:

– Kedves Izidor, a mire eddig tanitottál, az mind csak elmélet volt. Hogy ez a sok tudomány ki ne párologjon az elmémből: most már a gyakorlatban is be kellene azt nekem mutatnod.

– Például édes Piroska.

– Például kedves Izidor egy alaposan lefolytatott házassági válópörben. Ebben aztán könnyen megtanulnám a házassági jogot is, a kánonjogot is, az ügyvédi rendtartást is, a peres eljárást és mindenféle eljárást is. És arra se lenne valami nagy szükség, hogy én az én gondolkozásomat közös boldogságunk érdekében neked magyarázgassam.

Az ifju férj, az én kedves barátom, egy perczig komolyan nézett szép ifju feleségére s egy perczig komolyan gondolkodott felesége tudós szavain. Mint mivelt és udvarias ember, a ki szereti és tiszteli az asszonyt: ekként felelt az asszonynak.

– A hogy parancsolod édes Piroska. Ha beleegyezel, holnap meginditom a válópört. És ha beleegyezel: irodám helyiségét elzárjuk a lakástól azonnal s én ma estétől kezdve már a vendéglőben veszek lakást magamnak. Közös lakásunk fölött te fogsz rendelkezni teljes uri joggal.

– Épen igy óhajtom, kedves Izidor!

A férj meginditotta a válópört. A menyecske és szülői engem kértek föl jogi képviselőjüknek. A válópör gőzerővel sietett befejezése felé. Tiz nap az elsőbiróság, tiz nap a másodbiróság s tiz nap a legfelső itélő biróság. Harmincz nap alatt vége lett a pörnek is, a házasságnak is s mindenféle jogtudományi kölcsönös oktatásnak is. Alig tartott tovább a válópör, mint a nászutazás.

Természetesen mindezt csak ugy lehetett elvégezni, hogy a férjjel a válásra nézve előre megegyeztünk.

A férj nemes embernek bizonyult. A hozományhoz hozzá se nyult. Ugy volt az érintetlenül, a mint a bankban elhelyezte. A férj ugy vélekedett, hogy a hozomány az asszonyé, az asszony pedig csak akkor lehet az övé, ha mindkettőjük gondolkozásának kölcsönös megismerése után a házasság boldog házasságnak bizonyul. Addig pedig az asszony se övé, tehát a hozomány se övé. A mikor én e fölfogásra a fejemet csóváltam, a férj arról biztositott, hogy minden fővárosi ügyvéd igy gondolkozik és igy cselekszik. Ezzel megnyugtatott engem is. Még a hozományhoz tartozó butor, ágynemü, ezüst és konyhabeli fölszerelés is érintetlen volt egészen. Mindegyik házasfél a magáét használta, a másik félnek ingóbingóságát nem használta. Igy hozta magával a rend és a tisztesség.

De a férj nemes gondolkozása nemcsak ebben nyilvánult.

Hogy a hozományt hiánytalanul kell visszaadni: ez oly igazság, mely fölül áll minden vitán.