Part 2

Lehajolt hozzá, megcsókolta a kezét s esengve kérte, mutassa meg a látást neki is.

Megszólalt a térdepelő ember.

– Boldogtalan asszonyi állat, ha volna rá érdemed, te is csak ugy látnád ott fönt a Szüz Anya ragyogását, a mint én látom.

Ki volt mondva a nagy szó.

A jámbor öreg asszony elvitte a szót a faluba s hivő lélekkel elmondta uton-utfélen mindenkinek. Egész éjjel nem hunyta le szemeit, imádkozott áhitatosan maga is s másnap tisztult lélekkel megint kiment a térdeplő emberhez, s ime, most már ő is meglátta a látást, a Szüz Anya ragyogása neki is megmutatkozott.

És másnak is. És mindenkinek ettől fogva.

Seregeltek a népek a térdeplő emberhez s a fekete iharfához s a szent érzésekben megittasult lelkek nyilván látták az imádandó Szüz égi arczát. Ki csak szemeit, ki csak hullámos, fénylő haját, ki az egész tündöklő arczát. Olyan is találkozott, a ki a szent Szüznek hulló könyét látta. Az ábránd, a képzelet, a szemnek és a szivnek káprázata, a szent történeteknek még a gyermekkorból visszasugárzó emléke, az erős hit és egymás buzditása mindenkit érdemessé tett arra, hogy a kegyes látást megláthassa.

Ugy mentek az emberek a fekete iharfához, mint a régi szent bucsujáró helyekre. Sőt még sokkal jobban is. Százan és ezeren voltak, a kiknek lelke már itt megtisztult annyira, hogy nem látták szükségesnek tovább zarándokolni. A kik Bodajkra, Andocsra, Czellbe indultak el: még azok nagy része is ott töltötte el az áhitat idejét s onnan visszafordult.

A térdepelő embert elnevezték csatkai szentnek. Neve és szent hire elterjedt az egész Bakonyban s a Bakony alján mindenfelé, a hol csak katholikus kegyes lelkek laknak.

Eljött a tél a maga rideg zimankóival. A nép gunyhót emelt a remetének a fa közelében. A remete durva, kérges faágból keresztet állitott az iharfa tövéhez. Épen oda, a honnan biztosan lehetett látni a szent képet. Az emberek tolongtak, hogy imádságukat sorban egymásután a kereszt elé térdelve bocsáthassák a magasságba. A csatkai szent tartott rendet közöttük.

Néha a tavaszi és nyári nagy ünnepek időtáján száz kocsi és ezernyi ezer ember lepte el a domb alját és oldalát. Feszületekkel és szent zászlókkal volt tele a domb oldala. Nem a rigók dala, hanem a szent zsolozsmák hangja töltötte meg a levegőeget.

De a kegyes adományok is megtöltötték a térdepelő ember üres tarisznyáját. Nem rázta már a fejét, ha krajczárt látott. A krajczárok után jöttek az apróbb s nagyobb ezüst pénzecskék is. Csakhogy a térdepelő ember arczán, ruháján, életmódján és kegyességén mindez semmit nem változtatott.

II.

A világ azonban kissé mégis változott. A fekete iharfa sötét lombjai közt csakugyan volt szentkép, mely a Szüz Anyát ábrázolta. Nehéz volt ugyan látni, a sürü falevél nagyon eltakarta, örökösen árnyék boritotta is, de azért, ha szellő mozgatta a lombokat, a falevél rezgésén át akadt néha nyilás egy-egy pillanatra, a hol a szentképhez az emberek szeme eljuthatott. Megvallották ezt a hitetlen Tamások is, de megvallották volna ezt az aszu lelkü, valóságos pogányok is. Mert a mi kétségtelen valóság: azt eltagadni nem lehet.

Honnan származott az a szentkép?

Földön járó parasztészszel ugy gondolják az emberek, hogy az iharfán nem nőhetett, égből nem jött, magától nem támadt, angyalok kezével oda nem juthatott az a szentkép. Azt emberi kéznek kellett a fa sürü ágai közé fölvinni, ott elhelyezni s madzaggal és szeggel faághoz erősiteni. Ha meg nincs erősitve, leveri a szél.

Volt Veszprém városában egy ügyes, elmés ember. Eredete olasz lehetett. Szapora beszéde, kecske szakálla, piros képe, fekete szeme, bozontos szemöldöke. Nevére már nem is emlékszem biztosan. Ha nem Gyivis volt a neve, akkor bizonyosan másnak hivták. Könyvkötő, szentképárus, keretaranyozó és papucshimző volt egy személyben. Mint utóbb kitünt, az iharfán levő szentkép vagy ahhoz hasonlatos kép sok esztendő előtt megfordult az ő birtokában. De hetivásáron eladta, valami kegyes öreg asszony megvette. Gyivis most már azt se tudja: mikor adta el, ki vette meg, hovávaló az az öreg asszony? De még arra se tenne hitet, hogy éppen ez a szentkép volt-e valaha az övé?

A térdepelő ember semmiképen el nem ismerte volna, hogy ez a kép az ő tudtával került a fekete iharfa lombjai közé. Rá se lehetett volna fogni, az ő jámbor bucsusai meg se engedték volna. Hiszen ő egész nap, egész éjjel imádkozott. Az ő lelke folyton az áhitat mélységeiben volt elmerülve, honnan tudhatta volna, hogy az a szentkép mikor, mi módon, kinek kezei által került az iharfa tetejére.

Azonban mi köze ehhez a nemes vármegyének? Ha ott van az a szentkép, hát ott van. Nem árt az ott senkinek. Felszállhat az erdei fára a szarka is, a varju is, a bagoly is és mindenféle repülő állat: miért ne juthatott volna oda a szentkép is? Hogy pedig ott imádkoznak az emberek: ezen sincs megbotránkozni való. Imádkozni mindenkinek szabad a maga szive és hitvallása szerint. Jobb ember az, a ki imádkozik, semmint az, a ki káromkodik. Abban se ütközzék meg senki, hogy imádkozni éppen a fekete iharfához seregelnek az emberek. Jobb volna ugyan, ha istennek házában vagy saját titkos szobájában imádkoznék minden ember, de a kegyes ősi szokás megengedi a másutt való imádkozást is. S miért kellene megbolygatni az ősi szokást? Miért kellene ezzel megzavarni, sőt talán elkeseriteni a jámbor lelkeket? Sokszor a kocsma is messze van s oda is elmennek az emberek s a nemes vármegye erre se szab tilalmat; – annál kevésbbé szabhat arra, hogy imádkozni messze ne menjenek.

Igy van ez. Nem is lett volna abból a szentképből semmi baj, ha az emberek el nem kezdtek volna lassanként suttogni.

Azt suttogták ugyanis, hogy az a szentkép nem más, mint a bodajki csodatévő szent szüznek képe, a ki eddig ott volt a bodajki kegyes barátok templomában, de ezentul nem lesz ott, mert egyik szép csillagos éjszakán átköltözött a csatkai fekete iharfára s ezentul ott marad mindörökké.

Balga beszéd.

Hiszen csak meg kell nézni azt a szentképet: ott van az a régi helyén. Ugyanaz a kép, a ki eddig volt. Nem mozditotta azt meg senki azon a helyen. A ki nem vak, nem világtalan: láthatja mind a két szemével. A ki nem csonka-béna, nem isten nyomorékja, meg is érintheti mind a két kezével.

Csakhogy az emberek lelkét néha megszállja a kételkedés. Mint a köd a völgyet: ugy boritja el néha a homály a lelkeket. A barátok kertésze szóról-szóra ezt mondta a gvárdiánnak:

– Csókolom a kezét szent atyám, a ki ide jár bucsura, az ugyan szentül elhiszi, hogy a mi szentképünk megvan a régi helyén, de a ki Csatkára jár az iharfához: az bizony nem mi bennünk hiszen, hanem a csatkai szentképben hiszen s aztán egyéb istentelenséget is csak elhiszen. Mi lesz velünk, ha az emberek odaszoknak?

E fölött már el lehetett gondolkodni.

S a mi Bodajkon történt: ugyanaz történt Czellben is, Andocson is. Azok körében, a kik oda szoktak bucsura járni, szintén elterjedt a suttogás. A czelli szentkép is elköltözött, az andocsi is elköltözött a csatkai fekete iharfára.

S nyilván megbizonyosodott, hogy alig telt el két, vagy harmadfél esztendő: mind a bodajki, mind a czelli, mint az andocsi bucsusok száma fölötte megfogyatkozott. Nem a kegyes áhitat és vallásos érzés elől záródott be az emberek szive, hanem a csatkai fekete iharfához és térdepelő emberhez siettek seregenként.

János püspök uralkodott akkor Veszprémben. Nagy lélek és nemes sziv, mivelt és felvilágosodott elme, nagy tudománynyal, az embernek és a világnak bőséges ismeretével s igazi felebaráti szeretettel. Hű és tökéletes papi fejedelem a maga egyházában. De lelkének szeretete egyaránt kiáradt a többi hitvallás követőire is.

Ugy rémlik előttem, hogy az ő uradalmaihoz tartozott Somogy vármegyében Andocs is s az andocsi királyi haszonvételek az ő jövedelmeit szaporitották. Vendéglő, kocsma, italmérés, mészárszék mind az övé volt s bérlők ültek benne; évi bért, tetemes összeget fizettek utána.

Jószágainak egyik kormányzója Szentirmay József volt. Vitéz honvéd egykor, jószivü, nagyelméjü, derék jellemü férfiu; holta napjáig kedves, jó barátom. Egyszer csak levelet kap a somogyi uradalmak tisztségétől, hogy az andocsi bérlők panaszkodnak, nincs jövedelmük, a bért nem fizethetik ugy, mint eddig, mert a bucsujárók elmaradnak, számuk felényire, harmadrésznyire apadt. Valami csatkai remete csábitgatja az embereket magához a Felső-Bakonyban, tegyen a kegyes uraság az ő papi fejedelmi hatalmával valamit, hogy a régi jó rend meg ne bomoljon, sőt a mennyire már megbomlott volna, megint helyreállittassék.

A kormányzóból hangosan tört ki a vidámság, a mikor ezt a levelet elolvasta. Eszeágában sem volt intézkedni. Meg is irta nyomban a tisztségnek, hogy az ő püspökéhez efféle furcsa panaszokkal ne járuljanak; jól tudják, az ő püspöke nem olyan ember, hogy a bucsujárások dolgaiba beavatkozzék azért, hogy az andocsi kocsmárosok egy-két iczcze borral többet vagy kevesebbet mérhessenek ki. Ha nem birják a régi bért: fizessenek kevesebbet.

Hetek mulva eladomázta e dolgot ebéd alatt püspökének. János püspök maga is mosolygott rajta s azt felelte kormányzójának, a kit igen kedvelt s a ki egyébként rokona is volt:

– Jól tetted Józsi, hogy igy intézkedtél. Hanem azért mégis kell tennem valamit. A bodajki és kis-czelli zárdákból fájdalmas panasz érkezett hozzám ugyanazon csatkai remete ellen. Még olyan hirt is terjesztenek, hogy a zárdák szentképei is Csatkára származtak át, ilyen babonaságot szó nélkül nem hagyhatunk, átteszem az ügyet a nemes vármegyéhez, intézkedjék ő.

Igy történt.

Egyszer csak odaérkezik hozzánk 1867-ben János püspök levele a nagy pöcséttel s abban megkér bennünket, hogy a csatkai remete dolgát vizsgáljuk meg, a jólelkü hivő nép elámitásának álljuk utját s a mindenféle babonák terjesztőit intsük meg. Ő is istennek segedelmével s a ráruházott erkölcsi hatalom szelid eszközeivel segitségünkre siet.

Mit csináljunk?

Arról csakugyan nincs törvény, rendelet, perrendtartás, ügyviteli szabályzat, királyi parancs, megyei szabály, ősi gyakorlat, hogy ily esetben mit csináljunk.

Ha valaki remete akar lenni: dolgába bele nem szólhatunk, elhatározását meg nem másithatjuk. Alkotmányunkat, szabadságunkat meg nem rongálhatjuk a barátok kedvéért. Ha valaki kapczás, posztónyiró, kefekötő vagy kolompáros akar lenni: teljes joga van hozzá. Ahhoz is joga van tehát, hogy remete legyen. S ha már remete, csak nem tilthatjuk meg, hogy ne imádkozzék. De másnak se tilthatjuk meg, hogy vele együtt ne imádkozzék. Azt pedig épen nem mondhatjuk, hogy ne a fekete iharfa alatt, hanem a szilfa alatt vagy bodzafa alatt imádkozzék. Ugyis annyi az elvetemedett, istentelen, duhaj ember, hogy ha akad valami jámbor lélek, a ki egyebet se csinál, csak az istent dicséri, azt inkább meg kell becsülnünk, sem mint kiirtanunk.

Ugy ám, de pénzt is gyüjt, adományt is fogad el.

Igaz a! Csakhogy senkitől se kér, senkit se zaklat, nem koldul, nem tekereg, csendet nem ront, rendet nem bont, jámbor mint a kegyes barát, szelid mint az öreg pap, semmi vétke, semmi fogyatkozása. A mit a szegény emberek önként adnak neki: azt csak elfogadhatja jó szivvel, köszönettel. Nem szabad az embereket az alamizsnáskodástól elriasztani.

III.

Bizony gondot okozott, mit csináljunk mi a csatkai szenttel, a fekete iharfa szentképeivel s a bucsujáró seregekkel.

Az első alispán Véghely Imre kálvinista volt. Ő csak nevette az egész dolgot. Bele nem avatkozott volna a világért se. Bizonyosan volt benne egy kis káröröm is. Hadd koplaljanak kissé a bodajki, andocsi és czelli barátok. Ugyis elhiztak már mód nélkül. Nem árt nekik a bőjt, ha időn kivül esik is.

A második alispán Késmárky József volt. Ő már katholikus, neki kellett intézkedni.

Odaadja nekem János püspök levelét.

– Mit csinálnál pajtás ezzel a bolondsággal?

Megyei fiskus voltam, átnéztem a levelet, egyébként is tudtam már az ügyről. Azt kérdeztem:

– Hivatalos véleményt adjak?

– Ne is verset irj ám róla.

Megforditottam János püspök levelét s a hátára ráirtam a fiskusi javaslatot.

»Intézkedés végett kiadandó a járásbeli fő- és alszolgabiráknak.« Dátum ekkor s ekkor. Aláirás.

Az alispán elnevette magát.

– Nesze nektek fő- és alszolgabirák!

Mást tenni nem lehetett. Minden bölcseség azt parancsolta, hogy mást ne cselekedjünk.

Miért?

Az ügyet ezzel mi egyelőre elintéztük s János püspököt és a barátokat megnyugtattuk. Nyomban belátták, hogy a nemes vármegye egyebet nem tehetett. A szolgabiró az, a ki mindentudó, mindenütt jelen való és mindenható. Papokkal, jegyzőkkel, községi birákkal, előljárókkal, pandurokkal majd elintéznek ők mindent okosan.

De hát miként intéznek el?

Az már az ő dolguk. Háromféle elintézési mód között szabadon választhatnak.

Az egyik mód az, hogy nem csinálnak semmit. A nemes vármegye irását beiktatják valahova, vagy be se iktatják sehova s azután alusznak rajta heteken, hónapokon, esztendőkön keresztül. Az alatt vagy kidől a fekete iharfa, vagy elpusztul valamerre a csatkai szent, vagy a bucsujárók belátják, hogy minden szentkép haza szállt a maga tisztes ősi helyére, vagy a barátok elfelejtik az egészet s János püspököt nem zaklatják panaszukkal. Ez lesz a legjobb megoldás. Nagy bölcseség vala abban, hogy a tisztviselők ne siessenek a dologgal, semmit idő előtt el ne intézzenek s hacsak a végső szükség nem parancsolja, el se intézzenek semmit. Elforog a világ náluk nélkül is. Sokszor jobban és simábban forog, ha kerekébe bele nem kapaszkodnak.

A második elintézési mód abból áll, hogy valami okossággal és ügyességgel rendbehozzák a dolgot s a kecske se marad éhen, de azért a káposztáskertben se lesz szemmellátható hiba.

Igy is jól lesz.

A harmadik elintézési mód pedig abból áll, hogy sebbel-lobbal beleavatkoznak a dologba és csinálnak valami országos bolondságot.

Igy is jól lesz. Mert akkor a nemes vármegye bölcs elmélkedéssel megmondja, hogy az intézkedés kudarczot vallott ugyan, de a miatt nem az ő tisztviselőit terheli a felelősség, hanem a papokat és barátokat, miért nem vezetik a hivő népet okosabban. Mert hogy a nemes vármegye a maga fő- és alszolgabiráit nem hagyja: az már szentirás; – a papoknak és barátoknak pedig ugy se árt semmi.

A Bakonyt négy járásra osztottuk föl s átadtuk egy főbirónak s három szolgabirónak. Nekik kellett a kényes ügyet, valahogy nyélbe ütni.

Fajszi Ányos Tivadar, nagy-alásonyi Barcza Gábor és szent-király-szabadjai Rosos Miklós voltak a szolgabirák. Hires, nevezetes régi nemzetségek ivadékai s tisztes férfiak. Hajdenczi Hunkár Mihály volt a főszolgabiró, a kinek hatalma kiterjedt mind a négy járásra. Nagy vagyonu és nagy tekintélyü férfiu. Édes unokaöcscse Hunkár Antalnak, a ki csodálatos hősi elszántsággal megállitotta Győrnél a nagy Napoleon világbiró hadseregét, a ki ősz fejjel 1849-ben is végezte a nemzet ügyeit s a ki azután idegen országban börtönök mélyén töltött hosszu esztendőket, pedig egykor vére hullásával védelmezte meg királya trónusát. Már ő utána is nagy név szállt a mi főszolgabiránkra, de ő maga is tudott szerezni magának. Később vármegyénk képviselője is lett a felső Bakonyból.

A mint megkapta az alispán levelét, maga köré gyüjté Zirczen szolgabiró társait s közölte velük a furcsa ügyet.

– No gyerekek, melyikőtöknek lesz kedve beleharapni s a csatkai szentet elkergetni?

Dehogy volt kedve egyiknek se. Majd a manó viaskodik azzal a száz meg ezer bucsujáró kegyes néppel.

– Bizony csak te végezd azt el Miska bátyánk. Ember kell oda és négy ló. Neked legalább megvan a négy lovad is.

Mosolygott a főszolgabiró. Éppen igy gondolta maga is.

S a hogy gondolta: ugy cselekedett.

Legtüzesebb négy lovát fogatta be Bánkon nyitott hintójába. Kocsisa a fekete struccztollas kalappal, tisztihuszárja teljes diszszel, forgós csákóval, félvállra vetett zöld kuruczdolmánynyal, az oldalán tarsolylyal és fringiakarddal ült a bakon. Ugy ment törvényt tenni a hivők, bucsujárók és szentképek közé a csatkai fekete iharfához. Vigan ficzánkoltak a tüzes lovak, csak ugy porzott az út a kocsi nyomán.

Odaindult, oda is ért fényes nappal. Kocsija megállt a domb alján. A négy sárkány felugrott volna a domb tetejére is, ha az tele nem lett volna imádkozó emberek seregével.

Büszke ember volt a főbiró. Pattogó járásu, pattogó beszédü. Hát még állásának nagy tekintélye! Hát a tiszti huszár! Hát még a négy tüzes ló!

Négy ló! Nagy dolog ez a világnak kormányzásában. A gyalog ember nem is ember. Semmi esetre se nemes ember. Az csak afféle gyalog ember; zsöllér, napszámos, lótó-futó, kasza-kapanyüvő semmi ember. A ki egy lovon jár, még az se jön emberszámba. Zsidó, czigány, elárvult, szegény ember szokott egy lovon járni. Falun kinevetik, utczai gyerekek utána kiabálnak.

Meg kell süvegelnie még a kisbirót is, még a harangozót is. A kuvaszok is majd lekapkodják kocsija üléséből. Két lóval járni csak hagyján. De két lóval jár minden telkes paraszt, minden vásározó mesterember. Az igazi uraság négy lónál kezdődik. S négy lónál kezdődik az igazi tekintély is. Tekintély nélkül nincs hatóság, s a hatalom se ér semmit. Hejh be sokszor többet ér a tekintély és a méltóság minden okosságnál, minden igazságnál!

Leszállt a főbiró kocsijáról s lassu lépésben fölballagott a fekete iharfához. Utána nyomában a hatalmas termetü tiszti huszár. A térdeplő és imádkozó emberek félrehajoltak, hogy akadálytalanul juthasson el a fáig. Nem szóltak semmit.

A fa előtt ott állt a durva fakereszt. A kereszt előtt térdepelt a remete s imádkozott buzgóságosan. Rá se nézett a hatalmas emberre, a főbiróra.

De a főbiró szót intézett hozzá.

– Ha elvégezted könyörgésedet, állj föl. Beszédem van veled. Én vagyok a főbiró, a vármegye hatósága.

Hallotta vagy nem hallotta a térdepelő ember a szót, de szemei a magasságba néztek s csak az imádkozást folytatta. Főbiró, vármegye hatósága, tiszti huszár, négy ló: mind nem adott ő azokra semmit.

Néhány szempillantásig várt a főbiró. Azután odaállt a kereszt mellé a remetével szemközt. S hangosan szól hozzá.

– Héjh ember, ide nézz, felelj a kérdésemre. Azt akarom tudni, ki vagy, mi vagy, honnan vetemedtél ide, mit akarsz itt?

A térdepelő ember most se mozdult meg, hanem mégis ránézett a főbiróra. S csöndes szelid mély hangon felelt.

– Én most az egek urával beszélek, nekem ő parancsol.

Némán, lélekzetét is visszafojtva hallgatta az áhitatos nép ezt a beszédet. Tudta a szegény nép azt, hogy a főbiró nagy ur s a vármegye nagy hatalom. De a mint a remete csöndes, de bátor szavait meghallotta: nyomban elkezdte egyik szent zsolozsmáját énekelni. Férfiak és nők és gyerekek érczes hangján a bánatos szent ének elhatott a mélybe és a magasba, de a szivekbe is. Még a hatalmas főbiró szivébe is.

Pedig az a szív is tele volt büszkeséggel s a kötelesség érzete azt parancsolta, hogy rendet csináljon, az embereket onnan elkergesse.

IV.

A főbiró észrevette, hogy a térdepelő emberrel nem tud végezni. A néphez kell intézni okos szót.

Egy pillanatig elhallgatott a szent zsolozsma. Felhasználta a pillanatot s odaszólt a néphez.

– Emberek! Menjetek innen haza békességgel. Nem szent hely ez, nem ér itt a ti imádságtok semmit. Se pap, se oltár, se püspöki áldás. Ez a térdepelő ember senkise, semmise. Meg nem türöm, hogy itt seregeljetek. Meg ne várjátok, mig megharagszom. Tudjátok, ki vagyok.

Tudták bizony. Sokan ismerték is. Parancsoló szava, daliás huszárja, türelmetlen kapáló négy tüzes lova nyilván mutatta, hogy ő a vármegye főbirája.

De akár tudták, akár nem tudták, nem hallgattak bizony ő rá. Egyik fülükön át bement a hatalom szava, másik fülükön át elrepült. Meg se mozdultak. Sőt, a kit illetett, magasra tartotta faluja feszületét. S ujra kezdtek valami másik szent zsolozsmát.

Ott volt a csatkai öreg biró és a jegyző is. Ezekhez fordult a főbiró.

– Ezzel a néppel most nem lehet okosan beszélni. Mától kezdve minden nap megmondja kendtek azoknak, a kik ide seregelnek, hogy jövő vasárnap délelőtt tizenegy órakor karhatalommal jövök ide; – magam jövök ide s ha szép szóra el nem takarodnak, magam kergetem el őket.

Az öreg biró és a jegyző szót fogadott s minden nap kiosztotta a parancsolatot. Természetesen az lett ennek a következése, hogy a kitüzött vasárnapon tizszer annyi bucsujáró gyült össze a fekete iharfa körül.

De ott volt ám a hatalmas főbiró is. Egyetlen pillanatot se késett. És ott volt ám tizenöt pandur is. Bátor, kemény legény valamennyi. Bajusza kihuzva, puska a vállán, tarisznya az oldalán, pisztoly a tokban.

A főbiró fölhivta a népet szót hallani, engedelmeskedni, parancsolatot megfogadni. Megmagyarázta, hogy a bodajki, andocsi és kisczelli csodatévő képek otthon vannak s ide soha át nem származtak. Ámitás a remete minden dolga. Szedje össze gönczét minden ember s takarodjék innen nyomban.

Mintha siketek lettek volna az emberek és némák. Nem feleseltek, de meg se mozdultak. Térdepeltek s imádkoztak tovább.

De már ezt tovább türni nem lehetett. A jó rend és a hivatalos tekintély mégis mindenek fölött való. Hova lesz a nyugalom és békesség e nélkül?

A pandurok őrmestere Podári Ferencz volt. Katonaviselt hatalmas szál ember. Az ökörnek az ő két szarva nem öklel különben, mint az ő két bajusza. Kegyetlen, komor képpel várta a parancsolatot.

A parancsolat igy szólt:

– Őrmester! Kend szétszórja ezt a csőcseléket.

Az a csőcselék lehetett vagy ezer ember. Meglehetős részben asszony, gyerek, fiatal, öreg. Jó marku férfi is lehetett köztük három-négyszáz. Huszszor annyi, mint a pandur. De mi az tizenöt pandurhoz képest? A pandur erős, bátor, szilaj. A pandur felsőbbség. A pandurnak puska a vállán, pisztoly a derekán. A pandur is szól az istenhez, mint a bucsujáró, de csak ugy-amugy visszájáról.

Podári Ferencz őrmester odamegy a sereglő nép kellő közepébe. Kezében erős suhogó. Rárivall az emberekre.

– Hallottátok a parancsolatot? Nekem itt ne nyöszörögjön, ne térdelje le a füvet ezentul senki lova-fia. Azt az imádkozó áldóját a megboldogult dédapátoknak! Értettétek?

Megértették. De se nem nevettek, se nem haragudtak, se nem keseregtek a beszéden. De meg se mozdultak. Imádkoztak tovább.

Podári Ferencz őrmester megfogja egyik embernek a gallérját, fölrántja a földről s ugy ellöki, csak ugy repül. Azután a másikat, a harmadikat. A legények is hasonlatos módon szórják szét az imádkozókat. Asszonyt, öreget, gyönge népet nem bántanak. De az erősebb fajta embert taszigálják erre-amarra. S szidják őket, mint a tyukhordó kányát.

Nem használ semmit. A kinek a gallérját a pandur elereszti, megint csak letérdel az s megint csak imádkozik s hányja magára a keresztet. Mint a seregélymadár. Egyik helyen fölverik, a másik helyen leszáll. Az őrmester hiába parancsol, hiába tombol, hiába szedi le a csillagokat az égről. Legényei hiába vitézkednek. A bucsujáró sereg tovább dicséri az Istent.

Az őrmester odamegy a főszolgabiróhoz s üdvözli őt katonásan.

– Jelentem alázatosan tekintetes uram, ez a csürhe nem hajt okos szóra.

– Hát a puskatus mirevaló? Hát a golyó mirevaló?

Emberséges ember volt a főszolgabiró, bizonyára csak kisértetbe akarta hozni az őrmestert, vajjon szót fogad-e? Vajjon belelövöldöz-e az imádkozó népbe?

Az őrmester ismerte a rendet. Tudta, hogy ha megtagadja az engedelmességet: vége a becsületnek, a kenyérnek s a szabadságnak. Még egyszer hátratekintett a bucsujáró seregre.

Azután letette a puskáját és tarisznyáját a gyöpre. Lecsatolta pisztolytokját oldaláról s azt is letette a gyöpre. A főszolgabiró lábaihoz.

– Jelentem alázatosan tekintetes uram, inkább nem eszem tovább a vármegye kenyerét. De én golyóval, puskatussal ennek a nyavalyás népnek neki nem rontok. Hiszen csak egy goromba szót hallanék tőle. De csak imádkozik és nyöszörög.

Rettenetes nagy vétek volt ez az őrmestertől. Megtagadni az engedelmességet! Nem hajtani végre a parancsolatot! Cserben hagyni a felsőbbséget! Hiszen árulás ez! Lázadás ez! A főszolgabiró odaszólt az egyik káplárhoz:

– Vasaljátok meg Podárit s nyomban vigyétek Veszprémbe s adjátok a várnagy kezére.

Elvitték az őrmestert, de a karhatalomnak is vége lett. Imádkozhatott a nép tovább. A pandurok őrállásaikra széledtek, a főbiró pedig lóhalálban hajtott a vármegye székvárosába.