Part 17

Ez az igaz. Diktum-faktum. Közegyetértéssel elhatározták, hogy másnap fegyverre kelnek a nemes urak összesen s megtartják a hajtóvadászatot a darazsakra.

Ugy történt. Vagy tizenöten vállalkoztak a veszedelmes vadászatra. Egész nap lövöldöztek. Minden kiszálló és hazajövő darazsat czélbavettek. Volt olyan, a ki hat lövéssel is hazament. Ki golyóval, ki ficzkóval, ki söréttel: a hogy jobbnak gondolta. Napnyugta felé mindenki ellőtte már egész készségét. Az alatt Zsuzsika nénénk sütött-főzött. A zsákmány szép volt. Legalább ötven hatvan ellenség maradt a csatatéren. Az áldomás eltartott éjfélig. Belekerült az első nap vagy száz forintba. Az urak jó kedvvel mentek haza. Másnap reggel folytassuk.

Azonban néminemü mellékes bolondság is történt. A fél falu összefutott a nagy háborura. A gyermekhad összesereglett s egész nap ott ficzánkolt. Fölmásztak a fákra, keritésekre. A czigányok is otthagyták a vályogvető gödröket. Az iskolák üresen maradtak. Senki se hitte, hogy a darazsak ellen folyik a harcz. Mindenki azt gondolta, hogy Sobri Jóska hadakozik a nemes urakkal. Jöttek az emberek vasvillákkal. A mi czélszerü is volt, mert utóbb a darazsak is dühbe jöttek s kezdték az embereket megrohanni. A vasvilla rossz fegyver volt ellenük. De a puskalövés se oda talált, a hová szánták. Egy szalmaboglyát csakhamar felgyujtottak. A harangokat is félreverték. A kisbirónak a fejéről lőtték le a kalapot. Egy czigányt megsöréteztek. Sokan a maguk házát őrizték egész nap. Fölkuporodtak a háztetőre vizes kannával, pemettel, csáklyával. Estére kelve fölfordult az egész nagy falu.

Másnap tanácsra jöttek össze a vének, bölcsek, előljárók, birák, faluszájai, hadnagyok, kisbirák, éjjeli őrök. Ott tudták meg, mi az igazi eset. De még ott se igazán. El nem hitték, hogy csupán a darazsaknak izentek hadat. Azt gondolták, hogy a nemzeti bácsi mindenféle pusztitó férget ki akar irtani. Egeret, patkányt, hernyót, papmacskát, cserebókot, menyétet, görényt, hörcsögöt. Azonban a falu békéje, az emberek háza és személye mégis előbbrevaló. Megkérték hát a nemzeti bácsit, kössön békét valahogy, mert különben a nemes vármegyéhez folyamodnak segitségért.

A nemes vármegye volt az az egyetlenegy hatalom, a melytől a nemzeti bácsi perczig se félt. Hiszen ő is vármegye ura volt, hogy bánthatná őt a vármegye? Azután régen porrá ég addig a falu, ujra föl is épitik, a darazsak is régen csöndes halállal mulnak ki addig, a mig a nemes vármegye, ha pörre viszik a dolgot, ezt az ügyet elintézi. Foghegyen beszélt a biróval.

Sőt még jól össze is szidta a falu bölcseit.

– Micsoda? Kendtek akarnak beleavatkozni az én dolgomba? Hiszen azt csinálom én a magam nemesi udvarával, a mit én akarok. Tudni kell kendteknek, hogy ősi alkotmányunk szerint a dúvadakat szabadon üldözhetjük. Farkast, medvét, oroszlánt, tigrist szabadon ölhetünk. Nincs erre tilalom. A lódarázs pedig mindegyiknél ártalmasabb. Hát azt akarják kendtek, hogy a lódarázs fölegye a falunkat? Hiszen Egyiptom hét csapása közül is az volt az egyik, a mikor Fáraó országára az isten rábocsátotta a lódarazsat. Hát kendtek elfelejtették már a szentirást is?

Elszégyelték magukat az emberek. Bizony, ők már elfelejtették a szentirást.

Az volt szerencséjük, hogy e napon ünnepnap volt. Valami ujkenyér vagy ujborszentelés. E napon nem folytatták a vadászatot, nem lövöldözték a darazsakat és embereket. Majd holnap! Ma nem zavarják a vallási áhitatosságot.

Azonban csoda történt.

A tetőből kiállott a szelemenfa vagy félölnyire. A szelemenfa fölött volt a kis nyilás, melyen a darazsak ki- és bejártak. Országutjuk volt a szelemenfa.

Hát a mint ott az udvaron pipázgat a nemzeti bácsi, véletlenül fölpillant a szelemenfára. A fán végig verebek állnak. Két sorban, szép egyenesen, mint a sorkatonák. Kan verebek és nőstény verebek vegyesen. Hallgatva állnak ott szépen.

Hm! Mit csinálnak ezek? Hogy a veréb hallgasson, mikor sok van együtt, ilyet még nem látott. A veréb örökké fecseg, társalog, csiripel, zsinatol, ha másodmagával van is. Ezer mondanivalójuk van egymás között. Várta: mi történik?

Nem sokáig kellett várnia.

A mint egy lódarázs kidugta fejét a nyiláson, egy veréb azonnal nyakoncsipte s elrepült vele. Jött a másik, azt a második veréb ragadta el. Jöttek a darazsak hazafelé is a kertekből s a mezőkről, szőlőkből. A verebek ezeket is zsákmányul ejtették. Vitték őket fiókáiknak s önmaguknak ízes ételül.

Nini! Hisz a veréb okos ember. Annak puska sem kell. Töltéseit nem is lövöldözi ki hiába. Föl se gyujtja a falut, még csak zajt se üt. Mégis elbánik a darazsakkal.

Ment a nemzeti bácsi a kaszinóba.

– No, urak, holnap nem vadászunk. Megvárom, mire mennek a verebek. A mit tegnap agyonlövöldöztünk, abból a verebeim megizlelték a darázspecsenyét s ma már elevenen fogdossák el a rabló vendégeket.

De egy hét alatt ugy elfogdosták valamennyit, hirmondó se maradt közülök. Javasolta is aztán a nemzeti bácsi a nemes vármegyének, hogy a veréb legyen ezentul szent madár, a kit lőni, vágni, irtani ne lehessen. Becsüljük meg jövőre, mint a fecskét meg a gólyát. A nagy mennykő sejtet is leszedte aztán a padláson a szelemenfáról. A sonkolyos ember semmit se adott érte, felhozta hát Pestre s elhelyezte a Nemzeti Muzeumban. Még ötven év előtt ott volt, mint nagy természeti ritkaság.

Igy menekült meg a falu a darázsháborutól. De a nemzeti bácsi még hiresebb lett ezáltal, mint eddig volt.

Hát még az uszóláp története! Ez volt csak a furcsa!

Volt a falunak termetes uszólápja a tavon.

A tó ott nyult el a nagy nemesi kuriák mögött. A nemzeti bácsi telke is lenyult a tóig, sőt még azon tul is. Csíkja, rákja, czigányhala, teknősbékája s minden féle békája neki is volt elég. Libuczot, szárcsát, vadkácsát, gémet, bölömbikát s efféle egyéb vadállatot lőhetett a maga kuriáján eleget. Esténkint nyáron ott kuruttyolt a béka, ott füttyengetett a teknős, ott bömbölt a bölömbika, ott berregett a vadrucza, ott csattogtak, énekeltek, sikongattak és kiabáltak a vizi szárnyasok és dalos madarak, kiki a maga módja szerint. Gyerekkoromban sok gyönyörüséget találtam benne magam is. Elhallgattam óraszámra, a mig csak a szunyogok engedték.

A nemzeti bácsinak volt nádasa is, de volt nagy szinvize is. A hol a szinviz volt, ott a parton erős vén fűzfák álltak. A vének mellett fiatalok is. Az uszóláp ott járt-kelt, mint a kisértet, a Csapógát és a nemzeti bácsi kuriája közt. Néha megállt a nemzeti bácsi szinvizén is. Ilyenkor természetesen az övé volt a láp.

De mi hát az az uszóláp?

Nehéz megmondani. Ma már kevés van a mi országunkban. A sok szárazság, csatornalecsapolás kiirtotta. Nincs meg már az se, a melyről én beszélek. Ezelőtt negyvenegy esztendővel megállt valahol, gyökeret vert a lába, a mai nemzedék azt se tudja, hol állt meg, mekkora volt? Szárazföld lett belőle.

Szép meleg májusi napokon csodálatos élet támad a vizek mélyén. Lent a tó fenekén egyszer csak nőni kezd az iszap. De nem az iszap nő, hanem valami szép, vékony, zöldes barna fonalakból álló szövevény. Nő, dagad, emelkedik. Először akkora, mint az öklöm, azután mint egy szakasztókosár, végül mint a boritó, száz akós, ezer akós hordó. Sürün szőtt-font alkotmány, de tiszta vizzel, fényes nappal bele látni a közepébe. A nadályok, göték, csiborok, vizipókok ott játszadoznak az alkotmány közepében. Oda menekül gyakran a béka is. Az alkotmány megvédi őt ott gémtől, bölömbikától, tőkeruczától, ha ezek el akarják fogni a viz alatt.

Két-három hét alatt földagad a szövevény a viz szinére. Összebarátkozik egyéb vizi növénynyel is, hinárral, sulyommal, békanyállal, békalencsével s viz szinén elkezd virágozni.

Lassankint oly sürü, erős, tömött hártyával boritja be a viz szinét, hogy a viz épen nem látszik s béka ráül, libucz rajta költ, kácsák, gémek szabadon sétálgatnak a tetején, utóbb a gólya is odaszáll vadászgatni. A szél lassankint port, szemetet, ördög szekerét, futó avart hord rá s hőlye fű, vizi gyep is nő fölötte. Azután megjelennek a sások, kákák, gyékények, bakacsok, utóbb a bürök, fekete nadálytő s lila és sárga vizi liliomok. Korhadvány támad a tetején. Oda vonul a lenge nád is a széleire. Egyszer csak megbirja az embert is, nem sülyed le alatta. Füvek, rekettye bokrok is tenyésznek rajta. Pihéjüket, magjukat oda hordja a szél. Végre szénát, sarjut kaszálnak rajta az emberek.

De azért a viz szinén lebeg, mint óriási hajó s ha a szél nekiveti a vállát, helyéről eltolja s méltóságos uszással más vizekre segiti. Gyakran a nemzeti bácsi kaszáltatta, teregette, szárogatta a szénáját s ő rakta boglyába. Kerekedett éjjeli szél s reggelre elvitte az uszólápot fölfelé, a Csapógát felé, odaállitotta Kenessey József uram vizére s ő hordotta be, övé lett a széna. De megforditva is történt akárhányszor. Sok mulatság lett ebből az urak között.

Borzok, rókák, egyszer nagyon elhatalmasodtak. A rókák bejártak az udvarra is és Zsuzsika nénénk gyönyörü kendermagos tyukjai közt nagy pusztitást miveltek. Nem lehetett türni. A nemzeti bácsi lement az uszólápra, leshelyet csinált magának, félig a fűben, félig a nádban leste a rókát. Milyen örömöt okoz édes szentjének, Zsuzsika néninek, ha róka komát fülénél fogva odaveti a tornáczon lábaihoz. Itt van la, a kendermagos tyukok gyilkosa!

Lefeküdt a leshelyre. Nyár volt, meleg volt, a mult éjjel mulattak is, a nemzeti bácsi elszenderedett. Észre se vette, a mint egy bolond szél támadt s a lápot elvitte messze, messze fölfelé, a láp pedig vitte magával a nemzeti bácsit. Mire a szunyogok alkonyat táján fölébresztették: akkorra az egész arcza tele volt szunyoghimlővel s még a szemei is bedagadtak. Ezenkivül köröskörül a szinviz. Órákig kellett lövöldöznie, mig valaki csónakkal jött s kimentette.

– Adta bozótja, ide se jövök többé vadászni!

Kocsisa azonban gyakran eltünt. Egész délután se volt otthon. A lovak elejét ugyan megrakta, de se itatás, se tisztogatás, se más munka. Olyankor rendesen eltünt a szolgáló is a Böske. A szolgálóval nem törődött, az az asszony dolga, de a kocsissal már ugyancsak törődött.

Szemre birja a kocsist.

– Hogy is hivnak téged, semmiházi?

– Darabos Gergő a becsületes nevem!

– Nem Gergő vagy te, szedte-vette, hanem Tekergő. Már megint hol voltál egész délután?

– Sorom volt, nemzetes uram, de meg nem mondhatom.

Tudta azt a sort a nemzeti bácsi.

Egyszer hattyugémeket vett észre a tavon. A hattyugém ritkán jár arra. Ez a természet remeke, istennek legszebb madara. Magas, nagy madár, kócsagja gyönyörü, termete sudár, nézése büszke, csodálatos hófehér a homlokától a térdéig minden tolla. Ez a madár a tökéletes tisztaság, nem a fehér galamb s nem a fehér liliom. Kevés vadásznak van szerencséje a hattyugémhez a mi vidékünkön.

Fogja a puskát s lemegy a tóhoz a hattyugémet becserkelni. Valahogy rámegy az uszólápra is. Hát ott találja a magas fűben egymás mellett a Gergő kocsist, meg a Böskét. Egymás nézésében elfáradtak s most alusznak, mint a bunda. Mezei ember olyan, mint a macska. Mindig tud aludni s akkor alszik el, mikor akar.

Talpon rugja mind a kettőt.

– Hejh, semmirevalók, igy lopjátok ti az időt?

Fölugrik a Gergő is, a Böske is. Bizony ők az uszólápra menekültek egymásban gyönyörködni. Böske eltakarta az arczát kötényével, Gergő pedig olyan háromféle módon izgett-mozgott, mintha nem is egy ember lett volna, hanem három. De azért a fültövét megvakarta.

– Mi tagadás, nemzetes uram, a baj megesett. Ezt a Böskét nagyon megszivleltem.

– Hát az hajlik-e hozzád?

– Mindjárt agyonütöm, ha nem cselekszi.

Ilyen a fiatalság. De mit lehet most már tenni? Semmit mást: össze kell őket adni. Hadd legyenek férj meg feleség. Ez is a nemzeti bácsi költsége. De olyan lakodalmat csapott a számukra: egész éjjel huzta a Duzsi czigány, hivatalosak voltak mind az urak s olyan kedvük támadt, egész reggelig tánczoltak, duhajkodtak.

Sohase ment ettől kezdve se a Gergő, se a Böske az uszólápra. Sőt sokszor megemlegették, összeszidták az uszólápot.

A nemzeti bácsi elhatározta, hogy megköti az uszólápot, ha még egyszer az övé lesz.

Megköti? De miként? Hogyan lehet a földet megkötni, ha az egyszer megindul? Nehéz lesz az!

Az uszóláp lehetett vagy másfél holdnyi. Olyan széna termett rajta, mint a gyapju. Sürü és magas. Gazdának: kincs. Megérdemli a vesződséget.

Vett a nemzeti bácsi két szál fenyőt. Sok emberrel, nagy munkával a láp közepén lesulykolta a fenyőket keresztül a lápon, le a vizbe, le az eleven földbe, a tó fenekére. Most már rudazó lánczokat ide, vastagokat, vasból. Hurkoljátok a lánczot a fenyőszál végére s a lánczok végét a parton levő hatalmas füzfák törzsökére. Szeretné a nemzeti bácsi azt a szelet látni, a melyik most elvinné az uszólápot!

De bizony nem látta, éjjel volt, édesen aludt. Éjjel jött az a szél, s ugy elvitte az egész uszólápot, hirmondó se lett utána. Miként történhetett ez a csoda?

Nem csoda volt az. Mit ér a szél erejéhez képest az emberi kéz munkája s a gyarló emberi elme erőlködése? Még a fenyőszálakat se huzogálta ki a szél, még a füzfák törzsökeit se szaggatta szét, hanem a vastag vaslánczokat ugy széttördelte, mint a kóczmadzagot. Elment az uszóláp örökre, s nem is jött vissza többé.

Ezer ilyen története volt a nemzeti bácsinak a hosszu életen keresztül.

Egyszer ürgebőrsüvegben ment a vármegye gyülésére. Az ürgének szürkés vörös szőre van. Egy süveghez kell vagy tizenöt ürgebőr. Ürgét ugyan eleget fognak a czigányok, hatvan-hetven év előtt volt is elég ürge, hát ez bizony nem nagy dolog. Csakhogy ürgebőrsüveget még se viselt addig magyar ember, uri ember s most se visel.

– Ugyan, ugyan, nemzeti bácsi, hát ez a süveg megint micsoda bolondság?

– Micsoda? Az ürgebőrsüveg ellenállhatatlanná teszi a férfit. Minden asszony beleszeret. Ürgebőrsüvegben el nem fárad a férfi. Se, ha vadász. Se, ha asszonynyal enyeleg. Tapasztalt dolog. Csodaszer ez!

Hát hiszen ilyen csodaszert ezer meg ezer esztendő óta keres a világ. De a nemzeti bácsi megtalálta. Zsuzsika igen szép asszony volt. Arczának rózsájához, szemeinek édességéhez nem hasonlitott semmi. A nemzeti bácsi pedig csunya férfi volt. Termete alacsony, arcza pufók, elől-hátul elhizott. Csak örökös jó kedve miatt szivelték. De azért Zsuzsa néni életre-halálra szerette. Ugy szerette, mint az üdvösségét, jobban szerette, mint az életét. A nemzeti bácsinak elhitte a világ, hogy ez azért van, mert ő ürgebőrsüveget visel.

S akár hiszik, akár nem: divatossá tette az ürgebőrsüveget. A tuladunai vármegyékben minden nemes ur ezt viselte. Csak a forradalom vetett véget ennek a divatnak. Még a pozsonyi követ urak is télen át ilyen süvegben jártak. Gyerekkoromban kezdett csak kimenni a divatból. Azután még sokáig hordták – de csak a papok, kanonokok.

Elmondom még, miként szoktatta le Huszár Miklós bátyánkat a békaevésről.

Nyájas olvasóim ne nehezteljenek. A mi vizi zöld békánk kedves állat. Remeke a teremtésnek. Voltak nagy természettudósok, a kik azt állitották, hogy az ember őse a béka volt. Csak az embernek és a békának van lábikrája. Semmi más állatnak nincs a föld kerekségén. A békák nászdala a legszebb dalok közé tartozik. Szebb, mint a fülemile és a rigó dala. Mi ugyan csak kuruttyolásnak tartjuk, de az a mi hibánk. Már Homérosz megénekelte a békát. Sőt a mi nagy költőink közt is Kazinczy és Csokonay fölvették lantjukra. Ha higgadt vérrel gondolunk rá: még ételnek is kelendő. A ki a csigát, rákot, osztrigát megeszi: épen ne finyáskodjék. A béka valamennyinél nemesebb és magasabb rangu állat. A dicső olasz népnek nemzeti eledele. Angol, franczia, német is nagyon kedveli.

Nos, hát Huszár Miklós bátyánk is megette. Nemesi testőr volt Bécsben, azután a hadsereggel lement Olaszországba, ott megismerte s megszokta. Mi van ebben?

Hanem a család nem tudott e szokásával megbarátkozni. Nem magyar nemes ur az, a ki megeszi a békát. Az vértagadó. Lehet az százszor rokon s vérbeli atyafi, még se igazi.

Tanácsot tartott a család s megkérte a nemzeti bácsit: szoktassa le a békáról.

– Leszoktatom!

Elment vele Veszprémbe. Utbaesik a tekeresi csárda. A csárda udvarán van egy kis állandó tó, a tóban millió béka. Akkorák, mint egy papucs. Zajongnak rettenetesen.

A csárdánál meg kell állni, meg kell etetni. Huszár Miklós bátyánk odainti a csárdást:

– Van-e maguknak békájuk?

– Van, de csak a tóban.

– Nohát, csináljanak egy adagot. Azt eszem ebédre.

A csárdás megnémult. Ilyen szót most hallott először. Ilyen urral még soha nem találkozott. Ugy nézett rá, mint a hóhérra. Hiszen a béka csak a gólyamadárnak való, nem embernek.

Tűzről pattant, csinos menyecske volt a csárdásné, hozzáfordul az ura.

– Te asszony! Hallottad? Az az ur békát akar enni ebédre. Hallottál már ilyet?

– Hogyne hallottam volna? A fehérvári püspök szakácsának az ángya beszélte, hogy az urak megeszik még a békát is.

– Hát el tudod te azt ételnek késziteni?

– Arra ugyan még nem vetemedtem, de majd megkérdem a nemzetes urtól, mi annak a módja.

A nemzetes ur, a nemzeti bácsi azután adott tanácsot. Össze kell fogdosni beste férgeit s vasfazékban meg kell főzni, mint a rákot. Ez a módja. S ki kell tálalni, mint a rákot.

Természetesen jól tudta most már a menyecske.

A lovak megették a szénát, megették az abrakot, ittak is, a kocsis már aludt egy-egy kissé, de a békaebéd csak nem akart elkészülni. Az urak ott pipáztak a borozóban. A vitéz nemesi testőr káromkodott, mint a jégeső, a nemzeti bácsi pedig nevetett, de csak ugy, belülről. Szinét, hangját nem lehetett hallani.

Huszár Miklós bátyánk ráförmed a csárdásra:

– Hejh, csárdás! Hát nem akar már az az étel elkészülni?

– Hát azt hiszi az ur, hogy azt a gyalázatos férget olyan könnyü elfogdosni? Nagyot ugrik ám a tekeresi béka! Nagyobbat, mint a kecske! S aztán mindjárt elbuvik a viz alá.

Hogyan is fogta össze a csárdás a békát?

Sehogy se. Hanem kezébe vett egy hosszu, dióverő póznát s azzal verte agyon a kuruttyoló hadat. Hálót bizony nem akasztott neki, minthogy az öregapja se volt halász, se talián. Időbe került, mig egy vasfazékra való békát összetudott szedni.

Mégis megsürgette a menyecskét.

– Mennyire vagy már, lelkem, a madaraiddal?

– Tüzelek én alattuk eleget, de hogy megváltójuk ne legyen, nem akarnak azok megpirulni.

Nem is gondolt a menyecske egyebet, minthogy a békát is ugy kell elkésziteni, mint a folyóbeli rákot. Akkor lesz jó, mikor piros lesz. Nem tudta a módját.

Czombocskáját szépen kikerekiteni, papucsát szépen levagdalni, testét és papucsát a szemétre dobni, czombocskájáról a bőrt szépen lehuzni, hogy olyan legyen, mint a csirkéé. Azután besózni, azután kirántani. Az angol, franczia, német forró vajban, az olasz forró olajban. A magyar pedig, ha akad ilyen is, sistergő zsirban. De mind nem tudta ezt a menyecske.

Hanem utóbb a nagy sürgetésre mégis betálalta főztjét.

Egy jókora medencét tett az asztalra. Másik medenczével le volt takarva. Nagy tisztességgel odateszi a medenczét Huszár Miklós bátyánk elé s leveszi róla a födőt. De a fejét előbb elforditja, hogy saját illatos főztjét meg ne lássa.

– Jó étvágyat kivánok a tekintetes urnak!

De ki is iramodott a szobából csakhamar. Épen nem akarta látni, miként eszi meg az ebédet.

Akkor pillantott a medenczébe Huszár Miklós bátyánk! E pillanatnak emléke elkisérte a koporsóba.

Volt a medencében vagy ötven béka. Nagyok, borzasztók. Megfőve mind. Kezét, lábát arasznyira elnyujtotta mind. Szemük kidagadva. Ugy néztek Huszár Miklós bátyánkra, mint a krokodilusok. Most mindjárt ők eszik meg a vitéz testőrt, nem ez őket.

Huszár Miklós bátyánkkal nagyot fordult a csárda. Csaknem leesett a szalmaszékről. Ha a ház tetején éri ez a látomány, leszédült volna a háztetejéről. Irtóztató eset. A helyett, hogy gyönyörü, sárgán kirántott csirkealaku, izes falatok lettek volna előtte: az agyonfőzött szegény békák kétségbeesett ábrázatja meredt rá.

A másik pillanatban szilajul felkiáltott.

– Hol a kard? Hol a pisztoly? Megölöm ezt a csárdást.

De gyilkos szándékát nem teljesithette. Először is nem volt se kard, se pisztoly. Azután a csárdás se lett volna olyan könnyü legény. Végre pedig alig volt jártányi ereje. Ugy letörte derekát a csömör.

Rögtön befogatott. El innen az átkozott csárdából. De az akarattyai csárdán túl nem mehetett. Ott le kellett feküdnie. Köpölylyel, pióczával, hánytatóval ott majd megölte a balatonfő-kajári doktor.

Egy hét mulva vetődött haza. Soha se evett békát attól fogva. A család, a közeli és távoli atyafiak megint kiengesztelődtek iránta. Sohase tudta meg, hogy a nemzeti bácsi adta a csárdás menyecskéjének azt a bolond békatanácsot.

Utóbb gyerekre is tett szert a nemzeti bácsi, noha kedves Zsuzsikájával elmaradt tőlük istennek gyerekáldása. Röptében lőtt magának gyereket.

Egy ködös reggelen jelentik neki, hogy a vizen túl nagyon sereglenek a szarkák. Van ott egy sürü lombu akáczfa, husz is ugrál és csörög a fán.

Jó gazda és jó vadász utálja a szarkát. Fogta puskáját, csónakba ült, átevezett a vizen, befurakodott a nádba, szarkahalál lesz ma! Be kellett a nádba fura kodnia, hogy a szarkák a puskát meg ne lássák. A szarkák a legeszesebb, legravaszabb és cselszövőbb állatok. Puska nélkül majd rá száll az ember fejére; – ha puskát lát, elrepül a lőtávolból.

Alkalmas közelről rálőtt a szarkákra. Ezek ugyan elrepültek, hanem egy mégis ott maradt. Leesett a fáról, éppen a fa tövéhez. Igaz, hogy egészen nem hasonlitott ahhoz a hamis madárhoz, de mégis annak kellett lennie, hiszen ő szarka után lőtt a fára s a lövésre esett le az a valami a fáról.

Meg kell nézni, mi az?

Nem szarka volt az, hanem egy kis göngyöleg. Fölveszi kezébe s ime, mozog is, nyafog is a göngyöleg. Kibontja, hát uramfia, egy kis ma született csecsemőt talál a pólyák között. Akkorát, mint egy kölyökmacska. Egy szem sörét meg is ütötte egyik lábát. Szerencse, hogy agyon nem lőtte.

Mi ez most már?

Bizonyosan valami gonosz leány szülte s még az éjjel a fa ágai közt elrejtette. A szarkák reggel észrevették, odaseregeltek s mikor a nemzeti bácsi közibük lőtt, éppen afölött tanácskoztak, mit csináljanak a csecsemővel? A birónak jelentsék-e be, vagy fölneveljék, vagy megegyék?

A nemzeti bácsi fogta a csecsemőt s odavitte feleségéhez.

– Nesze, édes szentem. Most már gyerekünk is lesz.

Meg se ütődött nagyon az áldott lelkü asszony.

– Hol vetted, édes Gyurim?

– Éppen most lőttem az akáczfán.

Elbeszélte az esetet a kaszinóban. S rajta maradt a szó a nemzeti bácsin, hogy gyereket lőtt magának a mezőn. Egészen rendén levőnek találták, ha másként már nem juthatott gyerekhez. Csak az volt a dévaj kérdés: röptében lőtte-e vagy futtában? Vagy talán fektében. A vadat igy is, amugy is szokták lőni, a hogy lehet.

Férfigyerek volt. De most már mi legyen a neve? Legyen Mezei Józsi, a mezőn találták. Legyen Szarka Józsi, a szarkák jöttek rá. De bizony Repülő Józsi legyen, hiszen abban állapodtak meg nagy vidámsággal, hogy a nemzeti bácsi röptében lőtte. A nemzeti bácsi azt mondta:

– No, legyen hát Repülő Józsi.

Igy lett. Ennek nevezték, ennek keresztelték. Apja, anyja sohase került meg. Zsuzsika néni fölnevelte. De bizony nem volt benne köszönet. Rossz lett, gézenguz lett, siheder korában a háztól elrepült, sohase hallották hirét azután. Talán agyoncsapták, talán fölakasztották valahol.

Elfolytak az évek. Elmult a fiatalság is. A nemzeti bácsi mindig pufókabb lett. Zsuzsika néni gyönyörü rózsás arczát is ezüst hajfürtök kezdték körülvenni. Vége lett a vármegyének is, a nemességnek is. Elmult az esküdti tisztség is, lassankint elmult a vagyon is. Csak az ősi kuria maradt.

Sok adomája volt még a nemzeti bácsinak, de lassankint elnehezedett s ezekkel se törődött. Csak angyali jó feleségéhez s apró vörös, makrapipájához ragaszkodott hűségesen. S minél öregebb lett: annál szorgalmasabban faragta az elhunyt lelkek sirhalmára a fejfák siriratát.

Egyszer életében betegeskedni kezdett. Elmult már nyolczvan éves. Ágynak esett. De azért nem feküdt az ágyra, hanem a pamlagra. Lenézte azt az embert, a ki ugy elhagyja magát, hogy fényes nappal is az ágyat nyomja. Zsuzsika néni ápolta. Egyszer nagy szót ejtett ki a száján a jó feleség.

– Oh, édes, jó Gyurim, ne vegyen a jó Isten engem előbb magához. Ki ápol téged, ha én nem leszek?