Part 16

Jön a vádlott. Vason vagy vas nélkül hozzák a pandurok. A vizsgálati iratok mennek a birósághoz, a vádlott megy a börtönfelügyelőhöz. Börtönfelügyelő beteszi őt egy üregbe, melyben vannak már mások is s mely börtönszobának neveztetik. A vádlott ettől kezdve megkapja a naponkinti rabélelmet s a naponkinti egy-két órai sétát.

A vizsgálati iratokban le van irva, hogy vádlott hány éves, micsoda vallásu, nős-e vagy nőtlen s ha nős, hány gyermeke van s volt-e már eddig fogva vagy büntetve. De nincs leirva, hogy a vádlott erős termetü, jól táplált, piros arczu, melyen nap sütése, vérnek heve, ifjuságának erőteljes üdesége fénylik. Villogó, merész szemei hozzászoktak a pusztához, a Bakonyerdőhöz s teste edzett, járása büszke, hiszen sokszor hétszámra, hónapszámra nem alszik fedél alatt. Hideget, meleget, záport, vihart, jégesőt föl sem vesz.

Ilyennek ismerik őt a pandurok, a vizsgálóbiró és a börtönfelügyelő.

Két-három hónapig elhuzódik a pótvizsgálat, de végre jön a végtárgyalás napja. Károsultak, tanuk, vádlók, védők, rokonok, kiváncsiak eljönnek a tárgyalásra.

Zöld asztal mellett ott ül a biróság. Kezdődik az eljárás. Bevezetik a vádlottat.

Vádlott bejön. Szomoruan körültekint. Arcza halovány. De arczának szine nem a nagyvárosok halaványsága, hanem a koporsónak, a temetőnek szine. Arczbőrének napsütötte barnasága szennynek látszik. Szeme bágyadt, aluszékony, bátortalan. Termete léha, lépései vontatottak. Arcza és keze feje olyan szinü, mint a sajt.

A biróság azt gondolja: mindig ilyen volt s nem törődik vele. Károsultak, tanuk, vádlók megdöbbennek, mikor szemüket rávetik. A rokonok csendesen elkezdenek zokogni. A biróság csendet parancsol.

Ime három hónap alatt ilyen nyomorékká tette a vádlottat a börtönlevegő és a börtönélelmezés és a börtönsüly. Pedig a süly még egészen ki sem ütött rajta, csirái még ott évődnek a bőr alatt, a test szövedékeiben, a mirigyek parányi sejtjeiben. És már a vádlott isten nyomorékja. Pedig talán egy óra mulva kiderül ártatlansága s mehet nyugton haza, a szabadság édes levegőjét szivni.

Láttam egyszer egy jelenetet.

Két bakonyi pásztor összeszólalkozott s egyik a másiknak alkarját kettévágta fejszéjével. Kettévágta az izmot és az orsócsontot. Iszonyu volt a seb. A sértett kórházba ment. Sok idejébe, sok pénzébe került a gyógyulás s midőn meggyógyult is: örökös béna maradt. Rettenetes boszut esküdött a bűnös ellen, ki őt bénává tette.

Jött a végtárgyalás. A vádló fél már a teremben volt, mikor a vádlottat nyomorult, skorbutos alakjával elébe vezették. A vádlott elmondta az esetet s töredelmesen bevallotta tettét.

A vádlófél csak bámult, csak hallgatott. Végre odament a vádlotthoz s megfogta azt béna kezével s kérdezé tőle:

– Te vagy az Péter, igazán te vagy az?

A vádlott szomoruan mondá:

– Én vagyok az.

Ekkor a vádló, ki örök boszut esküdött sértőjére odafordult a birósághoz:

– Eresszék el ezt az embert uraim, nem ez bántott engem, nem ez az az ember, a ki ellen én panaszt tettem. Megverne az isten, ha én őt még most is vádolnám.

– – – Ilyen nagy hatalom a börtönök skorbutja.

A NEMZETI BÁCSI.

Régen meghalt, el is temették, valahol már föl is támadt, szórja adomáit ott fönt s kaczag körülötte a mennybéli seregek sürü tábora. Most már se botjával, se adomájával agyon nem üt, ha megirom életét. Laszly György volt a neve, a szép Mezőföld volt szülőfölde, az én vármegyémnek volt hajdan tisztviselője, vér szerint való rokonom volt. Egy esztendő hián száz esztendős volna ha most is élne. Kár volt neki meghalni. Nemes ember volt a javából. Annak is született, az volt természete is. Olyan megyei esküdt nem születik ezentul soha.

Jómódu uri család sarjadéka volt. Ugy született, mint más ember fia, de nem ugy nevelkedett. Pajkos volt, fürge, futkározó, fára mászó, háztetőn járkáló; megülte a lovat, szamarat, még a tehenet is; elvegyült a parasztgyerekek közé, minden héten elnyütte a rajtavalót. Kiment a mezőre ökrészkedni, fél éjjel elült a pásztortüzek mellett. Apja nem sokat törődött vele, anyja majdnem kétségbeesett miatta. De volt apjának vigasztaló szava.

– Ne féltsd a kölyket, anyjuk, azért becsületes ember lesz, mert mindig jó kedve van!

Igaz, hogy mindig jó kedve volt. A jókedvü ember pedig nem rossz ember. A gyereknevelésben csak egyetlen igazság van, s ez abból áll: a gyerekből jó ember legyen. A többi tudomány és minden más igyekezet ostobaság. Azért pusztul el a világ, hogy a tudósok erre még nem jöttek rá.

Miért volt a neve nemzeti bácsi?

Bácsinak hivta mindenki. Akárki találkozott vele, uton, utfélen, otthon vagy a vármegye gyülésén: ha egy szót szólt vele, már bácsinak szólitotta. Apját, testvérjét, jó barátját, játszópajtását látta benne mindenki. Jókedvü volt első pillanatra mindenkivel. A pápai kollégiumot is elvégezte öregéből, nagyjából. Jurátus is volt, habár semmi hasznát nem látta. Fiatal korában is bácsinak nevezték. Igy ismerte utóbb, igy szokta meg a nagy világ.

De miért lett hát nemzeti bácsi? Honnan származott nemzeti neve? Ezt a nevet nem szokás könnyedén pazarolni.

Valahány ház: annyi szokás.

A zsöllér paraszt akkor nemzeti, ha kopott süveg a fején, ködmen a vállán, saru a lábán.

A telkes gazda akkor nemzeti, ha széles karimás kalapja, kékbeli dolmánya, borjubőr csizmája.

A mágnás akkor nemzeti, ha gólyalábu, savószinü, lóg a karja, németül beszél.

A nemzeti bácsi nem azért volt nemzeti. A vármegye megtette esküdtjének. Adott neki tisztes fizetést, nagy uraságot, nagy tekintélyt. Fizetése volt havonként tizenöt rénes forint. Ebből tartott lakást, konyhát, szakácsnét, kocsist, lovászgyereket, kocsit, lovat, hátas lovat, két kopót, három agarat és egy nyalka tiszti huszárt. Ragyogott a huszárja, mint a karbunkulus.

Szerette főbirája is, vármegyéje is. Pedig sohase dolgozott semmit. Csak ott volt, a hol az ügyek termettek. De olyan ügy sohase termett, a melyet ő békén, simán, nyugton, nevetve, nyomban el ne intézett volna. Minden hivatalos ügyet adomával, elmésséggel intézett el. Ügyvédek, pörös felek kaczagtak már, ha szavát hallották. Ugy mentek eléje, majd megölték egymást. Ugy mentek el tőle: ölelkeztek, csókolóztak. Minden ügyvéd elköltözött vidékéről. Különben éhen-szomjan pusztult volna el valamennyi.

De nem is volt olyan lakodalom, vadászat, disznótor, keresztelő, névnap, tisztujitás, templomszentelés, szüret, dáridó, a melyre meg nem hivták volna. Az emberek azt kérdezték:

– Ott lesz-e a nemzeti bácsi?

– Nem ér rá.

– Nem is lesz a mulatságból semmi.

De azért mindenre ráért. Csak néha messze vármegyékben maradt el a hejje-hujjáról.

Tolna jól ismerte. Ott sok volt az atyafi. Onnan mindig átrándult a Dunán a kis-kun atyafiakhoz. Egyik nagynénje s két-három unokatestvérje költözött oda. Ott elszaporodtak, mint a nyulak. Onnan hozott lányt is Kun-Szent-Miklós városából. Árva lány volt Tóth Zsuzsika. Szép volt, mint az imádság. Ragyogó csillag az égen, nyiló liliom a réten nem olyan szép, mint a milyen Zsuzsika volt. Megszerették egymást halálosan. Eleget intették a lányt, ne bizzék a tuladunai legényben. Dőzsöl, országol, csapodár, vármegye ura, utóbb is elfogy a nemesi birtok; kún leány ne hagyja ott a kún legényt, nyomoruság lesz a sorsa. Hiába volt. Megesküdtek.

– Együtt élünk, együtt halunk!

Tél volt, hóförgeteg, süvitett a szél. A tuladunai atyafiság szánon, lóháton egész sereggel ment a lakodalomra. A Duna be volt fagyva, megbirta az embert, lovat, de az utakat befutta a hó. Lovas legények álltak őrt, hogy a násznépek el ne bóduljanak. Kora reggeltől késő estig mégis harminczháromszor borult föl a szánkó a szép menyasszonynyal, mire Kun-Szent-Miklós városából hazaértek Szilas-Balhásra. Ilyen hóban fürdött nászutat se látott a világ azóta.

Még vidámabb lett az élet. Boldog férj, boldog feleség. De azért a nemzeti bácsi eljárt minden mulatságba. Utóbb a telkes gazdák is rászoktak. Sokszor küldöttséggel, ünnepélyesen kérték, hogy ott legyen a lakodalmon. Addig halasztották a lakodalmat, a mig csak ideje és kedve nem lett, hogy velük mulasson.

Hazudni természetesen nem szabad. Nem is hazudott soha.

Pedig két esetben szokás is, kötelesség is hazudni Az egyik eset a felköszöntő, a másik a sirfelirat. Ha mind igaz volna, a mit az emberek a felköszöntőkben és a sirfeliratokban mondanak: angyalokból állana a világ s mennyországgá lett volna e siralmas földi élet.

A nemzeti bácsi sürün gyakorolta mind a felköszöntést, mind a sirfelirást.

Jó kálvinista nép lakta faluját. Kő nincs se közel, se távol. A temető emlékkövei fából vannak. Az emlékkőnek a neve fejfa. A kinek halottja volt, ha azt akarta, hogy megemlegessék, a nemzeti bácsit kérte föl arra, vésse ki halottja fejfáját. Szivesen cselekedte. Élete utóbb csak ebből állott: hivatal, mulatság, vadászat, fejfa-vésés. Siriratai példabeszéddé váltak. Ma is emlegetnek utána nagy csomó sirversst. Még ezen is mulatságot találnak az emberek.

Lakodalmakon sok dévajságot követett el. Mindenüvé vitt nagy tarisznya pogácsát. Szürposztóból vágta ki a pogácsát szép gömbölyüre. Kirántotta ropogós zsirban, czukorral, tojással, finom liszttel, finom morzsával. Fölséges ize volt. A ki egyszer evett belőle, el nem felejtette csodálatos jó izét. Hanem megrágni nem lehetett. Ki tudná a szürposztót megrágni? Mikor az emberek ugy hajnal felé ittasak voltak, tele borral és mámorral, akkor rakta az asztalra elibük a pogácsát. Elrágódtak rajta órákig. El is aludtak rajta, ki is józanodtak tőle, még se tudták lenyelni.

Az ürge gyönyörü állat. Tiszta, ügyes, fekete komoly szeme, mosolygó szája, ritka bajusza, suta kis farka. Ha felül, ha mosdik, ha fülét-farkát megkeféli: gyönyörüség nézni. De télen elbuvik lyuka fenekére. Összegömbölyödik s alszik tavaszig. Csak a meleg idő engeszteli föl. A nemzeti bácsi télen kiásta az ürgét s ugy összegömbölyödve tányérra tette s másik tányérral betakarta. Igy tette az asztal közepére az asszonyok közé. Téli álmából a meleg szobában fölébredt az ürge. Kitörölte a szemeit, rendbehozta szőrét, megszagolgatta a tányérokat. Egyszer aztán zsupsz! Lehányta magáról a felső tányért s fölállt s körül elnézte az asszonysereget s azután végigiramodott az asztalon. Nosza megbomlott nagy hirtelen az asszonysereg. Lőn sivitás, futás, viganók összefogása s vég nélkül való kaczagás. Falusi népség nagy természettudós. Jól ismeri az ürgét. Ártatlan kis állat az. El nem ájul senki az ő látására.

Effélékből álltak dévajságai. Annál jobban szerették.

De a sok mulatságnak elvégre is következése lett. Piros lett az arcza, mint a hajnal pirossága. Nyáron fehér kabátban szokott járni. Egyszer ugy véletlenül zöld kalapot talált föltenni s ugy ment végig az utczán, ugy ment a kaszinóba s ugy ment be a vármegyére is.

Meg kellett azt nézni.

Zöld kalap, fehér kabát, piros arcz! Hahó! Hiszen ez a nemzeti szin! Észrevették, meglátták, nagyot nevettek s ettől kezdve hivták nemzeti bácsinak. Rászoktak s a serdülő nemzedék már más nevén, igaz nevén alig is ismerte. Nem bánta. Maga is nevetett rajta. Magának is megtetszett az uj név.

Egyszer valami háboruságba keveredett a Hentergő zsidóval. Nem ez volt ugyan az eredeti neve, hanem hát az eredeti nevét nem tudta senki. Kövér volt, az utczán ugy járt, jobbra-balra himbálódzott, mint a hizott kácsa. Ezért elnevezték Hentergő zsidónak. Pedig derék, tekintélyes, pénzes ember volt. Urak, parasztok egyaránt szerették. De irni, olvasni nem tudott.

Találkozik vele a nemzeti bácsi.

– No, Hentergő, nevünk napja közeledik, állits az udvarba egy-két kocsira való jó szekszárdi bort. De tökéletes és természetes legyen.

– Meglesz, nemzetes uram!

Néhány nap mulva ott álltak a kocsik az udvaron tele hordóval. A nemzeti bácsi megnézte, megszámitotta a hordókat és akókat s kifizette a bor árát. Még meg is veregette a Hentergő vállát.

– Derék gyerek vagy!

Jön a névnap. Száz vendég összegyülekezik. Még a jó bor hire is hivott oda néhányat. Csapra ütik az első hordót. Biz abból seprő jön ki, nem bor. Csapra ütik a másodikat. Azzal is ugy járnak. Minden bor seprős. Finom, szekszárdi vörös seprő, de csak seprő. Nevet a vendég, haragszik a gazda.

– Hol az a Hentergő? Hadd üssük agyon!

Dehogy ütötték agyon. A Hentergőnek igaza volt. Ő tökéletesen természetes bort adott. Igy szólt a parancsolat. Uj bort, fejtetlent. A kocsirázás fölzaklatta. Várt volna a nemzetes uram két hónapig, fejtette volna meg borát szépen, lett volna akkor jó szekszárdi bora.

A kaszinóban a nemzeti bácsi rovására nevettek álló esztendeig.

No várj csak, Hentergő!

Telik-mulik egy év, megint találkozik a nemzeti bácsi Hentergővel.

– No, Hentergő, egy kis repczém lesz. Készen leszek vele tiz nap alatt. Lesz vagy száz kila. Kellene a pénz!

Megvette bizony a Hentergő szivesen a repczét, kialkudta az árát, kifizette a pénzt, de a bűnös emberiség halandó lévén, egy kis irást kért a kötésről.

A nemzeti bácsi nevetett. Adott irást. Az irás szólt ilyeténképen:

»Én alól is megirt Laszly György, adom tudtára mindeneknek, a kiket most vagy jövendőben illet, hogy én ennek az akasztani való Hentergőnek eladtam örökre és megmásithatlanul az idei termésü repczémet, azon módon, a mint gazostul, porostul, polyvástul, felszóratlanul a szérü közepén garmadában fekszik, árát is fölvettem, tartozik tőlem elvitetni, a mint a nyomtatással készen leszek. Kelt, stb. imitt-amott, ekkor-akkor, stb.«

A Hentergő megnézte az irást s ugy tett, mintha el is olvasta volna. Ott volt az aláirás s ott volt a nemzeti bácsi gyürüs pecsétje, szép piros, spanyol viaszból, a hogy nemes ember levelén szokás. Ennek az irásnak hitelességét meg nem dönti most már a földindulás se. Megnyugodott benne a Hentergő egészen.

Eltelik tiz-tizenkét nap, készen a repcze, a tiszti huszár szól a Hentergőnek, ez odamegy a szérüre zsákokkal, kocsikkal, emberekkel, a nemzeti bácsi ott pipáz a szérün. A Hentergő odafordul hozzá.

– Melyik volna hát az én repczém, nemzetes uram?

– Ott van, la!

Mutatja a garmadát. Minden volt abban, csak repcze nem. Mintha nagy halom avar lett volna. Ott volt törekje, pora, polyvája, minden szemete. Még repczemag is volt benne, imitt-amott a fenekén.

Nevet a Hentergő.

– Nem ezt a repczét vettem én a nemzetes uramtól.

– De bizony ezt, fiam. A vörös bor seprővel jár, a repcze meg polyvával.

Hejh-hajh! Valami jutott a Hentergő eszébe. Elővette a nagy vörös bugyellárist, megnézte: benne van-e az irás? Benne volt. Nyomban elkarikázott a főbiróhoz. Ott lakott a hatodik szomszédban. Mutatja neki az irást.

– Tekintetes főbiró uram, tessék most már ezt az irást nekem felolvasni. Hadd halljam két fülemmel, mi van benne?

A főbiró is jól ismerte a Hentergőt, nyomban elolvasta a levelet fenhangon, meghallotta most már a két fülével Hentergő is.

– Csakugyan az van a levélben?

– Nem is más.

A Hentergő most már nemcsak derekától lefelé, hanem attól fölfelé is elkezdett hintálózni. Megcsóválta fejét, kezét, vállait.

– Ejh, ejh! Oda a haszon. De még talán a pénz is.

Hanem azért sietett vissza a szérüre s nem pörölt, nem békétlenkedett, hanem elvitte a poros, polyvás, törekes repczét utolsó szemig.

Mikor a kocsik és emberek eltávoztak, akkor odafordult a nemzeti bácsihoz.

– Engem ugyan csuffá tett, nemzetes uram, hanem azért sebaj. De most volna ám jó szekszárdi vörös borom.

– Ide vele, Hentergő!

De olyan jó bort szállitott most a Hentergő, az arany se tisztább. Hire lett az esetnek messze földön.

Ez tette tökéletessé a nemzeti bácsi tekintélyét. Olyan ember ő, a ki a zsidón is kifog, de sőt tuljár még a Hentergő eszén is.

Volt azonban más esete is. Különös és furcsa. Másnak nem is lehetett ily esete. A vadászfogadás, a darázsháboru, az uszóláp s több efféle.

Egyszer jó kemény télben, hóban kimennek a jó atyafiak, jó barátok, keresztkomák vadászni a szőkebogárdi pusztára. A nemzeti bácsi volt a legjobb lövő, Márkus Dini bátyánk urunk a legrosszabb lövő. Szeretett vadászni. Ott volt minden vadászaton. Sohase lőtt semmit. Nyulak, foglyok, rókák bizton menekülhettek az ő árnyékába. Nem is csoda. Egyebet se csinált naponként, csak káromkodott és pipázott. A vad pedig se a hangos szót, se a pipafüstöt nem szereti. Különben a nemzeti bácsi nagyon szeretett vele évődni, dévajkodni.

Vadásznak-vadásznak. Bejárnak vagy kétezer holdat s egy vad se esik. Kevés is volt, el is hibázta a lövést mindenki. Valami boszorkányság volt e napon. El is fáradtak, a dél is elmult, reggelizni kellett. Kopasz dombon megtelepedtek, bagitüskéből tüzeket raktak, előszedték a sonkát, ürüczombot, vadászpogácsát, csutorákat s megkezdték a falatozást.

Azt mondja egyik:

– Mégis furcsa, egyikünk se lőtt semmit.

Előáll Márkus Dini bátyánk urunk.

– De lőttem én, a ki áldója van, két nyulat.

Fölpattan a nemzeti bácsi:

– Te lőttél? Az se igaz ám. Fogadok veled három akó jó szekszárdi borba, hogy két nyulat nem lőttél.

– Áll a fogadás.

Márkus Dini bátyánk urunk nem röst. Megkapja a tarisznyát. Kilóg belőle négy hátulsó nyulláb. Nagy hirtelen kioldja hátul a tarisznyát, megfog két nyullábat s egy hatalmas tapsifülest kidob a hóra s odafordul a pajtásokhoz, a tanukhoz és szakértőkhöz.

– Ugy-e, ez egy nyul?

Egyetért mindenki. Ez bizony egy nyul. De hol a második?

Márkus Dini bátyánk urunk fogja a másik két nyullábat s egy másik hatalmas tapsifülest is kidob a hóra.

– No, ugy-e ez is egy nyul, a második?

A vadászok odanéznek. Uczczu, fölugrik a nyul; fölpattan, mint a szikra s ugy elfut, csak ugy porzik utána a hó. Minden puska eldurran, minden vizsla utána iramodik, de azért a nyul elfutott. Se hire, se hamva.

Ki nyerte meg a fogadást?

Márkus Dini bátyánk urunknak igaza volt.

– Ha meg nem lőttem volna, nem jutott volna a tarisznyába.

A nemzeti bácsinak igaza volt.

– Ha meglőtted volna, nem futott volna el, mint a nyul.

Sohasem tudták eldönteni ezt a fogadást. Pedig olyan összejövetel, vadászat, tisztujitás, lakoma nem volt ezentul, a hol alaposan meg ne vitatták volna. Még párbajok is lettek belőle. Még a hirlapoknak is beküldték a kérdést. Hires notabilitások mind hozzászóltak. Ki igy vélekedett, ki amugy. Ma sincs a titok megoldva.

Még czifrább volt a darázsháboru.

Szép nagy gyümölcsös kertje volt a nemzeti bácsinak. Volt abban vagy öt darab torzsátlan körtefája. Nagyok, terebélyesek, százesztendősek, akkorák mint egy-egy tölgyfa. Ragyogott a levelük és rezgett, billegett és kaczérkodott, mint a rezgő nyárfa levele. A gyümölcsük csoda volt. Még a szomszéd vármegyékből is eljártak megnézni, megizlelni. Nagy, mint a férfiököl, sárga, mint a narancs. Olyan édes, hogy semmi se hasonlitott hozzá. A czukor és a szinméz eczet volt hozzá képest. Felesége olyan aszalékot tudott belőle késziteni, a milyet még nem látott Páris s a milyet nem ettek még a királynék se. Hire volt mindenfelé.

Egyszer egy világjáró darázs odavetődött. Éhes is volt, fáradt is volt, megült a fa ágán s jól is lakott, ki is pihente magát.

Darázs! Mi a darázs? Rongyos kis repülő bogár. Csip ugyan, ha megszoritják, de hát az se nagy dolog.

Hanem ez nem olyan darázs volt. Ez lódarázs volt, a kit oltott darázsnak is elnevezett a népség. Nagy, mint az egér. Sárga-fekete a szine, dongó a repülése, rettenetes a bátorsága. Ugy jön az embernek, ha megharagszik, mint az oroszlán. A kit a fején megcsip, másik feje támad tőle, akkora lesz daganatja. Fél tőle mindenki. Megöli a lovat is, azért nevezik lódarázsnak.

A darázs, mikor kialudta magát, hazament a tamási erdőkbe, Tolna vármegyébe, hirt vinni társainak, ott lakott kedves családjával együtt. Sógora, komája, ija-fia volt vagy ötszáz. Talán több is. Fölzajgatta őket. Elmondta nekik: mit látott, mit tapasztalt a nemzeti bácsinál. Családi tanácsot tartottak s érett megfontolás után azt határozták, hogy seregestül átköltöznek a nemzeti bácsihoz.

Egyik napon, ugy augusztus végén vagy szeptember elején, nagy zúgás-búgás támad a gyümölcsös kertben. Megjöttek a lódarazsak. Zsuzsika nénénk jelenti a nemzeti bácsinak. A nemzeti bácsi kimegy a kertbe s látja, hogy a darazsak ugyancsak lakmároznak ám a gyönyörü torzsátlan körtéken.

– Vakapátok! Nektek is csak élőből kell élni!

Nagyot nevetett s tovább pipázott. A darázsok ellen csak nem küldhet pandurt, se törvénybe nem idézheti őket. Jóizüen kaczagott arra a gondolatra, miből csinál most már az ő kedves kis felesége liktáriumot?

Csakhogy egy hét mulva nem volt már egy körte se a fákon, mind megették azok a veszedelmes férgek. Csak a körte héjja lógott a fákon összeránczosodva, mint az üres hólyag.

– Vakapátok! Most már legalább tovább mentek!

Nem ugy lett a! Hanem ugy lett, hogy bejött a szolgáló a szobába s szóról-szóra azt mondta:

– Csókolom a kezét, nemzetes uram, tessék engem elbocsátani, mert én ennél a háznál meg nem maradhatok.

– Már miért ne maradhatnál meg?

– Mert én többet a padlásra föl nem megyek.

– Hát ne menj, szedte-vette.

– Hogyan mángorlok én akkor?

Igaz biz az. A padláson volt a mángorló, a nélkül pedig falusi ház fönn nem állhat.

– Eddig tudtál mángorolni? Hát mi bajod lett?

– Csókolom a kezét, nemzetes uram, fenevadak ütöttek tanyát a padláson, én nem hagyom magam széjjelszaggatni.

– Miféle fenevadok?

– Sárkány-kigyók. Sárga-fekete darazsak. Most még csak akkorák, mint a bőregerek, de ha megnőnek, engem egyenesen megesznek.

A nemzeti bácsi nevetett. De azért fogta puskáját, megtöltötte s ment föl a padlásra. Hivta Dianát is, a vizslát, de az is kereken kijelentette, hogy a padlásra nem megy, veszedelembe nem rohan.

Régi ház volt, ősi kuria, nád teteje, hosszu hatalmas szál fenyő a szelemenfája. Fölmegy a nemzeti bácsi, benéz a padlásra s látja ám, hogy a lódarazsak ott ütöttek tanyát, akkora sejtjük lóg le már a szelemenfáról, mint két akós hordó. Ezek bizony nem engedik a mángorlást, nem engedik magukat pihenésük közben háborgatni. Itt fognak telelni, sőt itt meg is öröködnek.

No-no, ahoz szava lesz még a nemzeti bácsinak is.

Hogy ne lenne szava? Hiszen azt a házat őseitől örökölte s ámbár gyereke nincs, annak vissza kell szállnia az atyafiságra, az oldalági örökösökre. Hogy türhetné ő azt, hogy abból őt holmi jött-ment csavargók, idegenek kiturják? Kiváltképen pedig lódarazsak. De bizony kiirtja ő azokat, csak azt kell kigondolni, miféle módon.

Legkönnyebb, legegyszerübb volna a házat felgyujtani. Ha a ház elég: elég a tető is s a tetővel együtt a szelemenfa is, a darázs is.

Csakhogy akkor nem lesz ház, ha csak ujra föl nem épiti. Ez pedig belekerül jó egy-két ezer forintba. Ezt meg kellene kimélni már azért is, mert ez a pénz ugy sincs meg a ládafiában. S aztán falu közepén a házat felgyujtani. Hátha a szérü is lobbot vet, a szomszéd is leég s az egész falu is leég? Ebbe beleszólhat még a község is, még a nemes vármegye is.

Más módot kell keresni.

Lent a kaszálóban, a tó partján füzfák vannak. A füzfák odvasak. Az odu mellé edényt lehetne tenni s az edénybe szinmézet. A darazsak erre rászoknának. Oda járnának lakmározni. Ott találnák az üres odvakat is. Hátha oda helyeznék el lakásukat és üzlethelyiségüket? Mindjárt üres lenne a padlás, a lány fölmehetne mángorolni.

Jó, jó! De miért etessen ő meg száz forint áru szinmézet azokkal a gyalázatos férgekkel? Azután hátha még se szoknak oda, hanem visszajárnak a padlásra? És hátha az egész környék méhe, darazsa, bögölye s mindenféle utálatos dongója oda szokik a mézre s egyszer csak azt veszi észre: azok az urak s neki saját telkéből mégis el kell bujdosnia?

Tehát igy se lesz jó. Más védőfegyvert kell kitalálni.

Szerencsére nem vették észre a darazsak, békén jöhetett le a padlásról. A mint kilépett az udvarra, ime a tó felől jön ám hazafelé egy veszekedett nagy lódarázs. Bizonyosan inni volt. Kapja a puskáját. Czél! Tűz! Ugy agyonlőtte azt a lódarazsat, szörnyet halt menten.

Hopp! Megvan a védőeszköz. Nyilvánvaló. Kiáll lesbe s egyenként agyonlő minden lódarazsat.

Ugy is lett. Neki állt a vadászatnak. Sok lövése félrement ugyan, de reggeltől estélig mégis agyonlőtt vagy tiz darabot. Kezdetnek elég. Majd belejön jobban.

Este elment a kaszinóba. Elmondta szerencsés ötletét. Örültek az urak általában.

– Ni-ni! Hátha hajtóvadászatot rendeznénk!