Part 15

A társaságban jelen volt Angyal Pál helybeli tanár is, Tóth Kálmánnak nagy tisztelője, de a »bennünket« szónak rettenetes ellensége. Ő feltette magában, hogy e nagy kérdésre kierőszakolja a világ feleletét s az e kérdésben uralkodó egyiptomi sötétség eloszlatására mindent el fog követni tehetsége szerint.

Hősies elszántságát bátor cselekedet követte.

A »Hölgyfutár«-nak akkor Tóth Kálmán volt szerkesztője s bizony nem tudom én, kik voltak szerkesztőségi tagjai.

Elég az hozzá: egy juniusi vagy juliusi napon Tóth Kálmán kap egy levelet Angyal Páltól s a levél mellett tiz darab körmöczi aranyat. A levélben egy pályakérdés volt kitüzve, mely ilyformán hangzott:

»Fedeztessék fel rövid értekezésben azon nyelvhiba, melyet irásban és beszédben nemcsak a köznép, de koszorus iróink is naponként elkövetnek.«

A megfejtési határidő augusztus 20-ika, a jutalom 10 körmöczi arany. A kéziratok Tóth Kálmánhoz, a »Hölgyfutár« szerkesztőségébe küldendők s a pályabiró, ki dönt és jutalmat oszt, maga Tóth Kálmán.

Ilyenformán jelent meg a czikk a »Hölgyfutár«-ban s utána valamennyi fővárosi és vidéki lapban már tudniillik annyiban, a mennyi akkor volt. (5%-ja a mainak.)

A határidő letelt s beérkezett 13 pályamű. Szerencsétlen szám, mely valóban rettenetes irodalmi háborunak vetette meg alapját. Egyik pályamű hosszabb, másik rövidebb volt. Mindegyik azonban csak egyetlen nyelvhibát tárgyalt.

Egyik azt találta nagy hibának, hogy a pénzt olvassák, a helyett, hogy számlálnák. A másiknak rögtön czigánykereket hányt mind a két szeme, ha 100 forint helyett azt olvasá: 100 forintok. A harmadik sehogyse tudott kibékülni az ilyféle igehajtogatással: szabadjon, szabadna. A negyedik meg nem tudott maradni egy födél alatt e két szóval: amaz, emez. Az ötödik kimutatá, hogy a kell igét minden koszorus és koszorutlan iró rosszul használja. A hatodik tökéletesen bebizonyitá, hogy az ikes igékre semmi szükségünk. A hetedik ráakadt a »bennünket« szóra. A nyolczadik a nő és né szavak örökös felcserélése ellen patvarkodott s bebizonyitá e közpéldabeszédből: »Mást beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik«, hogy Bodónénak van törvényes, hites férje, mert ha nem volna: akkor Bodónő volna igaz neve. A kilenczedik az »is« szócskának használatába akadt bele. És igy tovább egész a tizenhármas számig.

Denique a VII. számu pályázat eltalálta Angyal Pál uram gusztusát.

Ugy de a VII. számu pályázat később érkezett be, mint a VIII-ik, IX-ik és a többi utána következő s egyáltalán a határidő letelte után érkezett be. Ennélfogva a többi 12 pályázó joggal igényelheté, hogy a VII-ik szám a pályázatból zárassék ki.

Azonban mig e körülmény fontossága kétségtelen volt: addig másrészről nem lehetett szem elől téveszteni, hogy Angyal Pál uram intenczióinak csakugyan a VII. szám felelt meg s hogy elvégre is Tóth Kálmán barátunknak állott teljes jogában a határidőt megszabni, a győzelmet eldönteni s a dijat kiadni.

Időközben kitudódtak a következő nevezetes körülmények:

1. Senki sem tudja bizonyosan, hogy a VII. számu pályázat mikor érkezett be.

2. Alapos kétségek forognak fenn az iránt, vajjon kinél lehet a pályadijat képező 10 arany.

3. Van-e az egész dologhoz hozzászólója Angyal Pál uramnak, vagy pediglen ezt az egész dolgot pleno jure et cum plenipotentia absque ullo jure reservato Tóth Kálmán barátunk intézheti el.

Tóth Kálmán barátunk ez időtájban költő is volt, beteg is volt, szerelmes is volt, mint maga mondá s kezdé már a pokolra kivánni az Angyalokat és az összes nyelvészeti kérdéseket.

Mikoron pedig a még nem pályázott nyelvész urak megtudták volna, hogy a pályázati határidő fölött végére mehetetlen versengés folyik Magyarország összes hirlapjai között: ők is elkezdték a maguk elkésett műveiket beküldözgetni, ki a Hölgyfutárhoz, ki a Pesti Naplóhoz, ki pediglen az Akadémiához. Angyal Bandi Piripócsról, Tóth István Szombathelyről, Zenő Árpád Pomázról a Pesti Naplóhoz küldték pályaműveiket s a jó báró Kemény Zsigmond kiadta azokat hüségesen, lelkiismeretes szerkesztői megjegyzések kiséretében.

Tóth Kálmán belátván ekkor, hogy az alig elhunyt keleti kérdés Kiss Miska se e herczehurczához, Gordius király leleményességével szemben Nagy Sándor erélyével oldá meg e kérdést.

A dijat odaitélte a VII. számu pályázatnak, a jeligés levélkét feltöré, a pályázó volt Wlád Alajos későbbi képviselőtársunk, őt felhivta a dij átvételére s mind e műveletet kihirdeté az országnak mind a 18 hirlapjában.

No hiszen most jött még csak el az igazi hadelhadd; Angyal Pál uram nem hagyta a dolgot.

A Pesti Naplóban öthasábos óriási czikket tett közzé, melyben a Hölgyfutárt és Tóth Kálmánt rettentő felelősségre vonja a világ előtt s meg nem felelhetés esetén átadja őt az utókor igazságos itéletének. Különösen kérdésbe teszi, vajjon hol van az ő tiz darab körmöczi aranyja s voltaképen mikor érkezett be a VII. számu pályázat? Végezetül pedig ezen egész rettentő bonyodalom kiegyenlitésére választott birákul báró Kemény Zsigmondot, Hunfalvy Pált és Greguss Ágostot kinevezi.

Tóth Kálmán barátunk ekkor utána néz, hogy vajjon hova is lett hát az a 10 arany s lelkiismeretes vizsgálat után kisül, hogy az Számvald urnál, a »Hölgyfutár« bizományosánál jó helyen pecsét alatt áll s várja a gazdát, ki zsebretegye.

Ez alatt azonban a Pesti Naplóban valami kezdő iró nemzetiségi kérdést csinált az ügyből s kisüti, hogy Wlád Alajos román, neki tehát magyar nyelvészeti kérdésekben jutalomdij nem adható.

Most hát már szélesebb körre terjedt ki a »bennünket«-háboru. Az volt a szerencse, hogy Szász Károly nem lakott még Budapesten, Gyulai Pál pedig épen akkor kezdte meg Romhányi első énekét s igy nem ért rá a vitába belekeveredni. A két ellenséges hadsereg élén a »Hölgyfutár« és »Pesti Napló« állott.

A háboru folyt változó szerencsével.

A háboru folyama alatt Kemény Zsigmond, Hunfalvy Pál és Greguss Ágost összeültek berlini konferencziára, hogy eldöntsék a háboru sorsát.

Elnök volt Kemény Zsigmond, de miután Greguss Hunfalvyval megegyezni nem tudott; ennélfogva a szavazatok egyenlők lévén, Kemény Zsigmond pedig Minerva votumát alkalmazni nem akarván, ekként a választott biróság, előbb még hosszu jegyzőkönyvben megörökitvén eljárását, ünnepélyesen feloszlott.

Tóth Kálmán ekkor felhasználta a döntő hatalmak benső egyenetlenségeit és minden erővel és nagy ügyességgel arra törekedett, hogy Greguss Ágostot izolálja, mint a ki a leggonoszabb fondorlatokat szőtte-fonta a VII. számu pályázat ellen. Felhivta tehát a Pesti Napló hasábjain Kemény Zsigmond és Hunfalvy Pál urakat, hogy ők ketten mondják meg véleményüket ez ügyben.

Kemény Zsigmond és Hunfalvy Pál e felhivásra ünnepélyesen kijelentették, hogy Tóth Kálmánnak igaza van, Angyal Pálnak nincs igaza, a 10 arany pedig Wlád Alajost megilleti.

(Ekkor mondá állitólag Deák Ferencz Kemény Zsigmondnak: »te Zsigó, tudod-e annak a módját, hogyan fogják kopóval a pipafüstöt?«)

Azonban Greguss Ágost még most sem hagyta a dolgot. Hatalmas értekezést vágott be a »Pesti Naplóba«, melyben kifejté, hogy

miután a pályázat tárgya egy általánosan követett nyelvészeti hiba kideritése,

azonban, hogy a »bennünket« szó csakugyan hiba volna, ez még most sincs bebizonyitva,

de ha hiba volna is, miután a pályadij csak annak adható ki, a ki e hibát legelőször felfedezte.

azonban az első felfedező Gyergyai Ferencz kolozsvári professzor volt ez előtt megszámlálhatatlan esztendőkkel, ennélfogva

tekintetbe vévén azt a körülményt, hogy Gyergyai nem pályázott:

kénytelen kimondani, hogy ez egész ügyben senkinek sincs igaza, azért a 10 aranyat a Nemzeti Szinház nyugdijintézetének kell adni.

– – Ekkor már fél esztendeig folyt a tinta, a lapok hasábjain már a »bennünket« ügynél egyebet látni nem lehetett, a publikum revoltálni készült s igy Tóth Kálmán barátunk a béke kedvéért igazat adott Greguss Ágostnak.

Igy mulatott a magyar ember huszonöt év előtt.

DEHOGY HALT MEG PETŐFI.

Bolond kérdés merült föl a biróságok előtt. Meghalt-e hát Petőfi vagy most is él? Ha valósággal meghalt is: meghalt-e hát törvényesen is? Ha pedig valósággal nem él is; nem él-e még mindig törvényesen? Ha pedig még törvényesen mindig él: hát akkor meddig él? Mikor ismeri el a biróság, hogy nagy szivét csakugyan átfurta az orosz lándzsa s hamvai már rég elvegyültek halóföldének porai közé?

Ezt a kérdést meg kell ismernie a közönségnek. Elmondom hát bőségesen, unalmasan, biróságok eszejárása szerint, mert máskülönben ugyan senki meg nem érti.

Szegény Petőfi felett összevesztek a prókátorok. Mint egykor összevesztek a kritikusok: vajjon méltó lesz-e az életre. Mint egykor összevesztek a historikusok: vajjon meghalt-e valósággal. Utóbb marakodtak felette ügyvédek és üzletemberek: vajjon ki tegye el műveinek hasznát, kié legyen a jog azt mondani a nemzetnek: ime Petőfiből a halhatatlan dicsőség a tiéd, de minden haszon és minden nyereség az enyém.

Mert a per, mely folyt a budapesti törvényszék előtt: csakis ennyit jelent.

Erről a perről és semmiféle perről nem beszélnénk és nem szoktunk beszélni, mig abban a biró ki nem mondja az utolsó szót. Sőt azután se. De most szinte lehetetlen a hallgatás. Mert olyan tárgyról van szó mint Petőfi költeményeinek örök tulajdonjoga. Mert olyan tanuk szerepelnek a biróság előtt, mint Arany János és Jókai Mór. S mert mind e neveket reklámul használják fel a perlekedő felek, nyerészkedés indokából a biróságok idő előtti illetéktelen informácziójára.

Mi azonban sem a birák, sem a prókátorok szerepére nem vállalkozunk, hanem ehelyett érintjük amaz érdekes kérdéseket, melyek e perben fölmerültek.

A kérdés, mely alkalmul szolgált a perre s mely voltaképeni tárgya a pernek, abból áll: vajjon Petőfi költeményeinek kiadói tulajdonjoga örökre az Athenaeumé-e, vagy pedig az most már a nemzet köztulajdonát képezi s ahhoz most már minden magyarnak annyi joga van, a mennyi az illathoz, a napsugárhoz, a szabadsághoz.

E kérdés egyelőre egyszerü magánjogi kérdés. Petőfi 1847-ik évi junius 26-án eladta és pedig örökre eladta Emich Gusztávnak ama költeményeit, melyeket Emich Gusztáv már 1847-ben egy kötetben kiadott. Ugyanakkor Petőfi kötelezte magát, hogy ezentul irandó költeményeit egyes kisebb darabokban vagy kötetekben ki nem adja, hanem azokat tartozik összegyüjteni, mig akkora kötetet képeznek, mint az 1847-iki első nagy kötet, tudniillik nagy nyolczadrétben körülbelül 35 ivet az 1847-iki kiadás betümintájára s ez uj gyüjteményt is egyedül s kizárólag Emich Gusztávnak adja el. Az első gyüjtemény örökvételára 1500, a másodiké 2000 pengő forintban állapittatott meg. A szerződést Petőfi és Emich aláirták; a kikötött vételárt szerződésszerü részletekben Petőfi s ennek elhunytával özvegy neje fölvették, szóval a szerződés teljességgel foganatosittatott, a mennyiben Emich s jogutóda az Athenaeum a mint lehetett, csakugyan kiadták mind az első, mind a második gyüjteményt.

A magyar törvény és törvényes gyakorlat a szerzői és kiadótulajdonosi jogot szabatosan nem állapitotta meg. Nálunk tehát a nyomtatvány utján kiadható elmeművek, ha a szerző azok felett kétoldalu szerződéssel vagy végrendelettel nem rendelkezett, a szerző halála után azonnal a nemzet köztulajdonába mentek át s azokat sajtó utján sokszorozni mindenkinek jogában állott.

Másként áll a dolog természetesen, ha szerződés vagy végrendelet szabályozta a kiadótulajdonosi jogot. Az ily jogot a magyar törvényes gyakorlat korlátlanul tisztelte és óvta.

Bejött azonban az osztrák polgári törvény mihozzánk is. Az 1846. évi október 19-én kelt osztrák császári patens, mely az irodalmi és művészeti tulajdonjog védelmét szabályozza, nálunk is életbe lépett 1853-ik évi május hó 1-én. E patens 13. §-a azt rendeli, hogy a kiadótulajdonosi jog a szerző halála után 30 évig a szerző örököseit és ezeknek jogutódait vagy azokat illeti, kikre azt a szerző átruházta. De a 30 év elteltével, melybe azonban a szerző halálának éve be nem számittatik, a mű a nemzet köztulajdonává válik.

Már most, miután Petőfi 1849-ben a fehéregyházi csatában elesett: műveinek kiadótulajdonosi joga az osztrák törvény szerint csak 1879 végeig képezheti Emich Gusztávnak vagy az Athenaeumnak kizárólagos jogát, ettől kezdve azonban az a nemzet köztulajdonába ment át.

Ám az osztrák törvény megszünt nálunk 1861-ben s ujra életbe lépett a régi magyar polgári magánjog. Sőt az országbirói értekezlet kimondá, hogy az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvény oltalma alatt áll. A miből okvetlenül következik, hogy Petőfinek Emichhel kötött szerződését ott, hol a magyar törvény él hatályban, érintetlenül kell fentartani.

De a magyar polgári magánjog nincs hatályban az erdélyi részekben, Horvát-Szlavonországban, a határőrvidéken és Szörény vármegyében. E helyeken tehát Petőfi költeményei a nemzet köztulajdonát képezik s Kolozsvárott, Karánsebesen vagy Zágrábban ezeket bárki kiadhatja ép ugy, mint Budapesten az Athenaeum.

Kérdés azonban, vajjon az Emich-féle szerződés Petőfinek mely költeményeire terjed ki s melyekre nem? E kérdést egykor már Gyulai Pál is fölvetette Petőfi árván maradt fia érdekében, a nélkül azonban, hogy erre gyakorlatilag megfelelni törekedett volna.

Az Emich-féle szerződés nem terjed ki:

1. Petőfi prózai műveire,

2. ama költeményeire, melyek 1847 junius 26-ika előtt készültek ugyan, de az 1847-iki gyüjteményes kiadásban nincsenek felvéve, végre

3. ama költeményeire, melyek tulterjednek azon mennyiségen, melyre, mint második gyüjteményre Emichnek kiadói jog biztosittatott s melynek terjedelme a szerződés 3-ik pontjában szabatosan meg van állapitva.

Már most, hogy az Athenaeum és Aigner Lajos mi felett pörlekednek: azt mi biztosan nem tudjuk, hanem tudjuk azt, hogy az Athenaeum ama költeményekre is kizárólagos kiadótulajdonosi jogot igényel, melyeket Emichnek Petőfi el nem adott, melyeket tehát Emich az Athenaeumnak el nem adhatott.

Van azonban a köztük fenforgó pernek két sajátságos részlete, a mint azt a tanukihallgatásról irt hirlapi közlemények fölfedezték.

Az egyik az, hogy Aigner kétségbevonta az Emich-féle szerződés korrektségét, illetőleg Petőfi aláirásának valódiságát. No ez egyszerüen izetlen dolog, melyért a peres felet, habár peres fél is, ugyan senki meg nem dicséri.

De a másik részlet jogilag rendkivül fontos s egyébként is felette érdekes.

Az Athenaeum ugyanis eltagadta Petőfi halálát, sőt tanunak fogott is egy jámbor lelket, ki kijelenté a biróság előtt, hogy Petőfi »juridice« most is él.

Ezt a tanut spirituszba kell tenni, de mellé egyuttal az Athenaeumot is Manasszessel, azzal a másik furcsa tanuval egyetemben, ki Petőfit Szibériában vagy hol szemtül-szembe látta.

A dolog szerfölött tragikomikus volna. Az Athenaeum ugyanis igen szép üzleteket csinált már a halhatatlan költő halálából. E halált megénekelték már száz költeményben s ezek közt Arany és Jókai is ismételve. E halált lepingáltatá az Athenaeum s képek, czikkek, versek özönével hirdeté azt kalendáriumjaiban és hirlapjaiban husz esztendő óta. S most előáll azzal, hogy Petőfi most is él.

A dolognak van azonban komoly jogi oldala is.

A kinek halála hivatalosan nincs bizonyitva, a kinek haláláról anyakönyvi kivonat nem létezik: azt, ha szükség van rá, mint örökre eltüntet a biróság nyilvánitja holtnak.

Igy rendeli a törvény.

A törvény azt mondja, hogy az eltünt egyén megholtnak csak ugy vélelmezhető:

_a_) ha születésétől számitva 80 év elmult és tartózkodási helye tiz év óta nem tudatik;

_b_) születési idejére való tekintet nélkül, ha tartózkodási helye harmincz egész esztendőn át ismeretlen, végre.

_c_) ha háboruban nehéz sebet kapott vagy ha valamely hajón volt, midőn az törést szenvedett, vagy ha más módon halálveszélyben forgott s azóta három év már elmult.

E törvény szerint Petőfi kétszeresen is holtnak vélelmezendő, mert a fejéregyházi csatában halálveszélyben forgott s azóta három év alatt senki sem látta, továbbá mert több mint harmincz év óta élő ember vele nem találkozott, sem ő magáról életjelet nem adott. Hozzátehetjük, hogy neje Szendrey Julia mint özvegy Petőfi Sándorné ujabb törvényes házasságra lépett, tehát illetékes hatóság már ezelőtt egy emberöltővel holtnak tekinté Petőfit.

S most az ügyvéd urak előállnak, hogy Petőfi nem halt meg, csak rejtőzik.

Ily állitás ellen ott a törvény, fel kell lépni valakinek, egy kérvényt kell beadni a birósághoz s a biróság nyomban holtnak jelenti ki Petőfit.

Igen ám, ha ennek utját nem állaná a törvénynek csodálatos bölcsesége.

A törvény ugyanis világosan kiköti, hogy holttányilvánitás végett csak az életben maradt házastárs, vagy a törvényes örökös, vagy ha ilyen nincs, a korona ügyésze folyamodhatik a birósághoz az örökös nélküli szállomány birtokbavétele czéljából. Mások folyamodását a biróság tárgyalás alá sem veszi, hanem egy szerüen visszautasitja.

Ezt rendeli a törvény.

Már most Petőfinek nincs házastársa, nincs törvényes örököse, nem is hagyott maga után olyan örökséget, a minőért a korona ügyésze pert indithatna. Utolsó egyetlen testvérje is nem rég halt el, tehát most már ő sem folyamodhatik a birósághoz.

Ennélfogva Petőfi holttányilvánitását kieszközölni lehetetlen. Addig pedig, mig ez meg nem történik, »juridice« mindig él.

No most mi következik ebből?

Először is az következik, hogy a költő hitvese, mikor másodszor ment férjhez, törvénytelen házasságot kötött, minthogy Petőfi se meg nem halt, se tőle hitvese törvényesen el nem vált. Sőt az is következnék, hogy a második férjétől származott édes gyermekei nem törvényes gyermekei.

Ez azonban még nem a nagyobb baj.

Sokkal nagyobb az, hogy a költő lantja által megszentelt hitves kettős házasságba keveredett, tehát törvény elé kell emlékét és hamvait állitani s el kell itélni kegyetlenül.

E miatt se lehet tehát holttá nyilvánitani. Hiszen ha holttá nyilvánitják most: hitvesének ötven év előtti ujabb férjhez menése akkor is törvénybe ütközik.

Deniqe ő halhatatlan még a perrendtartás szerint is.

Őt halhatatlannak kénytelenek elismerni még a prókátorok is.

A BÖRTÖNÖK BETEGSÉGE.

Nem orvosi szemmel, nem orvosi tudománynyal szólunk a sülyről. Azt sem tudjuk: miféle betegség az a süly, melyet Bugát óta vagy talán régibb idő óta ennek nevez az orvosi magyar terminologia. A szövetek mily kóros elváltozása, a mirigyek minő gyuladásai idézik elő a sülyt s vajjon másutt is föllép-e az, mint a nyakon s a nyakmirigyek tájékain: mi ezt mind nem tudjuk. Valamely orvosi tankönyv, mely a kórismét tárgyalja, kellőképen felvilágosithat erről bárkit is; mi is kiirhatnánk ilyféle tankönyvből mélységes titkokat, de hát mi ezt tenni nem akarjuk. Laikusok akarunk maradni.

A győri rettentő eset emlékezetünkbe hozza vagy a sülyt vagy a görvélyt. Ama szerencsétlen Takács Jánosnak, kit egyszer akasztottak fel s ki mégis kétszer halt meg, skorbutja volt. Azt mondják a tudósitások, hogy nyakának két oldalán, füleinek irányában két tojásnagyságu kemény, skorbutos vagy sülyös daganat volt, mely gátolhatá a hóhért szomoru munkájának gyors befejezésében s gátolhatá azt a kötelet, melyen »veres vonal huzódik végig« – a halál gyors előidézésében. – Azt is mondják a tudósitások, hogy Takács Jánosnak bűntársa, Gede Pál ugy kerülte ki a halálos büntetést, hogy meghalt a skorbutban, mielőtt a legfelsőbb itélet reá szolgált volna. S hozzáteszik a tudósitások, hogy a győri fogháznak az a különös sajátsága van, hogy benne rettenetesen jó fészke van a sülybetegségnek.

Hát mi bizton tudjuk, hogy ez a szerencsétlen tulajdonsága nemcsak a győri fogháznak, hanem igen sok fogháznak megvan az országban. Megvan a veszpréminek, megvan a székesfehérvárinak, megvan az eger szeginek, megvan a lugosinak, nagyváradinak, balassagyarmatinak többé-kevésbbé, megvan többeknek is s különösen Erdélyben igen soknak.

Mi az oka?

Feleljenek e kérdésre az épitőmesterek, a börtönfelügyelők, a rabélelemszállitók s a miniszterek, kik élelem, fütés, ruházat és szellőztetés dolgában bizony nem pazarolnak több pénzt a rabokra, csak a mennyi mulhatlanul szükséges vagy talán helylyel-közzel még annyit sem.

Mibe kerül egy rab élelmezése az államnak naponkint?

Erre a kérdésre átlagos számitással nem lehet felelni. Az országos fegyintézetekben többe kerül, a királyi ügyészségi és járásbirósági fogházakban hol többe, hol kevesebbe kerül. Harmincz krajczárnál sehol se kerül sokkal több pénzbe, de vannak fogházak, hol a rabokat naponként huszonöt, husz, tizenöt krajczárért élelmezik. Veszprém vármegyében a hatvanas évek végén az élelemszállitók annyira lenyomták a napi élelem árát, hogy egy egyén élelmezése naponkint csak tizenegy krajczárba került.

Tizenegy vagy akár husz krajczárért táplálni naponkint, a mai árak mellett egy felnőtt, erős egyént kenyérrel, levessel, sóval, hussal, főzelékkel s több effélével! Pedig ebből a pénzből kell fizetni a főző személyzetet, ebből kell beszerezni a tüzelő fát, a főzőedényeket s ebből kell még nyerni a szállitónak is valamit.

Mi laikus észszel azt hisszük, hogy a győri skorbut azért tenyészik oly bőségesen Győrben is, másutt is, mert a fegyencznek és fogolynak napi élelme ott is, másutt is igen kevés és a mellett igen sovány, igen silány.

A hosszu tengeri út utasai s különösen az északi sark utazói különösen ismerik a sülyt.

Dr. Kane felette érdekes, felette szomoru és felette mulatságos leirást ad erről abból az északsarki utazásából, melyet a Franklin-expediczió utazásából, a Franklin-expediczió áldozatainak fölfedezésére 1853-ban s a következő két évben tett.

Leirja a rettentő hideget. Negyven fokot Reaumur szerint sülyed a higany zérus alatt. A higany megfagy. A vaj olyanná lesz, mint az alabástrom s az olaj, mint a sárga márvány. Kemény aczél vésővel és fejszével kell vágni tejet, vajat, olajat egyaránt.

A legénység elbuvik a hajó odujába viz alá, jég alá. A hajószoba mohával van kibélelve, hogy ürege minél kisebb legyen. A kőszén folyvást ég, a kályha folyvást fűlik s ekként szerencsésen elérik azt, hogy a szobában zérus felett három fok a meleg.

A legénységnek van még kétszersültje, van sózott és füstölt husa, rumja, teája, pemmikánja. Ez utóbbi megszáritott s lisztté tört husból készült száraz pép. Van tehát eledel elég.

Hanem ez nem használ semmit. Akár tél van, akár nyár: ez az enni való nem elég a legénységnek. A kétszersült, a pemmikán nem ad erőt. A ki száradt és füstölt hust eszik: az már el van veszve. Azt már megragadja, földhöz vágja, ágyhoz szegzi a süly. Inai elbágyadnak, arcza elfehérül, mirigyei földagadoznak. Dolgozni nem tud, ereje nincs, feküdnie kell, halni szeretne. Ez a süly.

Kane az utazás vezetője doktor és okos ember. Ő megeszi a patkányt huslevesként, becsináltként, pecsenyeként. Ő tehát ment marad a skorbuttól, de legényei inkább éhen halnak, mintsem megegyék a patkányt.

Skorbut ellen a savanyu étel az ellenszer. A régi északsarki utazók hordóbeli savanyitott káposztát vittek magukkal a skorbut ellen. A mult két évtized északsarki utazói, legutóbb a Payer-féle is, czitrommal, s legutóbb nagy mennyiségü czitromsavval, s ilyfélékkel szokták magukat ellátni. Van tehát ellenszer.

De az ellenszer nem használ. Nyers hus kell; élő állatnak most levágott nyers husa kell. Jönnek az eszkimók, ők tudnak fogni élő állatot, megesznek naponkint 10–12 font nyers fókahust és halzsirt: ők hirből sem ismerik a skorbutot. Adnak cserébe holmi apróságokért az utazóknak is fókahust, ők azt nyersen, félsülten fölfalják s ime a szegény skorbutos, ki már mozdulni sem tudott, ki már halálát várta; pár nap alatt magához jön, erőre kap, fölkel, visszanyeri életkedvét s dologhoz lát.

Ime ez az alakja, s ez a gyógyszere az északsarki utazók sülybetegségének!

Ilyen volt-e Gede Pál és Takács János győri skorbutja? Valószinüleg. Csakhogy a győri börtönorvos közelében nem volt eszkimó, a kitől tanácsot lehetett volna kérni. Tanácsot, halzsirt és fókahust.

Az államnak joga van a bűnöst megbüntetni, hatalmában áll életét elvenni, de nincs joga őt skorbuttal kinozni.