Part 14

Száguldó paripák robajában, nyalka huszársereg viharos rohamán, kegyetlen kuruczhadnak elszánt csatatüzében: ott találod magad, oda ragad el zajongó képzeleted, ha kitárt lelkedbe fogadod be azt a csatadalt.

Oh ha ez a vasárnapi, budapesti, sört megivó, német nyelvet megbeszélő, osztrák szomszédot megszerető, Tisza Kálmánt helyén hagyó kedves publikum tudná azt: ki volt, mi volt az az utolsó Rákóczi!

Jobb is, ha nem tudja. Jobb is, ha Thaly Kálmánra bizza Rákóczi érdemét. Ő legalább megbecsüli. A publikum siessen a romok közé.

Ott kell bevárni a kürtzenét. Keresztül a zöld pázsiton, oda siet, oda hömpölyög a nép. Thaisz Elek hiába inti, hiába kéri, hiába szidja, magyarul és németül a publikumot; hős most a publikum, meghallotta a Marseillaiset és a Rákóczit, neki mer most menni a zöld fűnek is s ellenkezni mer most Thaisz Elekkel is.

– – A romok közt.

Tizenöt buvókája s kilenczven kanyarulata van a romok közti utnak. Százféle vadfának árnyéka versenyez a lenyugvó nappal: melyik tudna nagyobb homályt terjeszteni. Kezdődik az alkony, ébred a szerelem, csattog a csók.

Maga sétál a pénzügyminiszter a romok közt.

Fekete ruhában, ruganyos léptekkel végigjárja az alkony homályában a kanyarulatokat. Kit keres? Mit keres? Minden bokorban szerelmes pár, sehol, sehol nem üti fel lángját Dárius kincse.

– Jó estét kegyelmes uram!

– Pszt! Pszt!

IV.

(Hát Blahánéval mi történt?)

Bizony szép asszony a »lelkem«. De ne nagyon bizza el magát.

Olyan szemekkel, olyan ajakkal és olyan szivvel, mint az övé, nem nagy virtus szép asszonynak lenni. Ahhoz bizony más is értene.

Hanem hát nem arról akarok én beszélni, a mit mindenki lát, mindenki hall, hanem arról, a mit rajta senki se lát, senki se hall, mégis tudjuk valamennyien. De ha aztán egy pár ezer fiatal barátunk haját tépi, fejét falba veri s születési óráját is megátkozza, miért nem lehetett ő ott »épen akkor«, annak oka ne én legyek.

Szépen, rendesen, tizenegy órakor vége lett a hangversenynek. Igy volt megirva a programmban, tehát igy is történt. Hogy hangverseny után mi történjék a művésznővel: erről nem gondoskodott a programm. Fölösleges is volt; tűzről pattant menyecskének meg kell élni a jég hátán is. Hát még a mikor az a menyecske Blaháné.

Igen bizony. Blahánét személye szerint jól ismeri egy millió ember, arczkép után jól ismeri tiz millió ember s ki volna az, ki az ő óhajtását megtagadná?

Hanem hát a margitszigeti vendéglős nem látta őt soha. Se szépséges személyében, se hamiskás arczkép után, sőt hirét se hallotta még teljes életében.

Hajh-jah! Jó magyar emberek ám ezek a mi fővárosi vendéglőseink. Hát még a pinczérek! Hát még a fizetőpinczérek! Árpád apánkkal jött be e szép hazába valamennyi.

Blaháné a hangverseny után felmegy szobájába s átöltözik. És miután az a csodálatos tulajdonsága van, hogy nem czukorral és sárgarépával él, mint a kanári, tehát pinczért hivat, a ki hozzon bort, pecsenyét, édes kalácsot, minden jót.

Pinczér nem jön, hiába szól, hiába sir a csöngetyü.

A szép Ida kisasszony, a művésznő unokaöcscse leszalad az étterembe, hogy megmondja a pinczéreknek, jőjjön fel valaki Blahánéhoz.

Blaháné, Blaháné, tudja is azt margitszigeti pinczér, ki az a Blaháné.

Végre is egy öreg pinczér emlékezett, hogy ő valaha hallotta már ezt a nevet, sőt most már azt is tudja, hogy ez az a zsémbes öreg asszonyság Karloviczról, a ki tavaly is fürdővendég volt már s mindennap megivott egy dézsa savót egy vörös parapli segélyével, a melyet sohase tett le kezéből.

Sietve fölczammog a művésznőhöz. A ki már akkor két kezét csipőre téve, két szeméből ugy ontja a haragos fényt, mint a csillagos ég.

– Hát lelkem, az isten akárhová tegye magukat, nem kapok én már enni se – mi?

– Kérem, kérem, ezer bocsánat – hebegi a halálra rémült pinczér – nincs semmi ennivaló.

– No csak ez kéne még, adta népei, majd magam nézek hát utána galambom. Fél-jobb, előre! Igy ni!

Kilóditja a pinczért, magához veszi Ida kisasszonyt, bezárja az ajtót s megy le az étterembe mint kaczagó Semiramis. Mert hogy kaczagott és jó kedve volt: azt ugyis tudhatja mindenki.

Valamint azt is, hogy az étteremben se szék, se asztal nem volt már üres, még az ablakpárkány is tele volt ülve zsufolásig.

Kimegy a terassera. Ott talál egy asztalt, asztal mellett tizenkét valakit és tizennégy széket. A két üres széken nem volt egyéb, mint egy tuczat nagykendő, egy tuczat napernyő, négy bot, kilencz kalap és három kisgyerek. Ide telepedik le Blaháné és Ida kisasszony. Köröskörül minden asszony cseveg, minden férfi füstöl, minden pinczér futkos s minden ember szidja a pinczért, mert minden gyomor éhes.

A hol a veszély legnagyobb: ott legközelebb van a Bolond Istók. Bartók barátunk ott balanceiroz és ugrabugrál az asztalok között s egyszer csak észreveszi a művésznőt.

Bartók barátunk egyet ugrik, egyet nyel, egyet pödörint bajuszán, a mi nincs; egyet simit szakállán, a mi nem is lesz s odalejt Blahánéhoz.

– Hát az istenért! Ejnye! Kisztihand!

– Ugy ám lelkem – csattog a nemzet csalogánya – csak valami harapnivalót, de szaporán!

Ne neked Bolond Istók! Most mutasd meg, mit tud Bolond Isrók! Tisza Kálmánt lemordiázni, nem nagy virtus Bolond Istók! Hanem szerezz most borjuszeletet és omelettet a csalogánynak Bolond Istók!

Szerzett is egy olyan darab sületlen hust, mely neveztetik beafsteaknek, hogy azt meg nem őrli a malomkő sem, nemhogy a csalogánynak piczi szája. Kenyeret pedig nem kapott már semmifélét, hanem asztalokon, abroszok és serviettek közt összeszedett egy nyaláb dirib-darab zsemlehéját, kiflicsucsát, házi kenyérmorzsát, azt vitte oda Blahánéhoz egy kalappal.

– Kérem, lehetetlen másként. Ha azt parancsolja, hogy itt megöljek egy eleven pinczért: azt rögtön megteszem, de egyéb ennivaló nincs.

Blaháné felkaczagott. Kaczagása olyan szép, mint legszebb dala.

– Hát azt hiszi maga lelkem, hogy én asztalhulladékból élek, mint a házi szarka?

Bolond Istók ebben a szempillantásban azt gondolta, mégis jobb lenne, ha most a világon sem volna.

Hanem a másik szempillantásban mégis örült életének. Mert Türrné, ki férjével, fiával és kis társasággal másik asztalnál ült, meghallotta a csalogánykaczagást s küldött oda a művésznőnek hideg sültet és salátát. Egyebe neki se volt.

Igy tudott vacsorához jutni a nemzet első művésznője az ország fővárosában!

V.

(Hát aztán mi történt?)

Hát aztán az történt, hogy Blaháné fölkelt ülőhelyéből s azt mondá Ida kisasszonynak és Bartók barátunknak.

– No lelkeim, most menjünk a tánczvigalomba, ha már felöltöztem.

Mentek a lóvonathoz.

Ott találkoztak a bájos Nádaynéval, a szép Saxlehnerrel, az unalmas Nádayval s a kedves Gábosnéval.

Gábosné! Minden földi teremtmény közt a legszerencsésebb teremtmény. Méltó, hogy nevét megörökitsük az utókor számára. Ő volt az! ő volt az! Ő volt Blahánénak öltöztetője a Nemzeti Szinháznál. Ah!…

Gábosné már évek óta nem látta szinről-szinre az ő »angyalát«. És Blaháné már évek óta nem találkozott Gábosnéval.

– Ah, édes kedves Gábosném, galambom, hogy’ van, százezer esztendeje nem láttam.

És agyonölelte, csókolta Gábosnét.

– A ruhája, a ruhája, a toilettje, kedvesem! Egészen összekuszálja a toilettjét. Istenem, istenem, csak a ruhára vigyázzon!

Kedves Gábosné! A szigeten volt, sötét volt, a publikum messze volt, a lampionok se világitottak; a sötét, borus, magas fák lombjai himbálóztak az éjjeli szellőben s hosszu távollét után mégis első gondja csak a toilettje volt Blahánénak! Ez aztán a világ leggondosabb asszonya.

Éppen mint Nádayné.

Nádaynénak mintha megsugta volna valami, hogy jó lesz vacsoráról előre gondoskodni, mert a czifra programmban nincs benn a művésznők vacsorája!

Ő tehát bepakolt egy sonkát, egy kenyeret, egy csomó pogácsát egy utazó-táskába, s igy ment ki a Margitszigetre, az Arrogante-ünnepélyre. Inni való csak lesz ott, gondolta, ha másutt nem, a Dunából, de ennivalóról jó lesz gondoskodni.

Oh, asszonyi szeretetnek véghetetlen bölcsessége! Hanem aztán Náday nem is járt ám ugy Nádaynéval, mint Bartók barátunk Blahánéval.

Odaérnek az alsó vendéglőhöz. Ott volt a tánczvigalom. Oda akart bejutni Blaháné.

Oda pedig bejutni nem tudott Blaháné. Se hely nem volt már ott, se az ajtón, ablakon álló, ácsorgó és tolongó közönség oda be nem eresztette. Pedig ő is és Ida kisasszony is bálra volt öltözve. De azért a bálba nem mehettek. Szegény Bolond Istók, most megint érezte világon voltának keserves kinjait!

Egy spionnak született czigány ott kémlelődött a közönség közt s valahogy fölfedezte Blahánét. Rögtön rohant társaihoz és sugott azoknak valamit.

Nosza fölkerekedett most egy egész banda barna művész, odaállt a nagy művésznő elé s egy okos ember közülök nagy tisztességtudással ekként szólt hozzá:

– Csókoljuk a lába nyomát, nagyságos asszonyom, engedje meg, hadd huzzuk rá azokat a Soldosné-nótákat.

– Jól van babám, de nem sokáig hallgathatom, mert fázom itt künn ebbe a könnyü ruhában.

Huzták a czigányok, igazi jó kedvvel huzták a czigányok azt a Soldosné dalt. Kissé hajtott fővel, mosolyogva hallgatta Blaháné azt a sok szép gyönyörü nótát, azokat a Soldosné-nótákat!

Éjfél is elmult már régen. Bent a tánczteremben pezsgett a kedv, pergett a sok szép lány s ablakon át szórta fényét ki a sötétségbe az a sok lámpa. Künn az égen, a csillagos égen fordulni kezdett már a Gönczölszekere s a hold is mélyen ült a tengerek alatt, nem mutatta arczát. Messze tájról, hegyek csucsáról hüvös szellő suhogott át a Duna vizén s a fák lombjain. Hüvös szellő hordta széjjel a Soldosné-dalok édes hangjait.

Fázott a művésznő. Vékony, báli czipőcskéje, könnyü selyem ruhácskája nem birta a hideg éjszakát.

– Menjünk haza, lelkem!

Elindultak a lóvonaton. És ott még hidegebb volt és Blaháné kijelenté, hogy akár ide, akár oda, bizony ő csak fázik.

De már erre a nyilatkozatra elérkezett Bolond Istók ideje is.

Bartók barátunk leveté kabátját, odatette a művésznő lábaihoz s Ida kisasszonyt megkérte, takarja be vele a vékony, báli czipőcskéket.

– Nem lehet az, lelkem, hiszen agyonhüti magát kabát nélkül.

Bartók barátunk egy pirouettet csinált jobb kezével s nem maradt adós a felelettel:

– De már teringettét, ha én náthát kapok, az csak a »Bolond Istók« náthája, de ha kegyed elreked, a fölött a főváros kesereg, s a félország szive megreped.

– Lelkem, maga fenegyerek; Ida, most már lábam fejét azzal a kabáttal betekered.

Igy nem kapott náthát a »pacsirta«.

* * *

Másnap reggel hét órakor odaálltak már a rimaszombati czigányok Blaháné ablakához. Várták fölébredését, várták hajnalhasadását.

Dalait huzták, mig reggelizett; dalait huzták, mig hajóra szállt s dalaival kisérték Pestre a kikötőig.

Pedig ez nem volt benne a czifra nyomatu programmban.

– – Igy irtak a lapok és nem másként a francziák ünnepéről.

HÁNYAN VOLTAK?

Hányan voltak a népgyülésen? Ez a kérdés.

Kormánypárt és ellenzék egyre-másra tartja a népgyülést. Száz népgyülés két hét alatt. A mi népgyüléseink mások, mint London városának népgyülései. London városának öt millió lakosa van. Több, mint egész Erdélyországnak. Csaknem annyi, mint Szerbiának, Boszniának, Herczegovinának, Montenegrónak összevéve. Ha tehát valami nagy kérdés megmozditja a társadalom lelkét: a Hyde-ligetben egy millió ember is összejöhet népgyülésre. A hirlaptudósitók ott is megirják: Hányan voltak a népgyülésen? Ha néhány százezerrel kevesebbre teszik is a jelenvoltak számát: akkor is marad félmillió. Az olvasónak, de a jelenvolt közönségnek is mindegy. Olyan ember ugy sincs a világon, a ki egy millió vagy félmillió embert látott volna valaha egy csoportban. A minthogy nem is volt soha egy csoportban. Ha a hirlaptudósitó millióról beszél: azt is elhiszik vagy azt se hiszik el. Ha felényit vagy negyedrésznyit emlit: azzal is ugy vannak. Maga a hirlapiró se tud semmit. Csak sejt, csak képzel, csak dobálódzik a számokkal a szerint, a mint lapjának izlése jobbnak véli.

Tegyük fel, valamely vidéki városban háromezer ember összeseregel a népgyülésre. Az ellenzéki párt tartja a népgyülést. Mit csinál ilyenkor a kormánypárti hirlapiró? Azt mondja: a tömeg lehetett kétezer főből álló. Az ellenzéki hirlapiró pedig azt mondja: legalább négyezer főből állt a hatalmas sereg. Igy van megforditva is. S a hirlapirót nem is könnyelmüség vezeti. Csak politikai iránya s pártos érzéke teszi kissé elfogulttá. Különben se nem tudja, se nem hiszi, hány ember volt a tömegben.

Mindig nagy az eltérés.

A nagy eltérés pedig természetes. Különösen oly emberek részéről, kiknek az embertömeg fejszám szerinti megbecsülésében különös gyakorlatuk nincs; vagy a kik még módját sem tudják annak, hogy egy bizonyos területen tömegben levő emberek számát miként lehet megközelitőleg megbecsülni. S a hirlapok ifju tudósitói rendszerint ily állapotban vannak.

Egykor gondolkodóba ejtett ez a tünet. Ezelőtt közel husz évvel a Janszky-ügyben nagy népgyülésen vettem részt. Egyik hirlap háromezer, másik hirlap ötvenezer emberről beszélt, a többi pedig e két szélsőség közt mozgott. Okos embert mosolygásra birta ez a furcsa számbecslés. Akkor néhány jegyzetet tettem papirra e kérdésben.

A becslésnek természetesen szemmértéken kell alapulni, miután ily esetben az embereket egyenként meg nem számlálják. Szabad gyülekezetnél jegyet se szoktak kérni vagy adni, mint szinháznál, czirkusznál, hogy a jegyek száma adjon felvilágositást. A becslés pedig igen gyakran felette hibás.

Mert a szemmérték a legtöbb embernél felette bizonytalan. Sőt mondhatom, nagyon kevés embernél s nagyon kevés tárgyra nézve lehet biztosnak vagy helyesebben megközelitőleg biztosnak tekinteni. Azt például, hogy egy férfi vagy nő hány czentiméter magas, a százezredik művelt ember sem tudja 2–3 czentiméter különbségig puszta tekintés után megmondani. S a kinek például az álló ember testmagasságának szemmértékszerü meghatározásában van is gyakorlata: még mindig nagyon tévedhet a fekvő ember testhosszának meghatározásánál. Azért például az angol törvényszéki gyakorlatban közönséges tanuknak a testmagasságra vonatkozó nyilatkozatait a birák nem igen szokták komolyan venni.

Gyakorlott mészáros a hizott marhának testsulyát megtekintés után meglehetősen eltalálja. Szőlős vidéken a kis szőlősgazdák a kisebb szőlők területét rendesen jól becsülik meg. Kaszás, kapás munkások az egy-két napi munkának megfelelő területet jól eltalálják. Az éles szemü juhász, csikós és kanász megközelitő biztossággal megmondja, hogy a falkában, ménesben vagy kondában hány darab van. A gyakorlott kitünő tüzér is meglehetősen eltalálja az ellenséges ütegnek vagy hadcsapatnak távolságát.

Azonban ha mindezeket megkérdezzük, hogy mondják meg részletesen, indokolják tüzetesen, hogy becslésüket mire alapitják, becslésük eredményét minő tényezők számitásba vétele mellett állitják össze: e kérdésre valószinüleg egyáltalán nem tudnának megfelelni. Kielégitőleg semmi esetre sem.

Pedig a szemmérték tényezői megvannak.

Hogy egy legelésző birkanyájban hány darab birka van, ha azt pusztán szemmérték után akarom megmondani: mérlegelnem kell a terület nagyságát, melyet a nyáj ellep, továbbá a birka testének nagyságát, végre a távolságot, mely egyes birkák közt van. Ugy de mindez megint csak szemmérték után lehetséges, s miután minden egyes tényező felvételében tévedhetek, tehát a végeredmény épen nagyon téves lehet. A világ legjobb mérnöke, ha nincs gyakorlata, szégyenben maradhat a legegyszerübb irni-olvasni nem tudó juhász mellett, ha ennek gyakorlata van. Pedig ez a juhász sejtelemmel se bir számitásának egyes külön tényezőiről.

Ha azt olvassuk, hogy Vörösmarty temetésén »huszezer embernél több volt jelen« mint Gyulay Pál irja; hogy Deák Ferencz koporsóját százezer ember kisérte, mint 1876-ban irták a lapok; vagy Kossuth temetésén kétszázezer ember volt jelen; ha látjuk a »Times«-ből, hogy ez és ez a népgyülés a Hyde-Parkban 30 vagy 100 ezer embert hozott össze: mindez nem jelent egyebet, minthogy szokatlanul sok ember volt együtt, de hogy az a 20 ezer ember valóságban a 10 ezeret, vagy a 40 ezeret közelité-e meg: ez iránt már csak akkor lennénk biztosan tájékozva, ha a szemtanu ügyességét s szemmértékben való gyakorlottságát és biztosságát ismerhetnők.

Én a számitás, a becslés alapjait külön-külön gondosan megmérem. Természetesen csak szemmértékkel. Az én számitásom alapjai következők:

Az összezsufolt vagy a kutya által egy csomóba kergetett közönséges selyemszőrü juhokból 12 fér el egy négyszögölön és pedig nagyon nem is szoronkodva; miután e számitással három négyszög lábnyi terület jut egy birkára. Hasonló zsufoltság mellett ugyanakkora területen 18 ember fér el és pedig szintén nem nagyon szoronkodva, mert két négyszögláb terület esik egy emberre. Oly ember, ki vállban vagy csipőben két láb széles volna, igen kevés van a világon; oly ember azonban, ki a gyomor és hastájon egy láb átmérőnél tömörebb, igen sok van. Ilyennek lehet számitani minden ugynevezett kövér férfit és kövér asszonyt. Ámde ezek száma az emberek egyszáztólijánál többre semmikép se tehető, azért átlagosan két négyszöglábnyi terület bizton jut zsufolt tömegben egy emberre. Már most, ha szemmérték szerint a régi lövölde udvarhelyiségét, a hol hajdan a népgyüléseket szokták tartani, 90 ölnyi hosszura és 25–30 ölnyi szélesre vesszük: ez mintegy 1300–1500 négyszögölet ád ki, melyen ily számitással 25–27 ezer ember fér el.

Mikor 1878. évi októberben – ha jól emlékszem – a bosnyák-ügyben tartottunk ugyanott népgyülést, akkor az egész udvarhelyiség nem volt tele emberrel, de akkor az udvar jelentékenyen nagyobb volt, mint most, mert a Damjanich-utczai része nem volt beépitve.

Más kérdés azonban, hogy mily nagy volt a zsufoltság, más szóval, hogy az emberek oly sürün állottak-e egymás mellett, hogy elől, hátul és oldalról egymással érintkeztek. Erre nézve az, ki az emelvényen állott, csakis az emberfejek közelségéből vonhat megközelitő következtetést. Ezt különösen megfigyelni sajátságos körülmény inditott.

Ugyanis huszonhét év előtt tartottuk azt az emlékezetes népgyülést a lovardában, mely után a tömeg felhatolt a budai várba s Tisza Kálmán miniszterelnök ablakait beverte. Azon a népgyülésen én voltam az egyik kijelölt szónok s mikor már az emelvényen voltam s beszédem megkezdettem, akkor nyomtak kezembe egy külön kiadott lapot, melyen az volt hirként nagy betükkel lenyomatva, hogy Ozmán pasa Plevnánál elesett. Én ez – akkor lesujtó hatásu – hirt beleszőttem beszédembe s mikor Ozmán nevét kiejtém, levettem a kalapomat. Erre a jelre az egész óriási népgyülés levette kalapját s a mint a tetőn és ablakokon átszürődő napfény az ezer meg ezer födetlen arczra és kopasz fejre vetődött, az a roppant nagyterem egyszerre kivilágosodott, mint mikor a szinházban a lámpákat kigyujtják. Ez egyszerre kitört világosság beszédem hevében is meglepett s a zajos helyeslések által okozott időközökben a közönségnek mindig eme fényes felszinét észleltem. És nyilván láttam, hogy egyik arcz szorosan a másik mellett volt, ugy, hogy a felém fordult egész nagy tömegből semmi mást nem láthattam, mint pusztán az egymás mellett fekvő arczokat.

Óriási néptömeg volt együtt már az én tudtommal itt Budapesten a koronázáskor, Batthyány hamvainak ünnepies eltemetésekor, Deák Ferencz temetésekor, azután, mikor a szofták küldöttsége járt nálunk, végre Kossuth hamvainak temetésekor.

A koronázási tömeg megközelitő számbecslése nehéz, mert a nagyobb tereken, hol a tömeg együtt volt, mindenütt nagyobb területek zárattak el mint például a Ferencz József-téren utaknak és koronázási halomnak s az Eskü-téren az országgyülésnek.

Deák temetésén igazán óriási néptömeg volt jelen, de akkor már a főváros lakossága közel kétszerannyi volt, mint a koronázáskor. A tömeg például egyszerre lepte el a Fürdő-utczát, a Váczi-körut belső torkolatát s a Károly-körutat a Kerepesi-útig. De közök természetesen voltak hagyva. Közök nélkül e területen 2–3 százezer ember mozoghatna egy irányban. Kossuth temetésekor már a világvárosok közé tartozott Budapest hétszázezer lakossal. A gyászközönség emberszámát másfélszáz ezerre bizton lehet tenni.

Sajátságos az és laikus alig hinné, mily sok ember fér el egymás mellett állva, aránylag kis helyen. Az egykor Leviathán, most Great Eastern nevü hajó, mely 1866-ban vitte az Atlanti-tengeren a kábelt, tizezer embert tud egyszerre szállitani, pedig mennyivel kisebb ez, mint a régi Lövölde udvara. A muzeum kertjében, ha a muzeum épülete ott nem volna, kényelmesen elférne állva, természetesen ló és szerszám nélkül az osztrák-magyar birodalom egész békelétszámu hadseregének fele. A Vérmezőn elférne ily számitással közel félmillió katona. A Népligetben, ha szabad terület volna, könnyen mozoghatna Attilának és Aetiusnak minden hőse, mely a katalauni csatában küzdött egymás ellen.

Rettentő kép tárul fel elménk előtt, mikor olvassuk, mint például a porosz-franczia háboruban olvashattuk, hogy a két ellenfél részéről félmillió harczos állott csatában s az ütközet arczvonala 15–20 kilométernyi volt. Igy volt a Metz körüli augusztusi csatákban. De igy van most is Mukden körül a japán-orosz háboruban. De ezt a tömeget se a hadvezér nem láthatja, se más. A kelet-ázsiai csatákban, ott Liaojang és Mukden körül harmincz, sőt száz kilométer hosszuságra is elnyulik a csaták homlokvonala. Ily távolságból, de még felényiből is embernagyságu tárgyat alig vesz észre az emberi szem. S azután hegyek, erdők, falvak, mélyedések elnyelik a tömegeket. A hadvezér is csak futárok vagy táviratok utján tudja meg időnként, minő állása vagy fordulata van a csatának itt, vagy amott.

Embertömeget csak szabad téren népgyülés tud összehozni. Mikor az emberek összetömődnek, látszólag kis helyre férnek el. Ha széledni kezdenek: a látszat tizszerte nagyobb számot mutat. A római Szent Péter-templomban, mint valahol olvastam, ötvenkétezer ember fér el. Zsufolt állapotban tizennyolczat számitva egy négyszögölre, könnyen elgondolhatjuk, mekkora lehet e templom belső födött területe.

A TUDÓSOK HARCZA.

Hangzatos a czim, melyet e kisded tárcza cziméül választottam. Nagy dolgokról, érdekes leleplezésekről, hires férfiak titkos dolgairól és nyilvános beszédeiről nem lesz benne szó. Sem asszonyok, sem diplomaták, sem millionáriusok, sem szegény legények nem szerepelnek benne. Még a politika sem.

Azaz: a politika mégis szerepel egy kissé. Huszonöt év előtt 1855-öt vagy 1856-ot irtunk. Bach uralkodott akkor és a hirlapbélyeg és a sajtószabadságnak rettenetes nagy hiányossága. Volt ugyan egy pár politikai lapunk, melyben gyönyörü értekezéseket olvashattunk a czéklatenyésztésről és kisdedovódákról s volt egy pár szépirodalmi lapunk is, melyből az ország minden tánczvigalmáról és bálkirálynéjáról tökéletesen kimeritő értesitést szerezhettünk. Körülbelől ebből állott a publiczisztika élete és működése.

A hirlapolvasó közönség unta magát rettenetesen. Iróink tehát szolgáltak neki olyan mulatsággal, a minővel épen szolgálhattak. Ha ma végignézzük huszonöt év előtti hirlapjainkat; fogunk mosolyogni eleget és hangosan. Minő kevéssel megelégedett akkor az előfizető publikum s minő kis dolgokat tartottak akkor irók és olvasók nagy dolognak.

Tóth Kálmántól, szegény beteg költő barátunktól hallottam egy esetet, melyet ugyan huszonöt év előtt magam is figyelemmel kisértem, de a mely tökéletesen kimosódott emlékezetemből. Ő azonban pár év előtt, egy margitszigeti séta alkalmával fölséges humorral beszélte el azt az esetet, azt a polemiát, melyben majd minden nagy irónk részt vett s mely ő neki oly sok keserüséget okozott. Ama kor irodalmi viszonyának jelleméhez ez eset is hatalmas vonást képez, azért csevegem el.

Egykor Pécsett vagy Baján, a város nevére biztosan nem emlékezem, szép augusztusi napon összeült egy kedélyes társaság az unalmat és meleget sörrel, borral s egyéb hüsitővel elkergetni. A társaság társalgás közben nyelvészeti vitatkozásba keveredett s különösen heves vita folyt a fölött, vajjon a »bennünket« szó jól van-e mondva magyarul vagy nincs? A vita heves volt s a vitázók egyetértésre nem jutottak.