Part 13

– Önnek, ügyvéd ur, megmondom. Valóságos vagyonom legalább másfél millió forint. Pesti házakban és telkekben s ezeken kivül biztos papirokban fekszik. Ezekhez jön a mostani nagy vállalatból okosan várható nyereség és Csetény.

Az ügyvéd nézte a vállalkozót s ujabb bodor füstöt varázsolt elő a csibukból. A füstkarikák vidáman szállongtak föl a padlás felé.

– Hát aztán, kedves Zitterbarth ur, hozzászokott-e ön az őszinte szóhoz?

– Nyugodtan meg tudom hallgatni.

Az ügyvéd kemény arczczal folytatta a beszélgetést.

– Nohát önnél, kedves Zitterbarth ur, nagyobb barmot keveset láttam még életemben. Hatvanhárom éves korral, másfél millió vagyonnal asszony nélkül, örökös nélkül olyan koczkázatos vállalatba kapni, mely évekig tart s elnyelheti az egész vagyont, csakugyan megfoghatatlan könnyelmüség.

A vállalkozó néma maradt. Csak nézett mereven. Még a csibuk is kialudt a szájában. Nagy későn csak ennyit mondott:

– Igaza lehet, ügyvéd ur. Fogadom becsületemre, ez lesz utolsó vállalatom.

– No akkor elfogadom ügyeinek vezetését. Mentsük meg, a mit megmenthetünk.

Azonban az ügyvéd bölcsesége s a vállalkozó ügyessége hiába volt. A parti töltéseket egyik irtóztató széllel elmosták a Balaton hullámai. Azután kővel berakatták a töltéseket. A követ messziről, Zalából jégen kellett szállitani. Sokba került. Tavasz-féllel veszedelmes vihar fölszaggatta a tó jegét s rettentő erővel vitte neki a töltések kőfalának. El is hasitotta, össze is döntögette a kőfalat. Mire az idő kitisztult s a jég elolvadt, ujra rommá lett a töltés. A nagy világ is megbolondult. 1857-ben minden országban megbomlott a hitel. A hitelválság ugy törte össze a nagy vagyonokat, mint a vihar a parti töltést. Mire ez az év elmult, Zitterbarth koldussá lett.

Ekkor is meglátogatta ügyvédjét. Az ügyvéd ekkor is ott marasztalta gazdag ebédjére. Több könyje hullott az egykori milliomosnak, mint a hány falatot evett. Ez volt utolsó uri ebédje. Az volt utolsó kérése az ügyvédhez, ne vegye le áldó kezét most már igazán árván maradt szegény unokahugáról. Hadd maradhasson meg, ha lehet, holtáig a csetényi kastélyban. Ne kelljen azt is elhagynia.

A csetényi uradalom gazdát cserélt. Valami bécsi bankár szerezte meg. Boschan volt a neve. Egyik fiára nézve azt óhajtotta, hogy ur legyen, még pedig magyar ur. Ugy emlékszem, Gusztávnak hivták.

Az ur is más, a bankár is más. A bankárnak sok pénze van, ha van, de nem ur. Az urnak néha semmi pénze sincs, de azért mégis ur. A ki bankárnak született, abból sohase lesz ur. A ki pedig urnak született, átadhatják annak a londoni bankot, még se lesz bankár.

A Gusztáv fiu urnak született, habár kezdetben nem igen értett is hozzá. Ahhoz, hogy magyar ur legyen, épen nem értett. Hanem tanulékony volt.

Mi kell ahhoz, hogy valaki magyar ur legyen?

Valami megyei telekkönyvi ismerőse volt Bécsből, kis ember, semmi ember, ez magyarázta meg neki.

Jőjjön ki a vármegyére. Ugyis van már ott nagy birtoka. Legyen fogata, vadászlova, huszárja. Ez az első kellék.

Azután tanuljon meg magyarul, még pedig először is káromkodni. Kétféle a káromkodás. Az egyik a férfiak közt, a másik a nők közt. Jól vigyázzon, el ne cserélje őket valahogy.

Dicsekedni nem szabad semmijével. Igazi ur nem dicsekszik. De nem játszik a tőzsdén se.

Legyen te-tu pajtás minden nemes szomszédjával. Zsidót, parasztot, ügynököt becsüljön meg, de ne barátkozzék vele. A megyei urral, még ha esküdt is, barátkozzék, habár nem becsülné is.

Válogassa meg, kinek mekkora borravalót adjon. Pinczérnek ne többet egy hatosnál. Ha valahol vendég a vármegyében: inasnak, huszárnak, szobaleánynak ne többet egy forintnál. Ez a megyei szokás. Ha többet ad, ez már hivalkodás. Meglátszik, hogy csak ujdonsült ur.

Ha szivart vesz utközben, a boltosnak vagy a szivaros leánynak ne dobálja a borravalót. Ez nem szokás általában. Ha nagyon tetszik neki a szivaros leány, udvaroljon neki istenesen. Igy tesz az ur.

Közjótékonyságra, nemzeti adakozásokra megint ne dobálja a pénzt. A pénzt csak a czigánynak szabad dobálni. De annak is csak akkor, ha magyart huz s ha már jó kedvvel s borgőzös fejjel hallgatja.

Magyar diszruhája okvetlenül legyen. Ékes, de ne csillogó. Az Esterházy grófokkal a ruhája ne versenyezzen.

Bajuszát, ha csak kissé is, mulhatatlanul kipödörje. A kerek földön ezt nem teszi más, csak a magyar ur.

Megyei tisztséget pedig okvetlenül vállaljon, ha egyebet nem, legalább tiszteletbeli főjegyzőséget. Ne féljen a felelősségtől. Megyei tisztviselőnek ugy se kell dolgoznia semmit. A ki pedig semmit se dolgozik, az nem véthet el semmit.

Ha pedig komoly beesületbeli ügye van, ki ne egyezkedjék a világért se. Hanem vagy mást lőjjön agyon, vagy magát.

Igy cselekszik az ur!

Sokat vétett kezdetben ugyan e szabályok ellen, de lassankint mégis eltanulta őket. Természetesen annyi pénze volt, mit a polyva. A kinek sok pénze van, azon nehezen fog az oktatás.

De azért mégis ember lett belőle. Megtettük tiszteletbeli főjegyzőnek, pedig még csak káromkodni tudott magyarul. Diszes ruhájában, délczeg alakjával tetszett a nemes vármegyének, mikor az esküt letette. Igaz, hogy mikor a jó öreg bakonybéli apát a megyei könyvből elolvasta előtte a főjegyzői eskü szavait: azokat alig tudta utána elropogtatni, de azért szépen ment az egész szertartás. Különösen tetszett neki, hogy a mikor esküt tett, az egész közgyülési közönség ünnepélyesen felállott. Nem tudta, hogy ez ősi szokás és a szentegyház parancsolata. El is dicsekedett ezzel a felállással apjának, anyjának, minden testvérjének, hetvenhét rokonának és barátjának Bécsben.

Nagyon megkedveltük.

Igaz ember s tökéletes megyei ur lett volna belőle. Hanem hát végre is átok alatt volt azzal a hires csetényi szilfával. A végzet ellen pedig ugy se lehet tenni semmit.

Följárt Bécsbe, följárt Pestre. Akkor olyan időket éltünk, hogy a bankárok számára az utczán termettek a milliók. Kezdte észrevenni, hogy őt nem tartják komoly embernek rokonai és régi barátai. Hisz ő se tőzsdére nem megy, se nem játszik. Boschan névvel, Boschan vagyonnal csak szürke megyei ember akar maradni. Az ily embert élhetetlennek szokás tekinteni.

Mi ez? Ő élhetetlen.

Egy pillanatban megmozdult benne az öröklött bankár vér. Benézett a tőzsdére. Nyert százezreket. Azután ott lebzselt a tözsdén Bécsben is, Pesten is. Nyert milliókat. Akkor megszédült s elhatározta, hogy ő nem marad ur, hanem bankár lesz.

Egy szép májusi napon, 1873-ban összedült a tőzsdén az egész világ. A legyek nem hullanak ugy őszszel, mint akkor a bankárok hullottak tavaszszal. Tavaszszal és nyáron és őszön s az egész éven át.

Csetény uj ura, a mi főjegyző barátunk is elesett.

Föl tudott volna ő még kelni. Hiszen a Boschan-ház kiállta a nagy válságot s őt is fel tudta volna még segiteni, de mégis keserü szemrehányásokat kellett eltürnie a család kebelében.

Most meg fölébredt benne a magyar ur vére, a melyet már ott szerzett Veszprém vármegyében.

Gondoskodott Zitterbarth unokahugáról ott a csetényi kastélyban.

Irt egy levelet Pestre egyik barátjának, Matuska Péter képviselőnek.

S aztán ugy agyonlőtte magát, mint a hogy’ a nyulat, foglyot szokás agyonlőni.

A csetényi népnek megint megerősödött az átokról szóló babonája.

Cseténynek megint uj urasága lett. Azután megint és megint. Ezek történetét nem beszélem el.

Azt a hires fát jó harminczöt év óta nem láttam. Áll-e még? Virul-e még?

TELEPÁTHIA.

Sokan ismerik Flammarion véleményét a telepáthiáról. Ez a hirneves franczia csillagász annyira hive a telepáthiának, hogy ezen az uton ma már spiritiszta is lett. Valami ügyes olasz kisasszonynak sikerült őt spiritisztává tenni.

Nem szeretem a bolondságot, ha komolyan veszik. Különösen nem szeretem, ha valamely érdekes vagy szellemes bolondság egész kort, egész nemzedéket lep meg. Ha hatalmába ejti az agyat, ha lebirja az elméket, ha közvéleménynyé válik gyerekek, asszonyok és a tömeg gondolkozásában.

Ilyen bolondság a telepáthia.

Egyes embernek jól áll. Olyan, mint a kártyában a patience. Adomának, időtöltésnek nagy ritkán beválik. Néha társaságot is lehet vele mulattatni. Több értéke nincs.

Azonban ma már egész irodalma van a francziák, németek és angolok közt. A telepáthia eseteit száz és ezerszámra összegyüjtötték s gyüjtik folyvást. Már osztályozzák és rendszerezik is. Flammarion már össze is köti, ha a lapoknak hitelt adhatni, a spiritizmussal is. Mintha helyet akarna foglalni a lélektanban, a bölcsészetben, az élettanban, a természettudományban. Mintha egy fejezetét képezné annak a lélektani munkásságnak, melyet ösztönnek vagy sejtelemnek nevezünk.

Telepáthia görög szó. Ha az orvosokra biznók, igy forditanák le magyarra: »távszenv« vagy »távérz«. Rossz szó és csunya mind a kettő. Megérezni, megsejditeni, ok nélkül és ötletszerüleg megtudni a messze távolban történt esetet és pedig megtudni abban a pillanatban, a melyben az eset megtörtént: ezt akarja jelenteni a telepáthia.

Egy angol fiu beáll matróznak. A hajó február 5-én elindul a kikötőből s Afrika megkerülésével akar Indiába jutni. A fiunak édes anyja otthon van s anyai szeretettel aggódik fia sorsán. Márczius 20-án pohárszékének tányértartója minden látható ok nélkül ledől, a tányérok csörömpölve összetörnek, az anya a zörejre összerezzen s elkiáltja magát sejtelmes gondolatának rohamában: »Istenem, az én fiamat szerencsétlenség érte«. Megnézi az órát. Épen délután 3 óra 40 percz. Minden számitás nélkül megjegyzi magának ezt az időt. Egy hónap mulva megkapja a hivatalos értesitést, hogy fia márczius 20-án délután 3 óra tájban valamelyik keletafrikai kikötőben meghalt.

Ez az eset. S ezt följegyzik a telepáthia esetei közé. S Flammarion vagy más valaki komoly megjegyzést tesz hozzá: ime a távolra ható érzés ugyanazon perczben megtudta a szomoru balesetet. Azt, hogy márczius 20-ának délutáni 3 órája Liverpoolban egészen más időre esik, mint pédául Adenben, Flammarion vagy a másik telepathista már valószinüleg nem jegyzi meg. Pedig hát ez volna a telepathisták szerint a lényeges dolog.

Velem is történt fiatalabb koromban egy telepathikus eset.

Élt Veszprémben valamikor egy rendkívül derék és nemes asszony, Vargha Mária volt a családi neve, Bolváry Józsefnek volt a felesége. Elmondhatom az esetet, mindenki meghalt már, a kit érdekel s gyermekek, utódok nem maradtak utánuk.

E nő czenki származásu volt. Tüneményes, csodálatos szépség 1825 körül. Árva lány volt, Sopron városának főügyésze volt gyámja és gondnoka. Annak házánál növekedett, vagyona nem volt.

Gróf Széchenyi István, akkor még fiatal, nőtlen ember lángoló szerelemre gyuladt iránta. Irt hozzá egy kis kötetnyi verset is német nyelven, gyönyörü kötésben megvoltak e versek kéziratban a nőnél s én olvastam ezeket.

E nő utóbb barátnéja lett Széchenyinek s a legnagyobb magyar évekig lángolt érte. Le is festette előkelő művészszel s az arczkép egész házasságaig ott volt mindig iróasztalán szemei előtt.

Széchenyi magas költészettel irja le »Világ« czimü művében, hogy Magyarország ujraszületésének eszméje miként támadt vagy erősödött meg lelkében, midőn Hellász dicső, de szomoru romjai közt egy csodálatos szépségü görög leányt látott. A kik Széchenyinél azt a képet látták: azok e görög leány arczképének vélték azt. Igy beszélte el nekem gróf Waldstein János is, Széchenyinek egyik legbensőbb barátja.

Pedig ez az arczkép annak a csodálatos szépségü czenki árva lánynak arczképe volt.

E nővel, már mint Bolvárynéval s mint hatvan éves nővel megismerkedtem. Patvarista koromban esetleg nála fogadtam lakást és élelmezést.

Akkor is szép és nemes, magasztos lelkü nő volt. Multja, gondolkozása elbájolt engem. A ki Széchenyit is nemzetgyógyitó, országalkotó magas hevületre tudott inditani.

Egy napon 1866-ban megbetegedett s harmadnapra meghalt. Épen a kaszinóban voltam s barátaimmal kártyáztam. Egyik pillanatban megrezzentem, a kártya kiesett kezemből s fenszóval azt mondtam: »E pillanatban halt meg Bolváryné«. Megnéztem az órámat, háromnegyedet mutatott kilenczre. Letettem a kártyát, rögtön mentem lakásomra. A nő halott volt. Kérdeztem a férjét: Mikor halt meg?

– Háromnegyed volt kilenczre. Pontosan annyit mutatott az óra.

Összenéztem órámat a fali órával. Összevágott mind a kettő.

Ime Flammarion szerint a telepáthia!

Sokat gondolkodtam azóta e dolgon. S mióta a telepáthia, e tudományos mezbe öltözött képzelődés napirendre került: azóta ujra gyakran eszembe jutott.

S mégis csak üres képzelődés az a telepáthia. Öntudatlan játék a valószinüségi számitással. Nézzük csak közelebbről. Igaz, hogy a csillagászati mérhetlen számok tömegével kell megbirkózni. De hisz ezekben otthon van Flammarion.

Angliának vagy háromszázezer matróza van naponkint távol a tengeren. Minden matróznak van szülője vagy testvérje vagy jegyese vagy felesége vagy benső barátja. Minden matrózra esik átlagban legalább három lény, a ki melegen érdeklődik sorsa iránt. S mindenki legalább egyszer-kétszer naponkint rágondol a távollevő szeretett matrózra reggelinél, ebédnél, lefekvéskor, felkeléskor vagy álomban vagy valamely munkaközben. S az a gondolat többnyire abból áll: él-e, egészséges-e, nem halt-e meg, nem szenvedett-e hajótörést, kezét-lábát nem törte-e, nem ütötték-e agyon czivakodás közben, kolera, pestis nem ragadta-e el, nem esett-e a tengerbe?

Ime: csak Anglia matrózainál legalább ötszáz vagy ezer millió »rágondolás« egy év alatt.

Igen, de háromszázezer matróznál csakugyan történik egy év alatt néhány ezer baleset. Halál, betegség, kéz-, lábtörés, gyilkosság, hajótörés, tengerbe esés, kolera, pestis és a többi. A csillagászat valószinüségi számitása bizonyitja, hogy a sok ezer baleset közül néhánynak az ezer millió »rágondolás« valamelyikével időben vagy még néha térben is egybe kell esni. És bizonyára igen sok egybeesik.

Képzeljük el a porosz-franczia háborut. Közel egy millió német a csatatéren vagy annak közelében. Mindegyikre rágondol naponkint két-három ember közelvalója kétszer-háromszor. Milliárdokra megy a rágondolások száma, százezrekre a baleseteké. Néhány száz találkozásnak mulhatlanul be kell következni. S ha e néhány százból ötven-hatvan iró ember tudtára esik: kész az esetek rendszere, kész a telepáthia.

Különben csak a név uj, a gondolat nem uj.

Gyermekkoromban a lélektan mint tudomány, mint a Hegeli bölcsészet rendszerének egy ize, sok tekintetben egészen más volt, mint ma. A régi lélektannak volt egy fejezete, mely a clairvoyanceról szólt. Az a kóros lelki állapot, melyet régen e néven neveztek, sok vonatkozásban ugyanaz volt, a mit ma telepáthiának neveznek.

Egyéb vonatkozásban ma hypnotizmusnak, sőt spiritizmusnak is nevezik.

A spiritizmus ostobaság és azonfelül gyakran szédelgés. A hypnotizmus kóros tünemény az emberi szervezet élettani és fizikai működésében.

A telepáthia képzelődés. De bolondsággá válik, mihelyt a rágondolások találkozásának eseteit tudományos rendszerré akarják feldolgozni.

AZ ARROGANTE-ÜNNEP.

Valami hajó vagy szin volt az az Arrogante. Lehetett miattam szállóhely is, vásárcsarnok is, szinház is. Csak arra emlékszem biztosan, hogy franczia volt, sok ember volt benne, nagy szerencsétlenség történt vele s százan meg ezren vesztették életüket. A jó magyar könyörülő sziv százezreket gyüjtött a szerencsétlenné vált családok számára. A hálás francziák ezt megköszönni személyesen jöttek Budapestre. Sokan jöttek. A Margitszigeten fogadta őket nagy lakomával a főváros.

Az ünnepen ott volt Blaháné is. A lapok megirták előre, ott lesz Blaháné is. Megérjük még azt az időt, hogy innen-onnan azt se fogja tudni a serdülő nemzedék, ki volt, mi volt az a Blaháné.

Pedig ez az asszony volt az ő korának legnagyobb magyarja, a nemzetnek legelső és legmagasabb büszkesége. A kit senki felül nem mult, senki el nem ért. Olyan nemzeti kincs, a mely értékesebb volt, mint minden korabeli költő, művész, szónok, államférfi összevéve. Éber álom, eleven költészet, képzeletünk ragyogása, az édes magyar lélek a maga remek tökéletességében. Előtte sohase volt hasonló, utána lehet, de mi azt el nem hiszszük. Egyetlen örökké.

Nos hát a francziák magyar ünnepén ott lesz Blaháné is.

Az ünnepről a lapoknak irniok kell. Sokat kell irniok. Minden tudósitót beoktatott a szerkesztő rettenetes komolysággal, hogy azután ne Blahánéról irjon ám, hanem a francziákról. Blahánét ugy is megkaphatjuk minden nap, de a francziák soha nem voltak még itt s ezentul se jönnek el soha. Ez legyen a tudositók szeme előtt.

Dehogy ez lett. Akár a falra hányták volna a borsót a jámbor szerkesztők. Én előre megmondtam s dévajul meg is irtam, miként fognak majd irni a tudósitók. Ez a dévajság szülte e csevegést.

I.

(Mikor minden ember egyet gondol.)

Furcsa dolog az nagyon. Volt Pápán a negyvenes és ötvenes években egy derék, szeretetreméltó plébános: Koroncz László, a ki később Veszprémben mint köztiszteletben álló kanonok élt és halt meg, lelkében igaz hittel s testében nagy kövérséggel. Mikor ez Pápára került: tagja akart lenni a kaszinónak. Minden ember szerette, minden kaszinó-tag bevenni óhajtotta s kétségtelen volt, hogy a kaszinó-választmány egyhangulag fogja titkos szavazattal megválasztani. Azonban szavazásra kerülvén a dolog, minden választmányi tag azt gondolta: »adta plébánusa, legalább ne bizza el magát, legyen egy fekete golyója is«, s ekként minden ember fekete golyót vetett az urnába. – Nosza lett ebből nagy nevetség. Hiába vették aztán be egyhangu szavazattal, Koroncz ugy megneheztelt: soha se lett tagja semmiféle kaszinónak, el nem vállalta volna a tagságot istenért se.

– – Nos hát ilyenforma bolondság történt tegnapi napon Budapesten.

A lapok (az istentelenek) kihirdették, hogy délután négy órakor lesz az ünnepélyes hajókörut a Dunán a francziákkal, a margitszigeti hangverseny pedig csak hat órakor kezdődik a kétszáz trombitával. Erre természetesen minden okos ember azt gondolta: legjobb lesz a szigetre menni a négy órai hajóval s jegyet se szükséges venni előbb.

Én is azt gondoltam.

Mire odaértem a plébánia-térre: épen négy óra lett. Mire négy óra lett: épen ötezer ember, asszony, rendőr és napernyő tolongott ott, hogy jegyet válthasson a hajóra.

– Hohó – gondolám – tolongani nagy melegben rossz mulatság; várakozni nagy melegben rosszabb mulatság; tolongani és várakozni és mégis elkésni a legrosszabb mulatság. Plajbászt és papirost!

Számitottam. Ha a jegyváltó jól dolgozik: minden másodperczben, ha pedig rosszul dolgozik: minden három másodperczben kiád egy jegyet. Ha tehát jól dolgozik: kapok jegyet hat órára; ha pedig rosszul dolgozik: kapok jegyet tiz órára.

Igy nem jól van a dolog. Igy nem megyünk a szigetre.

Odafordulok a rendőrhöz, a ki ugyan tiz lépésnyire volt hozzám a tömegben, de a mire egyik tyukszemem letiporták, kalapom összetörték, botomat összelapitották, három ember pedig fejem tetején keresztül kimenekült: akkorra elértem a rendőrt. Erősen fogta épen akkor a jegykiadó hivatalhelyiség erkélyoszlopát, hogy az egész bódét a tolongásban el ne vigyék a helyéről.

– Barátom – szóltam hozzá – mi itt a maga feladata?

– Uram, nekem a rendet kell fentartanom.

– Látom, de vagyunk hozzá elegen, maga nélkül semmi baj se lesz itt. Hanem arra kérem: menjen be a bódéba, kérjen kétszáz jegyet, hadd induljon innen a közönség, a szabadban legalább mindenki hozzájut.

A rendőr okos ember, szót fogad. Napoleon egy hadsereggel keresztülhatolt a Mont Cenis-en, én pedig a rendőrrel keresztülhatoltam a tömegen.

Találkozunk egy egyenruhás urral. Keppijéről megismerjük, hogy a Dunagőzhajótársaság tisztje. Kezében egy nagy csomag jegy.

– Kapitány ur – szól a rendőr – tessék adni száz jegyet, eladom itt rögtön s hozom az árát.

A kapitány egy szót sem szól, ránk se néz. Megy a bódéhoz, bezörget az ablakon s bekiált:

– Van-e még jegy?

– Van még hét.

– No itt hoztam kétszázat, több már nincs nyomatva.

Ezt én meghallottam s akkor körülnéztem. Épen tizezer ember volt már akkor a téren, a ki jegyet akart váltani.

II.

(Mikor az ember hajóra száll.)

Bucsut vettem a tömegtől. Egy piros arczu, fényes arczu, haragos-tüzes szemü kofa mellett megálltam, hogy a tömegre még egyszer visszanézzek. Vajjon helyén áll-e még a jegykiadó bódé?

A kofa megszólit s egy hajójegyet mutat:

– Téns ur, nem venné meg ezt a jegyet egy forintért, adnék ráadásul egy marok szilvát.

Sohase csókoltam meg kofát teljes életemben. Hanem ez az egy megérdemlette volna.

– Kedves asszonyság, nem kell nekem a szilvája, itt a forint.

Mikor már a jegy kezemben volt, kérdezém tőle:

– Miért adta el ezt a jegyet?

– Már édes téns ur, nem tudom én, mi az a Karórágó, az a bolond »szobaur« hozta nekem, pedig akkor is megmondtam neki, hogy én nálam »hiába«.

Épen Mátyus Arisztid és Vadnay Károly ment el mellettem, mindkettő a családjával. A hajóhoz mentek.

Követtem őket.

Hejh-hajh, az volt még csak czifra lakodalom. Az a kőpart, tizenhat lépcsővel s az az alsó sétány a mily széles: ugy volt az tele emberrel és asszonynyal és kis gyerekkel. Kövér asszonyságok, méltóságos urak, drága toilettek, fényes czilinderkalapok, bájos ifju lánykák, képviselők, paraszt fiuk, százan és ezren rettentő gomolyban össze-vissza, mint mikor a tuczat kártyát megkeverik.

Annyit még láttam, hogy Irányi Dániel magas fejtartással, egyenes lépésekben vonul el a térről fent a magasban, a kőpart tetején. Az bizonyos, hogy ő sem nem tolong, sem nem lökdösteti magát. Még Simonyi Ernőt és Horváth Lajost láttam egy pillanatig az emberhullám tetején, s azután nem láttam többé senkit és semmit. Elnyelt az óczeán engem is.

Már tudniillik az ember és szoknyaóczeán. Előttem fehér ruhában, mögöttem fekete ruhában egy-egy termetes szépség, de igazi szépség. – Hát hiszen hölgyekkel jönni közeli érintkezésbe sohase kellemetlen mulatság, hanem mikor az ember »kényszerü« helyzetbe jut, mikor ezer tolongó ember rettenetes ereje és a viszonyok hatalma azt parancsolná, hogy a hölgyeknek szolgálatot tegyünk s mi kénytelenek vagyunk bevallani, hogy ehhez nincs erőnk, izmaink kifáradvák, a bejárat (a hajóra) rettentő szűk s minden erőfeszitésünk hasztalan és érezni a keblek pihegését és látni a szemek panaszos és megvető villámait: óh ez mégis oly lealázó helyzet a férfiura! Az igazi férfiura!

E helyzetben voltam én.

– – Hogy volt, hogy nem volt: egyszer csak a hajóhidon voltam. Ah a szabadság! Pihegő hölgykebelnek, forró, sima, selyem ruhának közelsége megszünt s én éreztem ismét, hogy karjaimnak és izmaim nak birtokában vagyok. Ah hölgyeim, nem érdemeltem én meg a szép szemeknek megvető villámait! Még nem!

– Rettentő kaczagás hajón és rakparton.

Egy czilinderkalap megunta a hajóhidon a nagy tolongást. Bizonyosan nem érezte magát jól a »vegyes« társaságban. Lerepült gazdája fejéről s egyenesen bele a szőke Dunának hullámos vizébe.

Halászlegény ül a halászbárkán s mosolyogva nézi azt a sok »bolond« uri népet, a ki ugy töri magát a hajóhoz és még meg is fizet érte. Halászlegény mellett hosszu csáklya, csáklya végén goromba vaskampó. Nosza halászlegény kapja a vaskampót, belevágja azt a czilinder kalapba s vontatja ki a czilinder kalapot a halászbárka tetejére.

Kivontatja, ismét leül előbbi helyére, a csuffá lett kalapot leállitja maga elé s nézi, nézi azt mereven és végtelenül. Embertolongás, asszonysikongás, hajófütty és hajóharang – mind nem használ, ő csak azt a kalapot nézi és elgondolja, hogy ha neki azt fejére kellene tennie s abban neki az utczán végig kellene mennie: milyen világ csufjává lenne ő akkor!

III.

(A romok közt.)

Szép az a Marseillaise!

Fenség, komolyság s fájdalom dala. De olyan fájdalomé, mely panaszkodni nem tud s csatára készt.

Kétszázhusz harsona hangját himbálja feléd az esti szellő. Hunyd be szemed s ha hallod ezt a csatadalt: Caesar veterán légiói vonulnak el előtted s érzed a mint lábaik nyomán megrendül a föld; – Napoleon gárdája megy a csatába, s látod, a mint törnek össze a koronák s remegnek a koronás fők.

Szép az a Rákóczi!

Tűz, láng és vihar és mennydörgés. A Vezuv hányja fel villámait a csillagtalan éjbe, ha megharsan előtted Rákóczi riadója.