Part 12

Sebaj. Ott van a Festetich gróf gazdasági udvara sok tágas épülettel. Elférnek ott. És ott van Pecsovics tiszttartó uram, tud az bánni az emberekkel. Tudott is. Jó pörkölttel, jó sódarral s mindenféle rétesekkel s jó szegzárdi borral ugy megtömte a Bakony királyi vadászait, hogy otthon se volt, lakodalomban se volt jobb dolguk soha. Mikor hazajöttek: tele hirdették a vármegyét, mily királyi módon éltek Pecsovicsnál.

Hogy házigazdájuk voltaképen Festetich gróf volt, hogy a lakmározásra talán Bécs is adta a pénzt: ezt ugyan nem tudták, valami sokat nem is törődtek volna vele. Ők Pecsovics vendégei voltak.

A nemzeti ellenzék azután elnevezte őket Pecsovics pártjának.

De ezerszer kelendőbb lett e név magában Tolnában.

A mikor Bezerédj Istvánt és Perczel Mórt az udvari párt meg akarta buktatni 1839-ben s még inkább 1843-ban a nagy megyei csaták alatt mindig a Festetich-féle gazdasági udvarban ütötte föl tanyáját az udvari párti nemesség s mindig Pecsovics Ferencz gondoskodott számára ételről-italról, muzsikáról. Ott is, Faddon is, Tolnán is s nemcsak akkor, hanem már négy–öt év óta. Jól tudta ezt a város közönsége. E közönség kemény ellenzéki volt. Az udvari pártot ezentul uton-utfélen pecsovicsnak kiabálta. Villámgyorsan terjedt el a szó a hirlapokban. Néhány hónap mulva ismerte az egész ország.

De ugyanekkor megismerte a Kubinszky nevet is. Ez is ugyanott és ugyanakkor keletkezett. Pecsovics-párt – Kubinszky-párt. Ez a két tábor alakult meg Tolnában. A Kubinszky-párt volt Bezerédjék, Csapóék és Perczelék pártja.

Hát ez az elnevezés honnan eredt?

Ennek megint más a története.

Volt a nemzeti párt táborában egy nemes Paksról, Duna-Szent-Györgyről, Földvárról vagy Bölcskéről: fekete arcz, hosszu bajuszu, kissé biczegő. Ez afféle mozgékony rendföntartó, mindenütt jelenlevő, parancsoló alak volt. A szegzárdi közönség mindig mindenütt ott látta és hallotta, utczán, vendéglőben, tanácsháznál.

– Nini, megint itt a Kubinszky!

Elnevezték ezt a nemest Kubinszkynak s pártját ennélfogva Kubinszky-pártnak. Pedig nem az volt a neve. Hanem igaz neve Huszár Pali volt, megyei esküdt, ügyes rendező s a szabadelvü nemességnek fáradhatlan rendtartója.

Hanem volt Szegzárdon egy lakatosmester. Ennek volt a neve Kubinszky, egyik elszegényedett ivadék a hires árvamegyei nemes Kubinszky nemzetségből. Tökéletesen hasonlitott ama tolnai kortes nemeshez. Épen oly fekete arczu és hosszu bajuszu s épen oly biczegő. Őt mindenki ismerte Szegzárdon. Sokan hitték, hogy ő az a mindenütt jelenlevő falusi nemes.

Ez a szó: Kubinszky-párt elenyészett. Negyvenöt év előtt még hangzott itt-ott túl a Dunán, de a feledékenység azóta végkép elnyomta.

De a pecsovics szó fönmaradt. A szó is, a párt is. Sőt Tolna vármegyében a nemes urak közt még el is szaporodott. Pedig Pecsovics Ferencz tiszttartó uram ugyancsak semmi rossznak nem volt az oka.

A HÁZI ZSIDÓ.

(A régi nemesi világból.)

Huszár János urambátyám inzurgens volt, még pedig vitéz. Azután gárdista lett, még pedig nyalka. De azután nem ment a katonasághoz, hanem hazajött ángyádi birtokára gazdálkodni, atyafilátogatni, dőzsölni, a szomszédokkal és a cselédekkel és a jobbágyokkal zsörtölődni. Házsártos természetü és szeszélyes ember volt rettenetesen és az a nagy tisztesség, hogy a vármegye őt táblabiráinak sorába emelte, épenséggel nem enyhitette az ő nyers természetének szilajságát.

Kálvinista volt a nyakasabb fajtából. Ha cselédjei közé pápista ember keveredett, azt gunyolódó szavakkal illette uton-utfélen. Igy állott boszut azokon, kik őt kálvinista vallása miatt a királyi udvarnál folyton nevették és boszantották. Pápista cselédjei meg nem maradhattak tőle békességben. Ezek aztán, miután helyben nem volt plébánia, elmentek a szomszéd faluba, a hol Festetich Antalnak, a leggazdagabb magyar köznemesnek házi káplánja volt s annál panaszolták el üldözött voltukat. A káplán buzgó erkölcsü és tüzes lelkü pap volt; valahányszor névnap volt uraságánál mindannyiszor szépen megkérte urambátyámat, hogy ne üzzön gúnyt istennek szentegyházából, de urambátyám nem hallgatott az okos szóra, sőt a papot is összeszidta akárhányszor. Ilyenkor aztán hiába ment a pap panaszra az urasághoz. Festetich Antal csak vállat vont a sok beszédre. Neki szüksége volt a nemesi atyafiakra követválasztásnál, tisztujitásnál, nem akart összeveszni a pap miatt Huszár János urambátyámmal. Egyszer aztán a pap, elveszitvén béketürésének selyemfonalát, egy szóvita alkalmával azt mondá urambátyámnak:

– Nem nyugszom addig, míg a domine spectabilis be nem kerül a vármegye börtönébe.

– De hiszen szent atyám, előbb végig megy kelmed a falun pőre gatyában és pörge kalapban, mintsem azt megérné.

Urambátyám háza bent feküdt az udvarban, oszlopos tornáczával az utcza felé. A tornáczban a falon mindenféle kardok, fokosok, puskák és pisztolyok voltak felaggatva. Emezek töltve, amazok hegyesre, élesre köszörülve, valamennyi mindig kéznél, miután urambátyám a tornáczon szokott iddogálni, hol egyedül, hol többed magával. Ha valakinek a képe nem tetszett neki, a ki elment mellette az utczán, azt nagyon könnyen megvagdalta, ha el nem futott; utána lövöldözött pedig, ha futni merészelt. Sok embert tett csuffá ilyenformán.

Egyszer két rossz gebén a vén Jakab zsidó vánszorgott előtte a feneketlen sárban. S odaérve a tornácz irányába, nagy alázatossággal levette kalapját s hangosan beköszöntött:

– Alázatos szolgája! Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes urnak.

Nosza felugrik e szóra urambátyám, kupáját leteszi kezéből, megragadja inzurgens fringiáját, kifut a zsidó után, ez a nyavalyás hiába biztatta rossz lovait s urambátyám ugy összeapritotta a vén Jakabot, hogy vérben-fagyban vitték haza dégi lakására.

– Teremtette zsidaja, mondá aztán bajuszát pederve urambátyám, még én velem szóba mer állani engedelem nélkül.

Hogy ez a szóbaállás nem állott egyébből, mint tisztességes és alázatos köszöntésből s hogy ebben nincs semmi gorombaság: ezt nem merték urambátyámnak az iddogáló pajtások megmagyarázni. A zsidó nem jött akkor számba.

A dolog azonban ugy volt, hogy a vén Jakab a hatalmas Festetich Antalnak házi zsidaja volt. Göbölyt, gabonát, mustrabirkát, dögbőrt ő szokott eladni; vasat, szerszámot, egyetmást ő szokott beszerezni; rendes lótó-futója volt az uradalomnak konvenczió nélkül, még az öregekről maradt az uraságra s ez szerette a vén zsidót, gyakran el is beszélgetett vele.

A vén zsidónak összeszabdalását olybá tekinté Festetich Antal, mint az ő nemesi jussainak vakmerő megtámadását. Hátas lovaira, fáczánjaira s házi zsidajára különösen kényes volt. Ezeket nem engedte bántalmazni.

Lett is a dologból nagy patália. Uradalmi fiskálisát rögtön utasitotta, hogy az esetet jelentse föl a vár megyének s követeljen példás büntetést.

A legközelebbi generális kongregáczión már fölvétetett az ügy. Urambátyám mellett besereglett ugyan az egész nemes atyafiság, ügyvédje is jó volt, de Festetich Antal hatalmas befolyása ellen nem volt mentség. Pár nap mulva urambátyám megkapta a vármegye határozatát, a mely szólott ilyenformán:

»Mi Nemes V. Vármegyének karai és rendei, fő- és közrendü papjai, fő- és közrendben lévő nemesei s mind egész közönsége, kik a folyó 1828-ik esztendei Szent-Mihály havának 9-ik napján, ugymint Kisasszony után való napon és a következő napokon V.-ben tartott generális kongregáczióban összegyültünk, adjuk tudtára mindeneknek, a kiket illet, hogy minek utána országunknak és vármegyénknek ugy az egész nemességnek, mint a polgárság és szegény adózó népnek közjavát érdeklő fenforgott ügyeket elvégeztük volna, szemünket a személy- és vagyonbeli bátorság dolgára vetvén, Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő Tolnai Festetich Antal urnak, köznemes társunknak és atyánkfiának ő uradalmi fiskálisa által hathatósan előterjesztett panaszára fölvettük Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő Huszár János urnak, köznemes társunknak és atyánkfiának, ő felsége volt nemes testőrzőjének, vármegyénk táblabirájának ügyét, a melyben miután vármegyénk magisztratuális főfiskusának hivatalból való meghallgatása, valamint több rendbéli társunknak lelkes felszólalása, de egyuttal bepanaszlott köznemes társunk ügyvédőjének is meghallgatása s mindeneknek lelkiismeretes egybevetése folytán meggyőződtünk volna arról, hogy bepanaszlott köznemes társunk bizonyos Jakab nevezetü vén zsidó embert, egyébként panaszló nemestársunknak subinquilinus házatlan zsellérjét, midőn az békességes járatban az uton menne, hirtelen való vagy haragos indulattal minden szemmel látható és lélek szerint elfogadható ok nélkül kivont karddal megtámadta s fején, vállán és kezein érzékenyen és majdnem életét is veszélyeztetve, kegyetlenül megvagdalta, mely erőszakos cselekedete a személybeli közbátorságot veszélyeztetvén s fennálló bölcs hazai törvényes rendeléseinket is sértvén, ugyanazért elhatároztuk, hogyha panaszló nemes társunk ugy kivánná, már emlitett Tekintetes N. N. és Vitézlő Huszár János ur nemes társunk magisztratuális akczió alá vétessék, ügye a kebelünkben levő törvényes székünkhöz áttétessék s magisztratuális főfiskusunk által aztán tovább vezettessék, most nevezett nemes társunknak e levelünk rendén kötelességül adván, hogy törvényes székünk meghivására megjelenni, annak mindenekben engedelmeskedni, kérdéseire megfelelni s itéletét köteles tisztelettel fogadni, tisztében álljon, egyébként nem cselekedvén, stb. Kelt stb.«

Urambátyám megkapván a vármegye ezen határozatát s megvendégelvén az ezt kezébe adó esküdt uraöcscsét, bizonyára kisebb gondja is nagyobb volt, mintsem hogy e fölött buslakodott volna. Azonban még az asztalnál ültek, midőn Jancsi nevü huszárja egy levelet hozott be neki, melyben szórul-szóra ez volt irva:

»Domine Spectabilis! Most már tetszik látni, ugy-e megmondtam, hogy előbb-utóbb bekerül a vármegye börtönébe. A ki egyébiránt maradtam tisztelettel alázatos szolgája, N. L. gyóntató káplán.«

Urambátyám felpattant e szóra, szemei tüzet szórtak s harsogva kérdezé:

– Ki hozta e levelet Jancsi?

– A Festetich uraságnak Kajla czigányja.

Urambatyám fogta a dupla puskát, utána eredt a czigánynak, utána is lőtt kétszer, de nem találta el, miután a czigány akkorra már ugy elfutott, hogy szemmel se tudta belátni.

Bejött, letette a puskát, a lovakat befogatta, felöltözött kaczkiásan, megrakta a tarisznyát utravalóval, a kocsi derekát karddal és puskával s lóhalálában hajtatott be V.-be. Volt egy jó barátja a káptalan tagjai közt, azt akarta meginformálni, hogy azt a káplánt a püspök tegye el Déghről, mert különben ő, ha találkozik vele, fülét, orrát lemetszi s elküldi a nemes káptalannak.

R. kanonokkal még a királyi udvarnál ismerkedett meg s mindenképen bizalmas lábon állt vele. A kanonok azt felelé:

– Minden kivánatodat teljesitem barátom, de ezt az egyet lehetetlen. Nincs arra jussa még a püspöknek sem.

– Hát mit csináljak?

– Nyugodjál meg az istennek bölcs rendeletében.

– Bolond beszéd az papom. Hogy lehessen igaza annak a káplánnak? Nézd csak a levelét.

A kanonok olvasta a levelet s aztán igy szólt:

– Pedig édes barátom, magam is ott voltam a megyei gyülésen és Festetich Antal ur nagyon el van határozva téged megüldözni. Most már csak egy módja van annak, hogy az akcziótól megmenekedjél.

– Mi az?

– Légy pápistává. Akkor közbelépünk s visszavetjük a panaszt.

Urambátyám nagyot fujt, aztán nagyot káromkodott s aztán nagyot ütött a kanonok jobbik tenyerébe.

– Ökörtül lótanács, de a szamár megfogadja. Azon a káplánon én akarok kifogni.

Egy hét mulva urambátyám áttért, meg is gyónt, maga a püspök gyóntatta meg. Megszünt a pöre azonnal.

De százszoros pöre támadt helyette az atyafisággal. Soha meg nem bocsátották neki e rettenetes lépést. Kerülték házát, kerülték uri személyét, sőt felfogadott gyerkőczök mindenféle istentelenséget kiabáltak be esténként az udvarára.

A püspök azt mondá neki, hogy jó keresztyén embernek feszületet kell házánál tartani. Megfogadta a szót. Egy ácscsal két gerendából csináltatott akkora feszületet, a mekkora csak a tornácz végére beférhetett. Megföstette vörösre s odaállitotta a fegyverek közé. Volt vagy másfél öl magas, temetőbe is jó lett volna. Pajkos suhanczok ezért gunyolták legjobban.

Urambátyám nem állta ki ezt a mulatságot egy hónapnál tovább. A familiával minden áron ki akart békülni. Egy nagy dologra határozta el magát.

Egy estére meghivta az egész atyafiságot barátságos lakomára. Maga ment el mindenkihez, hogy mindenki eljőjjön és senki az ő meghivását meg ne vesse. Elment személyesen a déghi káplánhoz is s most már ez is szivesen engedett a meghivásnak.

Este kezdték a lakomát s világos virradtig folytatták. Jakab zsidót, vallást, feszületet elő nem hozta senki. Czigány huzta, felköszöntők járták, még a pap is kimulatta magát kedve szerint.

Napfölkeltekor kimegy a pap s mikor visszajön, azt mondja:

– Domine spectabilis, nem láttam a tornáczban a feszületet.

Urambátyám kimegy, körülnéz, a feszületet meglátja a favágó törzsökön, mellette két cselédje fejszével. Az ő rendeletére történt ez s most egy töltött pisztolyt fogván kezébe, megparancsolta a fejszés embereknek, hogy a feszületet apritsák fel tüzifának, különben agyonlövöldözi őket.

A káplán tiltakozott e szentségtörés ellen s rögtön el akart távozni.

– Nem addig van az pap. Itt maradsz még velünk egy óráig s azt teszed, a mit én parancsolok. Különben halálfia vagy.

Szemei villogtak, bornak és haragnak tüze égett bennük.

Öt percz mulva a feszület forgácscsá vált. Fél óra mulva bogrács alatt égett s a papnak is enni kellett a jó paprikásból, mi ily istentelen módon készült.

Akkor elővett urambátyám egy tizennégy rétü finom, patyolatból készült betyár-gatyát és egy hosszu pántlikás, pörge, kanász-kalapot; a káplánnak mindezt fel kellett ölteni s ugy ballagni haza a szomszéd faluba végig az utczán, fényes nappal, embereknek, asszonyoknak nagy bámulatára.

Alig ért haza, ott volt a czigány urambátyám levelével:

»Domine reverendissime! Most már tetszik látni; ugy-e megmondtam, hogy előbb végig megy kelmed a falun pőre gatyában és pörge kalapban, mintsem én a vármegye börtönébe jutnék. Maradtam stb.«

No hiszen belekerült most urambátyám a vármegye börtönébe. Meg is ülte azt jó két esztendeig.

De meg is érdemlette. De jó ember is lett utána, midőn végre hazakerült. A káplánnal is, a vén Jakab zsidóval is kibékült istenesen.

ÁTOK ALATT.

Mi az átok?

Vallásbeli babona. Gyönge lelkek erős hiszékenysége. Az áldásnak visszája. Az isten vagy az ördög vagy valami tulvilági hatalom áldhat vagy átkozhat, boldoggá vagy boldogtalanná tehet. A kinek minden szándéka sikerül: meg van áldva. A kinek semmi se sikerül: meg van átkozva. Igy hiszi, igy mondja a köznép. Megátkozni annyit tesz: istenhez vagy ördöghöz folyamodni, hogy örökké sujtson vagy örökké üldözzön valakit. Elátkozni csak embert lehet. Erről sokat beszélnek a népmesék. Megátkozni mást is lehet. Várat, kastélyt, erdőt, élőfát, kutat, forrást, ékszert. A mesék ilyenről is emlékeznek.

Az én vármegyémben is van efféle eleven átok. Vagy legalább volt az én időmben. Elmondok róla annyit, a mennyit értelmes ember is meghallgathat.

Csetény kis község a Bakony északi oldalán. Vidéke, határa hegyes-völgyes, talaja hüvös, termékenysége nem nagy, lakossága szegény. Tótok is lakják, magyarok is. A magyarok őslakók, kemény kálvinisták; a tótokat másfél század előtt telepitették ide.

A csetényi uradalom valamikor Csesznek várához tartozott. Csesznek vára jó órányira esik Cseténytől. Az út, a mely Zircztől Győr felé vezet, Csesznek váránál hagyja el a középső Bakony fensikját. Gyönyörü erdők közt vezet az út. Az erdő nyilásán át egyszerre csak elénk bukkanik Csesznek büszke vára. A romok magas falak, puszta tornyok, kőbástyák. Tető nélkül, ablak nélkül, zöld moha nélkül meredeznek az ég felé. Fenséges magasságban, egy mészkőhegy ormán, mely tele van barlangokkal. Csucsával szemközt áll a messzeségben Pannonhalma vára. Ez a vár még eleven, Csesznek vára holt. Ha Árpád apánk, a mint a krónikairók mondják, ezer év előtt Pannonhalma tetejéről szétnézett, bizonyára jól látta Csesznek várát is. Bizonyára ide is föllovagolt, innen is szétnézett. Pannonhalma is ennek ormáról a legszebb látomány.

Csesznek vára, ugy mondják, valamikor a hatalmas Ujlaky nemzetségé volt. Harmadfél száz éven át vezérnemzetség volt ez az országban. Maga Korvin Mátyás királyunk is gyakran mulatott itt, átrándulva ide nem messze fekvő bakonyi várából, melyet most is Ó-Palota várának nevez a nép. Hatalmas, vitéz alattvalóját, Ujlaky Miklóst, fölötte kedvelte.

I. Lipót király korában az Eszterházy grófok kezére került Csesznek vára a csetényi uradalommal együtt. A mikor később a grófi család különböző férfiágazatai osztozkodtak, a csetényi uradalom elszakadt a csesznekitől. A mult század első negyedében a cseszneki uraságok még a büszke várban laktak, villám tüze és rombolása zavarta ki őket onnan, de Csetényben már az ottani uraságok korszerü kastélyt épitettek.

A csetényi uradalom tulajdonosaira végzet nehezül. Állandó birtokosa senki se tud lenni. Az Eszterházyak is eladták, kényszerü viszonyok hajtották őket s el is költöztek onnan, senki se tudja, hova. Még Erdélyországba is. Azután milliomos idegen lett az uraság, elpusztult nyomoruságban. Azután ujabb milliomos idegen országbeli lett az uraság, hires bécsi bankár. Koldus lett, öngyilkos lett. Egész század óta nem volt áldás a birtokon.

A nép közt az a hagyomány él, hogy az uradalomnak van egy megátkozott fája s ha valaki annak árnyékában pihen, szerencsétlenné kell lennie. Ezt a hagyományt ismertetem s ennek történetéből mondok el némi részleteket. De előre is kijelentem, hogy a hagyomány történeti igazságát nem tartom bizonyosnak. Csak az a bizonyos, a mit közvetlenül tudok.

Valamikor a Bakony falvait magyarok és kálvinisták lakták. III-ik Károly alatt, de még inkább Mária Terézia alatt az uraságok elhatározták, hogy a nyakas, kurucz, pártütő kálvinistákat kipusztitják a Bakonyból. Vagy térjenek vissza a katholikus anyaszentegyházba vagy takarodjanak el onnan. A püspök ur, Biró Márton, a pannonhalmi és zirczi apát urak, az Eszterházy, Zichy, Nádasdy grófok különösen buzgólkodtak ebben az ügyben.

Csetény urasága egyik gr. Eszterházy, akkor nyitrai püspök volt. Már e magas egyházfejedelmi méltóságánál fogva is neki a buzgólkodásban nem lehetett utolsónak lenni. Nem is volt utolsó. A csetényi kálvinisták sokat szenvedtek alatta. Ő hurczolta be oda a tótokat is.

A püspök ur sürün látogatta Csetényt személyesen is. Kivált mikor a kuruczok ellen valami sulyosabb támadást kellett intézni. Akkor nagyon rossz idők jártak a kálvinista kuruczokra. Az erkölcsök is vadabbak voltak, mint mostanában, a bécsi királyi udvar is kegyetlen indulatokat táplált a magyarság ellen. A magyarságot csak sujtotta, nem pedig védelmezte a törvény. A mostani kastélytól nem messze az országut északi oldalán domb tetején állt egy óriás águ-bogu, sürü lombos vén szilfa. Még magam is láttam ott. Ennek a fának aljában szeretett a püspök pihenni, itt szokta magát délutánonkint az árnyék hüvösében felüditeni.

Cselédsége, jobbágysága, szolgálattevői egyik napon heves támadást intéztek a kálvinista kuruczok temploma ellen. Nyilt erőszakkal akarták elfoglalni a templomot. A falu népe a templom köré sereglett s ellenállt a támadóknak. A hagyomány különösen a Simon és Jakab nevü jobbágycsaládok nevét tartotta fenn, mint a kik készebbek voltak a halálra, semmint istenük hajléka idegenek kezére szálljon. A templom magasan fekszik, az ajtajából jól el lehetett látni a szilfáig. A püspök ur vörös talárban ott ült a szilfa alatt karosszéken s nyugodtan várta, mi vége lesz a háborunak.

A kurucz kálvinisták lelkipásztora kiállott a templom ajtajába s egyenesen oda nézett a szilfára és a hatalmas püspök urra. És szózatot mondott és kétségbeesett lélekkel rettenetes átkot szórt a fára, mely árnyékot adott a püspök urnak és mindazokra, a kik ennek a fának árnyékában valamikor ülni fognak, hogy onnan az isten népét háboritsák.

Az átok szavai le vannak irva. Magam is olvastam. Szokott átokigékből áll. Igy hangzik:

– A végitélet napján ne lássad meg a te istenedet. A te halálod ne legyen az igazak halála. És ne vegye be az anyaföld a te tetemedet, harmadnapon dobja ki méhéből. Örök kárhozat boruljon rád. Ivadékod soha ki ne veszszen, hanem éljen örök nyomoruságban. És átkozott legyen, valaki a te kezedből valamit elfogad és a te gyümölcsödet magába vészi. És átkozott legyen, a ki a te folyóidból szomjuságát oltja és a te fáid árnyékában pihenést keres!

Talán igaz, talán nem is igaz ez az átok. A nép hitte. A templom megmenekült, de a papnak el kellett bujdosnia. Nemes ember volt, a szent-gáli nemesek közt huzta meg magát, mig utóbb, jobb időben hivei közé visszatérhetett.

A nyitrai püspök halála után a csetényi uradalom testvéreire s rokonaira szállt. Ezek nem tudták megtartani. Ezerféle baj torlódott össze fejük fölött, kénytelenek voltak eladni s onnan elköltözni. A birtok történetét részletesen nem ismerem hosszu időn keresztül. Serdülő koromban valami Zitterbarth nevü pesti milliomos volt urasága. Talán épen ő szerezte közvetlenül az Eszterházy grófoktól.

Ezt már ismertem. Épitő és vállalkozó volt. A függetlenségi harcz után, a mikor katonai vad erőszak tombolt az országban, az osztrák kormány elhatározta, hogy Budapest közepén várat épit, tetszése szerint lövethesse országunk ifju fővárosát. Kiszemelte a Gellérthegyet. Oda fog czitadellát épiteni s megrakja ágyuval, katonával. Az épitésre Zitterbarth vállalkozott. Ott is, egyéb vállalatoknál is szerencsével dolgozott. Milliókat szerzett. Pesten ugy hitték, több milliója van. Házai voltak, tőkepénzei, fényes nyaralót is épitett magának. Övé lett már a csetényi uradalom is.

Nagyon szerette ezt a birtokot. Minden üres idejét Csetényben töltötte. Széles nagy üzleteinek zaklatásai itt nem háborgatták. Gyermeke nem volt, de volt szép, művelt, fiatal huga, valami közel rokona, ez vezette a kastély és háztartás gondjait.

Ennek társaságában sokszor üldögélt, sokszor el-elpihent a megátkozott fa árnyékos lombjai alatt. A kastély régi, öreg szolgája elmesélte neki az átok történetét, de Zitterbarth jó ember volt, öreg is volt már, csak nevetett az átok történetén. Micsoda szerencsétlenség érhetné őt élete alkonyatán? Jó lelkiismerettel, tömérdek vagyonnal s olyan nép között, melynek jóttevője, jó urasága s mely őt igazán szereti?

Épitették a déli vasutat, ezelőtt mintegy negyvennyolcz esztendővel. A pályának egyik tetemes részét, az épitést, a földmunkát Zitterbarth vállalta el. Benne volt a Balaton hosszában végezendő földmunka is. Sok millióra rugott vállalkozása.

Nagy vállalat, milliós üzlet sok kötéssel, sok szerződéssel, sok pörrel, irka-firkával jár. Szükség van ügyvédre. Zitterbarth is keresett magának ügyvédet Veszprémben.

Bebotlott budafalvi Vermes Illéshez. Őt ajánlották neki. Hajdan a pápai uradalmak fiskusa, 1848-ban országgyülési képviselő, vagyonos, tekintélyes, bátor férfiu. Nagy urakhoz szokott s maga is igazi ur. Később alispán.

Hosszan tartott a beszélgetés. Uradalmi fiskus és forradalmi képviselő akkor még nem értett a vasutépitéshez. Akár az Andesi hegységek szakadékairól, akár a mindenféle vasuti töltésekről, gátakról, áttörésekről, műtárgyakról és köbmértékekről lett volna szó. Zitterbarthnak ugyancsak sokat kellett beszélgetnie, mig az ügyvéd megértette, miről van szó.

De hát utóbb megértette.

Az ügyvédnek az volt a szokása, hogy a pörös felét meghivta ebédre. Zitterbarthnak is el kellett költenie a jó ebédet, meg kellett innia a hires borokat, s ki kellett szinia a hagyományos csibukot, mielőtt az utolsó szóhoz eljutottak volna.

A jól gomolygó, hatalmas csibukfüst mellett azt mondja az ügyvéd.

– Hány éves ön Zitterbarth ur?

– Jól elmultam hatvanhárom.

– Van-e felesége, gyereke?

– Egyik sincs. Csak egy szegény árva unokahugom van, ő vezeti a csetényi kastélyt, talán ő lesz az örökösöm.

– Hajlandó-e kedves Zitterbarth ur megmondani, mennyi valóságos vagyona van?