Part 11

Ismeri őt minden ember, minden gyerek, ő a tudós Ángyán, a kinek nincs tüzhelye és sehol maradása. Fiatal, edzett; egészségét el nem pusztithatja semmi. De hátha majd valahol a pusztában s valamikor rátör a zimankós idő, a dermesztő tél, a gyengülő kor, a kinos erőtlenség, a sorvasztó nyavalya s nem lesz, a ki homlokát simogassa, ital vizzel megkinálja, fejealját megigazitsa?

Annál jobb. Hiszen éppen csak ezt várja. Addig nyomoruság a csavargó élete, mig ez be nem következik. Szálfa kidől, virág elhervad, madár elbujdosik: az ő elmulása miért volna nagyobb kár?

A bort is megismerte s lassanként meg is szerette. Csodálatos erő van a borban. Még uri házak asztalánál is, de hát még a csárdában! A hol egy szál gyertya serczeg, alig bir a füsttel, sötétséggel; rongyos czigány huzza, szegény legény dudolgat hozzá s tudós Ángyán mesélget dicső történetekről, a mikor kérdezik, a mikor hallgatják. Ide be nem fér a köves-kállai menyecskének, a hütlen leánynak ragyogó alakja. Hadd legyen ő is boldog a maga módja szerint.

A tudós Ángyánnak meg nem árt az ital. A bor el nem gyalázza őt. Csak bubánatát felejti el, de önönmagát el nem felejti. Pedig a csárda nyeli el minden üres idejét.

Ismerik már a duhajok is, a szegény legények is mind az egész Mezőföld vidékein. Ha személy szerint nem is, nevéről bizonyára.

Egykor Sár-Bogárdon pótolta a tanitót. Sulyos beteg volt a tanitó és egész családja, azért lakást se adhattak neki a tanitó házánál, hanem valahol a falu végén, elhagyatott házban ütött tanyát. Egyik vasárnap estén nem volt pénze, véletlenül sehova se hivták meg az urak, lefeküdt hát idejében s eloltotta a faggyugyertyát. Elaludt nyugodtan az urban.

Éjfélkor rettentő csattanásra riad föl álmából. Mintha mennydörgő mennykő ütött volna be a szobába. Durván megszakitott alvásának mámoros ijedelmével néz az ablak felé. Mormogó beszélgetést hall az ablak alatt. Odakiált.

– Hejh, mi az?

Vad, rekedt hang felel.

– Nyisd ki az ajtót, de sebesen, mert különben, igy meg amugy, a ki felmarkolt erre a keserü világra!

Káromkodott a vadember, mint a jégeső. Ő vágta be fokosával az ablakot, beszakadt az ablakfa is. Ez volt a nagy csattanás oka. Alvó ember előtt olyan ez, mint az ágyulövés a füle mellett.

De most már a tudós Ángyán szeméből is kiment az alvás mámora.

– Mik vagytok, kik vagytok hát odakint?

– Mit kérded? Szegény legények vagyunk.

– Hát aztán mit akartok épen nálam?

Visszamordult a nyers hang.

– Azt se tudod? Pénzt!

– Pénzt?

Tovább nem tudott beszélni. Kaczagás vett erőt rajta. Akkora kaczagás, a mestergerendás kis szoba csak ugy harsogott bele. Szuette nyoszolyája majd leszakadt, majd összetört alatta a nagy kaczagástól.

Hárman voltak kint a duhajok. Összenéznek a nagy kaczagásra. Itt valaki megbolondult. De azért beszól az egyik:

– Mit nevetsz?

– Marhák! Ha nekem pénzem volna, nem volnék én itthon.

– Hát hol volnál?

– A kocsmában, fiam, a kocsmában!

Erre meg most már a duhajok nevettek. Nyomban belátták, hogy a ki igy beszél: igaz embernek kell lennie. De ki lehet hát az az igaz ember? Ők azt hitték, valami takács lakik abban a félreeső házban, most vitt szét az emberekhez valami ötven rőf vásznat, tehát tiz-tizenöt forintja csak van a ládafiában. Valaki félrevezette őket.

Csuffá lettek hát. Egy kis mormogás után meg is kérdezték a bezuzott ablakon át egész becsülettel, hogy kit tiszteljenek a gazda uri személyében?

– Azt se tudjátok? Én vagyok a tudós Ángyán!

Most már mindent tudtak. Más vidékbeliek voltak ugyan, de ezt a nevet már jól ismerték. Bocsánatot is kértek tőle nyomban s emberségesen megkövették. Azután csöndes jóéjszakát kivántak s elballagtak.

Ezt az adomát már kis gyerekkoromban hallottam róla. Előbb tudtam, sem mint őt megismertem. De el is terjedt ez az adoma messze tájékokra. Ha valaki kölcsönt kért az ismerősétől, s annak nem volt pénze, vagy nem akart adni, pajzánul csak azt felelte:

– Tudod, hol volna a tudós Ángyán, ha pénze volna?

De azért sohase lett a tudós Ángyán korhely, semmiházi, sőt inkább becsülték és szerették.

Ötven szent eklézsiának ő volt póttartalékos papja, káplánja, rektora és segédtanitója, gyakran nótáriusa is. Ideig-óráig való üresedés, beteg tanitó, beteg pap, elcsapott nótárius mindig akadt. Hivjátok meg csak a tudós Ángyánt! Kocsin mentek érte. Addig keresték, mig valamelyik faluban megtalálták. Tisztességes kérést intéztek hozzá s ő ment, ha mehetett. Végzett pap volt, minden falusi tudományban jártas s mindenre alkalmatos. Sohase kérdezte, mit fizetnek neki. Sohase igérte meg: meddig lesz ott, a hová viszik. A meddig kedve tartja. Ha megunja: tovább megy. De a mig ott marad, becsülettel és sikeresen végzi ő munkáját, habár a kocsmába minden nap beszól is.

A fizetés fölött se viszálykodott senkivel. Az egyik falu uj süveget, uj csizmát, uj köpenyeget adott neki. A másik ellátta uj fehérnemüvel. A hogy a szükség mutatkozott. Étel-ital, dohányzókészség mindenütt volt bőviben. Pénze is volt valamelyes mindig. Előkelőbb, nemes uraknál kisasszonyokat, urfiakat tanitgatott németre, francziára, latin előkészületekre. Csak maradni nem tudott huzamos ideig sehol se.

Különösen az asszonyok miatt.

Az asszonyok kedvelték is, sajnálták is. Nem magas termet, de jó alak, rokonszenvtámasztó nemes arcz. Miért nem nősül a boldogtalan? Hiszen tudnának neki szerezni parókiát, nyugodalmas, biztos állást, hozzávaló tisztes feleséget. Paplány, rektorlány, jegyzőlány akad erre-amarra, fiatal özvegy menyecske is találkozik, milyen derék hitestárs lenne belőlük.

A tudós Ángyán az ilyen beszédet nem szerette hallgatni. Komolylyá lett rögtön. Látta az emberek és asszonyok jóindulatát. Nem dévajságból incselkedtek vele. Annál jobban fájt neki az a nagy igyekezet. Ha már nagyon a lelkére beszéltek, egészen elhallgatott, az üres szószaporitásnak e kérdésben nem volt barátja. Hanem fölkelt, elment a csárdába s ha társa akadt, ki nem mozdult onnan két napig.

De az ilyen beszéd alatt gyakran a melléhez kapott balkezével. Miért cselekedte ezt?

A melle alatt sorvadott valami. Ott van a sziv. Éles szemü asszonyok észrevették. Az a sziv bizonyosan tele van valami nőalakkal, ábránddal, vágygyal, emlékezettel, talán fájdalommal.

Meglehet: ugy volt. De bizonyos, hogy ott arczképet őrzött hetvenhét rétü papirba bepólyázva. Valamikor, régen ő maga rajzolgatta ezt finom csókatollal, fekete festékkel, fehér papirosra. A mikor még fiatal volt csak szive reszketett, de keze nem reszketett. Annak a lánynak arczképe volt ez, ott túl a Balatonon, a merre a nap szokott lenyugodni. Ha asszonyról, lányról, boldogságról beszéltek neki: önkénytelenül odakapott. Nem veszett-e el vajjon ez a kép is.

Nem sokáig kapkod már utána. Az ő napja is nyugovóra áll. Régen túl a hetven éven, talán az uj esztendőt meg sem éri.

Nem volt beteg, de gyönge volt. Valami sejtelme támadt. Felső-Puszta-Bogárdon tanyázott épen akkor. Hivták az urak Szilveszterestére oda is, Közép-Puszta-Bogárdra is.

Nem ment sehova. Odament a czinkotai csárdába. Förgeteges, havas, csuf idő volt, alig tudott odavánszorogni. Ha a szél nem segiti: talán el se jut odáig.

Bátait találta ott, a déghi uraság hires lovas csőszét. Nem is volt más idegen vendég. Rongyos czimbalmos verte repedezett szerszámát. Egy ital borért, egy darab kalácsért, egy pipa dohányért. Annak czinczogása mellett tünődtek és beszélgettek. Ismerte már a csőszt rég időtől fogva. Többet tünődtek, mint beszélgettek.

A csősz ugy éjfél felé lovára akart ülni. A pusztákon keresztül ujév reggelére haza akart menni. A tudós Ángyán nem akarta, hogy magára hagyja.

– Maradjon még itt kend Bátai uram. Hátha szavam lesz még kendhez.

– Szivesen állok szolgálatára Ángyán uram!

Lovát ujra beköttette az ólba. Tovább koczintottak.

Egyszer csak a tudós Ángyán kigombolja kabátját és mellényét s kiveszi szive fölül a bepólyált képet.

– Arra kérem kendet jó Bátai uram, hogy ha én le találok fordulni e rongy életnek fakó szekeréről: vigye el ezt a levelet oda, a hova szól s maga személyesen adja át annak, a kinek szól. Mondja meg neki, kitől kapta, mikor kapta.

A levél boritékjára rá volt irva: ez s e nemzetes asszonyságnak tisztelettel Köves-Kállán.

Bátai csősz átvette a levelet s megnézte a boriték irását.

– Messze van az a hely, de szivesen megcselekszem.

– Kezet rá!

Kezet fogtak.

De Bátai csősz visszanyujtotta a levelet.

– Addig is Ángyán uram, kegyelmed őrizze ezt.

– No-no Bátai uram, nem sokáig lesz az kendnél.

Erre a szóra két könyökét lefektette az asztalra s fejét ráhajtotta. Éjfél felé járt az idő. Kint a szélvész dudolt, bent a czimbalmos dorombolt, egy pillanatra föl akarta fejét emelni, mintha mondani akart volna valamit. De feje csak leesett a két karjáról.

Bátai csősz lóra ült. Beszólt a pusztába: meghalt a tudós Ángyán. Azután beszólt tanyájába: sietős utja van, messzire kell mennie, három napig ne várják haza.

Ment Köves-Kállára.

De hiába ment. Régen elmult már a hűtlen leány, a vidám menyecske. Fönt a falu fölött a temető. Terméskövek és kőpadok és egyszerü siremlékek tanyája. Aszú fű és mulandóság a föld fölött, omló tetemek, por és hamu a föld alatt. Bátai csősz végig nézi a sirokat. Keres egyet; oda tenné a tudós Ángyán-küldötte arczképet. A hűtlen lányét, a vidám menyecskéét. Hiába keresgél. Porait se találni a temető bérczei közt!

A KATONA SE MINDENHATÓ.

Boldogult öreg barátomtól, Gubody Sándortól hallottam valamikor egy történelmi adomát, mely ha valósággal meg nem történt volna, nem tartanám érdemesnek az elmondásra. Arról szól ez, miként védte meg a pesti generálkommandó ellen egykor Pest vármegye alispánja a népet: eszembe jutott pedig épen most, a mikor látom, hogy miként védik meg a megyei alispánok a generálkommandók ellen a nemzetet és a nemzeti nyelvet.

1816-ot irtak, a kik irtak, urunk születése után. Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyék első alispánja, Szentkirályi László volt, hires Szentkirályi Móricznak az apja. Alispán volt már tizenegy esztendő óta.

1816-ban rossz termés és nagy inség volt országszerte s az életnek ára ez év végén s a következő 1817-nek első felében oly magasra emelkedett, mint a hogy ma áll.

Ez pedig nagy dolog volt akkor.

Az inséges esztendő előtt husz krajczár volt egy liba, három krajczár volt egy font finom zsemlyeliszt, hat krajczár volt a pesti piaczon egy csirke, asszonynapszám hét krajczár, férfinapszám husz krajczár a maga kenyerén. Olcsón éltek az oktalan állatok is, egy pozsonyi mérő zabnak az volt az ára, a mi egy libáé; a szénának mázsáját pár krajczárért adták. Olcsók voltak a mesteremberek is, a vármegye limitálta meg, hogy melyik mesterember miféle munkáért mekkora dijat követelhet.

Ilyen világba ütött be az inséges év, mikor a finom zsemlyelisztnek ára három krajczárról fölment tizenötre.

Pedig drága volt a pénz is.

Épen ez inséges esztendőben jutott a bécsi kormány eszébe behozni, az országra is rákényszeriteni a második devalvácziót. Az első devalvácziónál csináltak száz forintból husz forintot s ebből a huszból csináltak a második devalvácziónál nyolczat. A kinek tehát 1809 elején volt száz forintja, két holdnyi igen jó szántóföldnek örök ára; annak 1816 második felében már nem volt többje nyolcz forintjánál, a melyen épen megvehetett egy köböl buzát.

Elképzelhető tehát, mekkora volt az inség 1817-ben aratásig.

A katonaság élelmezése akkor is kétféle volt, mint most. Itt Budapesten kaszárnyán élt a katonaságnak embere, lova s a katonaság piaczi áron maga szerezte be szállitók utján embernek, lónak az ennivalót. Másként áll a dolog a falukon beszállásolt és az átvonuló katonasággal. Ezt a jobbágyok tartoztak élelmezni Mária Terézia idejebeli egységi árakon, arról azonban gondoskodott a nemes vármegye, hogy a jobbágyok vesztesége rendesen fel legyen irva és kimutatva s ezt a kimutatást elnevezték deperditának, vagy minek: – biztosan nem is emlékszem már rá. Az országgyülések százféle sérelmet csináltak belőle – a soha meg nem orvosolhatás tudatában is.

Elég az hozzá, 1817-ben átkozottul drága volt a katonaság városi és kaszárnyai élelmezése s azért a pesti hadparancsnok valószinüleg a bécsi kormány megegyezésével sajátságos taktikára határozta el magát.

Elhatározta ugyanis, hogy a budai és pesti helyőrséget megsétáltatja Pest-Pilis és Solt vármegyében s ekként a kaszárnyán fekvő katonaságból csinált falukra beszállásolt és átvonuló katonaságot. Ekként a katonai kincstár megszabadul a drágaságtól, a paraszt pedig hadd pusztitsa el utolsó jármos ökrét is, hogy enni adjon a katonának. Enni adjon hust, miután gabonája nem teremvén, tésztát ugysem adhat.

A menetirány ugy lőn meghatározva, hogy késő ősszel elkezdik a sétát Soroksár felé le Kalocsának s tavaszra a tiszai oldalon felkerülnek Czegléd felé s a Cserháton és Váczon keresztül vissza Budára és Pestre. Mire visszaérnek: akkorra meglesz az uj aratás.

Hogy az országos katonai parancsnokot Budán hogy hivták akkor: nem tudom.

Kemény ember volt az alispán, jó magyar, hatalmas tisztviselő, atyja a népnek s hatalmas bajnoka fajunknak és nemzetiségünknek. A József császár elleni demonstrácziókban már vezette a pesti ifjuságot, t. i. a megyeit; 1790-ben már aljegyző volt s azóta folyton igazgatta a vármegyét. József nádorral, főispánjával nem egy nehéz összeszólalkozása volt, kivált 1816-tól 1820-ig az alkotmányi sérelmek megyegyülési tárgyalásai alkalmával.

Igaz, hogy nem volt se királyi tanácsos, se a vaskoronarendnek vitéze. Csak egyszerü pestvármegyei alispán volt.

Csakhogy mikor a budai hadparancsnok értesité őt, hogy a budai és pesti helyőrséget kiszállásolja a falvakra és Soroksár lesz az első állomás: hát akkor Szentkirályi László alispán visszairt hozzá, hogy ő ezt semmiképen meg nem engedi. Okul természetesen felhozta a nép inségét.

Azonban mikor vette figyelembe az osztrák hadsereg a magyar nép inségét s mikor engedelmeskedett egy hadparancsnok az alispánnak?

A hadparancsnok visszairt, hogy ő teszi azt, a mit jónak lát; az alispán pedig azt felelte neki, hogy ő meg felfegyverzi ellene a népet, ám lássa a generális, hogy aztán mit csinál.

Megjegyzem, hogy az alispánnak nem jutott eszébe előbb felirni a konziliumhoz, vagy az akkori Széll Kálmánhoz jó tanácsért és utasitásért, valamint az se jutott eszébe, hogy a pesti szolgabirót, Adonyi Mihály uramat engedelmességre utasitsa a hadparancsnok irányában.

Hanem értesité Soroksár városát, hogy a katonaság ekkor meg ekkor oda akar menni a nép nyakára, melynek magának sincs kenyere s egyuttal utasitá a városi előljáróságot, hogy az ő felelősségére állják utját a katonaságnak minden módon s mindenféle fegyverrel. Ilyenforma rendeletet küldött a többi falvak és városokhoz is.

A katonaság kivonult s szép rendben masirozott Soroksár felé. Hát a mint közel jut s be akar térni a városba: akkor veszi észre, hogy az országut keresztül van árkolva előtte s a sánczon túl ott áll Soroksár népe fölfegyverezve fejszével, kaszával, vasvillával s vezetve s bátoritva megyei tiszti katonák és pandurok által.

A katonaság egy része tüzérség volt. Semmise lett volna könnyebb, mint a népbe belelövetni. A soroksári biró fel is mutatta a parancsnoknak az alispán rendeletét s kijelenté, hogy az éhező inséges nép inkább agyongyilkoltatja magát, semmint azt a siserahadat szép szerével bebocsássa. Asszonyok és gyermekek is feles számmal álltak ott a sáncz mögötti tömegben.

A parancsnoknak erre nem volt utasitása. A tömegbe belelövetni nem akart és seregével szépen visszajött Pestre – utasitásért az akkori Széll Kálmántól.

Csakhogy akkor József nádor ült a budai királyi palotában, a ki ugyan mindenféle pört beleakasztott az alispán nyakába, de mégis csak átirt Bécsbe, hogy az éhező népet nem szabad föláldozni még a katonaságért, még a devalvált bankóért se.

Mire aztán a sok staféta ide-oda járt Buda és Bécs között, akkorra szépen kitavaszodott, az aratás is megjött, az isten áldása se maradt el s a katonaság se halt meg éhen a kaszárnyában.

Jó Szentkirályi László alispán is csak kiállotta a mindenféle pereket és fenyegetéseket, sőt az 1818 márczius 31-én megtartott tisztujitáskor oly egyhangulag s oly harsogó éljennel választották meg első alispánnak, a milyet tán se azelőtt, se azóta nem hallott a régi vármegyeház.

PECSOVICS.

Tolna vármegye belső történetéből keveset tudok. Pedig családom ősi fészke. De öregapám már elköltözött onnan s apám már csak látogatóba járt oda az atyafiakhoz s alig egy-két tisztujitáson és követválasztáson vett részt. De arról a hires névről, a Pecsovicsról mégis tudok valamit.

Az 1843-iki követválasztásnál két név lett szomoruan hiressé az országban. A Forintos és a Pecsovics név. Amaz Zala, emez Tolna vármegyében. Forintos György állt annak az udvari pártnak élén, mely Deák Ferenczet ki akarta buktatni az országgyülésből. Ennek a pártnak titkos vezére Zichy Domokos gróf veszprémi püspök volt. Ő kezelte az udvari párt pénztárát. Deákot ugyan nem akarták megbuktatni. Nem is tudták volna. Annyi pénze nem volt a püspöknek. A megyei nemesség egyhangulag választotta meg a haza bölcsét. Hanem tudták azt, hogy oly utasitással, mely ellenkezik meggyőződésével, Deák nem fogadja el a képviselőséget. Ő a közteherviselés s a törvény előtti egyenlőség bajnoka volt. Fizessen a nemes ember is adót, ne csak a szegény jobbágyság. Vele szemben Forintos és az udvari párt azt irta lobogójára: »nem adózunk«. Irtózatos vesztegetéssel többségük lett s a követi utasitásba belejött a »nem adózunk«. Deák ily módon nem fogadta el a követséget.

A Forintos név országos hirének ez az eredete. A zalai két pártot otthon a vármegyében nem Deák- és Forintos-pártnak nevezték. Deák pártját »legény-párt«-nak keresztelték el. Forintos pártját »atyafi-párt«-nak. Ezt már rég elfeledte hatvan év óta a világ. Még Zalában is elfeledték. Ezt csak Vörösmartynak egyik igen szép költeménye tartja emlékezetben e czim alatt: »A zalamegyeieknek«. Hanem azért a függetlenségi harcz előtt néhány éven át, túl a Dunán az udvari pártot forintos-pártnak is nevezgették. Az ötletet erre Forintos György neve nyujtotta. De a gunynév igazsága is erős volt. Az a nemes, a ki a kormánypártra szavazott, mindig megkapta a maga forintját. Nagy pénz volt ez akkor. Hiszen az elszegényedett mágnásokat, a kiket a kormány a főrendiházban való szavazásra kibérelt, csak »huszasos mágnások«-nak nevezték.

A forintos-párt szót csakhamar kiszoritotta a közönség eszéből a pecsovics-párt szó. 1840-től kezdve a kormánypártot, az udvari és osztrák pártot országszerte csak pecsovics-pártnak nevezték. Elfeledték a »pápista« nevet, elfeledték a »labancz« nevet; a ki a nemzet ellen volt, azt csak ugy hivták: a pecsovics! Megmaradt e név még a függetlenségi harcz alatt is. Tulélte a véres csatákat s a nemzeti bukást. Az alkotmány föléledtével uj erőre kapott. Ismerik a magas Tátrán is, a fiumei tengerparton is. Ismerik a pozsonyi Kárpátoknál csak ugy, mint a Hargita oldalán. Erdély akkor nem Magyarország volt, de csakhamar elterjedt ott is. Még ma is megbélyegzik, a kire elkiáltják: pecsovics.

1850-ben apám atyafilátogatóba ment Szilas-Balhásra, magával vitt engem is. Estefelé benéztünk a Kaszinóba. Sokan voltak ott az urak-atyafiak.

Apám egy uri emberrel találkozott ott, a kit nem ismert a nyájasan beszélgető társaságban. Nyulánk, kissé magas termet, barna arcz, gondosan pödrött bajusz, kissé szürkülni kezdő élemedett kor. Jókedvü, vidám arcz, urasan öltözve, otthonos módon beszél, adomáz, kaczag.

Apám hozzálép, bemutatkozik, nevét mondja. Az ismeretlen ur jókedvü mosolygással felel.

– Én is megmondanám a nevem, ha nem ijed meg tőle vagy meg nem neheztel érte.

Apám is mosolyog.

– Nem épen természetem az ijedezés vagy a mogorvaság. Csak elő a névvel!

– Nohát én vagyok az a hires, nevezetes Pecsovics, a szent keresztségben Ferencz néven.

Csakugyan meglepte apámat a név. Már azt gondolta, hogy Karaffának vagy Haynaunak, vagy valamelyik hóhérnak hallja a nevét. Nem is álmodtunk arról, hogy az atyafiak társaságában, a szilasbalhási jó nemzeti párti nemesség sorai közt találkozzunk Pecsovicscsal.

Pedig rokonszenves, jó magyar ember volt. A mint utóbb kitünt, nem is volt soha pecsovics-párti. Az ő neve után nevezték el a hazafiatlan pártot, de ő maga sohase volt az. Ebben nagyon különbözött Forintos Györgytől.

Története ott kezdődik, hogy ő tiszttartója volt Festetich Rudolf grófnak, Szegzárdon lakott s itt grófjának városi házát és gazdasági udvarát is kezelte. Ez állása volt annak oka, hogy a nemzet történetébe belekeveredett.

Tolnának a mult század harminczas és negyvenes éveiben hatalmas közélete volt. Nemes sziv és lángoló hazafilélek volt Bezerédj István, Tolna vármegye Deák Ferencze, a nemzeti ellenzék vezére és büszkesége. Az ő bölcs vezérlete alatt a vármegyében ugy megerősödött a nemzeti ellenzék, hogy az udvari párt még az 1843-iki követválasztásnál se tudott uralomra jutni, a mikor pedig Zalában például Deák is kénytelen volt a törvényhozásnak hátat forditani.

A főispán, az udvari párt vezére, gróf Eszterházy Károly s utána, ha jól emlékezem, gróf Vay Ábrahám és Ürményi volt. Eszterházy hatalommal és külső diszszel, gróf Vay erőszakkal, Ürményi határtalan simasággal és ügyességgel vezette a nemességet. Ürményi jobban megerősitette az udvari pártot, mint Eszterházy, de azért a nemzeti és hazafias ellenzéket ő se tudta elnyomni. Bezerédj Istvánnak hatalmas segitségére voltak a Perczel testvérek, különösen Móricz, a későbbi honvédtábornok, többször diadalmas vezér és bujdosó. De még nála is hatalmasabb, erősebb vezérlő férfiu volt Csapó Dániel, követ és alispán s Deáknak szintén jó barátja.

Eszterházy gróf veszprémvármegyei volt. Ott lakott Pápán, a várban s Eszterházy Miklós gróf egyik birtokát, a pápa-ugod-devecseri óriási uradalmat birta bérbe. Ez uradalom a magas Bakonynak is tetemes részét foglalta magában, de kiterjedt még egyes falvakkal és pusztákkal Győr- és Zala vármegyékre s a Balatonra is. Innen járt a gróf Tolnába, a főispáni dolgokra.

Mint Veszprém vármegye nagy ura, itt is nagy közéleti befolyást gyakorolt. Valósággal ő volt vezére az udvari pártnak. Néhány falu tömeges nemességét nagy pénzzel, ajándékokkal, bakonyi vadászatokkal sikerült neki az udvari pártra áthóditani. Áthóditotta Szent-Gál nemességét is s ez nagy dolog volt a vármegyében.

Szent-Gál királyi vadászok fészke. Okleveles országos nemes csak tizenhárom család volt a faluban, a többit helyi nemességnek tartották. De 1827-től kezdve ez is elkezdte a vármegyén nemesi jogait gyakorolni s elő tudott állitani öt-hatszáz nemesi szavazatot. Ezt nyerte meg Eszterházy.

Eredeti, furcsa, érdekes gondolata támadt a grófnak. Hátha ő ezt a nagy tömegü nemességet elvinné magával Tolnába is, Szegzárdra is. Minő nagy hatása lenne annak! Igaz, hogy szavazni nem viheti át, mert a szent-gáli nemesnek Tolnában nincs birtoka, nincs is a nemesi összeirásba beiktatva, de hiszen nem is szavazónak viszi át, hanem testőrségnek. Ki látott olyan főispánt, a kinek félezer kemény bakonyi nemes a testőrsége?

Ugy lett bizony!

Kiválogatták a legszebb, legdélczegebb, legerősebb királyi vadászokat. A kinek szép hosszu bajusza volt, otthon nem hagyták. Mindenki kapott rövid dolmányt, vállravetőt, nadrágot, szürke gácsi posztóból, zöld zsinóros vitézkötéssel s fekete kalapot széles szalaggal és cserfaággal. Cserfamakk a vármegye czimere. Azután mindenki kapott puskát, oldaltarisznyát, puskaportartót: ilyen volt a fölszerelés. Hatalmas czigánybanda a menet élén. Igy vonult be Szegzárd városába a méltóságos főispán testőrsége, a Bakony nemességének szine-virága 1837-ben. Ilyen főispáni beiktatást se látott Szegzárd városa se az előtt, se az óta.

De hol tanyáz hát az a tenger marczona alak? Ötszáz szent-gáli nemes egy csoportban? Hiszen, ha jókedve kerekedik: kiveri a várost a városból. Vigyázni kell erre.