Part 10

Egyszer megmutatta apámnak a kutyabőrt. Apám volt a mezőföldi nemesség háznagya s a falubeli nemesség inspektora. Durcsán Mihály is egy szavazat volt. Nagy küzdelmek, sürü gyüléskedések folytak 1848 előtt, minden szavazatot meg kellett becsülni. Apám oldalán sok jó napot töltött el Durcsán Mihály, volt hát bizalma hozzánk. Igy mutatta meg egykor a kutyabőrt is. Igy néztem meg én is.

Nemesi levél volt, még pedig czimeres. A czimerre már nem emlékszem. Sas volt-e benne vagy griff, medve vagy oroszlán, vagy egyéb fenevad: elfeledtem. A lobogók szineit is elfeledtem. Csak arra emlékszem, hogy a nemességszerző neve Mikhael Dywrsánszky volt. Régi levél, isten tudja, melyik király idejéből. De akármilyen régen élt ez a nemességszerző ős: Durcsán Mihály tisztán tudta a vele való összeköttetést s be tudta bizonyitani a tőle való leszármazást.

De hogy lett hát a Dywrsánszkyból Durcsán?

Nagy történet ez. De éppen ez az a történet, mely elénk idézi Rákóczi dicső korszakának egy kicsinyke részletét. Igaz, hogy nem éppen vidám részletét, s nem is olyat, mely érdemes volna arra, hogy az ország történetébe beleiktassuk.

Jőjjünk tisztába először is az irással.

A régi iródeákok néha dőre észszel irtak. A »Dy« például azt jelentette náluk, a mit ma a »gy« betü jelent. Az »u« betüt pedig gyakran »w« betüvel irták. Azt a nevet tehát igy kell olvasni: Gyursánszky. Hogy a közbeszédben miként ejtik ki: megint más kérdés.

Egyik Durcsán Mihály a dicső fejedelemnek volt vitéz katonája. Ott járt mindenütt, a hol ember kellett a gátra. A mi Durcsán Mihályunk százszor is elbeszélte, hogy a mikor a cserencsétlen trencséni csatában dicső fejedelmünkkel a lova egy vizmosásba zuhant, fejedelmünk megmenekülése után este, kurucz Durcsán Mihály visszalopódzott a szakadékba, a lóról levette a nyerget s lábairól leszedte az ezüst patkókat, nehogy azok az ellenség kezébe kerüljenek s még a gyalázatos labanczhad ezzel is eldicsekedjék.

A kurucz-ős tehát derék legény volt.

Minden Durcsán az elsőszülött fiát Mihályra kereszteltette. Ez a szokás már apáról fiura szállt. Egyszer megkérdeztem: mi ennek az oka?

– Majd ha egyszer nagyot iszom: elbeszélem.

Az volt a szokása, hogy csak akkor beszélt, a mikor ittas volt. De nem is kellett sokáig várakoznom.

– Hát annak az az oka, fiatal uracskám, hogy az se igaz Durcsán ám, a ki még a temetőbe is nem a maga lován megy ki! A magunk lován jöttünk Ázsiából, a magunk lován megyünk a mennyországba!

Igaz ez!

A halotthordó-készséget Szent Mihály lovának nevezik. Ezért kell hát minden Durcsánt Mihálynak keresztelni!

Ily állapotban beszélte el egyszer nevének történetét is.

Kurucz Durcsán Mihály nem fogadta el a szatmári békekötést. Neki semmiféle potentát nem parancsol. Kutyahitü emberek voltak azok, nem igaz magyarok, a kik azt a gyalázatos törvényt hozták. Ő bizony hű maradt fejedelméhez s dicső vezéréhez a halálig. Elkiséri őt Lengyelbe, nagy Törökországba, tenger mellékére, örök bujdosásba. Vele él, vele hal, soha el nem hagyja.

Csakhogy a dicső vezér elhagyta a világot, ezt a siralom völgyét s árván hagyta jó kurucz vitézét.

Mit csináljon most Durcsán Mihály ott az idegenben?

Jó darabig busult, szomorkodott, tünődött, de azután mégis csak eszébe jutott, hogy volt ő neki egykor szép hazája, édes szülője, tisztes birtoka, szerelmes mátkája, talán megvan még vagy az egyik, vagy a másik, talán várják is még haza, talán még nem is feledték el egészen.

Nagy kérdés.

Delelő napja már elmult, életének fordulója lefelé mutat már, három-négy év innen-onnan s belebotlik a hatvanadik esztendőbe: mit keressen otthon?

Ha egyebet nem: nyugodalmat. Fejét legalább ott hajtja le, a hol először látta a napvilágot.

Hazajött.

Bizony nem igen várták. Mind elmult már, a kiket egykor szeretett s a kik egykor szerették. Egy-két rokon, egy-két gyerekkori pajtás mégis akadt s ezek mégis jó szóval, jó szivvel fogadták.

De mintha mégis várták volna. Földje avaron, háza pusztulóban, lábas jószága semmi. Egyebe sem volt, csak pusztai galambja. Jókora sereg odafészkelt elhagyott házába. Ezekből élt eleinte. S mégis mintha várták volna.

De nem volt ebben köszönet.

Valami rosszlelkü, vagy éhes ember elárulta hazatértét. Elmondta a királyi fiskusnak, hogy kurucz volt, pártütő volt, bujdosó volt s a fejedelemhez hű volt annak haláláig. Se kegyelmet nem kapott, se hűséget a királynak nem esküdött, mégis hazatért, pedig háza, kertje, szőleje, földjei vannak nemes Veszprém vármegyében fekvő Mező-Szent-György határában.

Napirenden voltak akkor az ilyen árulások. Az áruló kapta meg rendesen a pártütő birtokát.

Hát hiszen az a birtok nem sokat ért. Csakhogy kurucz Durcsán Mihálynak mégis az volt e földön mindene.

Egyszer csak megjelenik nála a királyi ember, a szolgabiró és az esküdt, s nagy mennykő idézést a kezébe nyomnak. Idézik nemes Dywrsánszky Mihályt a királyi törvény elé, mivelhogy hűtlenséget, ribilliót és perduelliót elkövetni, idegen országban kóborolni, ő szentséges felsége a király ellen összeesküdni, a hűtlen fejedelem és bűnös társai iránt hűséggel viseltetni s ekként minden isteni és emberi törvényt lábbal taposni nem átallott s vakmerőségét még ezideig meg nem bánta.

Megmagyarázzák neki az idézést s ő meghallgatja.

– Jól van, jól kedves uraim. Ott leszek a mondott napon, Szent András havának 16-ik napján a törvény előtt. Magam leszek ott, senki más én helyettem nem lészen ott.

Ott is lett, csakhogy egy kis kerülővel.

Volt ugyanis egy régi kurucz bajtársa egykor: nemes Gyurtsák Mihály Árva megyéből. Egyenesen elment hozzá Váraljára. Ott ugyan nem találta, hanem valahol Nyitrában vagy Nógrádban megtalálta s kért tőle atyafilevelet.

– Adj levelet, kenyeres pajtásom. Nem áhitom én se ökröd, se szamarad, se szolgálóleányod, se semmiféle jószágod. Kutyahitü labanczok zaklatnak, de más néven zaklatnak. Tudod, hogy Gyurtsák a nevem, azt is tudod: igaz nemes vagyok. Vén sasok vagyunk mind a ketten. Atyádfia vagyok, adj erről levelet, hadd verem ki a szemüket a te igazságoddal.

Gyurtsák Gergely adott atyafilevelet, nemes Árva vármegye meg is hitelesitette s e levéllel kurucz Durcsán Mihály a birák urak előtt nagy büszkén előállott:

– Máskor pedig nagyságos birák urak, királyi embernek épszemüt küldjenek hozzám, ne világtalant, mert ime, én a nemes Gyurtsák Mihály vagyok, nem pedig a Dywrsánszky Mihály.

Ez bizony igaz. A birák már duzzogtak kissé, de hát ők hibázták el a dolgukat. A pört félre kellett tenni. Durcsán nyugodtan térhetett haza rongyos házába, pusztai galambjaihoz.

Most már meg is házasodott. Deresedő fejjel, de hát a házasságba is be kellett harapni valahára. A házasság nem testámentum, hogy utoljára hagyjuk.

Hanem az ismeretlen, gonosz áruló nem nyugodott. Megint megmozditotta ellene a veszedelmet.

Egyszer csak megint ott termett előtte a királyi ember a szolgabiróval és az esküdttel, s megint nagy mennykő idézést nyomtak a kezébe. Most már nem nemes Dywrsánszky Mihályt, hanem nemes Gyurtsák Mihályt idézték a törvény elé.

– Ott leszek. Bizonyosan ott leszek!

Most már éppen nem engedhette, hogy a házat elvigyék feje fölött, a feleségét sem hagyhatta szabad ég alatt.

Eszébe jutott, hogy volt ő neki egy másik jó kurucz pajtása is. Gyurcsányi Pál volt a neve, valahonnan Tisza mellékéről való. Azt is megtudta lassankint, hogy ez a királyné asszonynál, Mária Terézia királynénál nagy kegyelembe jutott s megkapta tőle Silingyiát s ott lakik tornyos várban.

De hát hol van az a Silingyia?

Valahol csak van. Dunán túl, Tiszán túl valahogy csak feltalálja. Volt már hátas lova is. Előre!

Föltalálta. Szegeden, Makón, Aradon utbaigazitották. Valahol az isten háta mögött Zaránd vármegyében, vagy hol feltalálta Silingyiát. Ott volt a kastély is s benne ott volt szerencsére kurucz Gyurcsányi Pál is.

Csakhogy az már nem volt kurucz. Labancz volt az istenadta, pápistává is lett, királyi tanácsosságra is érdemesnek találták. Vajjon lehet-e ezzel boldogulni?

Lehetett.

Mindjárt megismerte Durcsánban egykoron való kenyeres pajtását. Mindjárt megemlékezett arról is, hogy a nagyszombati csatában épen ő mentette meg a bőrét egész csomó német kezéből. Ő nála nélkül most nem ülne Silingyiában, tornyos várban.

Ő is engedett Durcsán Mihály kérésének, ő is adott atyafilevelet. Nem ugyan a maga személyében, hanem kegyelemből tartott magánál egy elárvult, vagyon nélkül való szegény öreg atyafit, – annak személyében. Ő már nagy uraság volt, neki óvatosnak kellett lenni. Vett is kurucz Durcsán Mihálytól jó levelet arról, hogy se neki, se maradékainak a Gyurcsányi-nemzetség javaihoz semmiféle joguk, igényük és követelésük nincs és soha nem is lehet, mivelhogy ősei ekkor, meg akkor, mindenesetre valamikor, de mégis Krisztus urunk születése után minden törvényes osztályt, sőt még leánynegyedet is bőségesen kivették, s ezért ő elvállalja a szavatosságot ugy a maga, mint a mindkét nemü örökösei részről minden ősi és szerzett és szerzendő javai erejéig.

Ez még nem volt elég. Most föl kellett keresni a jó Gyurtsák Gergelyt. Utazott sárban-vizben, éjjel-nappal egy hónapig, mig föltalálta.

– Baj van kenyeres pajtásom. Nem vagyok én Gyurtsák Mihály, hanem Gyurcsányi Mihály. Még utóbb valaki álorczásságot vethetne a szememre s fejemet és jószágomat kérhetné. Magam felől nem aggódom, eb a ki a világot bánja, de már feleségem is van, gyermekem is lesz, bajt nem hagyhatok rájuk. Gyere jó pajtás, egyezzünk ki.

Kiegyeztek.

Durcsán Mihály elismerte, hogy ő se közelről, se távolról, semmiféle atyafiságban és vérrokonságban nem áll a nemes Gyurtsák-nemzetséggel, mivelhogy az ő igaz neve nemes Gyurcsányi Mihály. Viszont Gyurtsák Gergely is elismerte, hogy ő az atyafi-levél kiadásakor tévedett, mivel hogy éppen ott rágta ki az egér a kutyabőrt, a hol a nemzetség neve rá volt föstve.

Együtt bementek a nyitrai káptalanba, ott közösen bevallották az egyezséget s Durcsán Mihály nyomban kért is magának erről hiteles igazolványt.

Ekként fölfegyverkezve ment most már kurucz Durcsán Mihály a királyi törvény elé.

– Imhol birák urak, az igazságom. Nem nemes Gyurtsák Mihály, hanem nemes Gyurcsányi Mihály vagyok én. Máskor ne világtalan csahost küldjenek hozzám királyi embernek. Megmondtam már a multkor is, harmadéve!

A birák csak összenézik az irásokat, csóválják a fejüket, hümmögnek egymásután. Szemmellátható igaza van a vén bolond kurucznak.

De a királyi ügyek igazgatója nem adja meg magát könnyedén.

– Hová tette kend Gyurcsák Mihályt, a ki itt volt harmadéve kendnek a képében?

A vén kurucz előrerántotta tarisznyáját, s kivette belőle a nyitrai székeskáptalan hiteles levelét. Alá volt irva mind a tizenkét kanonok s rajta volt a nagy pöcsét.

– Akkor is én voltam, a ki voltam, csak az irásban volt a hiba. Imhol!

Átadta a levelét. A melyből nyomban megbizonyosodott mindenki, hogy a hiba a sok háborus időben s a sok éhes egérben van. Azt pedig már a birák urak jól tudták, hogy a háboru elpusztitja, az egér megrágja a szegény ember igazságát.

Büszkén jött haza kurucz Durcsán Mihály. Megint csak hátrakötötte a fiskus sarkát. Most már nemcsak a pusztai galambokat találta itthon, hanem az asszony mellett egészséges gyereket is.

Még most se nyugodott meg az áruló. Még most is fölfegyverezte ellene az éhszomjas királyi fiskust. Jó későre ugyan, megint csak törvénybe idézték.

De most már könnyü dolga volt.

A faluban, a vármegyében se tudták már, mi volt valaha igazi neve. A népnek az a természete, hogy mindig rövidebben, mindig simábban mondja ki az ember nevét. A szomszédos Dégh faluban Festőnek hivják az uraságot, holott az apját még Festeticsnek, az öregapját Fersteticsnek nevezték. A Szentesi-családról ma már senki se tud semmit, csak a Szente-családot ismeri mindenki. Az Egerfarmosi takácsból Farmos takács lett. A Birbó kőmüves agyonütné, a ki őt Birnbaumnak hivná, holott az apjának még ez volt a becsületes neve.

Igy járt a vén kurucz is. Gyermekkorában talán Gyursánszkynak nevezték ősi nevén. A hogy a bujdosásból hazajött: hol Gyurcsányi, hol Gyurtsák, hol Gyurtsán volt a neve. A kinek a hogy tetszett. Neki magának ugyan mindegy volt. De végre, a hogy a szilaj csikó sem ficzánkol örökké, hanem megáll valahol: azonképpen megállapodtak az ő nevében is. Se egyik, se másik: Durcsán Mihály az igazi neve.

Igy irták be a vármegyei nemesek lajstromába. Igy vett részt a gyüléseken, tisztujitásokon, követválasztásokon. Igy pörlekedett, igy tanuskodott, a gyerekeit is igy vezették az anyakönyvbe.

Száz igazságot adott neki a vármegye, hogy ő az igazi, a valóságos, a kétségbevonhatatlan nemes Durcsán Mihály. A ki ez ellen szót merne emelni: az lárvátus, kaumniátor vagy vértagadó. A királyi tábla emberei mind leszédültek a székről, mikor az ő sok nagy igazságait megértették. Dehogy mert ellene pisszenni a hatalmas fiskus.

Száz esztendeig élt a vén kurucz. Öregapám még ismerhette őt gyermekkorában.

Nos, hát ennek volt utóda az a Durcsán Mihály, a kit én ismertem kis gyermekkoromban. S ezt a történetet beszélte el, a mikor felöntött a garatra.

De ha legyőzte már a bor, ha elfogta a mámor: még furcsább dolgokat is beszélt. Nem is beszélt, hanem csak motyogott. Hol dalolva, hol fogait csikorgatva, hol csak ugy suttogva.

– Kutyahitü labancz!… Kifeszitem én még a te bőröd… Hazajön még a mi nagyságos fejedelmünk… Nincs olyan messze innen a tenger partja nagy Törökországban… Leszek én még ur egyszer ezen a világon!… Az én szavam higyjétek, ne a labanczét!

Bolondság volt ez. Csak ittas ember szólhatott igy. Nem is adtak az emberek semmit rá.

A TUDÓS ÁNGYÁN.

I.

Hogy is kezdődik az együgyü nép meséje?

»Hol volt, hol nem volt, még az operencziás tengeren is túl volt; volt egyszer egy öreg ember.«

A tudós Ángyánról igy kezdhetném beszédemet én is. Ő is ott volt mindenütt. Senki se tudott olyan faluról, városról vagy pusztáról, a hol ne lett volna. Minden pap, minden tanitó, minden nemesi ház jól ismerte. Minden pápai diák tudott róla valamit. Kis diák, nagy diák, öreg diák egyaránt. A kis diák mendikás volt, a nagy diák legátus volt, az öreg diák szuplikáns volt, járta az országutat és parókiákat, a tudós Ángyánnal mindenütt találkozott.

Csak épen az operencziás tengert kell kihagynom az elbeszélésből. Ezen a tengeren se túl, se innen nem volt járása soha. Mert ő a Mezőföldön volt, a Bakony aljától Tolna vármegyéig, a Balaton partján, a Sió melléken, a Sárviz völgyein, ötven kálvinista falu és város határában. De itt aztán mindenütt volt s mindenütt otthon volt haláláig.

A mikor én megismertem: öreg ember volt már. Szürke haj, szürke bajusz, szürke szakáll. A ruhája is szürke tetőtől-talpig. Nem is volt azután már több ruhája. Volt Balaton-Fő-Kajáron német szabó, Politzer a neve. Jókedvü, ügyes, zsidó ember. A szomszédságunkban lakott a Nádasdy grófok birtokán, gyerekkoromban valami D’Orsay nevü franczia ur. A szabók szemében a legérdekesebb ur a világon. Magas termete, széles válla, domboru melle, lapos hasa és szűk dereka. Senki se tudott neki jó ruhát varrni. Nem engedett magáról mértéket venni. Azt a szabót, a ki a mérő zsinórral körültapogatta, mindig jól elagyabugyálta. Utóbb se találkozott olyan bolond szabó, a ki róla mértéket mert volna venni. Csak az öreg Politzer. Ő körüljárta háromszor, mint a macska a forró kását, megnézte jól s olyan kabátot szabott rá, mintha ráöntötték volna. Gróf D’Orsay ki is jelentette, hogy ilyen szabó csak Párisban van egy. Nos hát ez a Politzer varrta meg a tudós Ángyán utolsó ruháját.

Ne gondolja ám pedig senki, hogy az a ruha csak egy vagy két évszakra szólt s hogy az a ruha csak őszi-tavaszi, vagy csupán téli, vagy csupán nyári ruha volt s hogy támadhatott volna valaha olyan divat a világon, a mely annak ártalmára lehetett.

Volt valami szürke posztó akkor, melyet gácsi posztónak neveztünk. Erősebb az ércznél, tartósabb a bőrnél, nehezebb a darócznál, mégis vékony, mégis sima szövésü. Szinét soha el nem veszti, se eső, se napfény meg nem árt neki, fakulni nem tud; se por, se sár, se zsir foltot nem hagy rajta. Télen meleg, nyáron hüvös, állja a vizet, mint a bagaria. Elszaggatni pedig épen nem lehetett. Ha az ember okosan viselte magát; eltartott száz esztendeig. Nemzedékről nemzedékre szállt, mint a családi ékszer. Műveltségünk minden haladását, Edison minden találmányát csuffá teszi, hogy e posztó szövésének titkát örökre elvesztettük. Ilyet többé nem készit az emberiség.

Ez volt a tudós Ángyán ruhája, a mikor én megismertem. A kajári nemes urak csináltatták neki, a mikor vagy félévig beteg volt a rektoruk s ez alatt a tudós Ángyán tanitotta a gyerekeket.

Annak is megvan a maga oka, miért hivták őt a tudós Ángyánnak.

Jó kálvinista papi család szülöttje volt a Balaton mellékéről. Pápai diák, de a legelső diák. Bölcs professzorai el is határozták, hogy közköltségen kiküldik külső országba. Heidelbergába, Ultrajektumba, Edinburgba, hires univerzitásokba, hogy a mi tudomány van a világban, mindazt megtanulja, mindazt hazahozza s itthon azután mérje ki, oszsza szét egész életén át a tudományokra vágyakozó nemes ifjuságnak.

Talán azért történt, hogy a mikorra elvégezte a bölcsészetet és a hittant s a papi tisztességet is már megszerezte: akkorra megtanult németül is.

Németül?

Nem lehet az!

Igaz kálvinista ember, valóságos pápai diák meg nem tanulhat németül. A német nyelv a labanczok, a zsidók s más egyéb jámbor felekezetek nyelve, a melyet annálfogva megtanulni nem is lehet, nem is szabad igaz jó kurucz magyar embernek. Nem is fordult még elő ilyen eset a pápai kollégiumban. Legföljebb száz esztendőben egyszer.

Annál csodálatosabb volt, hogy a tudós Ángyán megtanult németül. Pedig e nélkül derék, jóravaló, szorgalmas, buzgó, jó erkölcsü ifju lett volna.

Látatlanban senki se hitte volna el, hogy ő mit tud. De a fiatalok lelkében mindig ott lappangó nemes nagyravágyás arra ösztökélte, hogy országot, világot járjon, a szent eklézsiákat fölkeresse, a papokat és tanitókat meglátogassa s igy mindenütt elhigyjék, hogy ő a magyar, latin, görög és héber nyelveken kivül még németül is tud beszélni.

Azért természetesen még se hitték el mindenütt. Valami babonaságnak tartották az egészet. Sok helyen ki is nevették. Egyenesen ráfogták, hogy nem is németül beszél, hanem zsidóul. Épen ilyenféle beszédet szoktak hallani a boltos zsidótól is, a sipolótól is.

Lassankint mégis elterjedt a hire mindenfelé. E miatt dévajságból rákenték a »tudós« nevet. Rajta is maradt örökre. A mikor én megismertem, lehetett már hatvan-hetven esztendős; akkor már mindenki csak ugy ismerte: a tudós Ángyán. Nem is emlékezett már arról senki; mikor és miért nyerte a tudós nevet.

De azért mégse hivalkodásból kedvelte ő meg a kóbor életet. Nagy, sok bubánat és sürü könyhullatás kényszeritette őt erre.

Jártában-keltében elvetődött Monoszlóra. Szép leánynyal, kedves teremtéssel, épen neki valóval volt ott találkozása. Megismerkedtek, összeéreztek, édes, ábrándos szavakat váltottak s ha isten is ugy akarja, egymás örök boldogságára szent házassági fogadást is tettek.

De most már a külső országba való utazásnak örökre vége. Maradjon Heidelberga és Ultrajektum ott, a hol van, békességben s éljen meg a maga emberségéből. Tudós Ángyánt hiába várja. Csak jóravaló ekklézsia, tisztes papi állás után kell nézni valahol Csallóközben vagy Vértesalján, vagy talán a Mezőföldön; édes kis feleséggel többet ér ott az élet, mint a világ minden heidelbergai tudománya.

Igaz is ez.

Csakhogy abba jó esztendő beletellett, mig valami kis ekklézsiához jutott valahol a világ végén. Őrségben vagy Bergengócziában. Mindegy az. Mégis édes meleg fészek lesz az. Örömnek, boldogságnak vég nélkül való paradicsomi tanyája. Csak a monoszlói kis lányka legyen ott az ő szerelmes hites társa.

Lett is az. De nem neki, hanem valami jóképü vidám birtokos ifjunak s nem is Bergengócziában, hanem valahol a szomszédban Köves-Kállán. Mire a tudós Ángyán visszakerült titkos menyasszonyához: akkorra már az egykori kis lányka olyan derék menyecske lett, csak ugy szórta maga körül a mosolyt és vidámságot s olyan piros pufók csecsemőt ringatott kebelén, csak ugy nevetett az ember lelke, ha látta.

De a tudós Ángyán nem nevetett. Elfordult vele a világ, szive elfacsarodott s két szeme könnyekkel lett tele.

Hát ezért tanulta ő meg a német nyelvet? Ezért tanult ő meg mindenféle pogány nyelvet? Ezért járta ő végig a kollégiumot s ezért szerzett ő tisztes papi állást Bergengócziában?

Papi állás?

Mirevaló most már ő neki a papi állás? Hiszen ő egy helyben, panasz nélkül, az ő szivének nagy keserüségében nyugodtan meg nem maradhat. Hogy dicsérhesse ő vidám lélekkel az istent és az ő mennybéli seregeit, ha a végzet elvette tőle az ő szivbeli mátkáját? Tele marad az ő lelke szomorusággal, árnyék uralkodik ott ezentul örökre s az élet derüs napfénye oda többé be nem hatol.

Arczczal se fordult többé Bergengóczia felé, hanem a helyett ékes szavakban megirta az egyház véneinek, hogy ő papi állását el nem foglalja, tisztjét örökre leteszi, rá ne is várakozzanak, az emberi elmével föl nem fogható isteni végzet más pályát rendelt az ő számára, ők pedig éljenek istenesen, gyarapodjanak bőségesen, vigadozzanak emberségesen s ontsa le rájuk a gondviselés minden ő igaz áldását.

A levelet lepecsételte, postára tette, a választ meg se várta, nekiment a nagy világnak. A jó bergengócziabeliek talán meg se kapták az ő levelét. Jó ideig zaklatták legalább esperesüket, püspökjüket, még a pápai kollégiumot is; hova lett az ő papjuk? Adják elő, ha tudják. Kurrentálták is a tudós Ángyánt, de mind hiába. Rájuk se gondolt többé a tudós Ángyán, pedig ők nem voltak okai semmi bajnak.

Hanem e helyett kóbor lett, andalgó lett, peregrinus lett a tudós Ángyán.

Lehet-e ezen csodálkozni? Lehet-e őt e miatt kárhoztatni? Megmaradhat-e ő egy helyben, mint a száradó fa, békességtüréssel, ha már minden boldogságának forrása örökre kiapadt? Hideg szoba, hideg ágy otthon; idegenek köröskörül. Özvegygyé lett, mielőtt mátkáját kebelére szorithatta volna. Bizony el kell ő neki futnia önönmaga elől.

Igy került az én szülőföldem vidékére.

Könnyü a gazdagnak, könnyü a világfinak, könnyü a sok szivü embernek.

A ki gazdag, a ki világfi: nagy városban, idegen országban, kényelmes utazásban könnyen feledkezik, könnyen szórhatja szét bubánatát. Bor, kártya, dőzsölés mámora könnyen oda furakodik a bubánat helyére s ugy kiszoritja ezt, mintha soha se lett volna ottan. Még könnyebb a sok szivünek. Ha az egyik szive beteg: a másikat veszi elő. Szép lány, üde menyecske, hamis asszony akad mindenfelé. Kiirtja az elmult menyasszony minden emlékét a háborgó lélek rejtekéből.

De a szegény végzett diák mit csináljon? Le nem szállhat, le nem telepedhetik soha. Oda száll, oda telepedik mellé keserü csalódása, szünet nélkül való szomorusága. Fiatal uj papnak sok minden szabad, csak ez nem szabad. Neki derüs arczczal kell hirdetni a boldogságot, példás nyugalommal buzditani az elfáradottakat s megvigasztalni a bánatos lelkeket.

Ő vigasztaljon? A ki maga se talál vigasztalódást?

Ő buzditson? Ő hirdessen örömöt és boldogságot? Ő járjon el névnapokra, disznótorokra, szüretekre, keresztelőkre, nászlakomákra s vidám mesékkel, pattogó áldomásokkal ő álljon az emberek élére? A mikor lelke sorvad, szive vérzik, életét sötét felhő boritja? Ő áldja meg a szerelmes mátkákat? Épen ő adja át a jegyeseknek az ég üzenetét: »holtomiglan, holtáiglan?«

Ő ezt nem cselekszi.

Holtomiglan!

Ez a szó igaz szó. De csak az ő bolond szivének De még annak se, ha ott marad a csöndes papi lak árnyékában.

A szive ugy is elveszett, ott még esze is utána vész.

Csak ki az útra, utszélre. Neki a nagy világnak, melynek nincs se határa, se keritése. Ott be nem üti fejét semmibe. Felejtkezni csak ott lehet.

Szép élet a csavargó élet. Ott lakik jól, a hol szivesen látják. Hátán háza, kebelén kenyere. Ott pihen, a hol elfáradt. Ott fekszik le, a hol erőt vesz rajt az álom. Hol az árokparton, hol az erdőszélben, hol az utszéli csárdában. Hol a papnál, hol a rektornál, hol uri házak kényelmében.