Part 1

Eötvös Károly Munkái

XV. KÖTET

TÜNEMÉNYEK

Eötvös Károly Munkái

XV.

TÜNEMÉNYEK

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

TÜNEMÉNYEK

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.

AZ UTOLSÓ DEÁK-PÁRTI.

Épen harmincz esztendeje. A régi Deák-párt bomlásban volt. Vezére, az »öreg ur«, nagybeteg volt már. 1873 november óta nem volt már a képviselőházban s mindenki tudta, hogy többé nem is jön. Azt is tudta mindenki: ha a vezér elesik, szétfut hadserege.

A király ment haza Bécsbe Budapestről. Itt töltött egy-két hetet. Szokásban volt, hogy távozásakor közeli hivei, különös tisztelői, a nevesebb képviselők kimennek a vasuti csarnokba s hangos éljennel, meleg istenhozzáddal vesznek tőle bucsut. A király ilyenkor gyakran kegyes és meleg szivü szokott lenni hiveihez.

Ekkor is az volt.

A bucsuzásnál ott volt gróf Zichy Manó is. Herkulesi termetével, merev nyakával, őszülő bajuszával ott volt az első sorban.

A király észrevette s a vasuti kocsi ajtajából magához intette.

– Remélem, kedves Zichy, önnel ujra találkozunk az országgyülésen!

A gróf akadozva beszélt, de azért csak kimondta a szót.

– Nem jövök fel többé, fölséges uram, az országgyülésre. Mit keressek itt? Nincs már többé Deák-párt.

– Hogy-hogy?

– Csak hárman vagyunk még Deák-pártiak.

– S ki az a három?

– Az egyik én vagyok, a másik Deák Ferencz, a harmadik fölséged. De mi ketten Deákkal már nem sokáig leszünk.

A király mosolygott, a gép füttyentett, a vonat elindult.

Gróf Zichy Manó csakugyan tovább élt, mint az »öreg ur«. Fiatalabb is volt öt évvel. De otthon vármegyémben mindig azt mondta, mikor efféléről folyt a beszéd, hogy ő az utolsó Deák-párti. E hittel szállt le sirjába nemsokára.

Ő is a nagy év embere volt. Függetlenségi harczunknak érdekes alakja.

Ott volt István főherczeg nádorispán oldalánál, a mikor Jellasich betört az országba s vele a nádorispán a Balaton szinén a »Kisfaludy« gőzösön akart tárgyalni, tanácskozni, békességre lépni.

Látta, mikor Jellasich nem fogadott szót, nem ment oda a főherczeg nádorispánhoz s mikor tábornokai kinevették a főherczeget is, a nádorispánt is, a magyar fővezért is s az egész Magyarországot is.

Mindig négy nyelven beszélt a jó Manó gróf. Gyerek korában 1815–20 körül az akkori magyar főrendi szokás szerint nem tanitották magyar nyelvre. A magyar főurnak csak németül, francziául, angolul illett tudni. A magyar nyelv csak a parasztok, kanászok, szegény földhöz ragadt jobbágyok nyelve volt. A mikor felnőtt, a katonasághoz került. Ott se tanult meg magyarul. Csak a mikor a nádorispán mellé jutott: itt Pesten, Budán, itt kezdett kissé magyarul tanulni. S legelőször, a hogy katonához illik, a káromkodást tanulta meg.

A mikor azt a balatoni esetet látta: négy nyelven kezdett káromkodni. Magyarul, németül, francziául, angolul. Elfutotta a harag. Látta, hogy el akarják tiporni a magyart s nem is nagyon titkolják. Sőt maguk is röhögnek durva cselszövényeik fölött.

Összeszidta az egész bécsi kamarillát s beállott a honvédek közé. Végigharczolta harczainkat, utóbb Klapka vezérlete alá került Komárom várába s onnan menekült a vár átadása után barátjával Eszterházy Pál pápai gróffal együtt, a ki szintén honvédezredes volt. Becsületes ember, jó hazafi, vitéz honvéd mind a kettő.

Meg is becsültük őket mindig vármegyénkben is, az országgyülésen is. Képviselő lett 1869-ben mind a kettő.

Erről a Manó grófról van egy fölséges hagyományunk. Sokszor hallottam, kiváló férfiaktól hallottam még életében. Mig élt, talán nem lehetett volna megirni, de most már mindenki porrá vált, a kiről a hagyomány szól, most már el lehet beszélni. Ugy beszélem el, a hogy vármegyémben tudják.

Még a katonaságnál volt Manó gróf, a mikor megnősült. Csodaszép angol nőt vett el feleségül. Miss Strachan Sarlottát. A nő apja nábob volt, uradalma és kastélya volt Angliában is, Indiában is. Helyeselte is a házasságot, adott a leányával hat millió korona hozományt s a házassági szerződésben ujabb hat milliót kötelezett az esetre, ha leánya a házasság alatt meg talál halni. Vőlegény és menyasszony szerették egymást. Deli férfi s már nem is nyáladék legény volt a vőlegény, szép és egészséges a menyasszony: boldogabb házasságot már gondolni se lehetett.

Ott kellett lakniok az oroszvári kastélyban.

Manó gróf nemes lélek volt, tele gyöngédséggel s azok iránt, kik körüle voltak, csodálatos figyelemmel.

Apósa mogorva angol volt. Hol Angliában lakott, hol Indiában, hol a tengeren. De Oroszvárra eljönni nem akart.

– Mit csináljak én vademberek közt abban a sivatagországban?

Manó gróf gondolt egyet.

– Várj csak adta mogorva ángola, majd megtanitlak én téged.

Megnézte az ángolnak ángliai kastélyát és parkját. Valami mérnökkel kitanulta a kastélynak mindama részét, melyet apósa használni szokott. Ebédlőjét, hálószobáját, pipázóját, erkélyét, de a butorokat, szöveteket, képeket is. Azután a parknak fekvését, tisztásait, ligeteit, egyes fáit, tavait, halmait, gyepeseit, kutyáit, hattyuit, minden titkát. Megtudta azt is, hogy az indiai kastély és park is tökéletesen akként van berendezve, mint az ángliai. Ugy, hogy apósa akár Európában, akár Ázsiában van: lakásban, kényelemben, sétában, andalgásban, butorokban, képekben se lefekvéskor, se fölkeléskor, se éjjel, se nappal semmi különbség.

Manó gróf nekifeküdt az oroszvári kastélynak és parknak s tökéletesen ugy alakitotta át és szerelte föl, a mint az ángliai és indiai tanya volt. A pénzt nem kimélte. Telt a hozományból. Hadd lássa az ánglius, ha idejön, hogy ez nem sivatagország s nem vademberek tanyája.

Azonban ember tervez, asszony dönt.

Az asszony beleszeretett egy fiatal magyar főurba. Nevét nem szükséges emlitenem, noha már ő se él. Keresztneve annak is Manó volt. Szemrevaló fiu, tizenhárom évvel fiatalabb is, mint a férj, gazdag, nőtlen, a legelső főrendek közül való.

Az asszony szerelme őrülésig mély és lángoló volt.

De a kiért lángolt: az elutazott előle Afrikába, Ázsiába, Egyiptomba, Keletindiába keresztül tengereken és világokon.

Az asszony utána ment és kereste mindenütt.

A férfi hazajött, utána hazajött az asszony is. De boldogtalan szerelmében öngyilkossá lett épen ötvenhárom év előtt.

A jó Manó gróf eltemette szerencsétlen hitvesét nagyuri pompával. De apósát, a mogorva ángliust, nem hivta többé Oroszvárra és maga se ment többé Oroszvárra. Hanem hazajött Veszprém vármegyébe.

A fönséges Somlyó hegye aljában van egy kis falu, Nagy-Szőllős a neve. Ott volt neki egy kis uradalma és szerény kastélya s a hegyen szép szőlője. Az egészből meg lehetett élni urasan, de csak okos embernek és otthon. Jó nemesi középbirtok, de nem nagyuri birtok. Oroszvárnak kastélya, parkja is többet ér, mint az egész uradalom.

Itt élt a nemes gróf szerényen, okosan. Ha néha nagy ritkán elvetődtünk hozzá: itt halmozott el édes vendégszeretetével, vidám jókedvével s istenitalnak való somlyai borával. Csak erre volt büszke.

Az 1851 és 1852 közti télen egyszer csak nagy lótás-futás támad a faluban is, a kastély körül is. A kutyákat nem tudják fékezni. Mindenáron megakarnak ölni valakit.

Három furcsa ember jön a grófhoz s mindenáron be akar hozzá törni. A kutyák jobban haragusznak rájuk, mint a zsandárra, kéményseprőre vagy a drótostótra. Az egyik közjegyző, a másik ügyvéd, a harmadik inas vagy hivatalszolga. Jönnek messzeföldről, idegen országból, olyan kalapban, gallérral, csizmával és mindenféle pokrócczal, a milyet az a vidék még sohase látott.

Ánglius mind a három.

Bemennek a grófhoz.

Elmondják nevüket, kilétüket, mivoltukat.

Irtóztató pöcsétes irásokkal bizonyitanak mindent. Az irásokon bécsi nagykövet, bécsi angol konzul, pápai zsandárkapitány, devecseri szolgabiró aláirása és pöcsétje. Hogy ők lord Strachánnak, tizenhárom grófság és kastély urának meghatalmazottjai.

– Mindent elhiszek, urak, miben szolgálhatok az uraknak.

Azt is elmondják.

Előbb fölmutatják azonban a néhai Miledi Strachan Sarlottának, férjezett zicsi és vásonykői gróf Zichy Emánuelnénak haláláról és eltemetéséről szóló anyakönyvi kivonatot s községi s helyhatósági bizonyitványokat.

Azután előadják, hogy a méltóságos gróf urnak a Miledi halála esetére a házassági szerződés szerint hat millió korona jár, ők tehát azért jöttek, hogy e tárgyban egyezkedjenek s ha ez nem sikerülne, az összeget időközi kamataival együtt kifizessék, de minden esetre az ügyet véglegesen befejezzék.

– Köszönöm.

A jó Manó gróf leülteti az urakat, megkinálja szivarral és somlyai borral. Ilyen bort az öregapjuk se ivott az uraknak.

Azután odaballag egy régi fiókos szekrényhez s onnan kivesz egy irást. Az uraknak kezébe adja.

– Ez az én házassági szerződésem, tisztelt urak?

Az urak megnézik a szerződést. Papirosát, tintáját, pecsétjét, aláirását nagyitóüveggel megvizsgálják. Odaforditják az ablak felé is: nincs-e benne törlés, vakarás, hamisitás. Azután tanácskoznak s végül nyugodtan azt felelik:

– Igen, igen, ez az, tisztelt gróf ur!

– Ennek alapján jár nekem hat millió korona?

– Igen, igen, tisztelt gróf ur!

A jó Manó gróf ujra kezébe veszi az irást és szép lassan elhasitja kétfelé, azután négyfelé, azután nyolczfelé s akkor beledobja a kandalló tüzébe.

– Tisztelt urak, a köztünk fenforgó ügyet ezzel végleg elintéztük. Az idehozott hat milliót vigyék vissza a tisztelt urak. Igazán köszönöm a lord ur jóindulatát. Szegény boldogtalan nőm emlékét ne hánytorgassuk tovább. Adják át a tisztelt urak a lord urnak, kedves apósomnak üdvözletemet.

A két tisztelt ur összenézett. Az ügyvéd ur azonban még kért valamit.

– Lenne kegyes a tisztelt gróf ur az elintézésről fölveendő jegyzőkönyvet aláirni?

– Szivesen.

Még azt is megcselekedte.

Megmaradt szegény főurnak. De a ki igazi ur.

Hanem azért lord Strachan fejéből se verte ki soha senki, hogy a mi földünk mégis sivatagország s itt mégis csak vademberek laknak.

A TORLASZHŐS VÉGE.

Jókainak egyik legszebb regénye az, mely e czimet viseli: _A kőszivü ember fiai_. E regénynek egyik legszebb alakja, legtragikusabb hőse: Goldner, a bécsi egyetemi hallgató, a lánglelkü ifju, a torlaszhős, a szerencsétlen szerelmes, a bécsi forradalom véres, de dicső áldozata.

Az ifju küzd a nép igaz jogaiért. Küzd a zsarnoki kormány ellen s küzd a felbérelt csőcselék ellen. Lánglelkü szónok és hős katona egyszerre. Az egyik órában fenséges eszmékkel, a másik órában éles szuronynyal veri meg ellenfelét. Teremti és vezeti a forradalmat s meghal eszméiért.

Szeret egy szép hölgyet, kinek arczán angyal-szerelem, szivében pokol lakik. A hölgy kéme a hatalomnak. Odamegy a forradalom lelkesült ifjai közé, csinál nekik kokárdát, házára kitüzi zászlójukat s minden nap ellesi s a hatalomnak besugja minden titkukat, minden haditervüket.

Goldner védi Bécset Windischgrätz hadserege ellen. A harcz utolsó éjjelén sebet kap. Vérző sebére szoritja kezét s megy a sötét éjszakában imádottja ablakához. Imádottja házán még ott leng az ő lobogója s ő bekopogtat az ablakon, hogy hölgye ápolja őt, vagy annak karjai közt lehelje ki lelkét. Az ablak nem nyilik s a kapu is bezárva. Kopogtatására, édes suttogására, fájdalomkiáltásaira nem hallgat senki. Hölgye otthon van, hallja a hős hangját, de nem nyit neki ajtót.

A sebzett hős felnéz az erkélyre, ott lobog az ő zászlója. Egyszerre csak bevonják e zászlót s helyébe kitüzik a hatalomnak és a halálnak jelvényét, a fekete-sárga lobogót, mely ellen küzdött, a melytől kapta a halálos sebet. Az ifju e látományra leveszi sebéről odaszoritott jobbját s arczát fölemelve a sötét égre, odacsapja véres tenyerét a ház küszöbéhez s aztán arczczal a kövezetre hull és meghal.

* * *

Jókai regényének ez alakja igy ér véget. Hősi, szép, de szomoru halál.

Ez a Goldner, ez a bécsi egyetemi ifju, ez a torlaszhős nem költött alak, nem Jókai fantáziájának szüleménye. A bécsi forradalom napjaiban ugy élt és ugy működött, mint a hogy Jókai leirja. De halála nem akkor és nem ugy következett be, hanem sokkal később, harminczhét év mulva s nem Bécsben, hanem Budapesten. S halála sokkal szomorubb volt és hősiebb, mintha a csatában kapta volna a sebet.

Én ismertem ezt a Goldnert élte végén, benső barátom volt haláláig s mély fájdalom fog el, ha rágondolok. Életéről és haláláról el kell mondanom egyet és mást.

* * *

Márczius 13-án 1848-ban szép napja volt Bécsnek. Még sokkal szebb, mint a mi márczius 15-iki napunk. Gazdag eseményeiből csak azt mondom el, a mi Goldnerre tartozik.

A háromezer egyetemi ifju ott volt már a rendek palotájának udvarán, körülvéve ezer meg ezer ember által. Montecucoli gróf, országos marsal kikiáltott egy ablakon, hogy az ifjuságból tizenkét ember menjen be a rendek gyülése elé s adja elő a nép kivánságát, a rendek nyomatékosan fogják majd azt támogatni a trónus előtt. A tizenkét ifju bement.

A tanácskozás ott bent sokáig tartott s addig az óriási tömeg ott várt és zúgott az udvaron. E várakozás közben a kapuhoz jön sietve egy kisded termetü, szőke ifju s feje fölött egy papirt lobogtat a levegőben. Erélyes hangon követeli a tömegtől, hogy őt eresszék be az udvarra a rendek tanácskozó-termének ablakai alá.

A tömeg nagynehezen beereszti s az ifju előrefurakodik. Mikor az udvar közepébe ér, éles hangon elkiáltja magát.

– Kossuth beszéde!

S ujra lobogtatja feje fölött azt a papirost.

Erre a szóra egy pillanatra elnémul a zaj s az óriási embertömeg csöndes lett, mintha ott sem volna, a másik pillanatban mennydörgő kiáltás hangzik föl minden ember ajakáról: Éljen Kossuth, halljuk Kossuth beszédét!

A palota udvarának közepén volt egy szivárványos kút egy ernyőalaku födél alatt. A födélen meg lehetett állani. Egy óriás erejü tiroli ifju megkapta a kis szőke ifjut s felhajitotta a kútfedél tetejére. A kis szőke ifju itt elmondá, hogy Kossuthnak, a nagy magyar szabadsághősnek leforditá beszédét, melyet az Pozsonyban, márczius 3-án tartott s melyben Ausztria szabadságát és alkotmányát követeli a hős magyar nemzet nevében.

– Halljuk! Halljuk! volt a néptenger zúgó felelete.

De a szőke ifju hangja gyenge volt, szemei könyekkel tele, szive elfogult. Felugrott hozzá amaz óriási tiroli fiu, kivette kezéből a papirost s hatalmas hangon elkezdé olvasni Kossuth beszédét. A tömeg majd némán, majd egetverő harsogással helyeselte a beszédet.

A teremben tanácskozó rendeket meglepte, megijeszté a tömeg lelkesülése. Megtudták, hogy Kossuth beszéde ragadja magával az egyetemi ifjuságot. A rendek első emeleti ablakából egy császári manifesztumot löktek le a tiroli fiu kezébe azzal, hogy az országos marsal parancsára hagyja félbe Kossuth beszédét, hanem a helyett olvassa fel a császári manifesztumot.

A kis szőke ifju közbekiáltott:

– Szakitsátok szét azt a manifesztumot!

Szavait harsogó helyeslés kisérte. A manifesztumot összetépték s Kossuth beszédét befejezték. A lelkesedés vihara, mely erre kitört és állandóvá vált, megdöbbenté a rendeket s a rendek ellenmondás nélkül fogadták el az egyetemi ifjuság követelését. E követelés pedig nem volt kicsiny: sajtószabadság, vallásszabadság, tanszabadság, felelős miniszterek, népképviselet, nemzetőrség, német szövetség, alkotmány! – Akkor az istenkáromlás se volt nagyobb, mint e szavakat kiejteni Bécsben, Metternich idejében!

Az a kis szőke ifju, ki Kossuth beszédével e nagy dolgot cselekedte, volt Goldner, Jókai regényének egyik hőse.

* * *

Goldner ettől fogva egyik vezére lőn a bécsi aulának, az egyetemi ifjuságnak. Társaival együtt szervezte a nemzetőrséget, csinálta és vezette a bécsi forradalmat s védte Windischgrätz hadserege ellen Bécset és az alkotmányt.

S midőn elveszett mind a kettő, megalkotá a bécsi magyar légiót s eljött hozzánk vérét ontani Magyarországért és a szabadságért. Az 1849-ik év elején érkezett társaival együtt Debreczenbe.

Résztvett a tápió-bicskei, isaszegi, nagysarlói csatákban. Budavár ostrománál ott volt az elsők között. Kossuth a hős 47-ik zászlóalj főorvosává nevezte ki. A komáromi julius 12-iki ütközetben sulyos sebet kapott. A hadjárat folyamán megtanult magyarul: az elnyo matás gyászos éveiben itt bujdosott nálunk, később nevét magyarositá Bányaira, megnősült, magyar leányt vett el s itt maradt nálunk s lett igaz, jó magyarrá. Mikor a honvédséget szervezték, 1868 után, őt is kinevezték honvéd-törzsorvosnak.

* * *

Ezelőtt jó csomó évvel meglátogatott engem.

Hatvanéves agg férfiu, de az aggság nem testén, hanem lelkén látszott meg különösen. Lelke meg volt törve. Lázasan fuldokolva, könyező szemekkel adta elő panaszát.

Egy közös hadseregbeli tiszt bevádolta őt. Oly vádat emelt ellene, mely becsületét, önérzetét, életének minden dicsőségét tette tönkre. A hadbiróság elitélte. Az itélet nem volt sulyos, de megbélyegző. Arra kért, hogy ujitsam meg perét s ekként állitsam vissza becsületét.

– Öreg barátom, mondok én neked valamit. Én is kurucz ellenzéki ember vagyok, nem igen hallgatnak rám a hadbiróságnál. Hanem hát Jókai örök emléket állitott a te nevednek egyik legszebb regényében s ő jó ember és nekem is jó barátom. Elviszlek én hozzá. Az ő szavára hallgat nemcsak a miniszter, hanem a királyfi is. Kérjük meg együtt, ő segit rajtad.

Tudtam, hogy a hadbirósággal nehéz boldogulni. Tudtam, hogy a régi honvédeket szivesen látja a hatalom távol a honvédségtől. Ő forradalmár volt, hős volt, régi honvéd volt, öreg volt: sok bűn ez egy ember vállain. Valami más jutott eszembe.

Hevesen tiltakozott.

– Tudom – ugymond – hogy Jókai segitene, de nekem nem a kegyelem kell, hanem a becsület, nem a pártfogás, hanem az igazság.

Megkezdtem ügyének megmozditását. Meglátogatott gyakrabban.

Egyszer olvastam a lapokban, hogy egy Bányai nevü ifju a Dunába ugrott, de szerencsésen kimentették. Kérdém tőle, hallotta-e a hirt? Arcza elborult és szeme könybelábadt kérdésemre. Reszkető ajakkal felelé:

– Az én fiam volt. Ha becsületem vissza nem nyerem: fáj, hogy megmentették. Ne viselje nevem tovább senki!

* * *

A mitől féltem, bekövetkezett. Minden lépésem sikertelen volt s perujitási kérelmem elutasittatott.

Meglátogatott még egyszer.

– Köszönöm, pajtás – ugymond – minden szivességedet. Utólszor jövök hozzád, s ha még látni akarsz, látogass meg engem. Mert én már csak a temetőbe megyek ki ezentul.

Vigasztaltam. Minden szavam hiába volt. Kezemet megrázta, megölelt hosszan, s elment tőlem örökre.

Ágynak esett még aznap s többé nem is kelt fel, csak a – temetőben.

Pár hét mulva halotti jelentését küldték el hozzám. Meghalt: mert becsületéről a foltot le nem törölheté.

Pedig én tudom, hogy becsülete oly tiszta, mint a hajnal, s oly fényes, mint a déli nap.

Dicső harczunknak egyik legfönségesebb hősét takarja a hant, mely az ő hamvait takarja.

A CSATKAI SZENT.

I.

Csatka kis falu a nagy Bakony-erdőben. Távol esik minden vasuttól és országuttól. A tudománynak, műveltségnek és felvilágosodásnak nem valami virágzó tanyája. Nem magyarok lakják. Őseik valami jámbor, szegény német és tót jövevények lehettek. Csöndes jobbágyok a multban, csöndes mezei és erdei munkások a jelenben. S jól beszélik a magyar nyelvet. A »minden német« és »minden tót« eszme el nem ér hozzájuk soha. Istenfélő, kegyes és vallásos örege-apraja. Eljár a bucsukra hüségesen. Van is benne módja. A mi vármegyénkben ugyan nincs bucsujáró hely, de Bodajk, Kis-Czell és Andocs ott fekszik a vármegye határán. Fejérben, Vasban és Somogyban.

1865-ben furcsa eset kezdődött a csatkai határban.

Van a falun kivül egy magas, kerek domb, valami magaslatnak előfoka. Alatta döczögős, rossz út vezet. De ez az út bevezet a faluba is. S a kik kelet felől Czellbe vagy Andocsra s nyugat felől Bodajkra mennek, bucsusok: ezt az utat el nem kerülhetik. Zöld pázsittal s ritkás erdei fával van a domb benőve.

Volt rajta különösen egy magában álló, szép erdei iharfa.

Az erdei iharnak, ha nincsen gátja, csodálatosan szép a növése. Sürü ága, sürü galya, sürü sötétzöld levele. Ha esik az eső, meg nem ázik, a ki alája menekül. Biztosabb az esernyőnél. Ha pedig valaki a tövéhez áll s fölnéz az égre: nem látja az eget, s nem látja a déli napot se. Lombozata olyan sürü. Madár ott fészkelhet, rigó ott dalolhat, mókus ott ugrálhat: meg nem látni ott se a fészket, se a rigót, se a mókust. Elbujhatik ott a czigánygyerek is biztosan. A sürü lomb közepén örökös árnyék és homály uralkodik. Ilyen a szépen nőtt erdei iharfa. Azért nevezik az irástudók fekete iharnak is.

Az uton járók nem sokat törődnek vele. Szegény ember nem gyönyörködik a természet szépségein. Ez a gyönyörüség csak urnak való. A szegény ember nem azt nézi, mit nyujt a természet látnivalót, hanem csak azt nézi, mit nyujt ennivalót. Az iharfa pedig enni valót nem nyujt. A jámbor csatkaiak s a szegény bakonyi emberek miatt az a fekete iharfa ma is ott állhatna a domb oldalán, az úttól alig száz lépésnyire. Talán ott is áll. Harminczhat esztendő óta nem jártam arra.

1865-ben egyik őszi napon a járókelők azt veszik észre, hogy a fekete iharfa alatt egy ember térdepel. Keze összetéve, szemei az ég felé, imádkozik csendesen, dicséri az Istent áhitattal.

Egy pillanatra megállnak az emberek. Egyik-másik oda is köszön a térdeplőhöz s azután odább mennek. A térdeplőt nem ismerik. Bizonyosan valami messze tájról való. Talán utas, talán koldus, talán háborodott elme. A járókelők odább mennek dolguk után.

De az imádkozó másnap is ott van és harmadnap is és mindennap. Ott volt éjjel is. Őszi idő változó idő. Hol a nap süt, hol a szél fuj, hol az eső esik. Hüvösre is fordul lassankint az idő. De a térdeplő ember mindig ott van, mindig imádkozik, mindig az égre néz a fekete iharfa sötét lombján keresztül.

Haja hosszu, – szél kuszálja, eső csapdossa. Bajusza csüngő, szakálla kusza. Haja, bajusza, szakálla szép fényes, fekete. Ha felállana: derék, termetes, bátor arczu szép férfiu volna.

Ruhája csodálatos. Két szürnek a hátuljából áll. Egyiket elől köti, másikat hátul köti. Mintha zsákban volna. Derekán a két szürdarab fékszárral van összekötve. Mezitelen lábain rongyos papucs. Kalapja is van; – zsiros, foltos, nagy karimás, de ez kóczmadzagon lóg a nyakán hátul. Néha a szél mozgatja is.

Mi ez az ember? Mit csinál ott? Miből él? Honnan került ide? Itt nem maradhat örökké. Télen a Bakony rossz házigazda. Se meleg szobája, se meleg étele, se meleg szava. Hó csikorog, szélvész zug, förgeteg szórja a havat, éhes vad üvölt, holló károg: mit csinál majd a télen a térdeplő ember?

Bizonyosan barát. De még se barát. Ha barát volna: koldulna, kéregetne, falubeli emberekkel szót váltana s a mit gyüjt, hazavinné.

Bizonyosan zarándok. Most jön a szent földről, pogányok seregéből. De még se zarándok. Ha zarándok volna: botja volna, tarisznyája volna, olvasót árulna, messze utját, sok szenvedését mindenkinek elmondaná. Holott pedig még csak zsebje sincs zsákalaku szürdarócz ruháján.

Bizonyosan remete. Nem is lehet más, mint remete. Azért dicséri az Istent éjjel-nappal szakadatlan. De aztán adjunk is neki valami ennivalót. Ámbátor a jó Isten gondoskodik róla, hiszen gondoskodik az égi madarakról is s bizonyosan visznek neki édes gyökeret, érett gyümölcsöt, fehér czipót a hollók is: mégis csak jó lesz neki időnként egy karéj kenyeret s egy ital vizet is nyujtani.

Nyujtottak is. A kenyeret letették melléje a fübe s a vizet apró csuporban. Akadt jó lélek, a ki krajczárt is tett le szüre sarkára, de erre csak a fejét rázta. Neki nem kell a pénz. Minden gonoszságnak pénz a szülőanyja. S aztán ő előtte minden pénz csak hiábavalóság. Mi hasznát vehetné ő a pénznek? Az ő lelke Istenre és szentjeire néz s az örökkévaló boldogságra áhit, nem pedig mulandó földi javakra.

Akadt jámbor öreg asszony, a ki oda térdelt melléje a fübe s vele együtt imádkozott. Órákon át imádkozott s nézte a fa sürü lombját, noha lombon kivül nem látott a magasban semmit.

De a remetének látni kellett. Néha a repeső lélek világa fénylett ki szemeiből, a mint világosan látta a boldogságos Szüz Anya képét ott a lombok sötét árnyékában.

Nyilván észrevette a jámbor öreg asszony, hogy a remetének látása van.