Part 7

Attilának az ilyen dolgokban igen határozott elvei voltak s azoktól el nem tért. Nagyon szeretett beszélni róluk és bár ujságot csak a lóversenyek idejében olvasott rendszeresen, foglalkozott általános és különös politikával is. Ez a nap ilyen tárgyu komoly beszélgetéseknek volt szentelve. Jolán a legtöbb kérdésben igazat adott az urának, csak a művészeti politikát illetőleg voltak eltérő nézeteik. Attila azt állította, hogy a művészet elpuhítja a világot és merőben haszontalan. A tánczosnék és az énekesnék szép mulatság, de csak uraknak való.

Csendesen folyt le egypár nap, kocsikáztak, lovagoltak. Az asszonyka most tanult, nagy passzióval és azért is, hogy el ne hízzék. Attila fáradhatatlan volt a tanításban, fölkelt hajnalban, hogy a felesége makranczos paripáját belovagolja, mielőtt az reggel reá ülne. Vasárnap pihenőt tartottak, Attila tovább aludt a rendesnél, az asszony meg lement reggeli misét hallgatni a házi kápolnába.

Az ajtó előtt már ott üldögélt Beéri Laczi, mint egy koldus. Ha csak ölbe nem hozta ide a huszárja, nagyon nehéz lehetett idevánszorogni. Most, hogy nem feküdt többé, látszott csak igazán betegnek. A homloka, mint egy régi koponyáé: sárga és a halántékain mélyen beesett. A szemei mélyen beesve, mint két fekete üreg.

– Itt vagyok! szólt alig hallhatóan.

– Köszönöm, hogy eljött.

– Mit parancsol?

– El akarok menni innen.

– Úgy lesz.

– Elvisz?

– El.

– De tudja meg, hogy koczkáztatja az életét.

– Tudom.

– És értem! Mivel háláljam meg, mivel tudom meghálálni?

– A mivel akarja.

A két tüzes asszonyszem édes hizelgéssel és odaadó lágysággal nyugodott meg a viasz-szín férfiarczon.

Befejezés.

Az erdei bogyók piroslottak már, a vadrózsa csipkéjét megcsípte a dér: a rab asszony még mindig a tervelgetésnél volt. Apjára nem bizhatott semmit, mert az öreg signoron kiütött rendes perfidiája, roppantul ragaszkodtt „vejéhez“, büszke volt rá. Bizonynyal elárulta volna menekülő terveit. Különben sajnálta zavarni is, a derék ember nagy passzióval adta magát a gazdálkodásra, egy csinos kis fogatot kapott ajándékba Attilától, egész nap azt hajkurászta. Anyja pedig se nem látott, se nem hallott a boldogságtól, ebben a csendes életben végre megtalálta, a mi után élete végeig hiába ábrándozott. Karonfogva jártak az öreg signorral és a Farkas-család sirboltja mellett kikerestek maguknak egy gyönyörü és tekintélyes nyugovó helyet. A színész már is kieszelt egy hamisított nemesi czímert, a melyet a sírkőre kell vésetni a hálás gyermekeknek.

Beéri Laczin és a parasztasszonyon kívül nem volt senkije, a kibe bizakodhatott. De az asszony nehezen férkőzött hozzá, Beéri pedig ujra meg ujra ágynak esett. És Attila, minden vendégszeretete daczára nem bánta volna már, ha elmegy haza és nem hal meg itt a nyakán. Kitenni azonban nem lehetett, a míg el nem megy magától.

Jolán mindenfelé leveleket írt, hogy szabadítsák ki, de a leveleket nem tudta kicsempészni. A szolgaszemélyzet, úgy látszott, ki volt tanítva. Ez a tapasztalása végképp elkeserítette, írni akart a törvénynek, a királynak, sírt és jajgatott éjjelente és a mikor Attila kérdőre vonta:

– Mi ez? Miért?

– Borzasztó álmaim vannak, édes! – Azt felelte. És művészete legnagyobb fokának kifejtésére határozta el magát, hogy az urát felcsalja innen Budapestre. Egyszerre súlyos beteg lett, elhalványodott és két nap alatt megsoványodott. Szótlanul feküdt ágyában és tejnél, levesnél nem evett egyebet. A kör-, orvos- és megyei orvosok nem tudták megállapítani, mi baja, az egyik valami örvendetes esemény jelzését látta a jelenségekben, a másik szervi szívbajra gyanakodott, a harmadik – a legfiatalabb – az összes súlyos betegségek komplikálódásától félt és az urat gyengéden, de határozottan figyelmeztette a bekövetkezhető súlyos eshetőségre. Mindhárman megegyeztek abban, hogy a felelősséget nem vállalják és áthárították egy budapesti és egy bécsi orvosprofesszorra. Föl kell menni és azokkal konzultálni.

– És nem lehet azokat ide hozatni?

– De igen, hanem, tekintve, hogy napokat kell azoknak itt tölteniök, hogy obszerválhassák a betegséget, vizitjük egy tekintélyes vagyonba kerül.

Másnap éjjelre megérkezett mindkét orvostanár. Négy-öt napig figyelték a beteget, a míg egybehangzóan megállapították:

– A tenger, csak a tenger mentheti meg. Szívbajjal súlyosított idegbaj. Csak a tenger nyugtathatja és gyógyíthatja meg. Különben elsenyved lassan, évekig élhet még, de talán, esetleg, csak egy pár hétig.

– Jól van, nem megyünk tengerre, itt maradunk! – mondá Attila, a mikor a két jóakaratu, de rosszhiszemü férfiu eltávozott.

– Nem megyünk innen sehova – folytatá elhatározott hangon – és ha az isten úgy akarja, itt meg fogsz halni, eltemetlek anyám mellé és nemsokára én is lefekszem mellétek!

De Jolánnak semmi kedve nem volt lefeküdni a nagyasszony mellé. Egyszerre csak elúnta az önsanyargató komédiát, enni kezdett, fölkelt.

Ijedten látta, hogy mily sárgásfehér és mily összetörődött. Anyja arczának egy-egy vonását fedezte föl a maga képén.

– Megszököm, ha agyonlő, mindegy! mondá magában.

– Hiszen így is végem, egy pár év alatt végem! – évelődött tovább.

És a mi násza első órájától kezdve állandóan gyötörte: a publikum után való vágy, teljes erejével tört ki rajta. Ha az itt lenne, érte rajongó ezerkaru szerelmese. A ki bolond belé és a kibe ő belé van bolondulva, gyermekleánykora óta. Ez a férfiakból és nőkből összealkotott egy valaki, a ki egyedül tudta igazán felizgatni és ellágyítani az ő „eszes“ szívét. A kihez soha még nem volt perfid, a kivel őszinte tűzzel tudott szeretkezni. Ez az egy, ez a mind, a kiben benne van a rávigyorgó kopasz államférfi és a borbélyinas, kinek dús fürjei szájába vannak fésülve…

Ha ez a közönség tudná, milyen sorsra jutott: megindulna és jönne őt felszabadítani!

Néha képzelődött is, hogy jön. Mint egy keresztes háborúbeli, vagy operai hadsereg, mindenféle ruhában, százféle fegyverrel. Megrohanják a rengeteget, megszállják a várat. Attilát megkötözik, őt pedig a fejükön viszik ki innen diadalmasan.

Ilyen álmai voltak, a mig az ura karjaiba szorította nap-nap után erősbödő szenvedélylyel. Az asszony gyakori szótlansága és hidegsége, az, hogy esetről-esetre meg kellett hódítani újra: vad és okvetetlen szerelmet extázissá forralta föl. Nem mozdult többé mellőle, lemondott a vadászatról is miatta, egész napon át kínozta és hízelgett neki.

És féltékenységének viziói minden igaz ok nélkül fölrebbentették éjjel. Felköltötte Jolánt.

– Valaki van itt, valaki fekszik mellettünk, a harmadik.

Az asszony felsikoltott.

– Ki az!?

– Egy halott. Oly hideg a teste, hozzám ér.

– Meg van őrülve! Gyujtson gyertyát.

– Nem. A világosságtól megszökik. Meg akarom fogni. Megálljon, lelövöm.

Leakasztotta a sötétben a mindig feje fölött lógó revolvert és maga elé lőtt az éjszakába. „Pivit“ sivított át a golyó a szobán és valami összedőlt.

– A meghalt szeretőd. Az egyik. Újra meghalt! Mondá a férfi elfojtott, reszkető hangon. Jolán kiugrott az ágyból, kiszakította az ablakot, hogy segítségért kiáltson, vagy leugorjék az ablakon. De Attila hirtelen magához tért, világot gyujtott.

– Borzasztó! – mondá felocsudva. Beteg vagyok, orvossal kell beszélni. Ne féljen tőlem, már elmult.

A vad éjjel után megint egy pár nyugodt nap következett. Jolán rábirta az urát, hogy aludni menjenek le a földszintre, fent a fák lombjai – a melyek épp most kezdettek hullani meg-meg érintik az ablakot, zörögnek és sugdosnak, ettől vannak olyan rémes álmaik.

Attila el volt lágyulva és belenyugodott.

Egyáltalán szelídebb lett az utolsó időben és egy alkalommal ő maga indítványozta, hogy lent ebédeljenek Beéri Laczinál. Jóízűen elbeszélgetett a régi pajtással – kivel gyerekkora óta állandóan háborúskodott – és pompásan mulatott, a mikor az öreg a gyengeségtől ott előttük elaludt ülve.

Megtámasztotta, behívta a huszárját, hogy vigyázzon rá és a mikor fölébred, azonnal kognakot töltsön a szájába.

– Néha rá kellene nézni mégis erre a szegény emberre! jegyezte meg hazamenet az asszony.

– Maga figyelmesebb lehetne iránta! szólt Attila.

Másnap már, – a míg az úr tisztjeit szedte rendbe – Jolán behívatta a nagy szalónba a beteget.

– Nos, – szólt, azonnal a tárgyra térve. – Ilyen férfi maga! Igy szabadít meg. Meg kell itt őrülnöm. Egy lovászhoz, egy kocsishoz szegődöm, az talán megszabadít!

Beéri Laczi aszú kezeibe támasztotta fejét, szomorúan, mint egy megvert kutya, nézett az úrnő felé és nem felelt. Majd a lábára, a mankójára mutatott.

– Nem tudok menni. Iszonyú, hogy ezt megértem. Mindennel rendben volna, csak menni nem tudok! Ha a régi volnék, ha csak egy kicsinyt, egy napra lehetnék a régi! A szívem, az erős, sohasem szerettem volna még élni és tenni, csak most, csak most! – A huszárnak kellett ideczipelni a hátán!

Jolán fölemelkedett, jelezve, hogy a vizitnek vége, megfordult és szótlanul ment a másik szoba ajtaja felé.

– Mit tegyek, mondja, mit tegyek? szólalt meg Beéri könyörgő hangon.

– Azt nem tőlem kell kérdeznie! felelte közönyös hangon az asszony.

– Jól van. Tudom! mondá csendesen a férfi.

Jolán visszafordult hozzá:

– Mit fog tenni?

– Lelövöm, hátulról, mint egy orgyilkos. A mikor elmegy mellettem. Ha mást nem tudok. Legyek gazember. Leszek az.

– Ne tréfáljunk, kedves úr – szólt Jolán és a Beéri László vállára tette a kezét – nekem semmi kedvem tréfálni. Tud-e elvinni innen, igen vagy nem? És mer-e elvinni, van-e bátorsága, nem vagy igen?

– Van. És ha megölöm?

Az asszony vállat vont, mosolygott, megmutatta az apró fehér fogait:

– Bolondság. Maguk nem tudnak egyebet: „megölöm, lelövöm, végzek vele!“ Elég volt nekem ezekből az otromba férfiasságokból. Aztán nem is meri, nem is tudja, hamarább ő magát. Mihelyt meglátja, hogy maga mocczan, – vége!

– Hát ne lássa meg!

Az asszony leült, elfordult a beteg embertől, oly mélyen és önfeledten gondolkozott, hogy szabadon ránczolta össze homlokát, a mit csak akkor mert megtenni, a mikor egészen és biztosan egyedül tudta magát. Gondolatainak eredményét szokatlan hevességgel fejezte ki.

– Nem akarom. Értsen meg, nem akarom. És ha meg nem igéri, hogy letesz minden rossz gondolatról, én magam fogom Attilának elárulni! Valami másat, eszeljen ki valami másat és én…

Többet nem mondott, lehajtotta fejét és gyorsan elhagyta a szobát.

A leromlott gavallér sárga szemeit egypár pillanatig utána mereszté, fölállott nagy nehezen, roskatag vállain egyet vont és kibotorkált a helyről, a melyben nehéz akáczillatot hagyott az eltünt asszony.

Egy ujabb terv megállapítását vagy legalább is a megbeszélését Attila megakadályozta. Nagy zene-bonát csinált a kastélyban, a mely őt magát, de a Jolán egyetlen segítségét, a „vetélytársnét“ is elfoglalta egy-két napig.

Az úr hirtelen elhatározta, hogy az asszonytól elveszi a gyerekeit és beadja Egerbe, részint a papokhoz, részint az apáczákhoz. Még se akarta tűrni, hogy paraszt legyen a tulajdon véréből? Megszállta a szeretet, el akarta ismerni őket, vagy gondoskodni akart róluk? Vagy egyszerűen nem akarta többé látni azokat maga körül, a piros ártatlan képeikkel, az eleven vádjukkal? Belátta, hogy czinizmus és frivolitás a maga törvényes házasságának terrénumán belül tartani őket? Mindezt nem lehetett tőle tudni, mindezt nem merte tőle megkérdezni senki.

Fogatott. A gyerekeket föltétette a kocsira. Egy uradalmi irnok és a felesége ünneplő ruhában felültek a kicsikék közé, a kik igen meg voltak szeppenve, nem tudták, mi történik velük, valami rosszat sejtettek, mert az anyjuk a nagykendőjét a fejük fölé borítva, folyton siratta őket, sőt biztatta a sirásra a kicsikéket is:

– Ijajajajaj! már tőletek elveszik a szülőanyátok, az édes tejetek, a meleg dunnátok!

A lovak türelmetlenkedve ficzánkoltak, – igások voltak pedig csupán. A kocsis elunta:

– Menjék kend már, ne óbégassék!

Végre is le kellett venni, erőszakkal leemelni a bricska fölhágójáról. A lovak megindultak, az asszony majdhogy a kerék alá nem került. De feltápászkodott, utána futott a kocsinak és felkapaszkodott a saroglyára. A kocsis hátrasuhintott az ostorával, de gyengén, a szíjj épp csak megcsípte az aszszony arczát.

Hátravágódott a homokba és ott elterülve rítt és jajgatott, a míg csak az irnok bricskájának ismerős zörgése hallatszott. Jó emberek szedték föl, vitték haza, megnézték, van-e kenyere, szalonnája, vize; elvették, a mi tűziszerszámot, pár pakli kénes masinát találtak a ládája fiában, aztán rázárták az ajtót. Két napig el volt bent csendesen, akkor kinyitották a házat, nehogy még bolondjába valami kárt tegyen magában. Nyugodt volt, könnyeit kisirta, sőt fölkívánkozott az uraság elé, hogy beszéljen vele.

Föleresztették, de csak az asszonyt találta. Nem sírt azelőtt sem, csak csendesen, hiányosan elmondta, a mi történt.

A két asszony beszélgetett egy keveset.

– Az én sorom se jobb, nem jobb az én sorom se – mondá Jolán.

– Hát miért nem tetszik szíveskedni másítani rajta? – kérdé a parasztasszony, alamuszin nézve maga elé.

– De mivel, de hogyan?

– Vannak füvek…

Jolán körülnézett, fölemelte az ujját:

– Csitt! Te meg mernéd tenni?

– Hogy meg-e? Inkább ma, mint holnap?

– Hozzál nekem olyan füveket.

– Milyeneket? Mert nem egyféle. Van olyan, a mely az illetőnek a szivét odafordítja, ahhoz a bizonyoshoz, a ki megfőzi. Van olyan is, a kitől elalszik, a ki megcsittitja. Meg, a ki megöli.

Hozzál mind a háromból.

– Együvé tessék főzni, úgy a legerősebb.

– Felét magamnak.

– A felét másnak!

– Jó, jó, csak eredj!

Kituszkolta a szobából, nehogy az ura meglássa. Erős és gyors lépteit hallotta közeledni. Gyengén összeborzadt. A mérgezés gondolata, mintha egy nagy pohár nehéz bort ivott volna meg: fölizgatta az öntudatát, megszédítette egy kissé, kínozta és gyönyörködtette is egy kissé.

Attila virágokat hozott neki, sziklakrózsát és szines gyopárt a bérczről. Kint járt ma a rengetegben, de csak suttyomban; a kastélyban, a felesége is, azt hitték, hogy otthon van. Még mindig tele volt óvó rendszabályokkal, a féltékenység legfurfangosabb rigolyáival. Pedig Jolán – látszólag – már egészen megadta magát. A levélírási kisérletekről lemondott, meglapult és hízelgett, mint az úr akármelyik agárja Attilának. Nyaka köré fonta karjait, el nem eresztette, a szeme villogott, a fogait csillogtatta és mosolyogtatta, az ajka tüzes és piros, mint a zsarátnok.

Attila meglepődve nézett reá, kémlelte.

– Te valami rosszat forralsz ellenem!

– Azt én.

– Mit?

– El akarlak égetni.

– Hogyan?

– Igy.

– Legyen, de te is.

– Én is.

Az asszony szobájában ebédeltek, ott is vacsoráltak. Vacsora után egy pár perczre kiment Jolán, hogy átöltözködjék. Lenézett az ablakon. A sötétben, a fák alatt gyönge köhögést hallott. Leszólott:

– Maga az, Beéri?

– Én. Hajnalban megyünk. Négy vasderes, enyém, itt lesz. Ablak alatt megáll. Még sötéttel, az ablakon kijön, megfogjuk, beül. Azzal el. Kapukulcsot huszár ellopja. A míg ő befogat…

Többet nem beszélhetett, a köhögés elfojtotta a torkát, félni is kellett, hogy jönnek. Az asszony épp csak igent intett a fejével.

Beéri Laczi még utána köhögte:

– Bort, fő a bor, mézes bort neki…!

Édes és illatos borokkal, kristályos és pókhálós palaczkokkal volt telerakva az asszonyszoba toilette-asztalja. A legnagyobb családi kincsből, a negyven éves hegyaljai aszuból az utolsó üveget hozatta fel Attila. Az ezüst hütőben kokettül mozgott a pezsgő arany főkötője.

– Ma kezdjük a lakzit, ez az igazi! Mi ketten! Különösen széles kedve támadt Farkas Attilának és annál vidámabban, minden tartózkodás nélkül adta meg magát a jókedvnek, mert látta, hogy az asszonyka már is mámoros. Franczia kuplékat énekelt, kaczagott a legkomolyabb szón, utánozta közös ismerőseiket és egyszerre – lehunyta a szemét, elaludt. Az ura virrasztani próbált fölötte egy darabig, biztatta, korholta, de az ő fejét is lebirta és lenyomta a mámor, elaludt. Aludtak, a mig a gyertyák tövig égtek, vak éj lett körülöttük. A férfi hangos és izgatott lélekzése hallatszott csupán. Az asszony mintha nem is lélekzett volna.

Most mintha valami tompa zörgés hallatszott volna a holt-néma éjszakában. Utána egy rövid suhogás, mint mikor a ruha lecsuszik a széken. Egy gyenge nyikorgása az ablaknak és Jolán – ült a kocsin egy parasztszűrbe beburkolva.

Túl voltak a templomon, egy negyedóra is eltelt, a mikor Attila fölrebbent és észrevette, hogy az asszony hiányzik. Egy pár perczig mint az őrült kergette a kastély szobáiban, szólongatva haragosan, majd szeliden, fölvert mindenkit, leküldött Beéri Laczihoz is, hogy keljen föl. Jelentették, hogy se az, se a huszárja nincsen az ágyában. Egy siket kukoriczacsősz jelentette – csak úgy véletlenül – hogy a nagyságos asszonynak talán méltóztatott elutazni, a Beéri nagyságos négy vasderesén. Attila a lovagló korbácsával végig vágott a hírmondó fején, aztán elordította magát:

– Fegyverre, vasvillára, lóra!

Pár percz mulva öt fogat állott készen. Az egyikre az öreg signornak is rá kellett ülni, hogy keresse a leányát. (Különben ő kiabált a legjobban.) Attila maga nyeregbe kapott, izgatott parancsokat osztott:

– Utánnam. A ki meglátja, kiáltson megállj! Ha meg nem áll, lőjetek. Elébb az embereket vegyétek czélba, aztán az asszonyt.

Még alig virradt, a mikor rábukkantak a menekülőkre. Attila látta meg őket legelőbb, azok vissza se néztek. A míg az aszszony finom füle meghallhatta a ló patkójának dobbanását, visszafordult, megismerte az urát. A négy deres most még jobban kezdett vágtatni, a távolság nem fogyott, de növekedett közöttük. Attila most fordított egyet a lova kantárszárán, nekivágott tarlónak, dohányföldnek, ároknak, hogy rézsút elejükbe kerüljön. Egy kissé elszámította magát, a hátuk mögé került, de már csak tíz, tizenkét ölnyi távolság választotta el őket egymástól. Elkiáltotta magát, a hogy csak tudta:

– Megállj!

Nem kapott feleletet.

– Megálljatok, vagy meghaltok! – ordította torka szakadtából és nyeregkápájából kikapta pisztolyát.

Egy sárga fej fordult feléje hirtelen; a Beéri Laczi koponyája. Aztán egy vadászfegyver dupla csővének a csillogását látta. Többet nem látott, a Beéri Laczi fegyvere eldördült, ő meg kiejtette kezéből a magáét és lefordult a ló nyaka fölött. A lábai beleakadtak a kengyelbe és a lövéstől megvadult paripa vagy ötven lépést így vágtatott vele a harmatos füben, a friss világos hajnalban. Végre észrevette, hogy mi történt, egyet horkolt és megállt. Fülét hegyezve, nyerítve őrizte az ura holttestét, a míg a két parádés pejen a signor megérkezett.

*

Jolán nem támasztott örökösödési igényeket. Beéri Lászlót egyszer meglátogatta a börtönében. Az elesett gavallér csakugyan, végképp a végét járta már. Egy pár szivart kért az asszonytól, adott neki és elhatározta, hogy Bécsből koszorut küld, rózsa- és nefelejtskoszorút, ha meghal a szegény gentleman.

Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

34 |mezteten vállaira |meztelen vállaira

39 |főtem-lom alá |főtemplom alá

55 |mosolyogva, néman |mosolyogva, némán

69 |Tünder Ilona nagyon |Tündér Ilona nagyon

70 |nőlne.“ Azonban |nőlne. Azonban

84 |őkel hallgatni |őket hallgatni

95 |VI. |XI.

115 |energiája Tünder |energiája Tündér

126 |„Mamám én Jó vagyok!) |„Mamám én Jó vagyok!“)

145 |suttogva kozzátette |suttogva hozzátette

145 |szokszor szokatlan |sokszor szokatlan

146 |Edes, álmos |Édes, álmos]