Part 5

Az erény jövendő útját mérte ki Jolánnak a pap éppen, a mikor ez apjának zsörtölődését észrevette és ennek kapcsán eszébe jutott az, a mit apja mondani szokott, ha a mamával összeveszett, vagy ők ketten egyedül maradtak otthon és megittak – kocczintván is – egy-egy pohár pezsgőt. Az apja nagy titokzatosan arról beszélt, hogy a mamája nem is az anyja voltaképpen. Nem ilyen kicsiny és szürke volt az, hanem fejedelmi, szép, óriás tehetség, meghalt. Természetesen ebből nem volt igaz egy szó sem, még inkább igaz lehetett az, a mit anyja, egyszer fölmérgesíttetvén, homályosan megemlített. Hogy a mikor atyjával összekerűlt, már akkor ő cseresnyéért sírt a ruhás kosárban… A matrikulához nem lehetett fordúlni fölvilágosításért, nem volt bejegyezve sehol, egy erdélyi csárdában született, a mikoron ott a legislegrégibb községi színtársaság egy előadásra – egy későbbi budapesti monda szerint a szegénylegényeknek – hirtelen megállani kényszerűlt.

„Meghatók az öregek. Veszek nekik valami drágát!“ gondolta magában a menyasszony és beleszokván a hosszúra nyúlt szónoklatba, igyekezett loppal megnézni a közönséget.

Attila csakugyan nem hívott meg Budapestről senkit. Csak gazdatisztjei, erdészei, a környék néhány ura, egy-két bikkvölgyi pap, uradalmának két orvosa, falvainak küldöttjei, a bírák és a jegyzők jelentek meg. Húsz kaáli kis leány, fehér selyempruszlikban, nemzetiszín övvel, a csipke-fejkendőjükön az új pár összefont monogrammjával. A kezecskéjük már reszketett, a mint szorongatták a kendőbe burkolt imádságos könyvet…

A tisztelendő úr beszédének végére jutott. Már a vőlegény felé fordult és az egyszerre keményen kihúzta magát. A magas és erős férfi még magasabbnak látszott lilaszín és bíborvörös magyar díszruhájában, a melyet az arany és a drágakő úgy elborított, hogy alig-alig hagyott rajta egy-egy féltenyérnyi parasztot. Halotthalvány arczát kiszínezte a sok csillogó fény és ruhája színeinek szivárványa. Gyönyörü fejét mereven egyszerre gőgösen és alázatosan fordította az isten szolgája felé.

„Különös szép ember ez az Attila“ jegyezte meg magában a menyasszony, félszemmel ránézvén.

Csakugyan különös és szép volt, rövidre nyírt, erős koponyája oly ősz, hogy hófehér. Bajusza és szakálla pedig koromfekete. Erős sasorrát megszakította ugyan egy kissé valami tompa ütésnek a helye, az arczán végig is volt két hatalmas vágás, a melyek egyike homlokán át végig fölment egészen a fejére, de szürke nagy szemeit, sűrű fekete pilláit, úgy látszik, nem érték. Egy kissé vad volt az arcza, csupán az ajkai lágyak és pirosak, mint egy leányéi.

Vele röviden végzett a pap. Őseitől örökölt rengeteg vagyonáról, tisztelt és híres nevéről példálódzott. Aztán megáldotta és útnak eresztette az új párt.

Ideje volt, a felsallangozott fekete telivérek, a négyes nászfogat már ugyancsak tánczolt, a kocsis és a fullajtár már alig birt velük. Az összegyült nép rémüldözött, azokra az esetekre gondolván, a mikor e négy patkós ördög egy vagy más atyjukfiát elgázolta.

– Emberhalál lesz ma itten! jajgatott egy anyóka; kergették haza a gyerekeket.

Az új pár most kilépett a templomból. Farkas Attila fölsegitette feleségét a fekete sandlauferre és fölpattant maga is melléje, a kocsis helyére; ő hajtott. Kezébe vette a hosszú szíjjú ostort és erősen közéje suhintott a paripáknak. Mintha elragadtak volna, úgy repültek azok az erdő felé. A lakodalmas menet hintói és lovasai elmaradtak mögöttük.

Óriási komondorok rohantak neki az új pár kocsijának. Egyik-másik vén eb megismerte a házhoz tartozó lovakat, a kocsist, az urat és sunyin sompolygott vissza a kastély hátsó udvarába. A tavalyi kutyák azonban, nem lévén még ismerős az új viszonyokkal, csak az új párt akarták leszedni a magas kocsiról.

Az urat láthatólag mulattatta ez az őrült csaholás, állatjainak ez az értelmetlen vadsága és hiába sáppadozott, sikoltott mellette az asszonyka, már messziről kiáltott a kasztellánusnak, a korbácscsal a kutyáknak szaladó házi ispánnak és mindenesnek, a vasvillára kapott és össze-visszaszaladgáló megijedt béreseknek:

– Hagyjátok, ne bánsátok!

Leugrott, jobbra-balra rugdalt a tágítani nem akaró komondorok felé, az ostorral csapkodta a szemeiket és mikor egy-kettő vonítva menekült, felnyujtotta kezét a reszkető új asszonynak:

– Hopp le, babám!

Levette, letette. Aztán megigazította mentéjét, nézte, jön-e már a vendégnép. Ezalatt és a míg az asszony két lépést tett a tornácz felé, egy hófehér szőrü fiatal vadállat, mintha nem is kutya, hanem macska volna, neki ugrott és feldöntötte. Sikoltás, kétségbeesett lárma, olyan sokadalom támadt egyszerre, mint mikor tűz üt ki falun. Attila felkapta félig ájult feleségét, megnézte, nincs-e megharapva és a mikor meggyőződött, hogy semmi baja, nevetve fogta át a derekát:

– Katonadolog. Semmi baj.

– Csaljátok be a kutyát kenyérrel és a cselédudvarban lőjjétek agyon, de mindjárt! – adta ki a rendeletet röviden.

Jolán hálás pillantást vetett rá és erősen belé kapaszkodott. Nem szokott hamarjában zavarba jönni, nem volt lámpaláza soha, de most elfogódott. Egészen vad, idegen világba került, semmi, a mihez szemei hozzászoktak, a kastély elé ültetett virágok se nyájasak és hiába volt minden fölékesítve, a nemzetiszínü zászlók és lampionok, a téli tisztaságu, de juliusi melegségü nap daczára komor, nehéz, sőt ijesztő itt minden!

A házikápolna harangja, a cselédek csengetyűje lázasan zúgott, össze-vissza húzták, túlbuzgalmában a cselédség félreverte. A tornácz nagy ajtaja előtt némán állott a kiöltözködött házinépség, vagy száz ember, nyitott szájjal az asszonyok, peczkesen a férfiak. Egy csoport pujka, egy sereg sárga kis kacsa kapirgált csak minden meghatottság nélkül. Jolán meglátta az apróságokat, felkaczagott, nekik akart szaladni, édesgette őket, azonnal beletalálta magát háziasszonyi szerepébe.

– Enni akarnék neki adni, kukoriczát, kukoriczát…

Magához tért, körülnézett. Egy roppant épület állott előtte, az úgynevezett Sólyomvár. Felerészben valami régi vár bástyája, másrészt egy modern gótikus palota nagy raffinement-nal és fényűzéssel építve. Környöskörül mindenütt a rengeteg. Őserdő, csupa haragos zöld tölgyfa. Húszezer holdnyi vadaskert hegyekkel és lapályokkal, műtavakkal és vadul előre törő bérczi patakokkal.

– Nincsen ennél szebb hely a világon. Hallja csak, a kakuk!

Abban a csendben, a melyet meg nem zavar az erdő folytonos lassu zúgása, csak mélyebbé és melankólikusabbá tesz: két kakuk felelgetett egymásnak. Az asszony föltekintett az erdő tömör lombjaira: egy őz szelid fejét kidugta és kiváncsian nézett feléjük. Alig egypár ölnyire voltak tőle.

– Akarja-e lelőni? – súgta hirtelen feltörő vadászlázzal Attila.

– Akarom. Hamar fegyvert. Azt, a mit nekem vett, a könnyűt!

Majd hirtelenében meggondolta:

– Vért ontani ma? Nem, nem volna szép! Elnevette magát, az ura is nevetett.

Az ajtóhoz értek. Száz torok kiáltotta el egyszerre:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus.

Jolán bólingatott a fejével. Egy úriruháju ember lépett elő, beszélni akart. Az úr elhárította, beléptek.

– Itthon vagyunk! szólt Farkas Attila és föllélegzett. Mindig az járt az eszembe – tette hozzá – hogy valami baj lesz, valaki lelő, vagy én csinálok magammal valami bolondot, mielőtt magát hazahoztam volna. Egy nappal, talán egy órával előbb. El sem tudom hinni, én vagyok-e, maga-e?

Megfogta az asszonyka arczát, megszorította, az feljajdult, egészen elöntötte a vér. Most már egészen felizgatta az a gondolat, hogy valakinek – és ennek a hatalmas, szép embernek – a törvényes felesége. Az egyház által nem szankcionált viszonyaiba nyugodtan ment bele, most valami különös, édes nyugtalanság csapta meg:

– Ni, ni: én tán szerelmes vagyok. Nem ez-e a szerelem? villant át az agyán.

– Szerelmes vagyok, halálosan szerelmes vagyok magába! súgta a férfi fülébe és átfogta a nyakát.

Az inasok kisipirczeltek a folyosóról. Egyedül voltak.

– Nem szeretem most körülöttünk az embereket. Jó volna, ha valahol valamennyien feldőlnének, nem jöhetnének! – szólt az új asszony.

– Hogy is ne! Hát a lakodalom! A lagzit nem adom! – felelte hetykén Attila és elbocsájtván felesége kezét, mutogatni kezdte neki a vadászati trófeumokat, melyekkel telisdedteli voltak az összes folyosók, az egész földszint.

Háromszáz esztendeje hordták össze a holmit ebbe a kastélyba, de azért egységes karaktere volt az egésznek. Egy vadölő, babonás férfi nagyszabásu oduja – semmi egyéb. Az első Farkas és most az utolsó sarj, úgylátszik, ugyanegy ember: erdőt bujó, vadpusztitó, szerencséért és vad ellen való védelemért istent imádó.

Három bölénykoponya volt odaszögezve a főlépcső fölé:

– Az volt a jó világ, a mikor még ilyen vad volt. A szépapám lőtte! – jegyezte meg a hálás Farkas-ivadék. Az aggancsok és agyarak végtelen sorát és roppant sokaságát szent képek szakították meg. Rézmetszetek, nyomatok, egy-két eredeti festmény, ezek között, úgylehet, becses is. Havasi zergék kikészített fejei – oly szelidek és kedvesek mint egy falusi leány arcza – és két kitömött párducz jutott a főhelyre, a foyerjébe. Ezeket mind Attila lőtte, a minthogy az utolsó száz esztendőben – úgy látszott – a család összes tagjai között ő pusztított el legtöbb vadat, az ő szeme volt legjobb, keze legbiztosabb.

Hallgatóztak; jön-e már a násznép. Még nem jött.

– Szeretném látni a Farkasnékat, az elődeimet! – szólt Jolán.

– Az ősmamáimat? Alig talál egy-két festményt róluk!

Az asszonyok emléke csakugyan nem maradt itt meg. Pedig csaknem kivétel nélkül minden Farkas két-három hites feleséget nyűtt el, nagyobbára a magyar, erdélyi és cseh arisztokrácziából eredett dámákat. A kedves nippjeikből, az imazsámolyukból maradt meg egy s más, egy-két vándorpiktor festette arczkép, egy daguerotypia az Attila anyjáról, tükreik és az ágy. Nagy szoba a nagy szobában, egykor arany, most már feketére vált lövöldöző ámorokkal, megsárgult velenczei függönyökkel. Az ódon ágyasház mellett a legislegmodernebb fürdőszoba, oly kedvesen és bölcsen berendezve, hogy az asszonykának kedve lett volna nyomban megfürdeni benne.

Éppen hogy bepillanthattak a nevezetesebb helyiségekbe – volt vagy nyolczvan pièce – a komondorok ujra rákezdték odakint.

A násznép megjött és megkezdte a harczot a nem vendégszerető állatokkal. Az új pár a hátsó lépcsőn került le eléjükbe, át a cselédudvaron, azaz egy egész utczán. Az apró házak most kihaltak voltak, egy előtt üldögélt három, csaknem egyforma idős gyerek, két feketeszemü öt-nyolcz éves leány, egy kis fiu, a kit az anyja – sovány, fekete palócz asszony – épp fésült.

– Ej, be szép gyerekek, gyönyörü gyerekek! – kiáltott fel Farkas Attiláné.

– Kezét csókolom! – énekelték egyszerre mind a négyen, a mikor megpillantották az urat. A gyerekek neki is akartak szaladni, hogy tényleg megcsókolják a kezét, de az anyjuk halkan rájuk szólt valamit.

– De kire, kire hasonlítanak ezek a gyerekek? – évődött az úrasszony.

– Az enyémek! – mondá Attila nyugodtan.

A lakodalom.

Mindjárt asztalhoz ültek. Egyfolytában ettek és ittak másnapig. Az asszonynak se lehetett elmozdulnia, a ház ura meg éppen teljes lelkével neki adta magát a mulatásnak. Az első huszonnégy órában nem is lakodalomnak, hanem egy duhaj legénybúcsunak tetszett az egész nagy lármáju összevissza mulatság. Attila a harmadik órában becsípett és sértegette a vendégeket, a tisztjeit, a kikkel minden ivás alkalmából te-tu volt, az öreg szinészpárt; jelen nem lévő nagyurakra halálos sértéseket mondott. Udvari zsidaját, a kinek számára udvariasan külön terítettek, kiküldte. Egy félóra alatt kijózanodott és hogy megkérlelje a megsértetteket, szólót tánczolt nekik, majd a feleségét fogta derékon és csaknem egy óra hosszáig járta vele a csárdást.

A czigányok keze elhalt, ájuldoztak, de játszaniok kellett, a míg a másik banda meg nem jött Egerből. A mikor ez megérkezett, az elázás és agyonevés felé hajló lakzi ujra éledt. Uj vendégek is jöttek, Barna Ádám Tardról, azért késett meg, mert a birtokainak az árverése volt tegnap, azt kellett bevárni. A kaszinóból is jött két úr, az egyik az ifjabb Szihalmi, a murok-gróf, a ki az összes nyavalyákat viselte magában és magán, de azért a legnagyobb lump volt a világon. (A velszi herczeg, a mikor Budapesten járt, nagyon barátkozott vele és azt mondta róla: ily szépen kártyázni nem láttam még. Százezer forintot nyert tőle.) A környék híres úri kártyásai is lassan leszállingóztak, benézett a főispán is, „erre járván“. Talán sürgönyutasítást kapott felülről.

Beéri Lászlót, a ki betegeskedett, a mióta egy rendkivüli este után, télben, megfürdött a jégbőrös patakban, a szomszéd faluból erőszakkal hurczolta el két uradalmi írnok. De voltak itt szolid emberek is, a kik egyet-egyet bóbiskoltak az asztalnál, sőt egy-két órára aludni is tértek. Az örömapa meg éppen mindig kéredzkedett aludni, de Attila nem engedte és a mikor az bizalmasan sugdolódzott a fülébe és leánya egészségét ajánlotta a figyelmébe: lekapta a menyecske lábáról a fehér atlaszczipőt, teletöltötte aszúborral:

– Igyunk! – kiáltá és újra töltött.

A czipellő sorra járt, a czigány tusst húzott. Az ötlet mindenkit föllelkesített, a rosszegészségü gróf remegő kézzel, összevissza mozgó fejjel dirigálta a czigányt. Jolán nevetve húzta maga alá lábát és feltürt meztelen karjával mutogatta, hogy most ki igyék, kicsodán van a sor.

A selyembillikomot most Beéri László felé nyujtotta szomszédja.

– Nem iszom lábbeliből! – szólt a beteg, rekedt hangon, de kiáltva, hogy az inasok is meghallották a szomszéd szobában és beszaladtak.

Beéri László ismételte a csendben:

– Ha angyali is, a czipellője nem billikom!

Az apa sértődötten ugrott föl. Az ő hangja volt az első, mely elharsant a meglepődés e némaságában:

– Gyalázattt! ordítá, három _t_ betűvel.

A megsértett férj szemét elborította a vér, görcsösen szorongatott egy metszett nagy boros üveget, de csak egy pillanatig, a másik pillanatban már a sértő felé vágta. Az üveg tartalma végiglocscsant egy pár vendégen, a nehéz üveg pedig közvetlenül a Beéri Laczi feje fölött – a melyet hirtelen félrekapott – vágódott ezer darabra. Szilánkjai megvéreztek egy-két urat, de egyébként semmi baj nem történt.

A vendégek felugráltak. Az első momentumban nem tudták, kit kell itt megverni, voltak, a kik a gazda felé fordulva, készen voltak arra, hogy leteperjék, némelyek pedig a grimaszot vágó Beéri felé nyujtották ki az ökleiket. A murok gróf felugrott egy székre és onnan szavalta éles leányhangon:

– Ki vele, ki vele!

A hozzákészülődések e buta zavarában egyszerre csak felhangzott az úrnő kijelentése.

– Beérinek igaza van. Én se innám!

Hirtelen humorosra fordult a helyzet, nevettek, vitatták a dolgot, Attila erőszakos mosolyra vonta ajkait. Sőt odament a sértőhöz és a lakodalmas nép szemeláttára kezet fogott vele, hangosan bocsánatot kért tőle, de suttogva hozzátette:

– Ezért majd számolunk aztán.

– Nem aztán, hanem mindjárt.

– Tehát mindjárt.

– Várom.

A násznép közül már csak igen kevesen voltak abban a helyzetben, hogy megfigyeléseket tehessenek, ámbár a mámor sokszor szokatlan élessé teszi az obszerváló képességet. Voltak, a kik észrevették, hogy itt valami történt, vagy inkább: történni fog. A főispán szólt is Jolánnak, vigyázzon, ne hagyja az urát, ezek itt valami bolondot csinálnak!

A menyecske igyekezett kiverni az öreg gentleman fejéből a rossz gondolatokat:

– Ne tessék félni, ilyenkor maguk duplán látnak!

Azonban igyekezett körülvenni Attilát. Harisnyás lábát reátette annak lakkczipőjére és lágy suttogással beszélt vele:

– Édes, álmos vagyok már!

– Hát menjen aludni!

– De félek magamban.

Attila elfordult tőle, koczintott. Majd szólt hozzá, nem is egészen csendesen, a közvetlen szomszédok meghallhatták, a mint mondta:

– Én pedig nem vagyok álmos. Három napos lakzi semmi, majd ha a hatodik után leszünk, rúzsám. Első a szent fogadás, első a becsület, őseink szokása a legelső.

Fölállott, megtámaszkodott és nekikezdett, hogy „az ősök szokásai“-t felköszöntse. Igen megdícsérte Tass vezért, a kinek ágyékából eredett az ő családja, de ez nem volt egészen bizonyos. Nemességük a második vagy harmadik Habsburgtól datálódott, a mi előbb történt, arról csak szájhagyomány bizonykodott. Hamarosan rátért az idegenek megrovására és beszédének ez a része vicczes volt, jó adomák és eredeti ötletek töredékeivel füszerezve. Végre a férfibecsületet védelmezte meg a kor iránya ellen és kijelentette, hogy a ki nem becsületes, az gazember.

A főispán megrémült, hogy itt mindjárt politikai jellegü nyilatkozatok történnek, a melyek neki nagyon kellemetlenek lehetnek. A képviselő, az Attila kerületének, az ő személyének parlamenti követe viszont örvendett és krákogott, ígyen készülve a beszédre. De megjött Poldi.

Poldi egyenesen Bécsből jött, egy főherczeg báljáról, a hol muzsikált. Meghallotta, Egerből valaki a brácsásnak megírta a nászt a kaali rengetegben, mire a prímás pakolt, se kényeztetéssel, se pénzzel nem lehetett rábirni, hogy maradjon. Nem hítta senki, magától jött, jönnie kellett, mert hiába szakadt el már húsz esztendeje a Farkas-portától, nem tudott megszabadulni a rabérzéstől, hogy oda tartozik, jobbágyi hűséggel, szolga engedelmességgel. Hiába járt időközben Amerikában, hiába játszott szuverének előtt és bár többrendbeli szerb, román, sőt belga rendjele is volt: sunyi alázatossággal, szégyenkezve, hogy úgy elkésett, lépett be bandájával a terembe.

A híres banda megérkezése csaknem önkívületi állapotba hozta az urakat. Az „egri hangászok“ lassan kisompolyogtak, Poldi meg azon sárosan, porosan odaállott az új pár közé és ráhúzta a Tóth Jolán híres kedves nótáját, a románczot a „Nap és hold“-ból. A menyecske énekkel kísérte, kezdetben lassan, majd kieresztve hangjának egész erejét. A lump gróf letelepedett a lábai elé a földre és rövideket, csendeseket „jaj“-ongott, mint Calabazer herczeg az operetteben. Beéri László egyszer közbekiabált:

– Tegye rá a lábát Murokra!

A csendben meghallatszott, a mint az emberek nagyokat nyeltek. A mámor, a láz kiszárította a torkaikat és nem ivott most senki. A poharak nyugodtak, Attila ráborult az asztalra és úgy hallgatta:

Egyszerre azonban közbekurjantott:

– Ácsi, magyar!

Az operette friss magyar nótába villant át. Az ezüsthangu hegedüt követte az ezüst asszonyi hang…

A férfiak már csókolózni kezdettek, mindenki ellágyult, a míg e nótázások tartottak. Estefelé a menyecskének sikerült kiszöknie, utána ment az ura, nem találta. Mulattak tovább, még hangosabban, még többen.

Arra a hírre, hogy a Poldi bandája megjött, lábra, hintóra, lóhátra kerekedett a vármegye urainak színe-java; ott hagyták az aratást, a félig rakott kereszteket, a közigazgatási bizottsági üléseket, a hivatalokat, az ujszülött gyerekkel bajoskodó asszonyokat, az éppen eljegyzett kisasszonyokat és ide jöttek. Farkas Attilának barátja volt minden valamirevaló megyebéli ember, de az ellenségei s beköszöntöttek. A lovak nem fértek már az emeletes istállóba, két négyes fogat és egy pár hátas ló az udvaron éjszakázott és saroglyából evett…

Százharmincz vagy száznegyven vendég is lehetett már, megjöttek a nagy kártyások is, Szávics Pál, Szalaparty Mihály, az egri Jakab, a kit „más“ vallása daczára megtűrtek, mert snájdig és ügyes kártyás volt és nem, hogy kölcsön adott volna nekik, de váltókat girált és azt ambiczionálta, hogy az urak tegyék tönkre. Az ebédlő népének egy része kivonult a játéktermekbe, a hol nagy zajjal, kis vízivel kezdették, de csakhamar elcsendesedtek, a mikor Beéri betette az első ötven forintos vízit.

Négyen vagy öten makutyiak lettek, azokat vetkőztették az inasok és vitték aludni. Ezek között az örömapát is, a ki azt hitte, hogy a jászapáthi vásáron van és sipisták leakarják huzgálni a sok gyűrűt az ujjairól, kivenni mind a két aranyóráját.

A lakodalom a nagy teremben azonban tartott még mindig. Az asszony is előkerült, az urának elárulta, hogy megfürdött. Pompásan, frissen érezte magát, sárga indiai selyemruhájában, – a melyet serpentine tánczhoz készített valamikor – kábító szép volt, Attila nem is mert ránézni. Az asszonyka, mint egy macska, megütötte a képét a tenyerével:

– Mikor lesz? – kérdé a vendégek felé mosolygó, de rémült arczczal.

– Mi?

– A verekedés.

– Nem tudom.

Négy úr egy szögletben poharazott és beszélgetett. Jolán rájuk mutatott:

– Én ismerem az ilyeneket. Ott tárgyalnak.

– Asszony neve: hallgass! – szólt a háromnapos férj érdes, sőt gőgös hangon. Majd vállat vont:

– Különben mit tagadjam, agyonlövöm a kutyát.

Összehúzva szemeit, baljóslatúan tekintett Beéri Laczi felé, a ki csendesen idogált a kasznárral és a plébánossal.

Jolán, mélyen, hizelgően tapasztotta rá szemeit:

– Jól van, lelövi. De most?

Ez a most úgy tele volt megbűvölő édességgel, hogy Attila önkénytelenül az asszony kezei után nyult és megszoritotta.

– No jó, hát várok vele, a maga kedvéért.

– Mondja becsületszavára!

– Nem szoktam asszonynak becsületszavamat adni!

Fölállott mellőle és közeledett a két úrhoz, a kik már elváltak az ellenfél segédeitől. Mindössze egy pár szót váltottak. Arczukról és hogy oly röviden végeztek, meglátszott, hogy minden rendben van, feltételek, idő, hely, fegyver meg van állapitva.

Az este folyamán az asszonyka mégegyszer körülvette az urát:

– Tudom, a mi készül. Én nem vagyok gyáva asszony, jól van, hát legyen meg, ott akarok lenni.

– Jó, elviszem. De most menjen aludni.

Maga Attila is aludni tért éjfélfelé. Ki a kastélyból, a parádés lovak istállójába, lefeküdt egy kocsis-ágyra. A mámor jórészt elszállott már a fejéből, de a mint behunyta a szemét, nyomban elaludt. A mikor hajnalban, a kellő időre fölébredt, pompásan érezte magát. Kinyujtotta a karját, nem remegett. A látása tiszta és éles, a lelkismerete oly nyugodt, mint egy gyermeké. Nem volt bátor, mert az emberektől való félelmet abszolute nem ismerte. Biztos volt a dolgában, de azért intézkedett, hogy a papja épp úgy kéznél legyen, mint az orvos.

A mikor öltözőszobája felé indult – bekukkanván a gyertya mellett mulatókhoz és a kártyásokhoz – Jolán már a folyosón várt reá. Fekete lovaglókosztüm volt rajta, halvány arczát beburkolta fekete fátyolba. Látszott rajta, hogy az egész éjjel nem aludt, az érte ilyen különös körülmények között vivandó párbaj mégis csak felizgatta. Rossz sejtelmei is lehettek, talán azt is megforgatta agyában, hogy hátha a katasztrófa az ő kárára dől el? Egyedül maradni itt a rengetegben! Az óriási birtokban, a nagy kutyák és részeg emberek között! Mit fog tenni?

Megölelték és megcsókolták egymást. Az asszony hosszan tapasztotta ajkait a férfi szemére.

– Jól van? mondá Attila mosolyogva. Majd folytatta: Négy óra. Maga utánunk jön a komornyikkal, a timsós kuthoz. Mögéje áll a kőrakásnak. Nem bánom, nézze meg. Ha sikít, megvetem.

Hajnali toilettejét csinálta éppen az erdő: a friss harmatban megfürödvén, szárítkozni kezdett a fölkelő napon. A fák csúcsos fejei már magukra húzták az aranyból szőtt lepedőt, de derekuk és lábuk vizes volt még és sötét. A fiatal őzek most früstökölték a lapukra hintett, gyöngyalakú, a szivárvány minden színében csillogó harmatot. Illatos és rikító színű gombák, hupp! most hirtelen előteremtek.

Az erdő alján, de már jó magasan, egy darab timsós fövényü fensikon nem történt csak semmi. Törpe fű akart nőni rajta, de le volt taposva. Itt szokták közönségesen a nagyobb vadakat kizsigerelni. A fehér tisztáson nagyobb fekete foltok estek. Egy nyilt tűzhely és faház is volt rajt, a mögött meg egy kőrakás. Egy kedves lovának akart itt mauzoleumot építtetni Farkas Attila. A mikorra a kőmívesek hozzákezdtek volna a munkához, már új paripát szeretett meg és elfeledte a kedvest.

A négy úr, a két úrral hamarosan elérkezett a tisztásra. Az asszony a komornyikkal a kőrakás mögé húzódott, guggolva, mászva, nesztelenül, hogy senki se hallja, senki se lássa őket.

– Lát méltósága? – kérdezte a komornyik – a ki tót volt eredetre – fogait vaczogtatva, egyre-másra keresztet vetvén.

– Látok, öreg. Ha elvesztem az eszméletemet, hátul szakítsa le a gombokat és vágja el a vállfűzőt. Csitt!