Part 4

Leültek a reggelihez és úgy magához ölelte Tündér Ilonát, hogy az gyengén felsikoltott, elhalaványodott és könyes szemeit kérőleg emelte anyjára. Komor és kényelmetlen érzés támadt az asztalnál. A költő arra gondolt, hogy legjobb lenne az öreget itt becsületes párbajban megölni, meg is lehetne tenni, ma, még napnyugta előtt. De félős, sőt csaknem bizonyos, hogy nem hagy az magára úgy lőni, hogy vissza ne lőjjön. El is állott hamar e tervtől és minden reményét egy várható szélhűdésre építette. Akkor, igen akkor; az asszony még kinevelődik ebben az előkelő környezetben és czímmel, ranggal és óriási vagyonnal lehet fölvinni Budapestre. A költőnek fegyelmezett képzelő tehetsége volt s ez nagy hasznára szolgált. Az ügyész azt forgatta elméjében, hogy a törvényeknek meg kellene tiltaniok az ilyen házasságokat. Apa mérgesen nézett húzódó leányára, az anya pedig szerette volna az ölébe kapni és futni, futni vele, a míg valami védelemre, egy erős és fiatal emberre talál, akárki legyen is…

Tündér Ilona mohón evett, mert tegnap este óta éheznie kellett. Mosolygott az urára, alig szólott pár szót, csak a mikor az utolsó fogás után az ebédutáni imádságot elmondták, fogta el valami, szinte leküzdhetetlen vágy: futni, futni innen, el az anyjával, egy sereg fiatal leány közé, a kik elfödik a szoknyájukkal, elrejtik maguk között, úgy eldugják, hogy az ura hiába keresi, nem találja.

Az utolsó perczek úgy folytak le, hogy alig tudta, mi történik. Színes árnyjáték körülötte és ő is mozgott benne, színes árny. Ölelt, kezet csókolt, kezet csókoltak neki. Hangos sírás verte föl az ebédlőt, majd a folyosót; az ő sírása is belevegyült e hangba. Fekete lovak ficzánkoltak a kastély előtt, az egyik nyerített, a csikóját hívta, a kocsis végigvágott rajta. Robogás, csikordul a kulcs a nagy vasajtóban, csend.

Csend és éjjel. Az egymásba nyiló termekben a lakájok oltogatták a gyertyákat és kinyitották az ablakokat. Vihar gyött, estve lett, egy csillag se fénylett. Még a Vénusz sem, pedig minden valószínüség szerint ezen lakott az a mindenható némber, avagy gyerek. Nem, mindenesetre asszonyi erő volt, melynek tetszett egy virágot ültetni és fölnevelni a földön és annak leányalakot adni. Hadd lám, mi történik vele, hogyan ültetik át, mint akarnak homolítani belőle erőnek erejével embert, mint csókolják erőnek erejével kelyhét, a mely visszacsókolni nem tud. Nem tud semmit, csak hogy szép legyen, nincs hivatva másra, csak hogy dísz legyen siralmaitok sötét völgyében. Egy szál virág és nincs tovább.

Simon gróf megállott a felesége előtt:

– Én vagyok a te urad; érted-e? Az enyém vagy, mintahogy enyém a kezem. Örökre az enyém vagy. Az én rabom, az én kis bárányom. A másvilágon is az enyém. Egy koporsóban fogunk hálni, ha meghalunk. Nézz meg engem, én nem vagyok öreg. Olyan fiatal vagyok, a milyen akarok. Nagyon sokáig fogunk élni és szép gyermekeink lesznek. Akarsz-e csillagkeresztes lenni; ha ambiczióid vannak, szólj. Herczegnő lehetsz, a melyik napon akarsz. De azt gondolom én, maradjunk meg így. Vágyakozol az udvarhoz? Hagyjad, most nincs, miért. Itt fogunk élni csöndesen. Engedelmességgel tartozol. Ha akarom, én megölhetlek téged. Mert szeretned kell engem, ez a te kötelességed. Csókolj meg, parancsolom!

A leány lehajtott fővel hallgatta a vad és kiméletlen szavakat és megcsókolta a férfi kezét.

A komorna állott az ajtóban. Már csengettek érte, de látta, hogy korán jött, visszahúzódott az ajtóban. A hosszu, szikár nőszemély, ugyanaz, a ki a néhai kegyelmes asszony szemeit befogta, szolgálatjára állott Tündér Ilonának. Ezüst gyertyatartó a kezében, világított és ment előre, hogy szobájába vezesse és levetkőztesse a grófnét.

XII.

Karonfogvást, szótlanul járkáltak a kertben. A grófnak kevés mondanivalója volt, elveit, tapasztalatait jórészt elmondotta már. Egész életében három-négy szépirodalmi könyvet olvasott és fantáziája nem volt semmi. A gazdasági témák, látta, hogy Ilonát végképp elszomorítják, hagyta hát azokat is és így beszédtárgya nem maradt csak egy, az, hogy mily nagy szerencse egy fiatal leányra nézve, ha egy öreg kegyelmes úrhoz mehet férjhez. A kegyelmes asszony hallgatta ezt csendesen, sőt némi részt el is hitte, hinnie kellett, mert különben nem jött volna ide és nem maradna itt így, lelkének harmoniájában, megzavarva, kábultan azt érezve, mintha megalázták s megverték volna.

Engedelmesen felelt a kérdésekre, egyet-mást kérdezett ő maga is. Mosolygott a hízelgésekre, a templomi tisztelet, a melylyel a nagy cselédség körülvette: fáradt és fázós lelkét meg is melegítette egy-egy pillanatra. Néha felocsudott, különösen napnyugtakor, a mikor egyedül maradt, a kegyelmes úr a tisztjeit számoltatta. Kinézett az ablakon és látta, hogy az este lila párázatában az ég összefolyt a földdel egy határozatlan tengerré. Őszi napfény ragyogása könnyü hullámokat vert a tengeren és ideszállott, ezen himbálódzott az összetört tündérasszony, tárgytalan, szem nélkül való, oktalan és czéltalan szerelemben. Ébredt: régi álmaiban és így talált magára. Összerázkódott, gondolkozott:

„Ki vagyok én? Mi voltam én? Most grófné vagyok. Egy meghalt és én jöttem. Ez a házasélet, a melyben most élek. Ezek a szerelmes hetek!“

Irtózat fogta el. Gyűlölet a szerelem ellen. Mint az első napon, megint csak menekülni szeretett volna ismeretlen leánypajtások közé.

Hetet harangoztak és az ura kemény nagy markát érezte vállán:

– Együnk és aludjunk. Korán enni és az este beálltával aludni: ez a hosszu élet titka. Súlyosak az én szokásaim, de okosak; maga is meg fogja látni, beléjük fog szokni.

Nyolcz után kevéssel el kellett oltani minden világosságot. Ilona virrasztott egyedül bizantinus ágyában, a mely voltaképpen egy massziv épület volt. A negyedik századja álmodoztak benne nagyrangu rabasszonyok.

Oh, hogy visszakívánkozott leánykori ágyába! Az őrület környékezte, a szívéhez kapott arra a gondolatra, hogy többé nem lehet leány. Kiforgatták lényéből arczátlan erőszakossággal, elvették tőle hivatását, leányságát. Szeretett volna anyja mellé kúszni a szűk, politúros ágyba, fölébredni a kertészlegények veszekedésére, leeresztett hajjal ülni a melegházban és nézni, mint vergődnek előtte férfiak, valamint a szarvasbogarak a cseresznyefán, ha a gyümölcs szárába beleakadt a lábuk. Most tudna csak kegyetlen lenni hozzájuk igazán, most, hogy tudja, mily ostobák, kegyetlenek, csúfak.

XIII.

Rettentően hosszúak voltak az éjszakák a bizantinus ágyban. Sokat imádkozott, olvasni szeretett volna, de nem mert gyertyát gyujtani, félt, hogy az ura fölébred. Egyszer-egyszer megszólongatta, hogy legyen kivel beszélnie, de az új férj, az – agg ember – oly mélyen aludt, mint egy gyermek. Nem álmodott, meg volt halva minden érzéke, de ajka körül egy kegyetlen és hivalkodó mosoly jelentette, hogy hajnalban fölébred. És Ilona rettegett ettől az ébredéstől csaknem két hónapon át, aztán kezdte megszokni. Aludt is, öltözködött is, november lett, készültek Pestre, hogy berendezkedjenek az elhagyatott télipalotában. El akartak járni a nemzeti színházba és be-benézni egy-két társaságba, a mely minden exkluzivitása daczára égő kiváncsisággal és kitárt ajtószárnyakkal várta a grófnét, a kit elfogadhatóvá tett nekik nem az ura, hanem a néhai érsekkel való, kissé rejtelmes összeköttetése.

Már pakoltak, a mikor Ilona egyszerre betegeskedni kezdett. Simon gróf maga vágtatott be felesége anyjáért, együtt jöttek vissza föltünő, szinte érthetetlen jó barátságban. Maradtak és az öreg asszony is maradt.

A letarolt tájékban, a meztelenül fázó fák között, mintha maga a kastély is didergett volna mostan. Néma komorságba merülve, elhagyatottnak látszott, ablakai, kapui bezárva. Bent lábujjhegyen jártak, a ki egy hangos szót ejtett, szolgaféle, életével játszott. A házikápolnában egyre mondta a csendes misét a fiatal pap, jó dolga volt az öreg béres-asszonyoknak.

A kandalló előtt ült Tündér Ilona, kezét az anyja kezébe téve. Simon gróf föl és alá járkált a teremben és meg-megállott, hogy hízelgéseket mondjon asszonyának, sőt az öreg anyónak is. Boldoggá tette ez a betegség, felfrissült és nekifiatalodott felesége gyötrelmeiben, a szegény hitves megaláztatásán gőgje még növekedett, új ágakat hajtott. Önmagában isteníthette magát, sőt ennek némi kifejezést is adott, mindenféle leveleket írt és ezekben jelezte, hogy elsőszülött fiát apai nagyatyja után fogják nevezni, természetesen ellátván atyjának keresztnevével is; azon nem várható, de mégis megtörténhető esetben, ha istennek tetszik őt nőgyermekkel megajándékozni, úgy az Károly Máriának és Anna Adelhaidnek kereszteltetik.

Most egész éjjeleken át virrasztott Ilona mellett, biztatta, vígasztalta, bátorította, feddte:

– Egy kis fejfájás, no bizony, azért nem kell sírni. Gondolj a jövendőre, a dicsőségre, a boldogságra, a kötelességre. Nincs nő a világon, a ki ne irígyelhetne téged kötelességed teljesítésében…

Ilona elfordította a fejét, anyja kezét kereste, megszorította, majd ellökte:

– Mért adtatok férjhez? Én nem tudtam, hogy nem vagyok arra való, ti tudtátok. Elárultatok, elveszítettetek. Vétettem-e én ellenetek valaha, hogy a vízbe dobtatok, mint egy kis macskát? Nem voltam jó, engedelmes, nem dolgoztam-e? Egyszer még a pallót is felsíkáltam. Mit akartatok tőlem?

Az ura előtt beszélt így; az meg elfojtott haraggal tűrte keserü kifakadásait, kínzó szeszélyét, egyszer-egyszer azonban kitört:

– Vége legyen, nem tűröm tovább! Nem tűröm, hogy gúnyt űzzön abból, a mi a legszentebb!

Ilona fölkaczagott:

– Nem tűri? Mit nem tűr? Azt teszek, a mit akarok, azt mondom, a mit akarok. Gyűlölöm és megvetem magát, ha százszor zászlós úr is. Nem szeretem, úgy nem szeretem, mint ezt a széklábat itt, hiába harsog, hiába könyörög, ne közelítsen hozzám, a nyakába szúrom ezt a hajtűt, ni!

Az úr volt az, a ki könyörgőre fogta, kérlelni kezdte:

– Minden jó lesz, minden szép lesz, csak egy kis türelem!

– Nem akarok tűrni – vágta szemébe Ilona – mért tűrjek, kiért, magáért? Mért csalt el engem otthonról, boldog lányságomból, hazudott, csalt, rabolt. És én itt fogom hagyni, elmegyek.

– Azt nem, élve nem!

– Hát halva. Meg fogok halni, úgy fogok elszökni.

Komor és zöld lett a mosolygós virágarcz. Hirtelen megcsúnyult, mások ezt nem látták, de ő érezte. És a mikor reggel a fésülő tükröt hozta a komorna, hozzája vágta. Kétségbeesett sóhajtással, vad dühvel siratta a szépségét. Bekötötte az arczát, napokig feküdt felöltözetlenül, majd hirtelen változással az öltözködés szenvedélye tört ki rajta. Bécsből kellett varrónőt lesürgönyözni, az egész kastély szabóműhelylyé változott át; fantasztikus gálaruhákat, egy egész életre valót csináltatott, de arról hallani sem akart, hogy annak – a szívtelen fogalomnak – a ki erőszakkal az ő életéhez kötötte magát, valami kis meleg köntöst készítsenek, hogy ne fázzék, majd ha e földi világba megérkezik. Az asszony nem tudta elhinni, nem birta elképzelni, hogy ez megtörténjék. És ha a lehetőségre gondolt, csak gyűlöletet érzett, attól sajgott egész lénye.

Az öreg asszony horgolt titokban tót paraszt csipkeruhácskákat, bár ő is haragudott arra az új, jövendő életre, a ki az ő leányának az életén fakad, abból akar élni, attól akar elválni. A nagyanyai büszkeséget és az asszonyi érdeklődést egészen elnyomta a fájdalom, mert leányát szenvedni látta. Eszébe se jutott, hogy egykor ő is szenvedett érte. És ült egymással szemben a két asszony óraszámra és óraszám, magukban, mind a férfinem ellen lázadoztak, anya és leánya, kiki a maga módja szerint nekiadta magát az új női bölcseletnek: mire a férfi? Nem jobb lenne-e náluk nélkül a világ? Bolondokat gondoltak össze határozatlan formában, a míg az úr meg nem zavarta őket.

Egy egész gyermekkelengyét fedezett föl egy berozsdásodott zárú szekrényben. Félszázadja csinálták, de az anyagjuk fehér volt, mint a hó, csak a csipkének és a selyemnek támadt valami aranyos sárgasága. A gróf homályosan emlékezett arra, hogy lenni kell ilyesminek a házban. Vagy ötven év előtt – egyszerre felötlött az elméjében – a kis ebédlőben varrtak, szabtak házilányok. A grófné dirigált, még őt is munkába fogta, tartania kellett a karját, hogy a czérnát arról legombolyíthassák. Megalázkodott, az első időben volt, aztán minden elmúlt: hiába várták nagy előkészülettel, az nem akart megjelenni. A kelengyét a grófné elzárta, soha többé meg nem nézte.

Simon gróf átadta az öreg asszonynak a holmit, de Ilonának nem szóltak. Úgy bántak vele, mint egy kényeskedő beteg gyerekkel, éppen hogy bábut nem hoztak neki ajándékba. Nem egyszer ki is tört e bánásmód miatt, veszekedett, sőt halálra keserítette egész környezetét és halálosan elkeseredett ő maga. Egy tükörben – a melyet elfeledtek behúzni – megpillantotta magát. Az arcza – melyet látni öröm és szenzáczió volt enmagának is – megnyúlt és mégis kisebb lett, egészen elveszett, még jobban megnőtt, de kivilágosodott hajában. Még szemeinek a színe is megváltozott. Valami csúf varázslat elcserélte, tündérszép testét odaadta másnak és reá egy csúf, szikár némber külsejét öltöztette. Elhervadt, lesült, mint a gyenge virágok, ha erős nap éri őket. Ki volt cserélve fölismerhetetlenül.

Lefeküdt, dideregve bujt ágyába, arczára húzta a takarót és nem akart többé senkiről sem tudni. Nem bántotta többé a házat, megszelidült és régi ingerültsége csak akkor tért vissza, ha evéssel, az etetéssel kínozták. Az ura fenyegetődzött:

– Mesterségesen fogjuk etetni, ha nem eszik. Orvost hozatok Bécsből!

A fenyegetődzés nem használt és Bécsből két professzort tényleg le is hozattak. A doktorok jól megebédeltek, megpróbálták a kegyelmes asszonyra pszichice hatni, dícsérték neki az evés jóságát, magyarázták a gyönyörü funkcziót és rövid, de velős előadást tartottak a szent női hivatásról. Mielőtt elmentek volna, az egyik azzal a pozitiv vigasztalással szolgált, hogy:

– Vannak igen finom, megkülönböztetett női szervezetek, a melyek arányos és teljes kifejlődöttségük daczára csak arra valók, hogy szépek legyenek, tessenek és elmúljanak. Millió eset közül egy az ilyen, a ki nem alkalmas az emberi fajta czéljaira, csak magáért és magának való és inkább elmúlik, mintsem hogy másnak adjon életet.

Az orvos nem is sejtette a veszélyt, hogy az oligarchának iszonyu kedve támadt őt hirtelenében, tudományával együtt elmulasztani. Rá akart rohanni, hogy megfojtsa, de mégis inkább könyörgőre fogta a dolgot:

– Ne menjenek el, segítsenek!

– Hiábavaló költség! – jegyezte meg az egyik. A kegyelmes asszonyba vagy visszatér az élethez való akarat és akkor nálunk nélkül is jóra fordul minden, vagy nem, és akkor minden hiába!

Egy-egy órára vissza is tért még az élet energiája Tündér Ilonába. Evett is, őszibaraczkot, nehány szem spanyol-szőllőt. Fölkelt, felötöztette magát grand toaletbe, kivágott, selyem báliruhába. Az ura karján végigsétált a termeken, megmutogatta magát az ősök arczképeinek, a kik – a Simon gróf gondolata szerint – biztatták: „Kertészleány, gondolja meg, hogy milyen nagy szerep, milyen nagyszerü kötelesség jutott önnek. Előre, bátran, vigyázz, mert meghalnod neked nem szabad. Vagy ha mindenáron úgy akarod, legalább addig várj, a míg megérkezik e földre az utód, a kit a Simonok folytatására maga a boldogságos szűz küld az égből…“

Tündér Ilona nem hallott ebből a szónoklatból semmit. Különben talán engedelmeskedett volna s az elmúlást halasztotta volna. De nem is lehetett többé lebeszélni, se ráijeszteni, se fölbuzdítani, anya lenni nem akart és nem tudott, csak lány lehetett és mert az elmúlt, utána múlt.

Az udvari káplán meggyóntatta, feladta az utolsó kenetet. Haját a homlokából szelid kézzel kisimította. Megint szénfekete volt az és oly hosszu, mint a legteljesebb gyászhoz való fátyol. Beburkolta, átlebegte alakját fenségesen, pompásan és szívszaggatóan. Halántéka fölött két tavirózsa volt beléje tűzve, otthonról kérte, az éjjel kellett kihozni.

Imádkozott, meghalt.

– Nem szabad, nem, nem, nem akarom, nem engedem! Rivalt reá az ura, a mikor már végképp lezárta szemeit.

A kertész házaspár összefogódzkodva, rettegve sírt. Simon gróf pedig leesett ajkakkal összetöpörödött, hülye koldus, nézte, hogy gyujtogatják meg a katalfalak-gyertyatartók félig már leégett viaszgyertyáit. Ott maradt mellette éjjelre is, tett, vett, motyogott, igazgatott. Szemrehányó szóval is illette, majd hajnal felé megbékült. Ékszerrel rakta tele a halott nyakát, kezét, még a lábait is.

És lehúzta a maga ujjáról azt a jegygyűrűt, a melyet Ilona a jó érsektől kapott. Gyöngéden beletette az asszony kezébe:

– Vidd, légy szabad, add másnak! suttogta.

Mintha a halott megszorította volna a gyűrűt. Oh, éjjeli káprázat, minden éjjeli káprázat. A gyertyák tövig égtek. Jöttek a szolgák, eloltották, az urat elcsalták a ravataltól, levetkőztették, lefektették.

Sötétség vette körül Tündér Ilonát. Csak a nimfea fehérlett hajában.

A pap, a ki virrasztani jött, hosszan nézte őket, a két fehér halottat: az asszonyt és a rózsát.

Vége.

NÁSZ.

NÁSZ.

Az esküvő.

Kaméliával és basarózsával volt teleszórva a templom. Narancsvirág és rozmarin illatozott. De a lábbeliek nagy része halzsírral volt preparálva és ez megérzett. Az új bekecsek is megzavarták a finom parfümok illatát és nagyúri esküvőn mégis csak a paraszt vergődött uralomra, hiába hozatott a vőlegény, Farkas Attila, Triesztből egy kazal délszaki virágot. Pedig a tíz uradalom jobbágyai közül – azt mondják róluk, hogy harmincz év előtt már felszabadúltak – csak a kövérebbek és tekintélyesebbek fértek be a kis hegyi templomba, a nagyobbik rész a templom czintermében tanyázott. Az úr erre az alkalomra fekete sirting rablóruhát varratott nekik, abba kellett öltözködniök; szégyelték magukat és nem lehetett egyetlen szavukat sem venni.

Meghibázott orgona búgott odabent, neki-neki vadult olykor az éles hangja kihangzott, belékiáltott és visszahangzott a sziklás rengetegbe, a mely a templomot körülvette vala. Most csend lett, a pap kezdte.

Egy aranyat kapott minden mondatért, a melyet alkalmi beszédéből el nem mond. Kétszáz mondatra tervezte az esküvői beszédet. Az úr, a patrónus elküldte neki a kétszáz aranyat az el nem mondandó szónoklatért. Az utolsó pillanatban azonban mást gondolt:

– Beszélj tisztelendő úr, mégis. Rikassad meg a menyasszonyt, ha tudod.

– Leányom! kezdé a pap, palóczos dialektussal, de kemény és tüzes hangon.

– Asszonyom! susogta valaki az urak padsoraiból. A vőlegény szeme végig villant fölöttük.

– Lyányasszony! folytatá a tisztelendő úr a mennyasszony felé fordulva. Te most elhagyod pályádat…

A „pálya“ szónál sokan elhalványodtak. Némelyek elmosolyodtak. Mindenki a menyasszonyra mereszté szemeit, a kin e pillanatban éppenséggel nem látszott meg a pálya, melyet most volt elhagyandó. Egyszerű fehér mollruhájában nevendékleánynak látszott, a ki csak tegnap került ki az egri angol-kisasszonyok zárdájából. Csak az, a ki tudta, hogy Nitouche-t szokta játszani a Nebántsvirágban és a kinek itélete ilyen mód befolyásolva volt, vehette észre, hogy a hófehér kis arcz ártatlansága, a fölvetett aranybarna szemek szűzies tisztasága inkább a magyar nemzeti szinművészet diadala.

A menyasszony szemei lassanként megteltek könynyel a szívreható és merész egyházi beszéd alatt, mely részletesen emlékezett meg világi sikereiről lángoló diadalairól; azok gyönyörködtették a világot, de az ő lelkének kínos, keserves tisztítótüzei… A vén gazdánék, a mély érzésü, nagy fantáziáju palóczlányok sírása már felhallatszott az orgona mögött, a menyasszony arczának rózsaszínü fehérsége is elmult, fehérebb lett mint ruhája, nevetős, gömbölyü vonásai megnyúltak, átszellemültek, karcsu lett és egész alakja oly szelíd, megható és bájos, mint egy szegény magányos mezei liliomé, a melyet pipacsok és bogáncsok közé szórt a sors. A vőlegény hirtelen feléje fordult és mozdulatán meglátszott, hogy nagyon nehezére esik fegyelmezni magát és szeretné hamarosan magához szorítani és megállítani a papot:

– Elég! Az Isten úr az égben. Itt én vagyok!

A fiatal pap azonban beletüzesedett ékesszólásába. Hivatása, szavainak látható hatása szárnyakat adott neki. Még mindig a menyasszonynak beszélt. Lehető bűneiről szólván.

„Bűn nélkül“ mondá „nem szűkölködik senki. De kinek van több alkalma bűnt elkövetni, a mérget rózsa szirmai között a társadalom forgatagába dobni, ha nem a szinésznőnek, a ki lábai előtt látja a hivő és hitetlen világot, a ki a világi gyönyörök kultuszába borítja, a ki a köréje kerülőt megrészegítve, megbűvölve, a kicsiny lábai elé tévedőt… megölve –“

Egy borízű szótag szabadult el a csendben. Ez, hogy „Aá!“ A plébános félbeszakította szavait egy pillanatra. A Farkas Attila arczát elfutotta a vér, de mindjárt mosolygott. A „megölve“ szónál és az erre csapodó „aá“-nál mindenki, a ki csak valaha kint járt a völgyön túl, a bikken át: tudta, hogy miről van szó és most arra gondolt. Arra a két vagy három emberre, a ki a menyasszony gyermekded lényeért megölte magát. Az utolsó, a szomorúnak nevezett Kaal Samu csak tizennégy hónapja még. Tienne-Tárkányi Mihály gróf két esztendeje. És azelőtt egy zsidó, igen, egy zsidó is. Előbb azonban elprédálta, megette, megitta, elczigányozta és eldobálta, főképp eldobálta mindenüket. A kiket tönkretett, azonban életük épségben meghagyása mellett, azoknak a száma több volt. Egy majorátust, egy híres bankházat. A kisebb vagyonokról is azt tartotta, hogy a kis hal jó hal. Némelyeket titokban pusztított el, azokat nem lehetett számon tartani. És az alakját kisérő láz elején mindjárt egy-két egészen fiatal ember, alkalmasint karzatlátogatók és versfaragók mártották be magukat a Dunába, nem hagytak semmiféle levelet családjukhoz, hanem egy-két kötet verset hozzá, a keresztnevével ellátva „Jolán.“ Az egyik borítékján vörös betükkel az a név volt írva, a melyen Magyarországon és a monarkiában, sőt a német államokban is minden gyerek ismerte. Ez, hogy „Jó“ (falusi négy-ötéves lánykák hátra kötötték a fejkendőjüket, a mamájuk elé állottak és azt mondták selypítve: „Mamám én Jó vagyok!“)

A menyasszony szemeinek színe már nem volt látható a könyei ragyogásától. Fejét behúzta fátyola alá és ettől a mozdulatától vörösbe játszó fekete hajának nagyobbik fürtje kibontakozott kontyából és lesuhant vállára. Madonnább képet váltott mint a szent sixtinai szűz olajnyomata az oltár fölött. De az erős hivatkozás és a tapintatlan szótag daczára, és bár a pap bátran és következetesen haladt előre útjában: mindenre gondolt, csak áldozataira nem. Azoknak az arczára se emlékezett jórészt, a mint hogy mindig csak arra az időre emlékezett világosan, a mikor még lent volt, egyenlő a földdel, a titokban nyíló és illatozó mezei virágokkal egy vonalban. Most is minduntalan az járt az eszében, hogy ő volt már egyszer itt. Hét vagy nyolcz éves korában. A mikor apjával és anyjával, ők hárman alkottak egy „első községi színtársulat“-ot, a mely inkább a könyörületre, mintsem a művészetre volt alapítva. Itt a kastély körűl is járt. De nem mert bemenni, mert keserves ordítást hallott. Egy engedetlen czigányt veretett az uraság. A szegény ördög úgy jajgatott, mintha nyúzták volna. Eszébe jutott az állandó színlap, a melyre ki volt nyomtatva a neve, és most a hangját hallotta, a mint sillabizálta a maga szép csinált nevét Cserligeti T. o. Tót. th. Toth Flóra. Akkor még Flóra volt és nem Jolán. – Talán itt a templom előtt is járt színlapot árulni a parasztoknak, a míg apja – a lila plaidben – édes mosolylyal leste a korcsma ajtajából.

Könyein át kiváncsian kereste meg az öreget. Signor Tóth – így nevezte apját, – részint ingerült, részben diadalmas tekinteteket pislantott szét maga körül. Általában ajkain feltünt az a keserű kifejezés, a mely mindannyiszor látható volt, ha már enni szeretett volna és még nem lehetett. Rövidre nyírott haja és vastag aranyláncza bizonyos polgári, megállapodott tisztességgel és jó móddal ruházták föl. Felesége, egy igen igénytelen öreg asszonyka, csendesen és komolyan sirdogált mellette. Az ura fedte, szólongatta és a menyasszony, bár nem hallotta, tudta, mit mond neki:

– No ugyan, még te sírsz! Kaczagnod kellene. A királyné, meg a te lányod…