Part 2

Csend lett: a farsang elmúlt, bőjt következett; a hó olvad szerte a völgyben. Igen sok házi tánczestét tartottak, hogy kipótolják az elmaradt és elrontott bálokat. Még mindig nagyon sokat beszélgettek a jogtanárról és a lányok sokkal melegebben bántak lovagjaikkal, mint rendesen. Ilona maga is kedvesebb és figyelmesebb volt azokhoz a katonatisztekhez és jogászokhoz, a kik az az apjánál egy-egy váll- vagy mellcsokrot rendeltek. És ezért mind többen jöttek, úgy, hogy délelőttjeit nem tölthette többé – a szokott kényelemben – kedves helyén. Estefelé járt le, a mikor ő eminencziája szokott jönni, sohasem üres kézzel. Mindég kényeztette, de most néha bosszantotta is. A főpap volt az egyetlen, a ki a kertész családján kívül, sejtette, talán tudta is a tanár halálának okát. Penitencziát is szabott Ilonára, egy hétig nem szabadott a hajában virágot viselnie. Hozott neki egy hosszú imádságot, latin nyelven, pergamenre irottat. Ezt be kellet a lánynak tanulnia, az érsek úr mindennap kikérdezte.

Egy napon azonban nem mondhatta föl a leczkét Ilona. Ő eminencziája nem jött el. Reggel mindhárman bementek az udvarba, hogy megkérleljék, ha haragszik. A főpap rendesen hajnalban szokott fölkelni, de most tíz óráig ágyban maradt. A szakács maga rettegés között ment be hozzá, hogy az étlapot elkérje tőle. De az érsek végképpen elaludt.

Most zúgtak még csak a harangok. Egy hétig, valameddig csak ki volt terítve. A palota legszebbik termében, mely valóságos trónterem volt, bársonyos és aranyos, – feküdt a fejedelem csudaszép szövetek között, ezüsttel és gyöngygyel áttört selyempárnákon Tisztelettel, félelemmel vették vala körül papok, szűz-nővérek, a nép, cselédek, gyermekek, mert mindenkit beengedtek most hozzá, legtitkosabb szobájába.

A kertészék a legszebb virágaikat mind idehozták és Ilona is gyakran feljött, hogy rendezkedjék és imádkozván, sírjon.

Egy teljes hétig ünnep volt a városban. Csupa gyászpompa minden, de semmi gyász, a főpap nagyszerűen, ünnepiesen, de finoman és derüsen ment ki a világból. Imádságok, virágok, régi selymek és igazcsipkék árjába öltöztették, míglen betették ezüst ágyába, tágas és világos márvány-kriptájába, a főtemplom alá.

Nagy ablakos, napsütéses széles hely volt ez, a hová a gyerekek is be mertek nézni. A temetésen nem sírt senki, a pénzért síró parasztasszonyokat a parokia udvarára bellebezték; a kántorok gyönyörűen énekeltek, egy idegen püspök gyönyörűen beszélt.

Az érsek szívét pedig kivevék a testéből és beletették egy arany amphorába, hogy elvigyék egy nemes kis tót faluba, a családi sírboltba. A ki hozzáférhetett az arany amphorához, az megcsókolta, Tündér Ilonának is odanyujtották, ajkával érintette, keservesen sírt, lelkéből, most érezte, hogy mily jó volt hozzá ő eminencziája, oktatta, beczézte, szidta, ajándékokkal halmozta el. A mosolygó arczú büszke nagyúr, a ki csak egy királyi herczeggel tartott barátságot, mindenkit tegezett, de senkivel sem volt intimus: neki atyai barátja méltóztatott lenni, még franczia diskurzusokra is tanította, megáldotta és – vagyonának egy nem jelentéktelen részét reáhagyta.

Mindenki meg volt lepődve, a mikor ő eminencziája végrendeletét kibontották. Magánvagyonának általános örököse egy liberális hírben álló unokaöcscse lett, az, a kit húsz esztendeje nem látott már, a kit nem bocsájtott színe elé, a mióta felnőtt. Az udvar a temetésre sem hívta meg és a mikor az mégis eljött, rossz bérkocsin utoljára baktatott a gyászmenet után.

Csaknem egy millió jutott Ilonának „kedvelt főkertészem kis leányának“, mert a testamentum régen tizenöt év előttről kelt. Megokolás, magyarázat semmi. A város foglalkozott azzal, hogy magyarázatokat költsön, de a kertész családba nem jutott el azokból egy szó sem, apa, anya és leány az elköltözöttet áldva, gyászruhába jártak és megelégedetten éltek a melegházban, a míg jött a tavasz és eljött: az új kérő.

V.

Az érsek öccse egy fölállítandó szobor érdekében – és a hagyaték dolgában – lent járt a városban. Igen ünnepelték, az akadémia fiatalsága szeretett volna fáklyásmenetet rendezni, de ő kérte, hagyják el mostan.

A lányokról kérdezősködött és ezek között Tündér Ilonáról. A leány körül támadt mithosz ebben az időben volt a legteljesebb. A kertész-legény, a ki a szegény jogtanár bukétáját a sárba taposta, már beszélt a szobaleányokkal és ezek az úrnőjükkel; világosság áradt szét a _kisasszony_-temetőben.

A szabadelvü költő elhatározta, hogy meglátogatja, megalázza és megbünteti a kegyetlen vidéki leányt.

Elment a melegházba, szívesen látták, Ilona kezet adott neki, ő megcsókolta a kezet gúnyosan, a leány pedig hagyta egész komolyan.

A költő mindjárt a tárgyra tért. Elébb azonban körülnézett.

A főkertész előtt kötő, dolgozott. Az öreg asszony állva, de igen sürgősen harisnyát kötött, nagy fehér harisnyát. Tündér Ilona a Hat Uderszky-lány regényét tartotta a kezében, mert még mindig nem olvasta át.

Egy cseppet se voltak meghatva ezek, csak kiváncsi tisztelettel néztek reá. A leány a nyakkendőjét nézte, egyikét ama híres nyakkendőknek, a melyekben annyi fantázia van. A gyászhoz képest fekete volt a nyakkendő, de milyen fekete! Selyem, babos és virágos.

Az anyóka tekintete a vendég kis és fehér kezein akadt meg, az öreg úr pedig azt vizsgálta: mért van az író nadrágja föltűrve, holott nincs egy csöpp sár sem.

Jól megnézegették, csaknem zavarba hozták. Össze kellett magát szedni, a hangja a mikor kezdte, mégis hamisan intonált.

– Eljöttem, hogy megnézzem magukat, a híres lányukat, a kiért, úgy hallom, agyonlövöldözik magukat a gavallérok, mintha verebek lennének!

A kertész közbevágott:

– Bolond beszéd urocskám, pesti beszéd! Az öreg megrázta kötényét, hogy a föld, a gaz lehulljon róla, mérges volt és mérgesen a dolga után ment. Kevés vártatva az asszony is utána tipegett, hátra-hátra nézve, hogy a bolondos idegen nem tesz-e valami kárt a leányukba? A szülők belevették magukat egy sűrű cserjésbe és onnan lesték a fiatalokat.

Egymásra néztek. A lány komolyan, kitanulhatatlanul. „Ez a gőgös asszonyok nézése!“ gondolta magában a férfi. Fürkészően, gúnyosan nézett reá, fájdalmat szeretett volna neki okozni, megalázni, megsérteni, megverni, mindenekelőtt pedig kihozni a sodrából, fölmelegíteni, megkönyeztetni.

Másodszor találkozott életében ilyen szívtelen – és bizonyára szellemtelen – görög szoborral, a kit összetörni lett volna kedve. Ő maga is hideg, öntudatos teremtés volt, a kinek nem volt temperamentuma, nem voltak vágyai és éppen azért örökösen forró vágyakkal kérkedett, mindig tüzes temperamentumát állította az előtérbe. Abból állott a mulatsága, hogy asszonyokat és leányokat, nagyobb, kisebb csoportokban elbolondított, lehetőleg gyorsan, halálra kergetve magát és a halálos veszedelem közelébe sodorva azokat.

A forró levegőjü Budapesten, holott oly gyorsan kinyílnak és olyan dúsan, pompásan virágoznak a lányok, holott annyi mód van a szerelem példáit színről-színre látni és a hol a férfiak alig tesznek egyebet, mint kínos-keserves verejtékezéssel pénzt keresnek, hogy módjuk legyen szépen, kényelmesen, nagyon és sokat szeretni: a szép hangu, formás külsejü költő igen szerencsés volt. Azaz inkább, szerencsés lehetett volna, ha az utolsó pillanatokban, a mikor a szerencse teljesen átadta volna neki magát, el nem ügyetlenkedte volna a dolgot, vagy el nem szökött volna előle.

– Úr a nagypapája, nevezzen engem egyszerűen Viktornak? – szólt rá a költő Tündér Ilonára, a mikor ez leurazta és megkérdezte tőle, hogy mi ujság Pesten?

A leány beleegyezett, a férfi leült lábai elé, a leánder kádjára és kérdé:

– Hát van, a mi magát érdekli a világon? Mi az?

Ilona egy pillanatig gondolkozott:

– Igaz, mindig nagyon elfáradok Pesten, beteg leszek, a sok járkálástól megfájdul a lábam, elrontom a gyomromat; boldog vagyok, ha itthon vagyok!

– Maga alszik! – szólt a férfi csendesen, majd nagy titkolódzva hozzátette:

– Föl kell ébreszteni.

Fölállott, megtalálta a hangját, egyszerre elemében volt:

– Álomtündér, keljen föl és menjen, én mondom, én parancsolom!

Ilona a szemébe nevetett:

– Én ébren vagyok, maga álmodik!

„Oh“ gondolta magában az érsek öcscse „ez a lány teljes tökéletesen műveletlen.“ Nemhogy lekötni, de még csak megfogni sem tudta sehogyan. Tekintete lesiklott selymes arczáról és a mikor elburkoltan tüzes, szerelmes, titokzatos dolgokat beszélt neki, lénye oly érintetlen, változatlan maradt, valamint a liliomé, melyhez – valamely szegény férfi – szónoklatot tart és ditirambust mond – az illatról. Kedve lett volna abban hagyni az egészet és elmenni a kaszinóba, a hol a férfiak hízelegnek neki, mert az úr ama Azrák törzséből való volt, a kik inkább meghalnak, minthogy szeressenek. És ha a lányok – a genie is tudatlan, a romlott is jó közöttük – ha a lányok tüntetéssel szerették, ha tettetett diskrécziója daczára az asszonyokkal való fél-viszonyainak híre ment a férfiak között és ha ezeknek a tekintetéből látta, hogy ő milyen kemény és szerencsés legény: büszke volt, boldognak és kielégítettnek érezte magát. És a mikor reggelente ránézett a kabátjára tűzött friss virágra – a mely az idényhez válogatott, de mindig fehér volt – valami sajátos, izgatott, édes érzés kelt benne, hasonlatos a száz szirmu szerelem valamelyik korcs szirmához; valóságos érzés, lelkes és fantáziás, – önszerelem.

– Nem olvasott maga tőlem soha semmit? kérdezte az író, miután látta, hogy Ilona a hosszabb csend alatt bele-beletekintget a Jósika regényébe.

– Lehet, hogy olvastam, de én nem nézem a könyvek czímét, hogy ki irta. Talán olvastam, az érsek úr hozott egyszer egy könyvet…

A lila szemek most harmatozni kezdtek. A leány nem tudott ő eminencziájáról beszélni, vagy csak gondolkozni is róla, hogy egy-egy kicsit el ne sírja magát.

„Soha ilyen gyönyörű képet nem láttam még! Szeretném – a szobám falára!“ gondolta magában a költő és mohón nyúlt a kép után, most már azt hitte, van eszköze hozzá: a közös emlék, a közös jóttevő.

– Mi kettőnket szeretett csak. Együtt voltunk az ő szivében. Azt akarta, hogy szeressük egymást. Isten tudja, mit akart velünk!

Hízelegve, ábrándosan szólott, a lány szemöldjei megrezdűltek a hangjától, vagy a sírástól.

„Ah, elevenedik, ébred, most még szebb!“ gondolta magában a férfi. „Nem képnek, de feleségnek is elvállalnám, ez az első, a kit elvállalnék!“ fűzte tovább és a míg Ilona fejét elfordította, hogy szabadon könyezhessen, a míg a lány alakjának bűbájos kígyóvonalait nézte: a szíve feldobogott:

„Nekem volna a legszebb feleségem a világon. Ez egy pointe, a melynél meg lehetne állapodni. Küldetésem egyik része ezzel be volna fejezve. Vigyázni kellene rá, annyi bizonyos, egy ilyen álom, ha megelevenedik… Valaki megölte magát miatta; szegény, bolond, vén diák! Leány, leány! De ebben van valami, a mit még nem láttam, egy égi önzés, a milyen a csillagokban lehet…“

Bolondokat beszélt magában össze-vissza és ezekből egyet-mást talán ki is mondott volna, ha a kertész nem köhécsel erősen és az anyóka nem hívja, hogy győjjön és nézzen meg különös formáju kelkáposzta-fejeket és kalarábékat.

– Olyan nincs Pesten; kár, hogy ő eminencziája nem láthatja.

Türelmetlenkedett, valami lényegest mondani akart, de föltünő gorombaság nélkül nem lehetett tovább a lánynyal. Esteledett is; a kertészlegények már a falhoz támasztották a gereblyéket. A szerszámok hosszú árnyékaitól vajjon nem féltek-e a bóbiskoló virágok? Mert igen sok olyan növény volt a kertben, mely oly korán elszundít, mint a gyerek; puha, gyöngéd virágok, nyitott ajkkal alvók, kemények, férfiasak, a kik szájukat erősen összefogják és nem is lélekzenek.

Este van; halk zengés áradt el az üvegteremben. Lábujjhegyen jártak, halkan beszélgettek. A macskákat felköltötték, hogy menjenek be a házba, ha aludni akarnak.

– Gyerünk! szólt az öreg.

Az öreg asszony egy nagy vörös rózsát levágott és a férfi kezébe adta. De nem hívta meg, hogy győjjön el máskor is. A leány is álmosan adta a kezét, de úgy, hogy a férfi megcsókolhassa.

– Nem! szólt tréfás daczczal a költő és fölhasználva az alkalmat, a míg a kertészpár egy ravasz, magát megfagyottnak állító verebet búvóhelyéből kiparancsolt, addig, a mig az öregek a verebet szidták és elnevezték mindennek, csak jónak nem, – erősen megszorította a leány kezét és erős gőgös hangon suttogta:

– Nem; a kezét nem, az ajkát akarom megcsókolni. És meg fogom; értse meg, meg fogom. Nem lopva, nem erőszakkal, maga fogja nyújtani, hízelgő szóval, nedves lesz a szeme!

Soha idegen ember nem csókolta meg és lelkében úgy élt a férfiaknak adott vagy azoktól kapott csók fogalma, mint egy rossz, sőt kómikus szokásé. Még halványan, sejtelemképpen sem élt benne az a kultusz, a melylyel fiatal leányok – a csókot – nagy áradozással és tudattalan kábultsággal körülveszik – a míg ajkuk érintetlen. Nem volt benne meg a lányok vágya, hű lenni ahhoz, a kit még nem is ismernek és megőrizni arczuk szüzességét, egynek, az elsőnek, a kinek majd mondani lehessen: engem te előtted nem csókolt meg senki!

Az embereknek jobb időkből, régi-régi időkből való szép szokása, nyilván az angyaloktól tanult erkölcse a csók, az, a melyet neki megigért a férfi, megütötte és megalázta, mint a hogy megüt egy urat az igért verés. A torka összeszorult, a kezét visszavonta, piros szín áradt el kemény homlokán:

– Megálljon! – mondá, alig tudva lélegzeni is. És ebben a pillanatban született meg szívében az első asszonyos érzés: kegyetlenkedni egy férfiúval, elbolondítani, megalázni, meghurczolni, ha kell, kaczérsággal.

A költő másnap elutazott, de hamar visszajött és azonnal jelentkezett. Mint jóismerős, mint rokon kopogtatott, elhozta a munkáit, az öregeknek ajándékot hozott, apró japáni virágcserepeket, ezüst öntöző kannát, sok kedves csecsebecsét vásárolt Ilonának. Az öregek elég szívesen látták, a leányon azonban ismét csak nem lehetett látni, mit gondol. Örült a holmiknak, rakosgatta, játszott velük, de igen hamarosan elszökött a vendég elől és nem lehetett megtalálni. És ezután alig lehetett egy-egy pillanatra egyedül találni. Ilyenkor pedig még kevésbbé beszélhetett vele mint máskor, a férfi minden kérdésére, minden megjegyzésére azt mondta:

– Nem tudom!

– Szeret-e már egy kicsinyt?

– Nem tudom.

– Gyűlöl-e még?

– Nem tudom.

– Lehet-e reményem?

– Nem tudom.

– Mik a tervei a jövőre nézve? Akar-e ünnepelt, első és boldog asszonya lenni a világnak? Vagy el akar itt hervadni az ostoba azalékkal?

– Nem tudom!

Összeszorított ajakkal mondta; komolyan, néha türelmetlenül, egyszer-egyszer mosolyogva, sőt némi kis kaczérsággal.

„Csak több regényt olvasott volna; az a baj, hogy alig olvasott egy-kettőt!“ gondolta magában az immár nagyon vagyonos költő és elhatározta magában, hogy majd visszaadja a leánynak a kölcsönt, ha már egyszer a felesége lesz. Ettől a momentumtól azonban távolabb volt, mint valaha, sőt sürgős és nagy veszedelem támadt arra nézve, hogy Tündér Ilonát elveszik közvetetlenül az orra előtt. A mint híre ment, hogy nagyban és komolyan udvarol a kertészleánynak, a tóparti melegházat egyszerre udvarlók serege lepte el, az öreg kertész nagy bosszúságára és a mamuska igaz örömére, a ki lánya mellett, a míg mozdulatlanul trónolt a leanderek között, mosolyogva, némán, állva, kötötte a fehér harisnyákat.

VI.

Igazi szerelmes jelentkezett. A harmadik kérő, a betyár. Talán a legszebb barna férfi, a ki a fekete magyar földön termett. Mindig tüzes, mindig ingerült, minden perczben hajlandó valakit agyonütni, vagy magát agyonüttetni egy nagylelkü fellobbanásában. Kalandos természet, mint Dumas pére valamelyik legjobbik lovagja, a ki apai örökét részint herczegek barátnéival, világra szóló szépségü primadonnákkal, részint ragyás csapláros-lányokkal mulatta el. Tartozott mindenkinek, de dúsgazdag anyjától nem kért és nem is fogadott el egy krajczárt sem, inkább beállott czirkuszba lovásznak és a mikor innen kitették a szűrét, elment egykori öregbéreséhez, parasztruhát öltött, annak rendje és módja szerint vágta a rendet és ha lovat venni bement a vásárra, nem ismerte meg az úri barátjait. És hogy teljesen paraszterkölcsök szerint éljen, búcsúk alkalmával verekedett, börtönben is ült, sőt a végén elvett egy czitromképü, csitrihaju parasztlányt. Szegény asszony elhalt mellőle épp abban az időben, a mikor nagyságos asszony lehetett volna, a mikor az ura bronzszínü nyakába örökség útján megint egy óriási vagyon akadt.

A betyár – mert így hívták ezt az igazi nagyurat – minden teketória nélkül el akarta vinni Tündér Ilonát. Az öregeknek szólt, miután a leánynyal egyszer-kétszer beszélt:

– Adják ide. Soha egy korty bort nem iszom, ha ideadják. Kártyához nem nyúlok. Adják nekem, ha nem adják, elraboltatom!

Félni lehetett tőle, hogy meg is valósítja fenyegetését. Éjszakánként, régi parasztpajtásaival a kert körül czirkált. Egy holdas estén be is mászott az udvarba, a hol Tündér Ilona egymagában sétált, mert most, hogy a tavasz egészen kinyílt, nem tudott az öregekkel egy időben lefeküdni.

A lány nem ijedt meg tőle. Rászólt a komondorokra, hogy le ne húzzák az éjjeli vendéget.

– Itt vagyok! szólt a betyár. Jösz-e velem?

– Nem!

– Miért nem!

– Mert nem szeretlek!

A férfi megfogta a leánynak mind a két kezét:

– Meghalsz akkor itten.

Ilona sikoltani akart, de nem tudott. A kutyák pedig ostoba észszel alighanem szerelmi idillre gondoltak és diszkréten hátravonultak.

Mélységes, édes és borzalmas csend.

– Te is meghalsz, én is! szólt a betyár úr újra és eleresztette a Tündér Ilona holthideg kezeit. Az ott állott előtte, a holdfényben, félig nyitott szemekkel. Az arcza, a nyitott melle oly fehér, egészen egy szín fehér selyem éjjeli köntösével. Nem mozdult, nem élt.

– Mért nem szeretsz! mondd, suttogta gyűlöletteljes és kérlelő szóval a férfi.

– Mert nem tudok szeretni! mondta lassan, tagolva, feltörő könyek közepette a leány.

A betyár megrendült, csaknem arczára bukott. Aztán összeszedte magát és elment arra, a merről jött. Ment, ment és újra nekivágott még az éjjel a bor és szerelem tengerének.

VII.

– Férjhez fogok menni! mondta Tündér Ilona másnap az ebédnél.

Az éjjeli kalandról nem szólt senkinek. Édes anyja és a költő mégis megérezték, hogy történt vele valami és két napon át gyanakodva figyelték. Az öreg asszony nem állhatta és úgy négy óra felé hajnalban, a mikor rendszerint mind a ketten föl szoktak ébredni és egy kicsinyt beszélgetni, megkérdezte:

– Valami bajod van? Férjhez akarsz menni? Talán már választottál is?

– Semmi bajom, de férjhez menni csak kell. Mindenki férjhez megy és a vén lány irtóztató. Csak tudnék választani. A kihez elmennék szívesen, ahhoz nem mehetek! – Mélyen fölsóhajtott.

– Miért? ki az? Csak nem a király fia?

– Kint fekszik a kisasszony-temetőben.

Kevés vártatva azonban fölnevetett. A katonatiszt jutott egy pillanatra az eszébe és hogy ehhez el lehetne menni. Mulatságos, mókás, kómikus ember, nevetni lehetne rajta nagyokat. Színház otthon és a katonabanda minden héten egyszer az ő ablakai alatt játszsza a térzenét.

Majd az jutott eszébe, hogy megvalósítja régi tervét, utazni megy, nyakába veszi az országot, sőt Bécsbe és Gráczba is elmegy – férjet keresni. Mulattatta az ötlet, hogy maga jár a legény után és addig jár, addig keres, a míg találkozik valakivel, a kit ő fog megszólítani; ugyan kérem, legyen szíves, ha van egy kis ideje, vegyen el engem!

Nem felelt többé az anyja szólongatásaira, úgy cselekedett, mintha aludnék, pedig éppen csak annyi álom volt rajta, a mennyi megihlette, hogy élénken, lágyan és sebesen folynak lelke képei.

A férjét kereste a férfiak roppant sokaságában, mezitláb, de díszes kalapban járva az utczákon, a szalonokban. A kérői utána, mint egy csomó csahos kutya, egyik apró udvarlójának, a tisztnek két rattlere is ott ugrált-bugrált közöttök. Mindenféle emberekkel megállott beszélgetni, magas katonatisztekkel, kerti napszámosokkal, kopogtatott a czisztercziták klastromjának kis kapuján, az öreg prior nyitotta ki és attól hirtelenében megkérdezte:

– Főur nem látta az uramat?

Álmában ahogy keresgélt, keresgélt, egyszerre előkerült a betyár, derékon fogta és azt mondta: itt vagyok, én vagyok! Azzal felhajintotta egy nagy szénásszekérre, a melybe egészen a szeméig belesüppedt. Szédítően illatos friss széna volt, de a szekérnek nem volt feneke és ő megint csak az utczán volt az ismerős férfiak közepette, a kik nagyon nevettek, a míg meg nem pillantották, hogy ime, a bástya felől gyors ügetésben jön a meghalt jogtanár. Szegény Barcza mint közeledik feléjök, vetkeződni kezd, lehányja magáról a testét, csontváz lesz és karjait kinyujtja feléje.

Ilona elpityeredett, de már az első könyek megszelidítették a rémlátományokat és hajnali félálma egyszerre nagyon édes lett. Tengerparton sétált – de ez a tenger inkább egy óriási metszett tükörüveg volt – és a mint sétált az aranyporondon, egy fiatal emberrel találkozott, a kinek czipője nem volt szintén, de kalapja sem. Olyan szép volt férfinak, mint a milyen szép ő lánynak.

– Mi ketten összeillenénk! mondta a fiatal ember röviden.

– Ugy találja? Én is úgy gondolom.

– Járkáljunk mi igy mindig, hogy lássanak az emberek és az égben lakó holdvilágok és egyéb csillagok. Legyünk férj és feleség és ezért esküdjünk is meg egymással; az erdőben lakik egy remete, az összead.

– Oh kérem, az érsek nekem igen jó emberem, csaknem atyám.

– De az meghalt.

– Az igaz. De a gyűrűje itt van az ujjamon és én azt neked adom.

Ilona kinyitotta a szemeit: ő eminencziája gyűrűje szorította az ujjacskáját, a mely az utóbbi időben teltebb lett, igen erősbödött… Azonban megint behunyta szemét, hogy tovább sétáljon a furcsa ruháju fiatal emberrel.

Most még éberebben álmodott, mint az imént. A tengerparti ember alakja még világosabb lett, _hasonlított egy igen erőteljes leányhoz_, vagy egy igen kifejlődött fiuhoz, a kinek sötétbarna arcza, de szőke haja és kék szeme van. Kézen fogva mentek, helyesebben lebegtek a tengerparton szorosan a víz mellett, néha a vizen is, de csak lábuk ujja hegyével érintették a puha hullámokat. (Ezt meg fogom próbálni a tavon, idehaza! gondolta magában Tündér Ilona.)

Nem igen beszélgettek, nézték egymást. „No, – mondta egyszerre a tengerparti férfi – mi ugyan egymáshoz valók vagyunk, nem vagyunk csókosok, nem is jó az, nem is kell az, bűnnek és fájdalomnak fogantatása, jobb menni, menni, menni…“

Mind mentek az idők és a távolság végtelenjéig, oly hosszan, és olyan sebesen, hogy a langyos, de friss szél, a mit alakjuk fölkeltett, csaknem elaltatta, igazi álomba borította a leányt.

Az öreg asszony azonban kinyitotta a hálószoba ablakát, hogy bevegye a mezei virágokat, a melyeket Mária havában két kispap szedett neki. A virágok lassan lefeküdtek Ilona lábaihoz, de a májusi reggel minden szemérem nélkül mohón és szerelmesen lopódzott hozzá és álölelte szűz alakját. Ilona meg izgatottan és kéjelmetlenül takarta be magát takarójába és csukott szemmel látta mint tesz-vesz anyja, mint sugdos magában. Látta a fölszalagozott, de már hervadó májfát is, a melyet ablaka elé állítottak a kertészlegények, a fa szent napján még. A tengerparti legénynyel pedig még mind mentek, sőt a legény fogadkozása ellenére hozzá-hozzányúlt, átfogta derekát. A lány megborzadt.

– Csukjátok be az ablakot, fázom! szólt, majd felült és reggelit kért. Megreggelizett és folytatni akarta álmadozásait tovább, de hiába erőltette, nem látott többé semmit és közönséges gondolatoknál egyéb nem jutott az eszébe. Vikszolt pallót kivánt magának, ha férjhez megy. Nagy politurozott bútorokat, a melyekbe megláthassa ki-ki magát, oly fényes és tiszta legyen, mint a tükör. Temérdek ruhát, sok kocsit, ezüst-szerszámos fekete lovakat. Az emeletes nagy kőházon vaskapu, mindig zárva. A sok pénzét odaadja az urának, nem, a szüleinek, azoknak sem, senkinek sem. Beleteszi egy nagy aczélládába és nem ád belőle, legfölebb csak szegény úri leányoknak, hogy ne járjanak tarka, czifra szegény ruhában, mint a hogy a mesteremberlányok.

VIII.