Part 1

Note: Images of the original pages are available through the Google Books Library Project. See https://books.google.com/books?id=ZZ09AAAAYAAJ

Tündér Ilona

Elbeszélés

Irta

Bródy Sándor

Budapesten, 1898

Singer és Wolfner kiadása.

Hungaria könyvnyomda Budapest, váczi-körut 34.

Mikszáth Kálmán mondotta nekem egyszer:

– A kilencz éves fiú-gyerekben már készen van az író. Ebben a korban már mindent megfigyeltünk, amit csak érdemes…

Nagyon sokat gondolkodtam e bölcs és érdekes mondáson, amely nekem különben is kapóra jön. Ime, a kiadóim most két elbeszélésemet nyomtatják le, a melyekhez igen-igen kis fiú koromban szereztem az impressziókat. Húsz esztendő előtti tárgyak… milyen volt az ég, a lány, a kert, a fa húsz esztendő előtt? Nem is tudtam, hogy tudom e meséket, nem is emlékeztem, hogy emlékezem. Kilencz éves se voltam, amikor elhangzott az utolsó akkordjuk, akik szerepeltek benne és életben maradtak, talán azok is elfeledték a mesék részleteit. A kis gyerek azonban jól megnézte és ugyancsak meghallgatta, amit belőlük láthatott és hallhatott. Kár, hogy nem volt írói készsége és nem jegyzett le legalább egy-két külsőséget. Lehet különben, hogy volt mindezekről jegyzet is valamely szépírás-irka hátán, de eltüzeltem sok más egyéb papirossal együtt, egyikén ama hosszú, hideg napoknak, amelyekkel tele van mindazoknak az élete, aki író akar lenni.

Se jegyzetem, se dokumentumom, becsületszóra mondom el mindakét elbeszélést, amelyeknek a gyerekkor tündér-egében fogantak meg a gyökérszálai. És ezért nem haragszom, ha mesének olvassák mindakettőt, nekem azért örökké izgató, igaz történetek maradnak.

És ezért küldöm a szépen lenyomtatott novellákat Mikszáth Kálmánnak, nem az írónak, akit mindnyájan csudálunk és – nemes – irigységgel szeretünk, hanem az élőszó nagymesterének. A vacsorázó bölcsnek dedikálom e könyvecskét, annak, ki sok földi és földfeletti dologban kinyitja a szemünket, a magyar társadalom összekuszált szálait kibontogatja előttünk – privátórán – és a legnagyobb mélységekbe bevilágít – egy anekdotával. Tanítja a tanítókat, és megvigasztal, ha ránk jön a kétség órája – egyike ama sok hideg óráknak, amelyekkel tele van az élete valamennyi kilencz éves fiúnak, aki végre író lett.

Csak bátran előre fázós, félő novellák, habtestü Tündér Ilona, tűzágyon vetett Nász… kilencz éves korban már megfigyelt és átérzett történetek. Keressétek föl a leányokat és a lányoslelkü asszonyokat, de kerüljétek a fiatal férfiakat, akik kezébe ez a könyvecske nem való, mivel hitetlenek és mindég csak goromba igazságokkal bajlódnának… Menjetek felnőtt hölgyeknek való szerelmes mesék és vigyétek meg Mikszáth Kálmánnak mély hálámat, tisztelettel vegyes, soha el nem muló szeretetem.

1897, októberében.

_B. S._

Tündér Ilona.

I.

Tündér Ilona ült az üvegházban és regényt olvasott; a Jósika Miklós _Hat Uderszky lányá_-t. Többször föltekintett a könyvből és barátságosan nézett a mosolygó narancsfák, és sárga czitrombokrok felé.

Deczember volt és hogy a délinövényeket megcsalják, ugyancsak fűtöttek az érseki melegház kemenczéiben. A narancsok izzadtak, rózsaszín és vérvörös azaléák – egy egész bálra való – mohón és pompásan, teljesen kitárták szirmaikat, a kaméliák is lassan, illedelmesen, mintha pihegtek volna.

Tündér Ilona tejfehér arczára is rálehelődött valami halvány, igen halvány égő szín, az alacsony homloka maradt csak síma, tiszta és kemény, mint a frissen fejtett márvány.

A ruhája is mintha márványból lett volna faragva; szabályos ránczok, kemény szögletek, a legpedánsabb gömbölyü vonalak mindenütt, az egész fehér perkálon, mely mindig vadonat újnak látszott, valahányszor fölvette. A nyakán széles hermelin boa, igazi, a néhai érsek házipalástjáról fejtették le; kapta ajándékba. A boának arany csőre és arany farka volt és ezekre reácsavarodott a Tündér Ilona haja. Mert még nem volt megfésűlve. A mi nem jelentett rendetlenséget, mivel a haja is szabályos volt egészen. Tiszta fekete, gyűrüs és hullámzó, de nem kondor. Végigáradt a vállán és lehullott az ölébe.

Tündér Ilona vigyázott a kertészlegényekre, hogy ne lopjanak. Hat éves kora óta mindig ezt cselekedte déltől estéig. És déltől estéig megszokta ezt az üvegházi atmoszférát, a mely csak angyaloknak és palócparasztoknak nem veszedelmes. Még aludni is tudott, hozta a kis párnáját, rátette egy pálma kádjára. Uzsonnára az apja, a főkertész, ananászt, vagy télen érett őszibaraczkot hozott neki. Dugott helyen volt egy datolyapálma, a gyümölcse félig megérett, néha azt vacsorálta. Friss tejet ivott rá, a mit a rikító színü igen széleshátú tehenek hoztak haza az érseki mezőről. Vagy lépes mézet szopogatott abból a termésből, a melyet a melegvizi méhek gyüjtöttek.

Természetes melegvizek terültek el az üvegház körül. Átlátszó, zöld vizek, a melyek télen, nyáron friss és illatos gőzzel párázták be a környéket. Ezekben nőtt a fehér tavirózsa, a nymphea termalis, a mely igen haragszik a méhekre, de a melyet a méhek mégis igen szeretnek. Ez volt az Ilona kedves virága is, tíz éves kora óta mindennap tűzött egy tavirózsa bimbót a hajába. Ő maga lefeküdt a vízparton és amig arcza félig a vízben volt, kinyújtotta a kezét és laszakította a virágot. Csaknem mindig akkor történt ez, a mikor reggeli misére harangoztak a város tizenhét templomában és a kisasszony-temető kápolnájában. (A régi temető, a melyben turbános török sírokat lehetett látni még, tőszomszédja volt az érseki kertnek.)

A rendes, nagyon színes és igen szagos virágokhoz nem nyúlt Ilona. De az apja elhozta neki mind, mind, a mely már egészen kinyilott, nem volt bukétába való. Az ölébe hányta, a kezére szórta, koszorúba kötötte, a fejére tette, a lábait is beborította. Estefelé, a mikor gyertyát kellett gyujtani, ki sem látszott belőle. Akkor odament hozzá az öreg Tündér és az öreg Tündérné, két kicsiny, kedves, ősz tót ember, az apja meg az anyja. Minden este mind a kettő megcsókolta a kezét, mielőtt aludni vitték volna. Az öreg tótul beszélt vele, a mit Ilona nem értett. Ezen nevettek, a kertész mindig igen víg volt. Annál szomorúbb az asszonyka, egyre sóhajtozott:

– Ki az, a ki téged elvesz, hol van, a ki méltó párod lenne? Még egy katonatisztnek se adlak, senkinek se adlak?

– Az érsek úr ő eminenciája fogja téged megesketni! Jegyezte meg erre az apa kenetesen, titkolódzva és dicsekedve.

És valóban az érsek őket igen szerette, minden estefelé kigyalogolt a messzi rezidencziából. Még a nagy deczemberi hidegekben is, a mikor az öreg kanonokoknak oly nehezükre esett a szomszédos székesegyházba járni. Roppant hideg volt a völgyi városban, a megfagyott hóban a piaczra és a boltokba vivő utakon kívül sehol semmi nyom. Az érseki kert felé, – a melybe idegeneknek tilos volt a bejárás, – szinte nőies nyoma két finom lakkczipőnek. Az öreg érsek gyertya-gyujtás előtt ott volt a melegházban. Szép szikár alakja, bizony hajlott már egy kicsinyt, friss kicsiny arcza, – a haj hófehér már rajta, – egy kissé megzavarta a növényeket a melyek, esteledvén, szundítani kezdtek. Kivévén a kaczér és korhely virágokat, az éjjel nyitókat.

Ő eminencziája vagy kétszer végigsétált a melegházban, megnézte, küldhet-e holnap ajándékba déligyümölcsöt, ért-e ananász vagy eper, megszagolgatott, megsímogatott egy-egy szerényebb virágot, leszakított két bimbót, egyiket a bréviáriumába tette, a másikat meg odavitte Tündér Ilonának. Az öregek már akkor ott állottak a lány mellett, mint éppen ma is. A főpap kétszer kezet csókoltatott magának a leánynyal, megsímogatta és megnézte mit olvas:

– Szép-e? kérdezte kedves és bánatos mosolylyal. (Ettől a mosolytól féltek a miniszterek is.)

Szűzi vállain egyet vont a leány:

– Nem is tudom, olvasom. Nagyon regényes. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem volt így. Szép a nyelvezete.

– És szereted-e benne a szerelmes lovagot?

– Nagyon kiállhatatlan. A többi férfiak is mind, mintha meg lennének bolondulva.

A főpap halkal elnevette magát, aztán odafordult kertészéhez, a kinek már több rendjele volt a királytól, de a kit ő eminencziája még mindig kertészinasnak nézett. Harmincz esztendővel ezelőtt hozta le magával Tótországból. Ugy beszélt hozzá, hogy nem is nézett rá:

– Adjátok férjhez a lányotokat, elkezd tettetni. Szebb lenne, ha mindig így maradhatna. Tavaszra majd megesketem, de a tavasz rossz az öregeknek. Akkor már én, lehet, fekszem a nagy templom alatt. A ki utánam következik, bizonyos, hogy roszszívü, gőgös és világias lesz. Siessetek.

Esteledett, de holdvilág volt és nagy világosság. Az érsek kivette piros selyem zsebkendőjét és abból egy gyűrűt, jegygyűrű formájút, de belül igen apró brillántok voltak benne:

– Ez a tied lányom. Add annak, a kit majd nagyon, de nagyon szeretsz. Másnak ne add. Nem adod-e?

– Nem én! felelte a leány egyszerűen, míg a kertészpár szapora könyeket hullatott.

– Esküdj meg erre a gyűrűre! folytatá félig tréfásan, félig komolyan a főpap.

– Esküszöm! szólt a leány, majd komolyan hozzátette: És ha senkit, ha senkit se szeretnék?

Összeránczolta homlokát – mert bizony nem volt az ránczos – az érsek, meg is dorgálta a kaméliaarczu, de márványszívü leányt. De hamar megbékélt és a gyűrűt a Tündér Ilona ujjára húzva, mondá:

– És mondd meg annak, hogy én adtam.

A gyűrűnek nem lehetett valami igen nagy értéke, de a főkertész már igen szép vagyont gyűjtött az érsek jóvoltából. A leggazdagabb volt az összes uradalmi tisztek között, rakásra szerezte az ékszereket a leánya számára. Ennek a kedvéért vetette le megszokott szláv nevét is, a mely hasonlított az újhoz, a fölvetthez.

Tündér Ilonának itt nagy híre lett, annál nagyobb, mennél kevesebben látták. Mert sohasem járkált a városban; a melegvíztől az üvegházig, a fürdőig, vagy az apáczák templomáig tudta jól az utat. Egyszer volt a vásáron is, egyébként nem ismerte a helyet, a hol lakott és nem is volt kiváncsi a lapos kövekkel kirakott utczákra és terekre, a hol jogászok, tisztek és más fiatal emberek kísérgettek fiatal hölgyeket, vagy egymással sétáltak és Tündér Ilonáról sokat beszélgettek.

II.

Menyasszonyi bokrétát rendelni Barcza jogtanár – a római jog tanára az érseki lyceumon – elment a főkertészhez. A város kiválóbb urainak nagy alkalmatosságra, kegyesen, szivességből – és igen nagy árért – az öreg kertész szolgált bukétával s sírkoszorúkkal. Instálni kellett egy kicsinyt, az udvarból engedély-írást hozni és lehetőleg jóval az alkalom előtt megrendelni.

Barcza az esküvő előtt egy héttel jelentkezett, maga jött, hogy izléses legyen a bokréta, de titokban, maga előtt is alig vallva meg, súgva pusztán, arra is gondolt, hogy hát ha a hires Tündér Ilonát megláthatná? Pedig szerette a menyasszonyát, tiz év óta járt avval jegyben, sőt csak azért lett belőle ember, hogy annak a kezét megnyerhesse. Unhatta ő is a jogtudományt, de tanár lett belőle, hogy egy kövérkés – és bizony egy kissé vörös – kéz és a gömbölyü, nevetős és izgatott, kedves alak is vele, az övé lehessen.

Halvány, feketeszakállas, magas férfi volt, a kit a tanítványai mind ki nem állhattak, mert elkurizálta előlük a kedveseiket.

A tanár Tündér Ilonával találkozott. A lány vigyázott a kertészlegényekre, olvasott és a mikor meghallotta lépteit, föltekintett reá hideg lila szemeivel. Mint egy tárgyat úgy nézte meg.

A jogtanár zavartan köszönt s a leány elmosolyodott:

– Mi tetszik? kérdezte hideg hangon.

– Egy bukéta.

– Igen. Olvastam a helyilapban… kedves menyasszonyának. Az apám lent van a karfiol-ágyaknál; tessék hozzája menni.

A tanár nem mozdult. Ilona tovább olvasta a Hat Uderszky-leányt.

– Azt akarja, hogy fölvegyem a rendelést? – mondá, a mikor látta, hogy a tanár nem tudja magát mire határozni és ott áll, mint egy ágas.

– Semmit sem akarok, csak kérek tanácsot. Milyen bokrétát csináltassak?

– A menyasszonya milyent szeretne?

– A milyent én.

– És a tanár úr?

– A milyen Ilona nagysámnak tetszik!

A leány csudálkozva nézett a tanárra, az meg valósággal meg volt ijedve magán. Egészen kijött a formájából, be sem mutatta magát, remegett, mint egy tandíjt nem-fizető diák a nagyságos és főtisztelendő főigazgató előtt. És mást beszélt, mint a mit akart, ime, életre-halálra kurizált valakinek, a kit először látott életében és abból az alkalomból, hogy nászbokrétát rendelt a menyasszonyának.

Tündér Ilona biggyesztett egyet ajkain, a melyeknek oly finom rajzuk volt, mint némely ritka, exotikus csigának. A megvetésnek valami tört hangját hallatta, a melyet némely elbizakodott és impertinens írók ebben a közönséges és koldus betüben szoktak kifejezni, hogy „_a_.“ És csak azután felelt:

– Az én ízlésem az, a mi az apámé! Tíz forinttól száz forintig lehet kapni. A száz forintos persze szebb. Tessék választani, tanár úr!

Tündér Ilona bólintott a nimpheás fejével és tovább olvasott. Nem nézett föl a tanár hebegő köszönésére sem és nem nézett utána, a mint az elment arra, a merre jött.

A jogtanár fájó fejjel támolygott ki az üvegházból és igen kevés öntudattal ment végig a meleg vizek partján, le a hóba ágyazott kis városba. Mint egy kiállhatatlan szagú, rikító és hosszu, hosszu száru hinárvirág, úgy ütődött az orrába, ütögötte a fejét, hálózta be lábait, húzódott utána az a „Sok szerencsét, tanár úr!“

Már ágyban feküdt a „szerencse“, a mikor a városba érkezett. Szerencséje, – menyasszonya feküdt ágyban, sokat dolgozott, kimerült, nem is volt valami jól, de semmi komoly baj. Voltaképpen egy kis láza volt attól, mert az utolsó hét nagyon lassan mult.

A tanár el akart menni, hogy illedelmes legyen, de a menyasszonya ki kiabált.

– Te vagy itt, gyere be! Beszélgetni akarok.

Az anya mosolyogva protestált és megigértette a vőlegénynyel, hogy elfordulva beszélget.

– Fogjátok meg a kezem, rosszul vagyok, mondá a menyasszony. Az anyja megfogta.

– Nem te, ő!

A férfi megfogta.

– Oh, egyszerre jobban érzem magamat! szólt a menyasszony, a benső forróságtól rekedtes hangon.

– Már nem szeretem! szólt magában, megborzongva a férfi.

Az anya boldogan nézte őket és hallgatta, a mint leánya udvarol, pöröl, szenvedélyes vallomásokat tesz, féltékenykedik, kergetődzik a szerencse arany-amorettjeivel, óriási paneaukat fest a boldogságról, templomot, termet, kis hálószobát, eget, földet, mindent benépesít. És tekintetével átkulcsolja vőlegénye nyakát, térdeit és megcsókolja vőlegénye kezét, a mikor úgy hiszi, hogy anyja nem vigyáz rájuk.

A vőlegény mosolyogva hallgatja beszédét, de lelkében csudálkozva és megrendülve fordul egy másik leány felé. És kérdi magától: vajjon nem egy iszonyú és alávaló véletlen áldozata-e, a mikor itt ül és imádatja magát, a mikor a meleg víz partján, az üvegházban kellene állnia – vagy térdelnie – és a másikat imádnia.

Hamar hazament és másnap ismét elment a kertbe virágot rendelni. Elhatározta, hogy úgy bánik Tündér Ilonával, mint ahogy más leányokkal szokott, a kiket szép, meleg szavainak áradatjával úgy tudott végigzudítani, hogy beleszédültek. Nagy homloka alatt, sötétben ülő barna szemei fensőbbséggel néznek majd reá és finom kezeinek magyarázó gesztusai is megteszik a maguk hatását.

Korán volt, Ilona haját tüzte meg kontyba, az aranycsőrü boa még ott bujkált nyaka körül, leomlott hajában. A tavirózsák még frissek, de fehér szirmaik sárgásaknak tetszhettek a leány reggeli színéhez, mely maga volt a világosság, némi rózsás hamvval.

Szóba se állt a férfival, apja felé mutatott. A tanár alig hallható hangon szólította meg:

– A kisasszony olyan kegyetlen, mint a nagy virág a hajában, ragyogó és szívtelen és nem tud róla semmit!

– Apám! kiáltotta Ilona, de az öreg nem hallotta meg.

– A míg történne velem valami, nem tudom, mi fog történni, meg kell mondanom, hogy mit gondolok magáról. Azt gondolom, hogy elcserélték és maga az én menyasszonyom!

– Ez szemtelenség! suttogta a leány elhalványodva és apjáért kiáltott.

– Gyövök, mindjárt gyövök! kiáltott az öreg valahonnan a kert mélyéről, látni nem lehetett. Remegő ajkakkal, sietve folytatta a tanár:

– Nem bánom, akármi történik velem, mi velünk. Maga az, a kiért dolgoztam, a kiért valami lettem. Elrejtőzött előlem. Mennél jobban rejtőzik, annál jobban keresem és a törvény nekem fogja adni. Őrültséget beszélek, őrültség, a mit teszek, de ez az igazság és mást nem tehetek. Ha kegyetlen hozzám, annál jobban szeretem, ha megaláz, imádom, ha lenéz, elűzhet, kiverhet, vissza fogok kúszni, lábai előtt fogok meghalni…

– Fuj! hangzott föl az utálat hangja a Tündér Ilona ajakáról.

Barcza János valóban egy kissé furcsa volt, a mint ily élesen, határozottan és hirtelen beszélt. A leány arczán egy-egy gyenge, kényszerü mosoly villant át, de azért szigorúan mondta:

– Meg fogom mondani az apámnak, ön egy szemtelen ember!

Az öreg tót jött is már, lányának szóló mindenféle kedveskedő, bolondos és jórészt szláv szavak jelezték, hogy jön, mert lépéseit nem lehetett hallani, őt magát nem lehetett látni a sűrű sötétzöld bokrok között.

Ilona nem szólt, fölkelt, ujjal rámutatott a jogtanárra:

– Ez az úr.

Aztán elment. Fölemelt fővel, lassan ment végig a czitromalén, jobbról-balról végigsimítva a leveleket, aszatot, élősdi gombát, a hol látott, ezekért lehajolt, az útra dobta, de a míg ezt cselekedte, a boa lecsúszott a nyakáról, haja lezuhant arczára és reggeli ruhájának természete miatt nyakán és tarkóján túl hátának egy része is látszott. És a növények árnyékában világított mint valami égitest.

A tanár utána nézett, nézte és látta még akkor is, a mikor Tündér Ilona már eltünt. A főkertész a megrendelő vállára tette a kezét és türelmetlenül mondta:

– No?!

Megrendelte, megtudta rendelni a bokrétát. Olyan szép és drága legyen, a milyent még nem csinált soha. Olyan, mintha a tulajdon leányának a nászára csináltatná.

– No, no! az öreg csak annyit szólott és másnap elküldte a bukétát. Tíz pár tavi rózsa volt, nyílásának teljében, a nász édes pompájában. Ezek körül még egyszer annyi nyoszolyólány: félig kinyílt fehér adrianápolyi rózsa. Ezeknek a feje mögé, illedelmesen följebb emelkedett: ugyancsak annyi sötétsárga franczia rózsa, a vőfélyek. Manzsettája természetesen nem volt a bokrétának, sem drágaköves fogója. Valahogy úgy volt megkötve, hogy nem látszott a megkötése, az ostoba és prózai drót sehol, egy pálmaágból nőtt ki az egész.

Ideje volt, hogy elkészüljön: egy fél nap volt már csak az esküvőig. A fésülőnő rémülten szaladgált a lányos házakhoz, sok helyre kocsin vitték…

A vőlegény küldte a bokrétát Tündér Ilonának. Egész éjjel írt, vastag kartonpapirosra egy hosszu, hosszu levelet, de olyan szép betükkel, mint a milyeneket régi barátok kézzel nyomtattak. A római jog tanárának gyengéje és ereje volt a kaligrafia, egészen ifju korában abból élt, hogy hölgyeknek névjegyeket rajzolt. A láz ez óráiban összeszedte régi tehetségét és hihetetlen finomsággal és találékonysággal rajzolta ki levele elején Tündér Ilona nevét. A T és az I betűbe kis kígyók és nefelejcsek közé alig alig látható betűkkel egy-egy vers volt beírva, az egyiket Petőfi költötte, a másikat ő maga fordította latinból. Más levelet nem írt, nem tudott. Ebben a levélben sem volt valami értelem, csak őrjöngés és imádat. Némi logika még talán abban lehetett volna, a mit az aranycsőrü hermelinről írt. Hogy mindennek ez az oka, mihelyt meglátta, szívébe szúrt égő csőrével és kiperzselt onnan mindent, a mi előbb benne élt…

Reggel volt, de már mise után, a mikor Ilonának átadta egy parasztasszony a bukétát és a levelet. A virágokat megszagolta, a levelet elolvasta, megbámulta és a gyönyörü betük tetszettek is neki. Egy pillanatig habozott is, szerette volna mindkettőt megtartani, különösen a gyönyörűen rajzolt betűket. Legalább anyjának akarta megmutatni, de hiába kereste, talán bement az is a városba, nézni, hogy ismerősök mint készülődnek az esküvőre. Nem volt senki, a kinek hamarjában meg lehetett volna mutatni, gyorsan elhatározta hát magát.

Odaszaladt a melegház üvegfalához és kinézett az utczára. Nem sokáig kellett keresgélni, hamar meglátta Barcza Jánost, a ki ott állt az utczaközepén és várta, mi történik, miután a parasztasszony semmi választ nem hozott.

Ilona egy kertészlegényre bízta a választ:

– Itt ez a bokréta és ez a levél, kimegy és mindakettőt a sárba tapossa, az előtt az úr előtt, ott, hogy az lássa. Mondja hogy én parancsoltam.

Egypár percz mulván megtörtént. És egy óra mulván, iróasztalánál, a tükörnek fordulva, Barcza János biztos katonafegyverrel halántékába lőtt.

III.

A harangok kongtak; a bálokat elhalasztották; a két lap gyászkeretben jelent meg; a társadalmi élet, melynek pangásáról mindig panaszkodtak – egyszerre föllendült a halott körül. A kik, rangjuknál fogva rendszerint nem voltak beszédesek egymással, most beszélgettek. Jöttek-mentek a közönségesen elhagyatott utczákon és vacsora után kis kézilámpások egész sora világított, reszketett végig a megfagyott havon. Természetesen mindenfélét beszélgettek és okokért elkeseredett szenvedélylyel kutatták a multat, túrták a jövendőt. Szóba jött a nyomorult pénz, a még alávalóbb testi nyomoruság: nem mert megházasodni, miután sokáig késlekedett, kalandozott a házasság körül, most rettegett belemenni.

Bezárkózva, a puszta földön heverve, fogvaczogva, szólt egy leány, ezerszer egy napon mondta magának:

– Mert nem szeretett.

– Mert engem szeretett! mondta egy másik, dermedten ülvén délszaki növények között, a fullasztó, nedves melegben. Mindketten egyformán keveset tudtak egymásról, de érzéseikkel kutatták egymást. Nem szóltak azonban senkinek; az egyiknek, a menyasszonynak, csak annyi öntudata volt, hogy mint egy nőstény tigris, véresre, halálra vágyta volna harapni maga körül az egész világot. A másik szomorúan nézte, hogy mint rendelik szegénynek a sok élő-virágkoszorút barátjai és annak feleségei, a kiknek leánykorukban udvarolt, a papok, még az apáczák is, a kiknek jogi tanácsadójuk volt.

Tündér Ilona estve odabujt az anyjához:

– Takarj be mamuska; fázom; ölelj meg, félek!

– Mitől félsz, aranylibuskám?

– A tanár engem szeretett, azért tette.

– Ugyan, ugyan, kis bolond gyémántkám.

– De mondta!

– Másnak is mondta, verdd ki a fejedből, aludjál!

– Oly szépen tudott rajzolni, írni; derék, művelt ember volt, de nem tudtam szeretni, ha nem tudtam, fáztam és féltem, hogy rám nézett. Most se tudnám, hiába jönne; juj, ha eljönne!

– Ha szeretett, szeretett, ha nem szeretted – nem szeretted. A mit keresett megtalálta, sirassa a menyasszonya, te csak ne sirasd, Ilona!

Szepegve aludt el Tündér Ilona. Sokszor fölébredt, az anyját mindig felköltötte, mindenféle bolondos dolgokról kérdezte:

– Mamus, szerelem, mindenki azt mondja, hogy milyen édes. Voltál-e te szerelmes?

Az öreg asszony félálomban felelt:

– Voltam bizony. Voltam bizony, többször is mint egyszer. Emlékszem is rá, álmomban egészen jól. Reszket attól az embernek még a haja is, a mikor a férfi hízeleg, aztán a lány még jobban hízeleg, lefeküdnék az ember a puszta földre, hogy a másik rajta a szöges csizmájával átjárkáljon és mennél jobban fájjon…

A tót asszonyka mindjárt imádkozott ezután. Megdörzsölte a szemeit, egyet-kettőt, gyengét ütött az Ilona meztelen vállaira, igen, a vállára!

– Mindjárt megverlek, rossz leány, bolondot űzöl belőlem.

Ilona fölsóhajtott:

– Mama, mama! Én úgy érzem, hogy sohase fogok szeretni.

– Jó, jó, csak aludjál! szólt az öreg asszony és befordult a falnak, onnan morfondált:

– Hát az érsek úr gyürüje?

– Bedobom a tóba. Elébb, azután magam is utána ugrom!

Erre az öreg asszony gyertyát gyujtott, úgy megijedt. Így beszélgettek még egy keveset, aztán elaludtak. Másnapra Ilona egészen megnyugodott már; az apja, a ki igen tréfás ember volt, azt mondta: aj, aj, nem volt neki pénze! Aztán alig látta egyszer-kétszer, akkor is csak úgy, mint egy jelenést.

Virágokat azonban küldött a koporsójára, egy csomó tavi-rózsát. A temetést is nézte a melegházból, mert a tanárt a szomszédos, úgynevezett kisasszony-temetőbe vitték. A szemei megnedvesedtek, a mint nézte a káptalan híres négy fekete lovát; méltóságosan, igen lassan mentek fölfelé azok a parton, mintha csak sokára, nagy sokára akarnának a templomba menni…

IV.