Part 9

– Nem, nem, mégsem vagyok őrült, csak nagyon szerencsétlen!

De olyan bizonyítékot akart, a mely kizár minden kétséget. Megtalálta azt is. A szekrénykében egy kulcsot lelt, s egy órai keresgélés után fölfedezte azt a fiókot, a melyet ez a kulcs kinyitott. Kezében volt anyjának egész levelezése.

A legelső, a legrégibb levélből megtudta azt, a mit tudni akart:

… »Csókold meg helyettem is kis Hortense-unkat«…

– Kis Hortense-unkat! Kis Hortense-unkat! Az ő kis Hortense-ukat! Ó, nyomorúság!

Mikor az anyja haza jött, odavitte neki a kulcsot, s azt mondta:

– Ott akarok lenni a temetésen. Olvastam a leveleidet.

A szép, kövér asszony nem vesztette el a nyugalmát. Nem jött az már zavarba soha.

– Annál jobb. Legalább okulni fogsz a példámon.

És elfordult a kakukfióktól.

V.

A reggeli lapok gyászkeretben hozták Gáthy Aurél halálának a hírét. Hortense végigolvasta a hosszú nekrológokat, s rajta volt, hogy lelke szüntelenül ezzel az emberrel foglalkozzék, a kiről csak akkor tudta meg, hogy minő kötelék fűzte hozzá, mikor immár elköltözik. Be akarta vésni emlékezetébe a hangját, az alakját, a legjelentéktelenebb mondásait is.

Ó, milyen kevésről tudott az emlékezete! »Jól van ön, Hortense?« – »Nagyon örülök rajta, hogy jól van.« – »Ne viselje, Hortense, azt a kalapot; ízléstelen.« – »Mit hozzak önnek Párisból, kis Hortense?«

Még azok voltak a leggyöngédebb szavai, a melyeket a halálos ágyán mondott neki. És ezek is hogy hangzottak! »Ne felejtse el, hogy önt sokan szeretik…« Mintha az lett volna e szavak mögött: »Mindig arra gondoljon, hogy önben az öt százados Gáthy-család kék vére folydogál!«…

Aztán hálátlansággal, lelketlenséggel vádolta magát. Ellágyult arra a gondolatra, mily rosszul eshetett neki, hogy soha se szólhatott hozzá, úgy, mint apa szól a leányához, csak mint egy házibarát, a kiről tudják, hogy az érzelgés nem természete. Azért mennyi mély érzés lakhatott benne! Azért bizonyára nagyon szerette őt, ha a szeretete néma volt is!

És erőltette az emlékezetét, hogy gyerekkorában, mikor nem ügyelt rá, mily elérzékenyült szemmel nézhetett rá ez az ember, az apja, az igazi?! Bizonyosan számtalanszor a térdére ültette és játszott vele. Bizonyosan sokszor megsimogatta a haját s megcsókolgatta az orczáját. Bizonyosan szeliden feddette meg, hogyha rossz volt, s ilyenformán szólhatott hozzá: »Édes kis Hortense, legyen jó, mert magát nagyon szeretik!« Mit is mondhatott volna egyebet, szegény?!

De nem emlékezett semmire!

És minél többet gondolt a gyerekkorára, annál gyakrabban jutott eszébe, akarata ellenére, az a másik, az a fehér szakállu idegen úr, a kinek mindig ragyog a szeme s mindig kitárul a két karja, ha őt látja, s a kinek a hangja most is a fülében cseng: »Drága kis Hortense-om!« Ó, arra már emlékezett, hogy ez mennyit szorongatta az ölében, mennyit játszott vele bujósdit, hányszor simogatta, csókolgatta! Ennek még a kabátja gombjaira is emlékezett. Ez bezzeg nem törődött vele, ha a szép, nyugodt mama nevette az áradozásaiért, s szidta, hogy kényezteti a gyerekeket! »Drága kis jószágom!«… »Aranyos kis pillangóm!«… »Édes kicsi lányom!« Mert ez a jóságos arczu, fehér szakállu ember nem tudta, nem sejti, hogy őt nyomorultul meglopták s hogy az »édes kicsi lányom« csak egy hitvány kakukfiók!

Hiába kereste régi emlékei között »az igazi«-t, mindig ezt a másikat találta meg helyette. Arra akart gondolni, hogy amaz milyen szép, délczeg gavallér volt, de minduntalan a gyerekszoba elevenedett meg előtte, s a gyerekszobában mindig ezt a másikat látta, a nehézkes járásut, a fehér szakállut. A gyerekszobáról eszébe jutott egy nagyon mulatságos est. A szép mama bálba ment. A négy gyereknek be volt kötve a torka; nem volt szabad a szobából még csak kikukkanni sem. A papa nem bízott a cselédekben s ott maradt velök. Medvét játszottak. A papa volt a medve, Hortense a medvetánczoltató, a többiek a közönség. Ekkor állott elő Hortense a legelső elmés mondásával. A mint a medve, nem valami félelmetesen dörmögve, négykézláb fel s alá botorkált a szobában, kis gazdája megállt előtte s így szólt: »De papa, hisz te jeges medve vagy!« – »Mért?« – »Mert fehér a szakállad.« Ezt az emlékezetes ötletet a kis, de hálás közönség óriási derültséggel fogadta. Hortense úgy örült ennek a sikernek, mint később annak a hatásnak, melyet a családi körnél jóval nagyobb társaságokban a legszerencsésebb megjegyzéseivel, a legjobb ötleteivel ért el, – s a gyerekek még sokáig úgy hivták a papát, hogy: »Te kedves kis jeges medve!«

És a svábhegyi nagy vigasságok! A kirándulások a szamárháton, meg a papa meséi, a melyeknek mindig elfelejtette a végét, a miért aztán kinevették. Ezeket a nagy mulatságokat egyszer egy kis ijedtség zavarta meg. Hortense leesett a hintáról. A papa, a ki a verandán fürészelt, mikor látta, hogy a lánya elereszti az egyik kötelet s bukik, leugrott a verandáról és hozzá rohant. Hortense-nak nem esett baja, hanem a papának három hétig borogatni kellett a lábát.

Ez az ijedtség egy másikra s még nagyobbra emlékeztette, gyerekkora legnagyobb rémületére.

Akkor már tiz-tizenegy éves lehetett. Gyönyörü, verőfényes délelőtt Triesztből Miramaréba mentek csolnakon, ő, a papa, meg egy evezős-legény. Hirtelen szél kerekedett. A hullámok haragosan kezdték püfölni a csolnakot, az evezős-legény egyre sűrűbben nézegetett jobbra-balra s egyszerre egy kis habfodor becsapott a csolnakba. Hortense halálosan megrémült. A papa nevetett, de Hortense érezte, hogy apjának a karja erősebben szorítja magához. Mintha még most is érezte volna ennek a karnak a melegét… »Ó, papa, nagyon, nagyon félek!« Megsimogatta az orczáját és azt mondta: »Édes kis lányom, ha velem vagy a mamával vagy, ne félj te semmitől. Csak el ne mozdulj mellőlünk s mindig a szemünk előtt légy!« És nem félt többet, mintha az isten ült volna a csolnakban.

Majd megint egész kicsi leánynak látta magát, Berchtesgadenban, mikor megindultak a papával, a királyné virágát keresni. Találtak is eleget, de a fehér virágok mind szép magasan csücsültek, s Hortensenak mindig épp az kellett, a melyik a legmagasabban ült. »Papa, mászsz fel azért, a melyik ott fenn, fenn, egészen fenn van!« Már akkor is csak a legnehezebben elérhető kellett neki, s már akkor is nagy zsarnok tudott lenni. A hosszu, ősz ember nem sajnálta a fáradságot, s felmászott vagy húszszor, a hányszor, a kis lánya rendelte. A mama aztán összeszidta őket, mind a kettőjüket, mikor beállítottak hozzá, nagy diadallal. »Magának több esze lehetett volna.«

A kinek több esze lehetett volna, az mindig a papa volt.

Ő volt mindig, a kinek több esze lehetett volna, és ő volt, a ki ott volt mindenütt, a hová csak visszavitte az emlékezete. A multnak egész sereg derűs képe elevenedett meg Hortense előtt, és ezeknek a képeknek kivétel nélkül a nehézkes járású, hosszú, ősz szakállu »másik« volt a főalakja. Ő volt az, a ki nem riogatta el, mikor nagykomolyan kopogtatott a dolgozó szobája ajtaján: »Papa, hogyan kereszteljem el a szőke babámat?« – ő volt a titkos szállítója mindannak, a mit a mama haszontalanságoknak bélyegzett, s ő volt az örök védőügyvéd, mikor fegyelmi eljárások komor előjelei tették borússá a látóhatárt. És most is, csak őt találja itt, mikor elbujva kis szobájába, siratja azt, hogy született! Ezeken az apróságokon, a mik itt hevernek előtte, mindenütt az ő öreges írása: »Hortense-omnak«, »Hortense-omnak«, és megint csak »Hortense-omnak.«

Hortense-omnak! Ó, szegény ember, a ki nem is álmodod, hogy Hortense-od egy nyomorult tolvaj, a ki lopja a szeretetedet!

VI.

A gyászszertartást Hortense száraz szemmel nézte végig. Nagyon sokan voltak; ennyi ember előtt neki nem voltak könnyei.

Aztán megint bebujt a szobájába s nem akart kimozdulni onnan. Nem akart látni senkit, különösen azt nem, a ki szerencsére nem volt itthon. Remegett a gondolatra is, hogy előbb-utóbb hazaérkezik, s akkor majd a szemébe kell néznie, ugyanazzal a tekintettel, a melylyel azelőtt.

Csak egy hét multán érkezett haza; valami hivatalos tanácskozáson volt Berlinben. Hortense azon a délután szándékosan elment hazulról. Ezzel is nyert valami időt.

Mikor hazajöttek a Miss-szel, Zsuzsikát már egyedül találta a nagy ebédlőben. Zsuzsika valami angol regényt olvasott s közben-közben szép, rózsaszínű körmeit csiszorálta.

Azzal az ujsággal fogadta Hortense-t, hogy:

– A papa beteg.

Mintha a szíve megszűnt volna dobogni, annyira megrémült. Berohant hozzá a szobájába.

A fehér szakállú ember a kanapéján feküdt s egy hidegvizes zsebkendőt szorongatott a fején.

– Szent Isten, papa, mi bajod?

– Semmi, édes kis lányom, semmi. Átfáztam a vasúton és nagy náthát kaptam. Ennyi az egész.

Hortense melléje térdelt, csókkal borította az arczát, s a karjával átfonta a nyakát. Aztán suttogni kezdett hozzá:

– Papa, ne légy beteg, édes kis papa, ne légy beteg, mert… mert…

És a sírás, mely oly hosszú idő óta fojtogatta a torkát, kitört belőle. Ráborult az öreg ember keblére és zokogni kezdett keservesen.

– Édes kis lányom, kis Hortense-om, mi bajod, mi bánt?!…

De az csak zokogott tovább.

– No, mondd meg nekem… Megint az az ember, ugy-e?…

És megsimogatta a szőke fejet.

– Nem, nem az az ember. Minden ember. Gyűlölök mindenkit. Gyűlölöm az egész világot. Csak téged imádlak, édes drága jó apám!

CZIGÁNYOK.

Háromnegyed hat óra lehetett, a mikor Della Riva hazaérkezett. A körúton sorra nyitogatták a boltajtókat; a kapuban ujságkihordókkal találkozott, s az udvar szemtelenül világos volt, noha vizkereszt tájékán jártak.

Mialatt fölsietett az első emeletre, megdicsérte magát azért az ötletért, hogy a kocsiját a szomszéd ház előtt állíttatta meg. Pedig nem gondolta, hogy az idő már ilyen későre jár.

Lakásának ajtajához érve, Della Riva, a nagy tenor – a kinek páratlan hangját, tökéletes énekművészetét és csodálatos színjátszó tehetségét Európa minden nagyvárosában magasztalással emlegették, az ifjú Siegfried, Tristan és Parsifal utólérhetetlen s felejthetetlen ábrázolója, a ki bayreuthi ünnepeltetése óta a jelenkor minden tenoristáját elhomályosította – megállt, előkereste zsebéből a lakása kulcsát, majd, óvatosan és nesztelenül, a hogyan csak a betörők tudják, kinyitotta az ajtót, beperdült a nyíláson, belülről ujra bezárta az ajtót, s mindezt oly hangtalanul végezte, a hogyan a tündérek járnak.

A sötétes előszobában nem volt egy lélek se. Nesz se hallatszott. A cselédség még aludt.

Della Riva vigyorgott.

Besurrant a fürdőszobába, s teljes biztonságban érezve magát, levetkőzött a vak homályosságban. Aztán hóna alá kapta a holmiját s beosont a hálóterembe.

A hálóteremben mély sötétség volt, de Della Riva ezt a sötétséget nem találta barátságtalannak; jól ismerte a járást. Nem ütközött bele semmiféle bútordarabba; a motyóját letette a rendes helyére, s nem csinálva több zajt, mint egy kisértet, bebujt az ágyába.

Istennek ajánlotta lelkét, erősen elhatározta, hogy meg fog esküdni minden szentekre, sőt ha kell: az anyja emlékére, – mert a becsületszó már régóta nem számít, – hogy már egy órakor itthon volt, megigérte magának, férfiszavára, hogy minden csillagot le fog tagadni az égről, s aludni készült.

De ebben a pillanatban világosság támadt a teremben. A középső nagy villamos lámpa hirtelen kigyulladt.

Oda pillantott a felesége ágyára. Üres volt. A hálófülkében senki.

Felesége a terem közepén állott, már egészen felöltözötten.

Az egész jelenet szinpadiassága, de különösen ez az utolsó körülmény, a lehető legrosszabbat jelentette. A korai öltözködés lehetetlenné tette a kibékülést.

– Hol voltál, gazember? – szólalt meg az asszony.

– Hagyj aludni! – felelt Della Riva, s megfordult a másik oldalára.

Tudta, hogy ennek a felszólításnak nem lesz foganatja, de abban reménykedett, hogy ha hamarosan alvást tettet, talán mégis csak kibúvik a páczból, legalább egyelőre.

– Előbb mondd meg, hogy hol voltál, gazember? – ismételte az asszony, s a hangja kizárta annak a lehetőségét, hogy Della Riva elhalaszthatja a beszámolót.

– Hagyj aludni, ha mondom! – ismételte a nagy tenor, egy kissé türelmetlenkedve és egy kissé rimánkodva. – Tizenegykor próbám van.

– Tizenegykor próbád van, és világos nappal jössz haza?!

– Azt akarod, hogy a próbán olyan álmos legyek, mint egy kutya?! Idegessé akarsz tenni, hogy miattad megint összevesszek mindenkivel, és aztán megint vándoroljunk, egy olyan országba, a hol még nem voltunk?! Ha ezt akarod, ezt ugyan elérheted!

– Azt akarom, hogy valld meg: hol voltál, mit csináltál?!

– Hol voltam, mit csináltam?! Mintha nem tudnád! A kávéházban voltam és semmit sem csináltam!

– Reggeli hat óráig? Mért nem mondod mindjárt, hogy ujságot olvastál?!

– Azt is. Az uj darabnak fél tizenkettőkor volt vége. Mire lemostam magamat és leülhettem vacsorálni, a vendéglő órája éppen éjfélt ütött. A törzsasztalnál sokan voltunk; megittam egy korsó sört. Aztán átmentem a kávéházba, elolvasni az ujságokat. Mikor éppen haza akartam jönni, akkor jött oda a Doktor Frank, a ki már megírta a czikkét, és elbeszélgettünk.

– Egészen addig, míg jöttek a reggeli vendégek?

– Miért ne?! Megittunk két üveg sört, és elbeszélgettünk egyről-másról. Az uj darabról, a színházról, az igazgatóról, a te dolgodról… A Doktor Frank olyankor végzi el a munkáját. A Doktor Frank szerkesztő, és nem beteg öregasszony, a ki éjszaka már csak nyögni tud.

– Ebből egy szó se igaz, gazember! A Doktor Frank tisztességes ember, a ki kiissza a feketéjét és hazamegy a családjához, de nem ül veled a kávéházban reggelig, csak azért, hogy a te hazugságaidat hallgassa… egy olyan öreg ember! Különben meg fogom kérdezni tőle.

– Mondtam én, hogy csak a Doktor Frank volt ott? Voltak ott mások is, és majd emlékezni fogok rá, hogy a Doktor Frank mikor ment haza! Sokan voltunk; odajött például a Doktor Ringler is, a mikor éppen haza készültem. Azzal is beszélgettem. A te dolgodról is. Mikor beszéljek az ujságirókkal, ha nem egy uj darab után?! Vagy azt akarod, hogy rájok se nézzek? Hát jó. Majd fütyülök rájok. És ők nem fognak belefáradni ennek az embernek a magasztalásába, a ki fütyöl rájok; ők majd ki fogják irni az ujságba, hogy: »Ennek a művésznek kevés évenkint ötvenezer márka; ennek a művésznek hatvanezret kell adni! Fütyöl ránk, de hatvanezret kell adni neki!«

– Az első szótól az utolsóig hazugság. Te nem voltál a kávéházban, nem volt ott a Doktor Frank, és nem volt ott a Doktor Ringler…

– Még ma este felviszem hozzád a Doktor Ringlert a páholyba, és ki fogja neked jelenteni, a saját becsületszavára…

– Akkor a Doktor Ringler is hazudni fog. Megmondjam neked, gazember, hogy hol voltál?! Előbb az egyik kocsmában, aztán a másikban, nem tisztességes emberekkel, hanem olyan csirkefogókkal, a milyen magad vagy! Ittál sört, bort, pezsgőt, grogot, pálinkát, whiskeyt, mindent, és egyik czigarettát mindjárt a másik után szíttad el, csak azért, hogy elveszítsed a hangodat és tönkre juttass engem! Mikor aztán tökrészegre ittad magadat, elmentetek valami lebujba, egyik lebujból a másikba!… az egész éjjel rossz helyeken jártál, ki és be, be és ki!… hogy merre?… elgondolni is utálat!…

– Jól van, legyen igazad!

– Megvallod?

– Nem vallom meg. Aludni akarok.

– Nem fogsz aludni. Ha fenn tudsz lenni olyankor, a mikor a tisztességes emberek alszanak, most már csak maradj ébren. Persze, ki akarod aludni magadat, hogy holnap ujra kezdhesd!

– Úgy?! Jól van, nem bánom. Ezentul nem fogok aludni, mert nem lehet. Ha aztán a sok álmatlanságtól minduntalan berekedek, és végre, lassankint vagy hamarosan, egészen elpusztitod a hangomat: akkor csak kornyikálj te magad!… majd meglátjuk, jobb lesz-e akkor?!… Nekem mindegy, mert nekem nem kell egyéb, csak egy korsó sör. Hanem neked kell a pénz, sok pénz kell… hát csak keresd meg magad!… meglátjuk, meg tudod-e keresni?!

– Nekem kell a pénzed, gazember?!… Mered mondani, hogy nekem kell?!… Kell ám, de nem nekem, hanem azoknak a teremtéseknek, a kik… Azoknak, a kiktől jössz, szennyesen, borszagúan… Fuj!

– Tessék! Ne aludjam azért, mert ő veszekedni akar! De én nem akarok és nem fogok veszekedni, azért se! Beszélhetsz akármit, ezentul nem szólok egy szót se. Veszekedjél magadban, ha veszekedni akarsz!

– Én nem veszekedni akarok, hanem azt akarom, hogy élj tisztességesen, a hogyan mások élnek. Hol láttál te, a pályatársaid között, olyan alakokat, a milyen te vagy?! Ki él úgy, mint te?! Van a szinháznál még egy művész, a ki iszik, mint a gődény, éjszakázik és bűzös lebujokba jár?! Mindegyik rendes ember; komolyak, tisztességesek, úriemberek, mintha kereskedelmi tanácsosok volnának. Vacsora után hazamennek, vagy otthon vacsorálnak; kimélik a hangjukat, vigyáznak az egészségükre, becsületes életet élnek, nem olyat, mint a csirkefogók; nem ülnek reggelig pálinkásboltokban, a hol vágni lehet a füstöt, nem dobatják ki magukat nem tudom miféle rossz helyekről, nem henteregnek részegen a hóban vagy a sárban. És tanulnak. Csak te nem tanulsz, mert azt hiszed, hogy neked az már nem kell; pedig az ujságírók hazudnak, mert te nem tudsz semmit. Ott a Tornabuoni. Az már megengedhetné magának, hogy azt csináljon, a mit akar. A közönség szereti; nem sokkal keres kevesebbet, mint te; nagyon kiváló művész. Azért úgy él, mint egy miniszter. És tanul. Nem láthat meg az utczán egy énekmestert, hogy el ne híjja és leczkét ne vegyen tőle. De az nem is fog ám a szeméten meghalni! Meg a többi. Még egy kardalost se találsz, a ki elmenne veled tivornyázni; csak a csirkefogók járnak veled. A művésztársaid úri társaságokba járnak; mértékletes, kifogástalan életet élnek; vigyáznak a hírnevökre és az egészségükre.

Della Riva nem állhatta meg, hogy el ne rikkantsa magát:

– És ha a fejök tetejére állnak, akkor se tudják azt, a mit én. Én nem járok úri társaságokba, mert nekem az nem mulatság, mint nekik; de ha énekelek, akkor elsöpröm valamennyit. Nekem nem kell bepólyálnom a torkomat, nem kell félnem a füsttől, és nem kell orvosi engedelem, ha egy korsó sört akarok inni. És aztán? Aztán semmi. Nekik, nekik minduntalan van valami bajuk; hol az egyik nyavalyás, hol a másik. Nekem soha semmi bajom. Nekem nem árt az, a mitől ők köhögnek, prüszkölnek, krákognak, vért izzadnak; nekem nem árt semmi. Egészséges vagyok, fiatal vagyok, fütyülök rájok és fütyülök rád!

– Igen, most fütyülsz rám, de mondd, hol volnál akkor, ha én elő nem kereslek a szemétből?

– A szemétből? Miféle szemétből? Most hallom először, hogy az, a ki műegyetemet végzett és megszerezte az oklevelet, az semmi, csak afféle szemétember! Hol volnék? Mérnök volnék! Elvettem volna egy szép, fiatal leányt, egy háziúr leányát, nagy hozományt kaptam volna, ülnék a pénzemen, nem kiabálnám ki a tüdőmet, hanem csak a magam mulatságára énekelnék, a törzsasztalnál, egy korsó sör mellett!… Szavamra, most is meginnám egy korsó sört!

– Mérnök volnál, öt márka napidíjjal, és nyakig ülnél az adósságban, mert már régen elittad volna a hozományt, nem egy hozományt, hanem kettőt, vagy hármat is, ha ugyan a háziurak olyan könnyű szerrel adnák oda a lányukat az olyan korhelyeknek, a milyen te vagy!… Én, én emberré tettelek! Tanítottalak; művészt faragtam belőled! Vagy talán nem tőlem tudod, a mit tudsz?! Nem nekem köszönöd, hogy ma már ötvenezer márkát kapsz évenkint, és szórhatod a pénzt, a kisasszonyok örömére?!… Most persze, hogy kikefélkedtél, hogy úrrá tettelek, fütyülsz rám! Ez a hála. A milyen az ember, olyan a hála. De várj. Még rám szorulhatsz! Még megtörténhetik, hogy abból a kevésből kell meglenned, a mit én kereshetek! Még megtörténhetik, hogy el kell szerződnőm valahová, akármilyen kis fizetéssel, vagy énekleczkéket kell adnom, hogy eltarthassalak! Mert ha igy haladsz tovább is, ennek más nem lehet a vége. Elbizakodottságodban összeháborúzol a félvilággal, elbizakodottságodban nem tanulsz, elbizakodottságodban eliszod, elkorhelykeded a hangodat. Már most is van öt-hat operaház, a honnan búcsúzás nélkül állottál tovább, a melyet elrugtál magadtól, s a hová nem mehetsz vissza. A hangodnak nemsokára boríze lesz; tanulni nem tanulsz, még azt a keveset is elfelejted, a mit valaha tudtál. Már most is meglátszik rajtad, hogy a hanyatlás nálad idejekorán megkezdődött!… Harmincz esztendős vagy, és már gurulsz lefelé, lassan, de biztosan! Persze, te ezt nem látod, nem hiszed; elbizakodottságodban csak azt hiszed el, a mit a Doktor Frank, a Doktor Ringler, meg a többiek összehazudnak. Hanem én őszintén beszélek veled, nem úgy, mint ők, és megmondom, hogy mindez nem igaz, hogy ez a sok magasztalás csupa túlzás, és hogy nemsokára másképpen fognak rólad beszélni. Tegnap este is… azt hiszed, hogy a közönség megbolondult a lelkesedéstől? Nem, nem bolondult meg.

– Mért? Talán nem voltam jó?

– Még kérdezed? Hát ha a Doktor Frank és a Doktor Ringler azt mondták neked, hogy meg lehetsz magaddal elégedve, akkor ezek az utolsó emberek a világon.

– Igazán rossz voltam?

– Nem rossz, hanem silány.

– Végig hallgattad az előadást?

– Végig.

– Azt hiszem, nem voltál ott; csak boszantani akarsz.

– Ott voltam végig. Csak azért nem mentem be előadás után az öltözőbe, mert előre tudtam, hogy úgy se kisérsz haza.

– És végig rossz voltam? Még az utolsó felvonásban is?

– A vége felé egy kicsit felocsudtál. Nem mondom, a nagy jelenet, az csak ment valahogy. De előbb… ugyan hol járt az eszed?… Szabad ilyen lomposan játszani? Ki ez a Phoebus? Egy olyan tökéletes gavallér, a milyen talán nincs is a világon! És te, te olyan voltál, mint egy hetyke csizmadia legény!

– Ha éjfélkor itthon vagyok, másképp beszéltél volna.

– Nem mondtam volna mást. Azt képzeled, a közönségnek tetszettél? Nem láttad, hogy semmi se akar hatni?

– Azt az opera tette. Egy ilyen gyönge munkának, a melynek a szerzője csak műkedvelő, nem lehet nagy hatása.

– És mit csináltál a balladával? Mondd, mért haraptad ketté?

– Észrevetted?

– Már hogyne vettem volna észre!

– Pedig nem volt olyan nagy hiba. Te vagy az egyetlen, a ki fennakadtál rajta. Mások észre se vették.

– A kinek nincs füle, az nem akadt fenn rajta. De vannak ám zeneértők is.

– Igen, fenn a páholyban. A ki elvesztette a hangját, vagy a kinek sohase volt, az egytől egyig zeneértő.

– És neked nincs más mentséged, csak ez?

– Nincs szükségem mentségre. Az egész egy pillanatnyi megfelejtkezés volt. Nem tanultam meg jól, és vége. Ez a szerep nem is érdemli meg, hogy valaki jól megtanulja. Másutt sohase fogom énekelni; egy hónap mulva itt se. Köszönjék meg, hogy elénekeltem. És most már hagyj aludni.

A szigorú birálat idegessé tette. Évek teltek el, hogy nem hallott egyebet, csak bókot, s nem olvasott mást, csak magasztalást. Ez hidegen hagyta; »egy korsó sör« is több gyönyörűséget szerzett neki, mint minden dicsőités. Hanem az otthon hallott sok leczke hatott rá; feleségében még most is csak a mestert látta, és ez az asszony, a kinek a zenei érzéke iránt valami babonás tisztelettel viseltetett, itéletének kiméletlen őszinteségével mindig felizgatta egy kissé. Amúgy is félt tőle, maga se tudta mért.

Néha eszébe jutott, hogy ők tulajdonképpen gyűlölik egymást; de a sör, vagy egy szép leány, elfelejtetett vele mindent.

– Ne aludjál! – csattant fel az asszony szopránja. – Nem fogsz aludni, a mig meg nem engedem! Végig fogsz hallgatni, mert úgy akarom! Akkor beszélek, a mikor nekem tetszik; ha aludni akarsz, gyere haza korábban!

Della Riva a fogát csikorgatta.

Azokra a szerencsétlenekre gondolt, a kiket Kinában úgy büntetnek, hogy halálukig nem szabad elaludniok, s a kiket akképp tartanak ébren, hogy a hóhér, mihelyt egy pillanatra elszunnyadnak, felránczigálja a szemhéjukat.

– Mit akarsz még? – hörögte dühében.