Part 8

Mikor aztán megtalálta a fonalat, egy másik hangszer is beleszólt a konczertbe. A sípláda, a mely ilyenkor mindennap megjelent a szomszéd udvarban, ama kert mögött, a hová a regényíró ablakai nyíltak.

– No, hála istennek! – kiáltott fel Nagy Ferdinánd elégedetten. – Most legalább tudom, hogy négy óra. Ez pontosabb, mint az én órám.

A sípládás embert nem érdekelte és nem zavarta a czimbalomjáték; viszont a czimbalmos se hagyta magát. A kövér nő nem törődött se az egyikkel, se a másikkal; zenéltek tovább, egyszerre, mind a hárman.

Lassankint mégis csak elúnták. Előbb a bánatos nő, majd a pontos sípládás, végül a czimbalom művésze. A tárcza is elkészült valahogyan.

Nagy Ferdinándot egy cseppet sem aggasztotta, hogy vajjon az így készült írásműben gyönyörűsége lesz-e az olvasónak? Mialatt a szerkesztőség szolgája, a ki a regényíró előszobájában szokta kialudni magát, sietve vitte az értékes irományt rendeltetése helyére, a költő végigfeküdt a kanapéján, s átadta magát annak a mélységes gondolattalanságnak, a melyre minden földi dolog közül a legjobban áhítozott.

A világért nem tudta volna megmondani, hogy mit írt; ez egy kicsit mulattatta, aztán nem gondolt semmivel.

De pár percz mulva bekopogtattak hozzá.

– Itt vannak a _Magyar Lélek_től a regény-folytatásért.

– Csak várjon az az ember.

– Egy czédulát is hozott.

Megnézte a czédulát. Ez volt rajta:

»Kedves Barátom! A regényed nagyszerű, de valóságos művelődés-történet. Több szerelmet az istenért, több szerelmet! Szerelem kell a népnek. Híved: a szerkesztő.«

– Úgy? – szólt hangosan, bár senki se hallotta. – Ha csak az kell, azzal szolgálhatok. Velem lehet beszélni.

A regény, melyen dolgozott, ügyes utánzása volt a híres és népszerű _Quo Vadis_nak. Ettől csak abban különbözött, hogy nem Néró, hanem Diokleczián korát elevenítette meg, de egyébként meg volt benne a pogány ifjú és a keresztény leány, a medveerejű ember, a sok vér, minden.

– Hol is hagytam el?

Ott hagyta el, hogy a hősnőt már éppen ki akarták végezni, s a pogány ifjút a keresztény szűz e vértanú halála nyerte volna meg az uj vallásnak.

Leült és egyet fordított a dolgon.

– A leányban feltámad a vér. Nem tud ellenállani; tüzes szerelmi kettős. Az örök pogányság diadala; de már késő, rosszul értesült közegek mégis kivégzik. Az ifjú nem tud nélküle élni; kereszténynek adja ki magát, csak azért, hogy őt is megöljék. Ez nem valószínű ugyan, de ha ez kell a népnek, nekem mindegy.

Leszántott a papirra vagy háromszáz sornyi tüzes szerelmet, s aztán átadta a munkáját annak, a ki várta. Végre igazán megpihenhetett.

– Csak azt szeretném tudni – tünődött, mialatt átvonult az ebédlőbe, s a vacsoráját várva, az esti ujságot nézegette – hogy ki fogyasztja el azt a nagy halom érzelmességet, a mit a szerkesztők nap-nap után kiköltetnek velünk? Kinek hazudjuk össze ezt a temérdek szerelmet? Scholcz úrnak, a háziuramnak? Nem gondolnám. Ha őt, esztendők hosszú során át efféle dolgok foglalkoztatták volna, most aligha építtetné a nyolczadik házat. Vagy tán Varjas úrnak kell ez a sok szerelem, az alattam lakó tevékeny fűszeresnek? Nem hiszem, hogy őt a szerelem különösebben érdekelné, hogy ráérne naphosszat epedni, vagy hogy éjszakánkint megszöknék hazulról, gitárt akasztván a nyakába. És ha nem neki költünk, se a hozzá hasonlóknak, kinek a kedvéért érzünk ennyit, kinek szeretünk, álmodunk ilyen szaporán, kiló, sőt métermázsa számra? Majnay Alfonz vagy Kőváry Hugó bankigazgató uraknak? Ha ezek a tehetős polgárok, a kik bizonyára gyámolíthatnák az irodalmat, más iratok helyett inkább a mi regényeinket lapozgatnák, félek, igen szomorú napok virradnának az amúgy is gyöngélkedő pénzpiaczra. Ki fogyasztja hát el érzelmességünk bőséges termését? Tudom, hogy vannak szomorú öregkisasszonyok, a kik, elég balgatagul, ezeregyéjszakai kincsnek képzelik a szerelmet, s azt hiszik, hogy a szerelem a fődolog a világon, mivel épp ebből nem jutott nekik. Tudom azt is, hogy vannak eszelős ifjak, a kik az élet legfőbb javát: az ifjúságot, a vagyonszerzés igazi idejét elpocsékolják egy kis szerelmeskedésért, a mint mások elpocsékolják egy kis kártyázásért, biliárdozás- vagy más oktalanságért. De vajjon ezek a sajnálatraméltó vén leányok és könnyelmű ifjak hordanák össze azt a temérdek négy krajczárt, a mi nekünk házbérre, húsra, patikára és szivarra kell? Érthetetlen. Hát persze szerelem nélkül az embernek nem lehetnek gyermekei; a szerelem kis _sz_-el, ez magától értetődik. De a szerelem nagy _Sz_-el!… Ki találta ki ezt az ostobaságot?!

A vacsora nem oszlathatta el Nagy Ferdinánd rossz kedvét. Az ételek hidegek voltak, a hangulat fagyos. A kövér nő úgy imbolygott fel s alá, mint egy mártir; mintha a _Szentek életé_ből vágták volna ki, szinte lesugárzott róla az emberfölötti szenvedés, s az áhítatos vágy egy másik, jobb világ után. Sajnos, a kövér nőknek a mártiromság nem áll jól.

– A szamárhurutos ruhámat! – szólalt meg végre a regényíró, lenyelvén az utolsó falatot.

Megint kétszer kellett ruhát váltania, hogy valamennyi gyermekét megnézhesse. Zuhanyt hasonlóképpen kétszer használt; a haját és a bajuszát alaposan beszappanozta. Ez elég sokáig tartott, de rendben találta őket.

Mialatt sorra ölelgette valamennyit, idegessége elmúlt. Egy kicsit el is érzékenyedett. Eszébe jutott, hogy voltaképpen igen rideg és szeretetlen volt az asszony irányában. Pedig az, szegény, nem tehet róla, hogy az urának olyan sokféle baja, bosszúsága van. Több esze lehetne ugyan, de a legoktalanabb féltés is valamelyes szeretetből ered. Végre is békében kell élniök, s az asszonyi méltóságérzet joggal kivánja, hogy a közeledést a férfi kezdje. Nem szabad elaludnia, a mig ki nem békülnek.

Megvárta, a mig az egész ház elalszik, s aztán keresztül sompolygott az ebédlőn, mely az asszony szobájába nyílt.

Az ajtót zárva találta. Elmosolyodott, egy kicsit habozott is, de mégis csak kopogtatott.

A kövér nő, úgy látszik, várta ezt az elégtételt.

– Soha többé!… – szólt ki az elszántság félre nem ismerhető, éles, metsző hangján. A szó nem jelentett semmit, de a hang kizárt minden megalkuvást.

– Hát bánom is én!… – epéskedett Nagy Ferdinánd, de elnyelte a mérgét s szótlanul vonult vissza, mint azok az elődei, a kik egykoron »ujból fölkerekedének s Merseburgnál ujra megveretének«. – Legyen úgy, a hogy akarod. A _Vasgyáros_t játszod nekem? Hát csak játszszad! Bennem nem fogsz Derblay Fülöpöt! Nem szeretlek, de nem is törlek meg! Majd meglátjuk, hogy a komédiát melyikünk únja meg előbb?

Ezt a messziről társalgásnak tetsző magánbeszédet már csak a fekvőhelyén fejezte be. A fekvőhely nem volt éppen kényelmes. Úgy rendezkedtek, hogy mig a gyerekek meg nem gyógyulnak, Nagy Ferdinánd a kanapéján alszik, hogy éjszaka megosszák az ápolás gondját. Az asszony a helyén marad, a szamárhurutos lánykák közelében; a férj pedig a dolgozószobájában lesz őrállomáson, hogy tüstént meghallja, ha valamelyik kis vöröshimlős felébred.

De azért behallatszott hozzá amazoknak a köhögése is. A szomszédban a kis nagyfejű, a ki még nem volt egészen láztalan, halkan nyögdicsélt; bizonnyal csak álmában, a melyet nem szabad megzavarni.

Sokáig nem birt elaludni. Végre elszunnyadt, de pár percz mulva felriadt egy rettenetes hangra. Kábultságában is tisztán hallotta, hogy valahol a halál kutyája ugat.

Melyik kis ágy felől jött ez a száraz, iszonyú köhögés? Észbe kapott. Nem, nem a gyerekek. Csak a szegény rokon, a ki a fürdőszobában alszik. Verejték lepte el a homlokát.

Hála istennek, csak a szegény rokon! Egy koldus öreg leány, terhe magamagának és az egész világnak. Biz az már nem sokáig fogja enni a kegyelemkenyeret. Az őszszel alighanem elviszi cselédkönyvét a mennyek országába, a hol okvetetlenül külön gondoskodnak azokról a szűzekről is, a kik nem tehetnek róla, hogy hajadonok maradtak.

Aztán elaludt.

És álmában – különös – Nagy Ferdinánd nemcsak mostani, kopott bőréből bujt ki, lelkében is megváltozott. Fiatal volt, fiatalabb, mint valaha, erős és gondtalan, szilaj és távol minden kicsinyességtől.

Azt álmodta, hogy sötét éjjel egy meredek szélén kellett végig mennie, a kedveséhez, a ki messze, messze, reszketve várta. De nem tartott tőle, hogy az örvénybe zuhan. Biztos léptekkel ment előre s csak egyre gondolt: a gyönyörre, melynek a reménysége is felforralta a vérét. Egyszerre elveszett előle az út. A hegyfal járhatatlanná vált; köröskörül szakadék tátongott. Visszafordulni nem jutott eszébe. Mig tanakodott, mittevő legyen: nevetést hall a háta mögött. Egy fekete köpönyeges alak tüszkölő fekete paripát vezetett feléje. »Nekem olyan lovacskám van – dúdolta a sötét alak – átugrik az minden árkon!« Csak ekkor látta, hogy a sötét alak: a csontváz; megismerte kaszájáról és pörge kalapjáról. De a kedveséhez akart menni; nem habozott tehát, hanem fölkapott a lóra. A fekete paripa egy szökelléssel túl volt a szakadékon, de ledobta lovasát s eltűnt a pokolba. Aztán föl kellett másznia egy toronyba; majd háztetőkön sétált végig, végre megpillantotta kedvesét egy palota ablakában. Nem juthatott hozzá másképpen: kötelen ereszkedett le az ablakig. Ott már csak félkarral kapaszkodhatott a kötélbe; a jobb karjával kedvesét lopta ki az ablakból. Most már óvatosan ereszkedett lejebb a kötélen; olyan szorosan karolta magához drága terhét, hogy teste szinte felitta magába azt a másik testet. Aztán felébredt.

Nincs az a nevetséges álom, melynek egy pillanatig utána ne bámulna az ember. Nagy Ferdinánd is bután nézett maga elé, mintha álmának az utolsó képét tovább láthatná, ha egy kicsit megerőlteti a szemét.

– Tessék! Azt mondják, hogy csak olyat álmodik az ember, a mit ébren is megtenne, ha rákerülne a sor. Ó, istenem!…

És mégis, a bolond álomnak valami olyan utóíze maradt, a minőt Nagy Ferdinánd már réges rég nem érzett.

– Bizony jobb volna így élni, folytonos életveszedelem között, de ember módra, mint: naphosszat túrni a földet, a mi állatnak való. Jobb volna nekivágni az őserdők veszedelmekkel, de gyönyörű titkokkal teli világának, mint járomban élni, verejtékezve, lealacsonyító életkeresésnek. Jobb volna óráról-órára a haláltól vívni ki az életet, mint tengődni, tovább szuszogni, s bujkálni az éhségtől, egy piszkos kis boltban, a hol áruba bocsátjuk, kizsákmányoljuk, kifacsarjuk, minduntalan meg-megalázzuk, elaljasítjuk, s minden rabszolgaságra felhasználjuk énünk legkülönb részét, azt a nyomorult, jobb sorsra érdemes valamit, a mit a tehetségünknek neveznek. Más élet ez, mint azé a galád kamaszé, a ki szeretőjét az utczára küldi?!…

Már nem tudott aludni.

– És abban az életben, abban a másik életben, mely oly keveseknek jut osztályrészül, csakugyan benne van a Szerelem is…

Igen, még gondolt rá néha-néha, titkon. Negyvennégy esztendős volt, emlékezett nagy boldogságokra, s már nagy ideje mult, hogy valami ürességet érzett a szívében.

Azóta, hogy utolsó szerelme elpárolgott, nem törődött a nőkkel. Szőkék és barnák nem érdekelték, senki se érdekelte. Beérte sorsával, s hozzá szokott a kövér nőhöz, mint az oltárhoz a pap, a ki elvesztette hitét. A Stellákat észre se vette. Hű volt, de hűségében nem volt köszönet.

– Sohase fogok többé szeretni?!…

Álmának képe édes emlékeket rezdített meg lelkében. Az álombeli lány hasonlított valakihez, a ki már csak volt, de lehetetlen-e, hogy van valahol egy ifjú teremtés, a ki olyan, mint a kit álmában az imént egy pillanatig oly szorosan ölelt magához?…

Vajjon eljön-e még valaki?!…

– Apám!

Talpra ugrott.

– Apám, gyere ide, vakard meg a hátamat!

Oda sietett. A kis fiú szeméből kiment az álom; beszélgetni akart.

– Mondd, apám, ha én most megvakarom az arczomat, akkor később, a mikor megnövök, nem lehetek más, csak kéményseprő?…

Megvigasztalta, és társalgott vele, mig a gyerek ujra elálmosodott.

– Ez a gyerek nem tetszik nekem – tünődött aggodalmasan. – Csupa képzelődés és nagyon fél a haláltól. Tengeri fürdő kellene neki, még az idén, okvetetlenül. De honnan veszem a pénzt? Eh, két hónap alatt még megírhatok egy regényt; egy munkával több vagy kevesebb, az már mindegy. Megirom, a mit az álmom juttatott eszembe, hová vezet, ha egy nyolcz gyerekes apa megbolondul, s beleszeret, mondjuk: egy gyermekleányba… Valami igen-igen szerelmes történetet kanyarintok belőle, mert hát szerelem kell a népnek. A tárgy, az ötlet nem valami uj, a regény nem lesz éppen elsőrangú, meglehet az is, hogy hijjával lesz az erkölcsnek és a hazafiasságnak, de a fürdőköltség kitelik belőle.

AZ IGAZI.

I.

– Hortense!

Hortense felütötte a fejét Guy de Maupassantjából.

– Mama?

– Vedd föl a sötétszürke krepp ruhádat. Velem jössz.

– A szürke kreppben? Hová?

– Keresztatyád nagyon rosszul van. És nincs mellette senki, a huga sem. Illő, hogy legalább mi meglátogassuk az utolsó óráiban.

Először hallotta ezt a szót: »keresztatyád.« A családban mindenki csak Aurélnak hívta. Ő is úgy szólította, hogy: Aurél.

– De hiszen a papa nincsen itthon?

– Egy okkal több, hogy mi menjünk el hozzá.

Hortense elgondolkozott.

– Kedves kis mama, aranyos kis mama, hagyj engem itthon. Vidd el Zsuzsikát.

– Ugyan miért, ha szabad kérdeznem?

Hortense elfordult. Nem akart találkozni anyjának a tekintetével, melynek érezte a perzselését. Mintha levetkőztette volna ez a tekintet. Elpirult mélyen, és zavarában ostobaságokat kezdett dadogni:

– Félek a betegektől. Ideges vagyok. Nem tudom, mi bajom van. Rosszul érzem magam.

– Ne okoskodjál, hanem öltözzél át. Remélem, nem kell még egyszer mondanom.

Nem ellenkezett tovább. Tudta, hogy ha ez a szép, kövér, hideg asszony egyszer, kivételképpen, komolyan beszél, az pengő ércz, a melyet készpénznek tekinthet az angol bank is.

Engedelmeskedett. Hanem a piszkos, fekete gyanu, a melyről már azt hitte, hogy: volt, nincs, ujra megmozdult a szíve fenekén.

Látta, hogy anyja néhány perczczel előbb egy levelet kapott. Tehát hívták. Mért hívták s mért kell neki is ott lennie? És ki ez az ember, a kinek engedelmeskedik mindenki, ez a szép, kövér, hideg asszony is, a ki soha se engedelmeskedik senkinek?

A cselédek elejtett szavai, melyeket gyerekkorában hallott, ujra zsibongani kezdtek a fejében. És látta keresztapját a családi asztalnál, anyjának a jobboldalán, estéről-estére, a mint lassan, kimérten dobálta a szót szép, őszes bajusza alól, mialatt a többiek megilletődötten hallgatták, akár a kinyilatkoztatást.

De hát ki ez az ember?

Ó, tisztában volt a jelentőségével amott, a külső világban. Olvasott a politikai szerepléséről eleget; mindig érdekelte ez a tárgy. És hallotta a róla szóló rosszakaratú megjegyzéseket is. Egyszer, valamelyik fogadó estéjükön, Rátóthy Gyurka, az ismeretes képviselőházi fenegyerek, nem sejtve, hogy a házikisasszony is hallgatja, így árulta el egy ujságiró előtt a gondolatát:

– Ezt az egész Gáthy Aurélt mindössze az különbözteti meg a többi politikai középszerűségtől, hogy nem kétszer, hanem négyszer vált inget naponkint. Tiszta ember és tiszta kezű. De hisz ágyúból kellene kilőni, ha még tiszta kezű se volna! Ekkora vagyonnal!… Odafenn szeretik és bíznak benne, mert kifogástalan úriember. Ez igaz. Hanem az is bizonyos, hogy ezt a lompos Tóth Pált, a ki, ha megfürdik, bizonyosan keztyűt húz, hogy valamiképp meg ne mossa a kezét, az ő kemény tatár koponyájával, nem adnám száz ilyen skatulyából kihúzott államférfiért sem.

De ez csak azoknak az itélete volt, a kik irigységből mindenkit kisebbítenek, lesajnálnak vagy vállon veregetnek; azoknak a legkevésbbé se komoly embereknek az itélete, a kik minden komoly dolgon csak csúfolódni tudnak. Az esti lapok másképp beszéltek Gáthy Aurélról. Kitünő embernek mondták, a kinek a szava elhallatszik a legmagasabb körökbe is.

A képviselőház folyosóján szállongó pletyka azzal módosította ugyan ezt a közvéleményt, hogy Gáthy Aurél előtt semmi se szent, csak a tulajdon mértéktelen hiúsága, de ez a hiúság zárkozott volt, mint az ember maga, s éppenséggel nem csökkentette a Gáthy tekintélyét. Szó sincs róla, nagyon komoly és érdekes egyéniség volt ott a külső világban.

Otthon, az ő otthonukban, elég kellemes is, bár kissé hideg. Hortense soha se hallott tőle valami különösebb nyájasságot. »Jól van ön, Hortense?… Örülök rajta, hogy jól van« – ezek voltak a legfeltűnőbb ömlengései.

Egyébként jó czimbora volt, a ki, ha Párisban járt, pontosan elvégezte, a mit rábiztak. Az izlésére sokat lehetett adni. Hortense az öltözködés kérdéseiben mindig tőle kért tanácsot s a legnagyobb báli sikereit az ő utasításainak köszönhette.

De mért ült ez az északsarki ember örökkön náluk, a mióta Hortense csak emlékezett?! Mért volt neki az ő otthonukban külön karosszéke?! És mért volt a mama, ez az elmés, víg asszony, mindig hallgatag, a hányszor a sarkutazó úr összeránczolta a homlokát?!

És hogy meri ez az ember hivatni őket, ha a halálos ágyához is?! A mamát, ezt a kevély személyt, a ki olyan csípős tud lenni a papával szemben?! És őt, a ki megvet mindenkit a világon, legyen az bálozó liba vagy államférfi?!

Mialatt feltűzte a kalapját, bepillantott a tükörbe. Nagyon sápadt arcz nézett rá vissza.

– Megint olyan vagyok, mint egy zöld béka.

Szemrehányásokat tett magának az ostobaságáért.

– Milyen képzelődő, gyanakvó és hitvány vagyok, mióta az a nyomorult elhagyott!

Akkor azt hitte, hogy ez lesz az utolsó nagy fájdalma. Hogy ezután már minden mindegy lesz. Mi is következhetik még azután, mikor az embert a faképnél hagyja a vőlegénye, egy kisasszonyért, a kinek véletlenül ötvenezer forinttal többje van, mint neki?!

És ime, az a nagy keserűség most már olyan kicsinyesnek tűnt fel előtte, mint a gyerekkori bánatai. Vajjon mi fog még következni?

– Méltóságos asszony, a kocsi előállott.

II.

A múzeum-utczai kis palota mintha már lakatlan lett volna. Az ablaktáblák bezárva, a kis utczaajtó becsukva kulcscsal. Csak az utczán elszórt szalma, mely felfogta a kocsik lármáját, jelezte, hogy odabenn még lakik valaki.

A csöngetésre Ferencz, az öreg komornyik, nyitott ajtót.

– Ó, méltóságos asszony, csakhogy itt van!

– Tehát igazán semmi remény?

– Már csak órák vannak hátra. Vagy meglehet, csak perczek.

Mialatt keresztülmentek az előszobán, a szép szőke asszony azt sugta a lányának:

– Várj meg a fogadó teremben. Majd kijövök érted.

S eltűnt egy oldalajtón. Tudta a járást az idegen házban.

Hortense belépett a fogadó terembe. Ferencz, csak hogy kifejezze mélységes tiszteletét, előbbre húzott egy nagy karosszéket s oda állította az asztalka mellé, mely mögött egy széles ernyőjű álló lámpa világította meg a terem egyik sarkát. Közben elmondta, hogy a tanár urak éppen most vannak benn a kegyelmes urnál, de alighanem mindjárt eltávoznak, mert a műtétről, melyet meg akartak kisérelni, lemondottak.

Ferencz eltűnt s Hortense szétnézett a homályos teremben.

Fölkelt, hogy közelebbről lássa a képeket. Egyszerre azt hitte, hogy meg kell fogóznia. Szédülést érzett, a rémület szédülését.

Pedig a széles, fekete keretből egy édes, bájos arcz mosolygott rá vissza. Hanem ez az arcz az ő arcza volt. Az ő szőke haja, a diószínű fény-fodrokkal, az ő víz-szinű, csodálkozó szeme, az ő szépen rajzolt kis orra, az ő félénken mosolygó, légies, finom ajka, a mely mintha csakis arra való volna, hogy kérdezzen. Ugyanaz az arcz, a melyről egyszer valaki azt mondta, hogy egy bámészkodó angyalé, a ki azonban egy angol képes ujságból nézi a világot.

Az ő arcza a megszólamlásig s ez a kép még sem ő. Ötven-hatvan éve is lehet, hogy ezt a viseletet hordták, s a kép alján egy régóta halott mester neve piroslik.

Ferencz egy sok karú gyertyatartóval tért vissza, s kérdezetlenül is megmondta, hogy kit ábrázol a kép:

– A kegyelmes úr édes anyja, fiatal korában.

Egy szava sem volt a csodálatos hasonlatosságról.

– Egy kicsit hasonlítok hozzá, nem igaz?

– Ó, nagyon.

Mintha egészen természetesnek találta volna a dolgot.

Nem mert ránézni az öreg szolgára. Attól tartott, hogy a vén ember kiolvashatja a szeméből a gondolatát. Úgy tett, mintha a többi kép is érdekelné. De már nem látott semmit.

A szívében kavargó gyanu immár alakot öltött egy rettenetes mondatban. Ebben a mondatban, hogy: az az idegen úr, a ki odabenn haldoklik, az ő édesapja. Az igazi.

És nem arra gondolt, hogy ez az élet, a melyből az övé gyökerezett, íme, kialvóban: hanem csak arra, hogy az ő úri kis személye csak egy közönséges árulásnak a kelletlen, élő bizonysága. Hogy ő csak egy isten küldte emberke, a kinek a jövetele, meglehet, rettegéssel töltötte el az övéit, s a kinek senki se örült egy kijátszott férjen kívül! Hogy ő csak egy útszéli kakuk-fiók, a kinek már a létezése is igazságtalanság, s a kinek semmi egyebe a világon annál a szeretetnél, a melyet egy szegény, könnyenhivő, gyanutlan, agg embertől lop el!…

Megint egyedül volt. Belülről nem siettek érte. Mi történhetik ott, hogy így megfelejtkeztek róla? Ez már talán az agónia.

Egy könnycsepp se jött a szemébe erre a gondolatra.

– Milyen szívtelenné tettek! Milyen szívtelenné tettek!

III.

Egy negyedóra mulva megnyílt a jobboldali szárnyas ajtó. Az anyja állt ott s intett neki, hogy kövesse.

Utána támolygott. Keresztülmentek az összes utczai termeken. Az utolsónál anyja meghalkította a lépteit s vigyázva nyitotta ki egy udvari szobának az ajtaját.

A haldokló a szoba közepén feküdt, egy ottománon, szemben a kertre néző ablakkal, mely nyitva volt. Egy orvos és két betegápolónő forgolódtak körülötte. Hortense-t oda állították a lábához.

Ahogy belépett, a haldokló felnyitotta a szemét s úgy nézett a lányra, mint egy beteg hal. Aztán kihúzta a selyem-takaró alól hideg, nedves kezét, s feléje nyujtotta.

– Köszönöm, kedves Hortense, hogy eljött. Kérni akartam, hogy gondoljon rám jóakarattal. Ne felejtse el soha, hogy önt sokan szeretik…

Még mondani akart valamit, de a hangja elfult, s a keze lehanyatlott. Mintha valami szét akarta volna vetni a mellét. Előre bukott a párnájáról, s az egyik vörös-keresztes lány hozzá rohant.

A másik megfogta Hortense-t a kezénél s kivitte a szobából, vissza a nagy terembe.

– Megint a roham – szólt. – Sokkal hamarább tért vissza, mint vártuk. De csak egy-két perczig szokott tartani. Ha elmúlik, majd visszajövök önért. Jobb, ha nem látja; az effélét nem felejti el az ember.

De nem jöttek vissza. Majdnem egy óráig várakozott hiába. Végre megjelent anyja a küszöbön, kissé sápadtabban, mint rendesen.

– Vége!

– Meghalt?!

– Meghalt.

Egy pillanatig hallgattak.

– Nem akarod – kérdezte Hortense – hogy egy miatyánkot mondjak el mellette?

– Ahogy a szíved kivánja.

Hortense megindult, aztán meglepetve fordult anyjához:

– Nem jössz velem?

– Nem. Megvárlak. Rosszul vagyok.

És ott maradt a nagy teremben. Ez a szép, kövér, hideg asszony nem szerette a kellemetlen izgalmakat; ha csak tehette, kikerülte azt, a mit senki se nézhet megindulás nélkül.

Hortense még egyszer végig ment a lakáson, melyet most látott először és utóljára, letérdelt a halott mellé, s elmondta a miatyánkját. Aztán fölkelt, megcsókolta a halott kezét és homlokát, s még egy pár érthetetlen szót suttogott neki. Aztán visszatért az anyjához.

– És neki sincs egy könnye sem! – szólt magában.

A kocsiban nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak a mikor már befordultak az utczájukba, szólalt meg ismét az anyja:

– A papának nem szükség említened a dolgot. Majd elbeszélem neki én magam.

IV.

– De hát őrült vagyok én?! Gyalázatos képzeletű, elvetemedett lélek, a mely csupa gyanu, bizalmatlanság és romlottság?! Sárgaságban szenvedő beteg, a ki sárgának látja az egész világot?!

Igen, úgy kell lennie. Lehetséges volna-e különben, hogy anyja látogatásokat tegyen, mialatt kiterítve fekszik az, a kit ő az apjának képzel?!

Bizonyosat akart tudni.

Emlékezett, hogy anyja egy vörös bársony szekrénykébe csukta be azt a bizonyos levelet. A szekrényke ott állt előtte. Vett egy papirvágót és felfeszítette a zárt.

– Gondoljon, a mit akar.

A levél ott volt legfelül. A borítékon semmi; belül ezek a plajbászszal írt, majdnem olvashatatlan szavak:

»Tévedtünk tegnap; ez az utólja. Nem hiszem, hogy megérjem az éjszakát. Kérem, jöjjön, s hozza magával Hortenset is.« Semmi aláirás.

Tehát ott volt előttevaló nap is, titokban.