Part 7

Idegenkedett ugyan attól a gondolattól, hogy ismét együtt legyen ezzel az emberrel, hogy szóljon hozzá, s szavára felelnie kellessen: de mégis elszánta magát. Ott csak neki vannak jogai, másnak senkinek!… Bement s megállt a ravatal tulsó oldalán. A gróf felegyenesedett.

A halottas szobát csak a ravatal gyertyái világították be. Ez a sok égő, füstölgő gyertya, a növénydísz és a sok virág nehéz szaga, meg a falakat és a padlózatot elborító fekete posztóból szerte szállongó por fojtóvá, kábítóvá tették a szoba levegőjét.

De mit bánták ők azt!

– Köszönöm, hogy eljött! – szólalt meg végre a báróné, a gyászolók halk, suttogó hangján, mely mintha attól tartana, hogy fölkelti a halottat. – Megérdemelte öntől!…

A gróf, a türelmetlenség egy mozdulatával, mintha közbe akart volna vágni. Talán ezt kívánta mondani: »Csak nem gondolja, hogy elmaradok a gyermekem temetéséről?!… Csak nem gondolja, hogy ha mi ketten idegenné váltunk egymáshoz, idegenné lettem ő hozzá is?! Van lelke így szólni hozzám, az apához?!…«

De a báróné folytatta:

– Utóljára is csak önre gondolt. Kevéssel azelőtt, hogy elvesztette az eszméletét, megfogadtatta velem, hogy átadok önnek egy kis amuletet: egy Mária érmet, vékony lánczocskával. Kicsi kora óta viselte ezt az ereklyét; soha se vált meg tőle, mert ön hozta neki Lourdesból, egy nagy betegsége után. Kéri, hogy ezentúl viselje ön, mert azt óhajtja, hogy gyakran jusson eszébe ő is és mindaz, a mire ő tisztelettel gondolt… Ez volt az utolsó kívánsága.

– Hogyan? – szólt a gróf ijedten, mintha hirtelen uj csapás környékezné – csak nem tudta, hogy nagyon rosszul van… hogy meg kell halnia?!

– De tudta.

– Elárulták előtte?

– Megmondtam neki.

A gróf keze ökölbe szorult, s szemében láng csapott fel, mint ha húsz évvel megifjodott volna.

– De hát megőrült ön?!… Hisz a könyörűletes idegen is eltakarni igyekszik a haldokló elől a halál rémképeit, és ön, az anyja, megmondta neki!…

– Az én drága gyermekem keresztény leány volt! – felelt a báróné, büszkén szegve fel őszülő fejét. – Keresztény módra kellett Isten előtt megjelennie: minden földi salaktól menten, imára kulcsolt kézzel. Fehér ruhában, tisztán, mint a hattyú, lépett volna az oltár elé: Isten szine előtt is legszebb ruhájában akart megjelenni.

– Eh! – szólt a gróf, az indulattól remegve, de visszafojtva a harag hangját – neki nem volt mit leimádkoznia! S ha önnek tartozása volt az Istennel szemben, a mért elhagyta a vallását, vezekelt volna másképpen, s ne azzal, hogy áldozatul mutatja be haldokló gyermekének utolsó pihenését, utolsó nyugodt óráját!…

– Én lelkemben hű maradtam a vallásomhoz – felelt a báróné – csak egy törvényes kívánalomnak tettem eleget, a mikor forma szerint más vallásra tértem. S ha vétkeztem vele: Isten majd ítélni fog fölöttem! De bárki a szememre vetheti ezt, csak ön nem, ön, a ki… A ki nagyon jól tudja, hogy én uj frigyemben nem a boldogságot kerestem, hanem az oltalmat gyermekemnek! Míg ön a bűn után futott, én egy idős embernek nyujtottam a kezem, nem, hogy az ön példáját kövessem, hanem, hogy anyja legyek e jó ember gyermekeinek, s hogy apát adjak a magaménak, a ki az ön oltalmára már nem számíthatott!

– De hát ki tette lehetetlenné, hogy gyermekünknek meg legyen a természetes oltalma, ha nem ön, a rögeszméivel, az oktalanságával, a szívtelenségével?! Ön tele jajveszékelte a világot az én megbocsáthatatlan bűnömmel: legyen, hibát követtem el, megengedem. Olyan hibát, a melyet minden férfi elkövet, értse meg egyszer: minden férfi!…

– Ne beszéljünk ilyen hitványságokról a gyermekünk koporsója előtt!

– Ön ezek miatt a hitványságok miatt tönkre tette az életünket, s hogy a magunkét, az hagyján, de az övét is!…

– Én tettem tönkre az ő életét?! Én?!

– Igenis ön! Mi várhat arra a gyermekre, a ki olyan családi élet, olyan viszálkodások, olyan hányattatások közepette nő fel, a minőket ön idézett elő bűnös ridegségével! Elismerem a hibámat. Megcsaltam önt, s hogy megcsaltam, talán ön maga volt az oka… De mi volt az én hibám az ön lelketlenségéhez képest! Nem követtem-e el mindent, hogy jóvá tegyem a hibámat?! Esztendőkön át kérleltem önt, könyörögtem vissza családi életünket, igyekeztem megengesztelni olyan életmóddal, a minőt azelőtt követelt… De önnek nem volt szíve. S mert a törvény az ön bocsánatot nem ismerő, rideg jogának adott igazat: elvette tőlem a gyermekemet!

– Ön maga tékozolta el a hozzá való jogát, mikor széttépte a köztünk lévő családi köteléket! A mit ön elkövetett: az nem hiba volt, a hogy ön nevezi: a hibát helyre lehet hozni, de a mit ön elkövetett, az a galádság volt, a megmásíthatatlan, a jóvátehetetlen!

– S még most se látja be, hogy micsoda oktalanságnak áldozta fel az életünket?! A mi előtt most állunk, ez, ez a jóvátehetetlen!

– És engem okol érte! Mert hiszen el kellett volna felejtenem, észre se kellett volna vennem azt a csekély, szóra se érdemes hitványságot! Persze, hogy mit szenvedtem ön miatt, az már olyan régen volt, hogy talán nem is igaz! Az asszony szenvedjen, sírjon, alázkodjék meg, tűrjön; hiszen azért asszony! Neked is erre kellett volna születned, szegény gyermekem! Hanem erre az én lelkiismeretem azt mondja: nem igaz, nem igaz, nem igaz! És nincs feleség, ha érdemes erre a névre, a ki a galádságot meg tudja bocsátani! A ki nem rongy, az csak egyszer tud szeretni, és csak azt, a ki méltó hozzá, a meddig méltó hozzá! Minden igazi asszony így gondolkozik, értse meg: minden igazi asszony! Mit tehettem én arról, a minek történnie kellett?! Ön apránkint fecsérelte el a boldogságot, én egyszerre vesztettem el: nem lehetett több közünk egymáshoz!

– Mily nyomtalanul repült el az idő az ön szivének üressége felett! Még ma is csak az önzésén át látja az életet? Soha se jutott eszébe, hogy ez a női büszkeség csak: lelketlenség, a testiekhez, a hitványságokhoz való ragaszkodás? Legyen igaza – s bocsássa meg az Isten – hogy a férfinak nem bocsátott meg, nem tudott megbocsátani. De ha ön keresztény nő, ha van lelke: Istenhez emelkedni, s szíve: szeretni az embert, a másik szerencsétlen, nyomorult, bűnös embert: minden poklok ellenére ragaszkodnia kellett volna, ha nem a férfihoz, hát az emberhez, s ha még ehhez sem, úgy a gyermeke atyjához! Mily balgaságok miatt kellett szenvednünk, s mily balgaságok miatt kellett szenvednie neki, az ártatlannak, a vérünkből való vérnek, életünk folytatásának, a kit áldozatunkká tettünk!… De ön sohase fogja megtudni, hogy csak egy erény van: a szeretet, s egy kötelesség: a bocsánat. Hiszen ön oly gonosz tudott lenni, hogy miután megfosztott a gyermekemtől, lassankint elidegenítette, elfordította tőlem a szivét!…

– Ön beszél így, ön?! Mialatt ön virágról-virágra csapongott, én atyjának tiszteletére tanítottam őt; mialatt ön kalandornők között osztotta meg az életét, én arra szoktattam, hogy imádkozzék önért, mert ön tengeren jár; mialatt ön elprédálta vagyonát, idejét, képességeit, szivét, lelkét, a mije csak volt, s mindenütt járt, csak ott nem, a hol ő volt: én virrasztottam fölötte és rettegtem miatta!… Félistennek tartotta önt, s ön azt se tudta, hogy él-e, hal-e?

– Azzal vádol, a mi a szerencsétlenségem volt? Arczomba vágja azt a nyomorúságot, a melynek ön volt az okozója? Ó, mint illik ez önhöz! Örökre elválasztott attól, a ki mindenem volt, kínossá tette ennek a kedves, édes jó teremtésnek a gyermekéveit, örömtelenné, szomorúvá az ifjúságát, hogy végül rémessé tegye még a halála óráját is!… Ó, miért is kellett önt megismernem!…

Szavuk egyre élesebbé vált, már majdnem hangosan vitatkoztak.

– Én tettem kínossá a gyermekéveit?! – lihegett a báróné – én tettem rémessé a halála óráját?!…

Ebben a pillanatban a gróf, a ki egészen közel állott a ravatalhoz, az izgatottság egy önkéntelen mozdulatával, véletlenül feldöntött egy nagy álló gyertyatartót. Lehajolt és fölemelte.

Mintha egy árnyék emelkedett volna felfelé.

A báróné iszonyatosat sikoltott.

– Mi az? Mi baja?

Ha hirtelen fel nem fogja, összeroskad.

– Nem látta?… – hörgött s a rémülettől lecsukta a szemét. – Felült a koporsóban!… s összetett kézzel kért… mint kicsi korában… hogy ne bántsuk egymást!…

A gróf önkéntelenül oda pillantott. Szép csöndesen aludt az.

Ó, ha csak egy perczre életre tudná kelteni!

* * *

A báróné annyira rosszul lett, hogy ki kellett vezetni a halottas szobából. A kimerültség és a folytonos izgatottság végre leverték a lábáról: ágyba kellett fektetni.

A gróf is lement a szobájába, hogy egy kissé lecsillapodjék. Csak ekkor vette észre, a mit már előbb is hallhatott volna, hogy odakünn javában tombol a vihar. Az a ritka, de hatalmas téli vihar, a mely csak itt, a havasok között, mutatja meg igazán a foga fehérét.

Kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegőt szívjon.

Az orkán fékevesztetten dühöngött a hegyek közt. Mintha valahonnan a fellegek közül óriási ágyúk ostromolták volna a földet. A szél vadul süvöltözött, s a kastély előtt a kopasz fák kétségbeesett koldusokhoz hasonlóan rázták sovány karjaikat.

TÖBB SZERELMET!

A regényíró reggeli félkilencztől tizenegyig nyargalt jobbra-balra, hogy végre mégis csak lealkudjon az adójából huszonöt forintot. Mindenki érthetőnek fogja találni, hogy a hol megjelent, kivétel nélkül a pokolba kivánták. Az adó őrei többnyire nyilt és őszinte lelkek, de vannak közöttük diplomaták is. Az utóbbiak, mellőzve a szokásos gorombaságokat, nyájasan figyelmeztették, hogy bizonyára rendkivül igaza van, de hogy ezt illetékes helyen mutathassa ki, jó lesz, ha átsétál a város másik végére. Mivel pedig az adót Budapesten sok részletben gondozzák, a takarékos regényírónak kétszer kellett bejárnia a főváros területét: egyszer toronylépésben, s másodszor lóugrás szerint.

Valahol az adó egyik őrnagya, a ki beszélgető kedvében volt, megkérdezte tőle:

– Ugyan kérem, ki fizessen adót, ha még az urak se akarnak adót fizetni? Az író urakat értem, a kik egyszerűen leülnek az íróasztalhoz, hamarosan papirra teszik, a mi éppen eszökbe jut, s ezzel rengeteget keresnek! Éppen most olvasom az ujságban, hogy uraságod ide s tova a legdivatosabb regényírók közé tartozik…

– Ide s tova, kérem, ide s tova!… A hangsúly az »ide s tová«-n van, nem a »divat«-on. A bíráló azt akarta mondani, hogy ide s tova vén szamár vagyok, s még most se találok baleket, a ki elolvassa a regényeimet.

– Ön túlságosan szerény. Magam is többször olvastam becses nevét. Nagy Ferencz, ugy-e?

– Nagy Ferdinánd.

– Nekem mindegy. Elég az hozzá, hogy magam is ismerem önt hírből, pedig én sohase olvasok könyvet, az ujságot elolvasni is alig érek rá. Nos, egy divatos regényíró, a ki fütyölve szerez százakat…

– A »divat« nálunk annyit tesz, hogy a divatos regényíró könyvéből ötven példánynyal többet adnak el, mint a kiadó remélte. Ez nem ok rá, hogy száz forinttal emeljék az adómat.

Ez a párbeszéd a város különböző pontjain több változatban ismétlődött, de csodálatosképpen nem maradt minden eredmény nélkül, s a regényíró még délelőtt eljuthatott a képviselőházba.

Itt nem sokáig időzött. Pár perczig beszélgetett a folyosón, felment a karzatra, hogy megmutassa magát, egy szóval: »csoportosult«, hogy úgy lássék, mintha ott töltötte volna a félnapot. De délben már a szerkesztőségben volt; tudta, hogy a megirni való, a mai nap czikk-tárgya legalább is másfél óra óta vár rá odabenn.

X. miniszter költségvetéséről kellett írnia, mert ezt kezdték tárgyalni, a mikor eljött a képviselőházból. Leült, s egy óra alatt kifejtette, hogy X. miniszter tulajdonképpen világító toronynak született; ha ezt a nagy férfiút felállítanák egy oszlopra a Barátok terén, Temesvárig és Dévényig minden gázlámpa fölöslegessé válnék. A vezérczikk tele volt színes hasonlattal, mely mind a népszerű minisztert ünnepelte.

– Remélem – szólt magában – az undok állat most az egyszer meg lesz elégedve; s nem fogja követelni a szerkesztőmtől, hogy csapjon el, mert hűvösen írok róla.

Fél kettő lehetett, mire megérkezett az Epreskert-utczába. A felesége nyitotta ki az ajtót.

– No, hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Nagy Ferdinánd.

A felesége nem felelt, csak vállat vont. Rá nézett, s látta, hogy az asszony szeme vörös a sírástól.

Megijedt, s türelmetlenül kérdezte:

– Rosszabbul van valamelyik?

– Nem, egyformán vannak – felelt az asszony vontatottan, egy kicsit tüntetően kerülve az ura tekintetét.

– Mi baja magának?

– Semmi.

Olyan volt, mint a pongyolaság nemtője, a ki fáradtan csüggesztette le nagy, nehéz szárnyait.

Most már a férj vont vállat.

– A kövér nő – szólt magában – megint dühöng valamiért. Hát csak dühöngjön!

S bement megnézni a kis betegeket.

Először a kertre nyíló szobába lépett be, a hol a két szamárhurutos leányka éppen veszekedett. Ezek már túl voltak a nagyján, fent járhattak és köhöghettek, a mennyit akartak, senki se ügyelt rájok.

Nagy Ferdinánd az ölébe vette a kisebbiket, rávette, hogy kössön békét a másikkal, a ki a mamájához hasonlított, megvárta két-három rohamnak a végét, aztán átment a dolgozó szobájába. Ott tetőtől talpig átöltözött, s miután egészen más emberré vált, benyitott a vöröshimlősökhöz.

Azok már várták.

– Jó, hogy jössz apám – szólt a család legifjabb csemetéje, egy nagyfejű kis fiú, a kiért Nagy Ferdinánd oda adta volna az egész világot.

– Gyere, vakard meg a hátamat!

Szegénykének lekötötték a kezét, mert folyton vakarózott volna.

Nagy Ferdinánd úgy tett, mintha engedelmeskednék a parancsnak, de az erősebbek szokása szerint voltaképpen csak kijátszotta a gyengébbiket.

– Az arczomat is vakard meg – rendelkezett a kis fiú. – De jól vakard meg, és maradj itt, mert azt akarom, hogy sokszor megvakard.

– Ohó, azt nem lehet.

– Miért nem lehet, ha én úgy akarom?

– Azért nem, mert akkor olyan leszel, mint egy kéményseprő.

Hosszas alkudozás után végre kiegyeztek egy eleven fa-lóban.

Egy kicsit megnyugodva sétált vissza az ebédlőbe. A sok betegség mind a legrendesebben folyik le; délelőtt a nyargalásai közben hiába izgatta magát.

A máskor oly hangos ebédlő mostanában nagyon is kietlennek tűnt fel előtte, de fáradt volt és éhes.

A kövér nő olyan arczczal fogadta, a milyennel az algériai képeken látható fásult rabszolganők várják a gyűlölt gazda parancsát. Ebben a pillanatban minta lehetett volna a tökéletes _Lemondás_ szobrához.

– Lehet ebédelni!

E két szónál több nem hagyta el húsos – még üde – ajkait. Az ételhez hozzá se nyúlt, ellenben mindig talált magának dolgot, s hangtalanul járt-kelt a szobában, mint valami kisértet. Lehetetlen volt észre nem venni, hogy: felszolgál és szenved.

– Mi baja? – idegeskedett Nagy Ferdinánd.

– Semmi – rebegte a szenvedő hitves, összerezzenve, mintha álmából riadt volna fel.

Nagy Ferdinánd egy perczig idegesen dobolt ujjaival az asztalon, de aztán egy nagyot nyelt. Még nevetett is magában; tetszett neki az a gondolat, hogy milyen szigorú férj tud lenni, ha egyszer hozzáfog.

– És még a fecsegő asszonyokról szoktak élczelődni! – dúlt-fúlt magában. – Hát van-e olyan vízeszű fehércseléd, a kinek a locsogása ne volna kellemetesebb, mint ez a mérges, rosszakaratú, tüntető, konok hallgatás?!

De az asszonyi önuralom se tarthat örökkön; a vértanúk erejével visszafojtott fájdalomnak is ki kell fakadnia. S a kövér nő nem birta tovább. Mialatt Nagy Ferdinánd látszólag nyugodtan szürcsölte a fekete kávéját, fölkelt s egy sokrét összehajtott levelet vett ki a zsebéből, hogy aztán szó nélkül odadobja a férje elé.

– Mi az? – rettent meg Nagy Ferdinánd. – Számla?

Nem, levél volt, még pedig igen hizelgő tartalmú levél. S a regényíró fogcsikorgatva olvasta:

»Miért nem ír? Ha látni nem akar, miért nem ír legalább egy pár jó szót, egy pár biztató szót? Nem, ön nem lehet olyan szivtelen, mint a milyennek mutatja magát! Szeméből, nemességtől és fensőbbségtől sugárzó, szép, kék szeméből világfájdalom és emberszeretet olvasható ki… Nem, ön nem lehet kegyetlen ahhoz, a kinek nincs más vágya, mint az ön szavát lesve megfelejtkezni az egész világról! Ha tudná, milyen egyedül vagyok! Senki se ért meg, senki se szeret igazán!… Legyen nagylelkű! Csak egy jó szót! Csak legalább egy jó szót!

_Stella_.«

– Úgy kell! – morogta Nagy Ferdinánd dühösen. – Minek bontja fel a leveleimet!

A kövér nőből kitört a görcsös zokogás.

– Hazugság volt! – kiáltott fel, drámai mozdulattal borulva az asztalra. – Hazugság volt minden, minden!…

– Édesem, ne ingereljen! – szólt Nagy Ferdinánd a franczia színművekből ismert fagyos hangon, látható iparkodással, hogy a mennyire lehet, tűrtőztesse magát. Ne ingereljen és gondolja meg, hogy ebben az állapotban halálos vétek ilyen szamárságokkal izgatnia magát! Lássa, ha Károlyka sokkal idegesebb, mint a többi, az egyenesen a maga bűne. Akkor is a fejébe vett valamit, már nem tudom micsoda ostobaságot, s előre agyonsírta ennek a gyereknek az egészségét!

– Hazugság volt! – ismételte a kövér nő, ujra oda vágva könyökét az asztalhoz. – Hazugság volt minden, minden!…

És hullott a könnye, mint a záporeső.

– Teringettét! – pattant fel Nagy Ferdinánd, az asztalra ütve – ez a hét gyerek, hogy ne mondjam: nyolcz gyerek csak nem hazugság?!… Ezek valóságok, hála Istennek, és jobb lesz, hogy ha utánok néz, és nem bosszant engemet tovább!…

A kövér nő fölegyenesedett.

– Tehát megvallja? – kérdezte gonoszat jósló hangon.

Arcza elsötétedett, s két kezét az asztalra támasztva, merőn nézett Nagy Ferdinánd szemébe.

– Mit vallok meg? – álmélkodott a regényíró.

– Hogy viszonya van ezzel a rongygyal, ezzel a cseléddel?!…

– Eh! – szólt a hiúságában sértődött férj – egyelőre maga épp oly kevéssé tudja, mint én, hogy cseléd-e, a ki ezt a levelet írta. Nem is hinném; a kivételesen jó helyesírás inkább nagyon is művelt nőre vall, a ki tudja, a mit maga nem tud, hogy a »fensőbbséget« nem lehet két _n_-el és egy _b_-vel írni…

– Jól van – kiáltott fel a kövér nő – most már tudom, a mit tudni akartam, s még ebben az órában elhagyom ezt a házat! Ha úgy tetszik, még ma ide hozhatja azt a személyt, s aztán írhatják a fensőbbséget annyi _b_-vel, a hánynyal akarják!

– Micsoda? – pattant fel elszörnyülködve Nagy Ferdinánd – még ma itt hagyja ezt a házat? Hát a gyerekek?

A kövér nő most már végig feküdt az asztalon, s olyan keservesen kezdett sírni, hogy Nagy Ferdinánd jónak látta hangot változtatni.

– Ugyan, édesem, legyen esze! Hát nem mondtam már százszor, hogy fogalmam sincs róla, ki írja ezeket a buta leveleket?! A multkor már megnyugodott…

– Hazugság! – sírt a kövér nő. – Megcsalt! Hazudott! A milyen igaz, hogy az isten lát minket, olyan igaz, hogy megcsalt! A levélben benne van, hogy látták egymást!

– Ő láthatott engem, de nekem sejtelmem sincs róla, hogy ki ő és merre van hazája. Mondtam már, hogy minden íróhoz érkeznek e fajta levelek. Vannak asszonyok, a kik unalmukban, kínjukban kinéznek maguknak egy-egy ismertebb alakot, hogy legalább levélben szerelmeskedhessenek valakivel, s ha alkalmas médiumra találnak, elfirkálnak évekig a nélkül…

– Hazugság! Hazugság! Egy szó se igaz belőle. Ha úgy volna, akkor… Mért nem irta meg neki, hogy magának gyermekei vannak, hogy magával nem lehet kezdeni, mert maga szereti a feleségét… Mért nem írta meg neki?

– Mért nem írtam meg neki? – dühöngött a regényíró. – Mert ez a lúd, ez a dunna-lúd, ez az albatrosz sohase írta meg a lakása czímét! Feleletet akar, de nem volt annyi esze, hogy megírja: hová feleljek!

– Ezt annak mondja, a ki elhiszi! Nem írja meg a lakása czímét, mert maga ezt úgy is tudja. De mit is felelek a hazugságaira?! Mért kap ettől három-négy levelet, talán többet is? Mért nem kapott ilyen leveleket azelőtt soha?

– Kaptam, csakhogy a többieknek volt eszük, s a szerkesztőségbe czímezték a leveleiket.

– Ahá, és maga felelt rájok, ugy-e? Itthon pedig ártatlan képeket vágott. Istenem, hányszor csalhatott meg, hányszor! Különben nekem már mindegy!

– Nekem is mindegy! – szólt a regényíró és visszament a dolgozó szobájába, csak azért, hogy becsaphassa az ajtót.

Az asztalán a _Bia-Torbágyi Harsona_ egy számát találta. A czímszalag írott betűi elárulták, hogy nem a kiadóhivatal, hanem egy figyelmes jóakarója kedveskedett ezzel a küldeménynyel.

A hogy kibontotta az ujságot, mindjárt megpillantotta az őt érdeklő czikket. Egy udvarias kéz megjelölte kék czeruzával; okvetetlenül rá kellett akadnia.

A kék czeruzás közlemény Nagy Ferdinánd legujabb regényét bírálta.

A névtelen szerző alaposan megrostálta e munkát, s rövid, de szilaj elmefuttatása végén oda lyukadt ki, hogy Nagy Ferdinánd úrban se erkölcs, se hazafiasság. Ez az »úr« ugyanis munkájában egy székely leányt szerepeltet, a kit lélekvásárlók elvisznek Konstantinápolyba; a bíráló kifejtette, hogy magyar nő nem tesz ilyet, s a ki a magyar nőket ilyen ráfogással illeti, az nem magyar író, hanem kificzamodott elméjű, romlott gondolkozású, férges lelkű kozmopolita.

– A műitész úr kissé szigorú – vélte Nagy Ferdinánd – de azzal a gyöngéd figyelmével, hogy megrovását eljuttatta hozzám, mégis csak lekötelezett. Így legalább tudom, hogy Bia-Torbágyon fényes nappal nem lehet megjelennem. De a tárcza, a tárcza!… Azt hiszem, egy kicsit elkéstem.

Megnézte az óráját. A hű eszköz egy negyed négyet mutatott, de nem lehetett bizonyosan tudni, hogy a hű eszköz, szokása szerint, nem téved-e? Vén, bohém óra volt, mely már régen letett a pontosságról; hol késett, hol sietett, a szerint, a mint el-el szórakozott, vagy nagy buzgalommal látott neki, hogy helyre hozza az elmulasztottat.

– Ha egy negyed négyet mutat – tanakodott Nagy Ferdinánd – akkor lehet, hogy csak három negyed három van, de az is lehet, hogy három negyed négy. Vegyük a középarányost, s tegyük fel, hogy csakugyan egy negyed négy az idő. Szóval, sietnünk kell.

Megnézhette volna valamelyik fali órát is, de nem akarta felkölteni a gyerekeket. Azok most alighanem alusznak.

– Igaz, hisz még azt se tudom, hogy miről írom a tárczát! Ujabb öt percznyi késés!

Persze egész nap nem ért rá erre gondolni, s ha az embernek csak öt percze van a keresgélésre, akkor rendesen nem talál semmit. Meg kellett vallania magának, hogy nem igen foglalkoztatja egyéb gondolat, csak az, hogy a házbéres hónapok jobbára a legkeservesebbek. Erről nem lehet tárczát írni.

De addig szivattyúzta az agyvelejét, mig végre valami gondolatféle csillant fel előtte.

Kezébe vette a tollat és írni kezdett.

Még tíz sort se rázott ki a kabátja ujjából, mikor a konyha felől éles és szapora kiáltások hatoltak be hozzá. Más azt hitte volna, hogy valakit meg akarnak ölni, de Nagy Ferdinánd tudta, hogy csak a felesége veszekszik a cseléddel. Az asszony hatalmas fúgákat vágott a szolgáló fejéhez, a cseléd diskánt hangon felelt, s a fioritúrák, a melyekkel védelmét czifrázta, becsületére váltak volna bármely koloratúr-énekesnőnek.

– A szokott zene! – sóhajtott Nagy Ferdinánd s tovább írt.

A szokott zene ez egyszer tovább tartott, mint rendesen. A kövér nő szerelmi bánatában tolvajlással vádolta a cselédet, s a méltatlanul megtámadott a fúriák erélyével védte a becsületét.

Nagy Ferdinánd letette a tollat és elábrándozott.

– S ha meggondolom, hogy ez a vége minden gyönyörű regénynek! Hogy az édes május, a holdfényes éjszakák, a csolnakázás Como taván, mind, mind ide vezetnek! Hogy Romeó erre vágyódott, s jobban, mint a mennyei üdvösségre! Hogy, mindent összevéve, még ez a legjobb sors, mely egy szerelmes embert érhet! Szerelem? Csakugyan van szerelem a világon? Vagy az egész csak mind a két nembeli idegbajos fiatalok egymást bolondító, tudatos hazugsága?!…

Ebben a pillanatban, mintha tanuságtételre hivták volna, megszólalt a harmadik emeleten lakó, ismeretlen czimbalomjátékos:

Ob ich dich liebe, Frage die Sterne…

A harmadik emelet ismeretlen lakója nyitott ablak előtt czimbalmozott, hogy mások is hallhassák. Fáradhatatlan volt, mint egy kovács, s könyörtelen, mint maga a halál.

– Ha a pokolban igazság vár ránk – andalgott Nagy Ferdinánd – úgy ennek a művésznek a hátán egy tréfás ördög tüzes czimbalomverővel fogja eljátszani az én nótámat, azt, hogy: »Így jár, a ki mindig czimbalmozik, a mig a temetőbe nem viszik!« És ő akkor épp úgy fog hörögni, s épp oly hasztalan, mint én most: »Már elég! Már elég!…« De hol is hagytam el?