Part 6

A fiatal asszony pedig egyszerűen félt a fő-prokurátortól. Ugy tekintett rá, mint egy idegen világbeli, csodálatos állatra, melynek a fegyverei ismeretlenek, s épp azért ijesztőek, mert rejtelmesek. Nem értette s józansága ösztönszerűleg borzadt ettől a csunya formába bujt rejtelemtől. Az ifjú czárné eddig csak hizelgőket, nagyúri éhenkórászokat látott, mindenféle lakájokat, ész nélkül való aczélpengéket, tányérnyalókat, s két vagy három uralkodót, a kik nem tudtak vagy nem mertek uralkodni. És tapasztalnia kellett, hogy ez a varangy uralkodik. Micsoda erőnél fogva? Ezt szavak meg nem magyarázták neki. S mégse tagadhatta el magában, hogy ebben a szörnyetegben valami kivételes erőnek kell lakoznia. Egy ember, a kinek semmi érdeke a világon. A ki rosszul eszik, mint egy muzsik, s nem iszik, csak vizet. A kinek nincsenek szenvedélyei; a kihez asszony soha se férkőzött közel. A kinek nem szenvedélye még a hatalom sem, mert hatalmáról azonnal kész letenni, mihelyt ellent mondanak neki. A kinek a szenvedélye csak: a böjt és imádkozás. Utálta, de félt tőle.

Mindössze néhány kenetes szóba került, s mind a két asszony megadta magát. A czár nem győzte bámulni ezt az ékesszólást.

Délután öt órakor a fő-prokurátor részt vett a miniszter-tanácsban. Ő maga szövegezte meg az Angliának szóló jegyzéket; Korzakov, a külügyminiszter, csak bólintgatott hozzá. Azután a folyó-ügyek következtek, s a fő-prokurátor közel nyolczig mondta tollba titkárainak a megirni valót. Végre visszavonulhatott.

Ekkor következtek a legnehezebb órák. A karácsonyi beszéd!…

A görög-keletiek karácsonya akkor január hatodikára esett. Még csak harminczhat órája volt ehhez a nagy munkához.

Pedig egész lelkét belé akarta tenni. Gyujtó szónoklatot akart, melynek a fénye két világrészre lássék. Hogy szava bele vésődjék a ministransok lelkébe. Mert a ministransokban a hiba. A ministransok nem teljesítik a kötelességüket. Elnézik a pálinkát, mert maguk is pálinkát isznak. S a pálinka az ördög ügyvivője. Mi haszna, hogy a két világrész ma még vakon engedelmeskedik? Mit ér a legokosabb parancs; a parancs nem szólhat századoknak. S az egyedüli, a szent, az üdvözítő hagyomány napról-napra gyengül. A nép, az még holt föld. De valami már erjed a föld méhében. A téves eszme; a világot felforgató, sátáni gondolat.

Kabarov Petrovics Vazul látta, hogy mi történik ott lenn, a föld alatt, és szembe akart szállani minden poklokkal…

Kiadta rendeleteit másnapra s bezárkozott a szobájába.

Nevezzük szobának, ámbár inkább czellának kellene mondanunk. Nem volt benne egyéb, csak egy tábori ágy, néhány szekrény, két nádszék, egy csomó fóliáns, meg egy íróasztal. Különös díszképpen egy Szent Vazul-kép szerepelt.

A fő-prokurátor leült íróasztalához és dolgozni kezdett. Egyik apró betű a másik után sorakozott, de minél többen voltak, annál lassabban kezdtek sorakozni. Valami bágyadtságot érzett.

A két heti lázas munka, a sok böjt és a lelki izgalom kezdte megboszúlni magát.

Egyszerre ernyedten hullott alá mind a két karja. Tolla a földre esett; s zaklatott fejében nem talált egyebet, csak az utóljára leírt szavakat.

Elfáradt; végképpen elfáradt.

Vagy egy félóráig hevert a székén mozdulatlanul. Gondolatai teljesen elhomályosodtak; szeme lecsukódott.

Gyakran megtörtént, hogy ott aludt el a székén. De most nem az álom környékezte.

Hirtelen fölvetette a szemét, s a ki ebben a pillanatban látja, nem ismert volna rá. Tekintete, mely máskor szúró volt, mint egy aczéltőr, tévedezővé és lázassá változott át; a két kis savószínű szem valami különös meleg fényben égett.

Majd gyors elhatározással fölkelt, s íróasztalának egyik rejtett fiókjából egy csomag kulcsot keresett elő. Aztán kinyitotta az egyik szekrényét, s onnan igen különös tárgyakat szedett elő. Parókát, álszakállat, tiszti egyenruhát, egy nagy köpenyt, kardot és revolvereket.

Átöltözött.

Ha a fiatal czárné látta volna! A fő-prokurátor ebben a perczben tökéletesen olyan volt, mint egy vézna tizenegy éves fiú. Gondosan borotvált arcza teljessé tehette volna a csalódást; egyes-egyedül szürkülő haja árulta el, hogy ez a nyomorult kis test egy nagyon, nagyon öreg fiúé…

Mikor elkészült ál-öltözetével, eloltotta gyertyáját, becsukta az ablak-táblákat, az ajtóhoz ment, s nesztelenül, vigyázva, félre tolta a reteszt. Majd kinyitotta az ajtót; egy kicsit hallgatózott, bezárta a szobáját s aztán kisurrant.

A fő-prokurátor megelégedett egy czellával is, de gondoskodott róla, hogy őrízetlen kijárása legyen.

II.

A palotából épp ily nagy vigyázattal sompolygott ki. Egy darabig gyalog ment, aztán egy elhagyott helyen, kocsira ült. De erről is leszállt, s kétszer változtatott kocsit, míg végre a város legkülső részének egy sötét, piszkos, nappal is néptelen utczájába ért.

Az utcza sarkától ismét gyalog folytatta útját. Miután előbb óvatosan körültekintett, nem követi-e valaki, egy ócska, gyanus külsejű, egyemeletes ház előtt állapodott meg. Kulcsa volt a kapuhoz; pár percz alatt fenn volt az első emeleten.

A lakás ajtaját is egy magával hozott kulcscsal nyitotta ki. A szobában világos volt, mintha mindig várták volna.

Ebben az első szobában nem volt egy lélek sem. De a szomszéd helyiségből gyermekzsivaj hallatszott ki.

A fő-prokurátor nem ment egyenest oda, a honnan a lárma hallatszott, hanem egy benyilóba lépett, s itt egyenruháját egy másik jelmezzel cserélte föl.

Ez a jelmez még különösebb volt, mint az első. A fő-prokurátor, mikor felöltözött, szakasztott olyan volt, mint egy iskolás fiú. Rövid zeke s hátulgombolós nadrág volt rajta, mely csak a térdéig ért s harisnyákban végződött; fejére vörös pántlikás szalmakalapot tett s nyakába táskát akasztott, olyat, a minőt az iskolás fiúk viselnek.

Igy felöltözvén, besietett ama szobába, a honnan a hangok hallatszottak.

Nagy, világos terem volt, melyben egy sereg gyerek nyüzsgött, zsivajgott – mindnyájan nyolcz-tiz évesek lehettek – egy szép, kövér asszony körül, a ki úgy ült közöttük, mint egy kotlós tyúk a csirkéi között. Ez az asszony nem lehetett több húsz-huszonkét évesnél. Pompás teremtés volt, a kin csak úgy feszült a ruha; a Bőség meg az Egészség istenasszonyát festették ilyennek. Gyönyörű, buja, szőke haja igazán méltó volt rá, hogy vászonra tegyék, a két nevető kék szemmel – csak fiatal anyákon látni ezt az édes tekintetet – a szabályos, kis orrocskával, s a picziny, kissé duzzadt, vérvörös ajkakkal. De a nyaka és a válla meg éppen valóságos csoda volt.

És pedig olyan csoda, a melyben nem volt semmi titokzatos. Fiatal anyák nem szoktak így öltözni. A karja és a válla fedetlen volt, annyira fedetlen, mintha bálba készült volna.

Mikor a fő-prokurátor belépett, a gyerekek nagy lármával fogadták:

– Fedor! Itt van Fedor!

A fiatal asszony pedig mosolyogva köszöntötte:

– Megjöttél az iskolából, Fedor?

– Igen, anyuska.

Fedor oda szaladt a szép asszonyhoz s kezet csókolt neki. Aztán lehajította a táskáját s a terített asztalhoz ült, a hol már várta a vacsora. Fedor mohón evett, s mikor lenyelte az utolsó falatot, oda rohant a czimboráihoz, a kik már hívták:

– Fedor, egyél gyorsan, s aztán gyere játszani.

Az újon érkezett nem sokáig kérette magát; csakhamar maga is részt vett a játékban. A gyerekek összefogóztak Fedorral, s keringelni kezdtek a szobában:

– Körbe, körbe, körbe járjatok…

Fedor is velök énekelt:

– Körbe, körbe, körbe járjatok…

De a jó egyetértés nem tartott sokáig. Az egyik gyerek felkiáltott:

– Anyuska! Fedor rossz! Verje meg Fedort!

Egy kis lány sírva panaszkodott:

– Fedor megcsípett! Anyuska, verje meg Fedort!

– Ejnye te, haszontalan kölyök! – haragudott a szép asszony s előkereste a virgácsot. A virgács inkább seprűhöz hasonlított.

Megfogta Fedornak a fülét s elverte. A gyerekek boldogan kiáltoztak:

– Ugy kell Fedornak! Fedor rossz volt! Csak verje meg, anyuska, verje meg!

Fedor jajgatott, de nem menekülhetett a büntetés elől. Mikor megkapta, a mit érdemelt, duzzogva a sarokba bujt és csendesen pityergett.

– Rossz kölyök! – zsémbelt a fiatal asszony. – Máskor viseld magadat becsületesen!

De nemsokára kegyelmet kapott. A fiatal asszony kiküldte a szobából a gyerekeket, s megczirógatta Fedor arczát.

– No, ne sirj! Azért én szeretlek, ha rossz vagy is. Hanem máskor viseld magadat szépen, s ne bántsd a testvéreidet.

Fedor azonban tovább is sirdogált, s az öklével törülgette a könnyeit.

A fiatal asszony már megbánta a heveskedését. Magához vonta Fedort, s az ölébe vette; aztán valami dajka-nótát énekelt neki, hogy elaltassa.

Fedor elaludt.

III.

Másnap délután a fő-prokurátor tovább dolgozott ünnepi beszédén. És a következőket írta:

… »A pogány költő azt mondta, hogy minden asszony rossz, minden férfi hitvány, s még sincs fenségesebb dolog, mint a szerelem, e két rosszaságnak az ölelkezése. Igy beszél a pogány. Én pedig azt mondom nektek: Igaz, minden ember gyarló. Mindnyájan bűnök között élünk. De a gyarló emberben van egy fenséges dolog, a mi részese nyomorúságainak, és a mi nem vész el vele. Ez a fenséges dolog: az eszme. Ha az eszmének éltek, a végtelen irgalmasság el fogja nézni hibáitokat!«

TÉL.

I.

A gróf éppen a játékteremben volt, mikor a kezébe adták a telegrammot. Ki se bontotta mindjárt, csak azután, mikor látta, hogy veszített. Mikor a croupier beseperte zsákmányát, a gróf feltépte a pecsétet és elolvasta a messziről érkezett hírt.

A telegrammot Gerlay báróné küldötte; az az asszony, a ki valamikor az ő felesége volt. Ezt tudatta vele:

_Vilma leányunk az éjjel meghalt. Péntek délután temetjük._

_Gerlayné._

Mint a kit hirtelen pofon vágnak, vagy torkon ragadnak, letepernek és mellbe rugnak: egy váratlan, durva ütésnek a fájdalmát érezte. Azt, hogy a testéhez valaha hozzá nyúlhatnak, Barcsay gróf lehetetlennek tartotta; arra az eshetőségre, hogy a leánya előbb halhat meg, mint ő, még eddig nem gondolt soha.

Fölállt és a papirt eltette a kabátja zsebébe.

– Csak nem megy el, kedves gróf, a mikor ennyit veszít?!… – kérdezte egy hölgy, a kinek előbb a nyereségéből egy-egy aranyat adott.

A gróf nem felelt. Már meg se látta azt a hölgyecskét, a kinek a tekintete rákapaszkodott.

Csak egy halottas kocsit látott maga előtt, ott, a hol a szomszéd játékasztalt tudta. Egy halottas kocsit, melyre éppen most emelték rá az érczkoporsót. Láthatatlan emberek egyik koszorút a másik után rakták a koporsóra, s a nehéz szagú virágokból, nagy sötétzöld levelekből és fekete, vörös, viola szinű szalagokból font temetési dísz elborította Szent Mihály szekerét. Az érczbetűk azonban kivillantak a szalagok közül:

ÉLT 33 ÉVET.

Kiment a játék-ház igazgatósági szobájába s megszólított egy tisztviselőt:

– Egy vasúti menetrendet kérek.

Bele telt egy pár percz, a míg a könyvet előkerítették, de ez a késedelem nem tette türelmetlenné. Egy kis leányra gondolt, egy három esztendős, fehér ruhás kis teremtésre, a ki az ölében ül és együgyűségeket kérdez tőle: »Mondd, papa, az oroszlán nem fél az elefánttól?« A két nagy kék szem tele van kíváncsisággal. Ő belemosolyog ebbe a végtelen kékségbe; tudja, hogy: ez a menyország… Milyen régen volt ez!…

Szinte megriadt, a mikor feléje nyujtották a könyvet.

– Vagy úgy?… Igen… Köszönöm.

Nem volt könnyű dolog megtalálni a kellő vasúti összeköttetéseket: a Rivierától az erdélyi havasokig. Végre kiszámította, hogy ha azonnal indul, még csütörtök este Marosvárott lehet. Alighanem gondoltak rá, hogy a temetésen ő is ott akar lenni.

Hosszú, nagyon hosszú idő óta egyéb figyelemben nem is részesítették. Még csak azt se tudatták vele, hogy a leánya halálos beteg. Pedig hosszasan kellett szenvednie. Több mint hat hete egy sor se érkezett tőle, s utolsó levelében már írta, hogy gyakran betegeskedik. Akkor ügyet se vetett erre a mondatra. Egy pár odavetett szóból ki gondolna mindjárt a halálra?!

Az se tűnt fel neki, hogy nem kapott levelet. Eléggé ritkán írtak egymásnak; még jó, ha minden két-három hónapban. Már régen bele törődött abba, a mi eleinte igen elszomorította, s a mi ellen mégse tehetett semmit, hogy a leánya lassankint idegenné lett hozzá, vagy legalább is jobban húzott azokhoz, a kik között élt, mint hozzá, az atyjához. Sőt, mikor utóljára találkoztak, úgy rémlett neki, hogy maga is a félig idegen ember hideg, bíráló tekintetével nézi az édes gyermekét. Bántotta a hanghordozása, mely egyik anyai nagynénjére emlékeztette; észrevette, hogy nagyon megfonnyadt, mióta utólszor látta; s nem tudta elutasítani magától azt a megfigyelést, hogy leányának a viselkedése nem egyszer azokat a kellemetlen, vénülő grófkisasszonyokat juttatja eszébe, a kikkel ő, az elkényeztetett gavallér, csak kénytelenségből szokott szóba állani.

De ki tehetett róla, ha szeretetök, a melylyel egymás iránt voltak, az évek folytán hűvösebbre vált?! A leány, szegény, semmiesetre. A szeretet egyik éltető eleme: a megszokás, – mennyire ragaszkodott a mostoha testvéreihez! – s az, hogy »távol a szemtől, távol a szívtől«: természeti törvény. Hogyne vált volna viszonyuk hidegebbé, hogyne szokott volna el tőle az idegenben hagyott gyermek, mikor ő maga is tapasztalta ezt a természeti törvényt, ő maga is, a ki nem a családi élet szűk körében, hanem örökkön idegenek között élt, ő maga is, pedig hát van-e erősebb kapocs annál, a mely az apát egyetlen gyermekéhez fűzi?!

És szemben a soha többé helyre nem hozhatóval, marczangoló lelkifurdalást érzett. Mintha a mesebeli kút vizében egyszerre megpillantotta volna életének egész ürességét és haszontalanságát. Két hazajáró lélek szállongott körülötte: a megölt idő és az elárult kötelesség kisértetei.

– Atyja voltam-e csakugyan? – piszkálta friss sebét, mialatt a parkban az indulás óráját várta. – Kicsi kora óta csak elvétve láttam. A míg a zárdában volt, meg-meglátogattam hetenkint; azontúl ritkábban, egyre ritkábban. Persze apró ajándékokat vettem neki, mint egy keresztapa… De szereztem-e neki valaha egy igazi tartós örömet? Vele volt-e a gondolatom, ő volt-e az életem czélja? Nem éltem vele, még csak képzeletben sem; érzéseimen mások osztakoztak. És még könnytelen szemmel tudtam nézni a hervadását! Volt szemem meglátni, hogy vannak, a kik fiatalabbak, üdébbek, vonzóbbak! De hát ártatlan voltam-e benne, hogy el kellett hervadnia?! Hogy élete örömtelen volt, hogy áldozatául esett a mi marakodásunknak?! Vajjon ártatlan voltam-e benne, hogy soha sem ment férjhez?! Ki tudja, ha rendes családi életben nő fel, nem élne-e ma is, nem volna-e boldog feleség és anya?! És én, az apja, a ki beledobtam ebbe a hitvány életbe, mely neki csak házi kötelességekből, önmegtartóztatásból és keserűségekből állott, olyan kevéssé tettem életemnek a részesévé, hogy most, mikor talán először, feléje irányítom minden gondolatomat, nem látom tisztán arczát és alakját, nem emlékszem, hogy milyen ruhában volt s hogyan volt fésülködve, a mikor utóljára láttam, nem emlékszem rá annyira, a mennyire egy futó viszonyára emlékszik az ember, nem emlékszem az utolsó szavaira, se nevetésének a zengésére, s nem látom a távolból, hogy milyen a koporsóban!

De ismét megjelent előtte, mint piczi leány, a mint a térdén ül s ránéz a két nagy kék szemével, a melyek tekintete csupa kérdés. Ó, ezt az arczocskát már elevenen látja, mintha csak le kellene hajolnia az összecsücsörített kis szájhoz!… És – egyedül járt az esthomályban – a könny végre kicsordult a szeméből.

II.

Az expressz már rég kirobogott az örök tavasz honából, s az utazó még egyre vívódott az elűzhetetlen kísértetekkel. Egyedül volt a vasúti kocsiszakaszban; odakint mindent eltakart az éj.

Mintha leróhatna ezzel valamit abból, a mivel most már örökre adósa maradt halott gyermekének, vagy mintha ekképpen valamelyest kárpótolhatná magát a mulasztásért, hogy az eliramlott évekből csak órákat töltött vele: erőtette az emlékezetét, hogy eszébe jussanak a régi dolgok és ujabb – találkozásaik. Gondolatát visszakényszerítette a multba, hogy ujra átélje a már-már elfelejtett gyötrelmes pillanatokat, hogy sorra megemlékezzék mindama szenvedésekről, a melyeket valaha szegény gyermeküknek okoztak, ő meg az az asszony. Szándékosan kínozta magát, mint a ki vezekelni akar.

És rendre eszébe jutott a sok szomorú jelenet. A rettenetes óra, mikor az az őrült asszony el akarta hagyni a házát, s az őrizetlenül hagyott kis teremtés egy ingecskében, mezitláb szaladt le a lépcsőn az anyja után. A kínos jelenetek, a melyek során, hogy elragadják egymástól a gyermeket, ide-oda ránczigálták szegényt. A megrendítő pillanat, mikor a gyermeknek választania kellett volna közöttük, s felelet helyett zokogva borult egy cselédre. És a többi. A sok elválás, búcsú, meg a többi őrület, a melylyel mind az ő kis szivét facsargatták.

Ó, az az asszony! A buta makacsságával! Mindent ez okozott, mindent ez tett tönkre, mindent ez ölt meg, ez a buta makacsság!

Igaz, az első hibát ő követte el, de nem tett e meg mindent, hogy jóvátegye a hibát?! Egy más asszonynyal semmi se történik; jó férje lett volna neki, mert akkor még szeretettel gondolt rá, s jó apja lehetett volna a gyermekének. De ennek az asszonynak a konokságával szemben tehetetlen volt. Évekig adta próbáját, hogy méltó a bocsánatra – hiába. S még ő beszélt szeretetről, szerelemről, kötelességekről, az ostoba!

És végül lassankint elvonta tőle gyermekének a szivét is. Úgy, hogy ez már utóljára úgy gondolhatott az édes apjára, mint egy kellemes viselkedésű jó ismerősre, a kinek a hibáit elnézéssel kell megítélni. A mostoha apja bizonyosan közelebb állott hozzá. A mosolya, a gyöngédsége, a figyelme ezé volt. Tőle pedig észrevétlenül elidegenedett. A mi érzést meg kellett volna osztania a szülei között, az asszony kaparta magához.

Mindent elvett tőle, mindentől megfosztotta, a buta makacsságával! Ez tette, egyedül ez, hogy most már az ő szíve is, mely egykor tele volt szeretettel és gyöngédséggel, olyan, mint az a fekete, kopár táj odakünn.

S a régóta elcsitult indulat még egyszer ujra fellobogott benne. A gróf, hatvan évének ellenére, eléggé fiatal ember maradt. Azt mondták róla, hogy festi a haját és a szakállát. De a lépése is olyan volt, mint egy negyven-negyvenöt éves emberé.

Bölcsen élt s az idegeit nem viselték meg se a kor, se a kicsapongások, még a bajok sem, a melyekben bőven volt része. Hidegvérét példának emlegették; a szeme olyan volt, mint egy indiáné, a keze soha se reszketett. Nem is emlékezett rá, hogy valaha ilyen izgatott lett volna.

Az út nagyobbik részét végig sétálta a vasúti kocsi folyosóján. Időnkint átment az étkező-kocsiba, megivott egy pohár cognac-ot, meg visszajött, hogy mozogjon. A fáradtság néha leteperte, de aludni nem tudott. Szítta egyik szivart a másik után, és szerette volna, ha valakit megölhet.

Mire Marosvárra megérkezett, ismét esteledett. Onnan a hidasi kastély kocsin jó három óra. Persze nem ilyenkor, télvíz időn. Mikor kiszállt a vasúti kocsiból, megborzongott a fagyos hidegtől. Az éj fekete volt, s a szél a szemébe söpörte a havat.

A pályaudvaron a fiatal Gerlay Tamás jött elébe.

– Engem vársz? – kérdezte a gróf.

– Téged. Az út szinte járhatatlan, idegen lovakkal soha se érkeznél meg.

Felültek a szánba, s a székely kocsis közéje vágott a kis hegyi lovaknak.

Jó darabig hallgattak. Végre is a gróf szólalt meg először:

– Mi baja volt?

– Azt hiszem, az orvosok sincsenek tisztában vele. Tifusz vagy meningitisz. A míg azt hitték, hogy megmenthetik, azt mondták, hogy tifusz, mikor látták, hogy meghal, azt, hogy: meningitisz.

– Igen, ha nem tudnak semmit, akkor meningitiszt szoktak emlegetni – szólt a gróf, hogy valakit okolhasson. – És miképpen történt, hogy nem tudtatok értesíteni?

– Eleinte senki se képzelte, hogy olyan komoly a baj. Még vagy tíz napja is csak tífuszos lázról volt szó. Végig magánál volt, s mikor le kellett feküdnie, azt kívánta, hogy ne írjunk neked. Nem akart nyugtalanítani; csekélységnek hitte a baját. S mi nem akartuk megijeszteni azzal, hogy mégis haza hívunk.

– Sokat szenvedett?

– Talán a legutolsó két napon; előbb nem. De nem tudom. Akkor már csak az anyja volt vele, s azzal most nem lehet beszélni. Még nem mozdult el mellőle.

Megint elhallgattak. Egy óra mulva ismét a gróf szólalt meg először:

– A báró jobban van-e?

– Az már nem ember. Nem hinném, hogy elviszi a tavaszig. Csak ül és néz maga elé, egy pontra, a hol nincs semmi. Ha szólunk hozzá: »Nem akarsz valamit, Berczi bácsi?« – bólint és morog valamit, de rendesen nem lehet érteni, hogy mit mond. Különben soha se kíván semmit. Megmondtuk neki, hogy szegény Vilma meghalt: bólintott és tovább is csak nézett maga elé.

– Hát a gyermekei?

– Azok kétségbe vannak esve. Az igaz, hogy olyan testvért mint ő volt… mintha nem is csak testvérük, hanem anyjuk lett volna!

A szél vadul sivított s a hegyek közül tompa moraj hallatszott.

– Félek – szólt a fiatal ember – hogy a temetésre nagyon rossz időnk lesz. Erre mifelénk, téli időn, a vihar a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, de a mikor ilyen soká készülődik, többnyire kitombolja magát.

Az út nagyon sokáig tartott. Éjfél is elmult s még egyre igyekeztek. Végre kibontakozott a messzeségből a kastély fekete tömbje. A gróf eldobta a szivarját.

Még abba is jó idő telt bele, míg a szán elérte a sötétlő épületet, megkerülte a kastély jobb szárnyát, s megállapodott a homlokzat előtt. A gróf felnézett. Az emeleten világos ablakokat látott: ott van!…

III.

Gerlay báróné, mióta a leánya meghalt, folyton virrasztott és imádkozott. A halálban is látni akarta jó gyermekét, a míg csak lehet, szivéhez ölelni legalább a tekintetével, a míg örökre el nem rejti előle a koporsófödél.

Az orvos figyelmeztette, hogy ne sokat csókolgassa a halottat. Azzal a daczczal, a melyben mintha valami vigasztalást, valami titkos örömet találnának a gyászoló szivek, minden perczben megszegte ezt a tilalmat, mint a ki nemcsak lelki szükségnek, hanem egyszersmind isteni parancsnak engedelmeskedik. Jól esett szembeszállnia a halállal.

A mostoha fia, egy tizennyolcz esztendős szívbajos legényke, erőnek erejével el akarta vinni a halott közeléből. Elküldte a fiút, s maradt. Csak akkor ment át a szomszéd szobába, a mikor már azt hitte, hogy leroskad.

De vissza-visszatért, értelmetlenségeket suttogni a halottnak. Halkan szólt hozzá, mintha titka volna vele; a másik szobából, a hol suttogó alakok jártak-keltek, csak egy-egy szavát lehetett hallani. Mintha panaszkodott volna a halottnak.

Valaki megérintette a vállát; megint a fiú volt.

– Anyám – szólt a mostoha gyermek – a gróf van itt!… megjött…

– Igen, jöhet mindjárt.

Fénytelen szemében valami meglepetés-féle tükröződött.

Tehát mégis eljött! Tehát mégis csak abba hagyta a fűzértánczot, hogy egy utolsó pillantást vessen halott gyermekére!

Kiment a halottas szobából, hogy helyet engedjen a grófnak: az szembe jött vele s egy fejhajtással üdvözölte. Mindössze egy pillantással felelt; ugyanezzel a tekintettel fogadta előbb az idegenek részvétét.

Nem szólt egyikük sem, talán nem is látták, csak éppen tudták egymást. A gróf belépett a halottas szobába, a báróné leült és várta, mig az a másik elmegy onnan.

Tamás meg a legfiatalabb Gerlay ott maradtak mellette. De érezték, hogy itt is fölöslegesek. Pár pillanat multán, mialatt szótlanul állottak a báróné körül, a ki merőn nézett maga elé a földre, egy tekintetet váltva kimentek a szobából.

A báróné nem mocczant. Elmult tiz percz, egy negyedóra, s a másik nem jött vissza. Ekkor az öreg asszonyban felébredt a féltékenység. Nem, nem fogja visszarabolni tőle a halottat!

Fölkelt s oda ment a fekete drapériás, nyitott ajtóhoz. A gróf még most is ott állott a halott fejénél. Meg-megmozduló, kiterjesztett jobbkarját látva, mely hol az ölelés mozdulatára készült, hol bátortalanul hanyatlott le, azt hitte volna az ember, hogy körülkarolni, megsimogatni szeretné a halottat, de fél, hogy ez az érintés szenvedést okozhat neki. Arcza, mintha bocsánatot esdekelt volna; a tekintete azt mondta:

– Bocsásd meg, hogy életet adtam neked! Hogy szenvedésre kárhoztattalak! Hogy megcsaltalak a másvilággal!… Bocsáss meg nekem!

A báróné nem tűrhette, hogy elvegyék tőle a halottját.