Part 4

– Ej, az ön ügye nem áll olyan rosszul! A vádpontok fele nyilvánvaló hazugság; a másik felét nem bizonyitja semmi. Ne csüggedjen. Ön kitünő szónok; védje magát.

– Csak az igazsággal védhetném magam, s ezt a jelen esetben senki sem volna hajlandó méltányolni. Azt kellene mondanom: Nos, igen, az államot ezzel a társulattal olyan összeköttetésbe vittem bele, mely a közfelfogás szerint meg nem engedhető. Nos igen, vakmerően űzérkedtem úgy a magam vagyonával, mint ezeknek az embereknek a pénzével, s a játék nem sikerült. Szinte bizonyos volt, hogy nyerek, de vesztettem. Ha nyertem volna, ezek az apró, ostoba férgek, a kik a kártyámra tették garasaikat, bezsebelnék a nyereséget s azt mondanák, hogy nagy ember vagyok. De mert vesztettem, kétségbeesetten jajgatnak, s azt mondják, hogy elloptam a pénzöket. Azt hiszik, nekik joguk volt ahhoz, hogy nyerjenek, de ahhoz, hogy veszítsenek, nekem nem volt jogom.

– Hogyan? Tehát a vádnak mégis van valami alapja? – kérdezte Morales elámulva.

– Jogi szempontokból talán igazuk van. De mondja, mivel különbek nálam ezek az emberek? Ugyanazt akarták, a mit én; csak eszök nem volt hozzá, hogy ugyanúgy cselekedjenek. S mert én cselekedtem helyettök, a balsikerben engem tesznek felelőssé s az én nyakamba varrják a tulajdon kapzsiságukat is. Mondjuk, hogy megrövidítettem őket. Vesztettek; sokkal kevesebbet, mint a mennyit nyerni akartak. Azt hiszi, sajnálom őket? Dehogy! Nézze a kis kedveseket: dühökben, hogy néhány garast vesztettek, mindjárt a bőrömet akarják! Ezren se vesztettek annyit, a mennyit egymagam; egyenkint a szerint vesztettek, a mennyire szomjuhoztak. De az ő pénzök olyan szent volt, hogy cserébe az életem kell nekik. Síránkoznak, hogy megcsaltam őket, s azt követelik, hogy öljem meg magam. Ők nem sajnálnak engem kivégezni, de nekem sajnálnom kellett volna az ő filléreiket! Az én életem, az semmi; de az ő kis pénzkoczkázatuk: az a társadalmi rend. Nekem nem lett volna szabad kárt okoznom nekik; hasznot kellett volna hajtanom a konyhájukra. De ők megölhetnek engem, és meg is teszik, állati gyönyörrel!

Morales nem felelt, s egy darabig szótlanul jártak fel s alá.

– Önt meglepték a szavaim – kezdte ujra a báró. – Más embernek képzelt, és arra gondol, hogy a mit tettem, azt a társadalmi rend és az erkölcs nem engedik meg. Hát, kedves Morales, önnek igaza lehet, de én nem számítok az ön tiszteletére, s nem hiszek se a társadalmi rendben, se az erkölcsben. A társadalmi rendet az irígyek és rosszak találták ki, hogy megoltalmazzák javaikat azok elől, a kiknek nincsen semmijök. Az erkölcsöt pedig a ravaszok és erősek eszelték ki, abból a czélból, hogy az ő kedvük szerint éljenek a gyöngék és ostobák. Mindez világcsalás. Az igazság az, hogy mindnyájan csak fejlettebb szervezetű állatok vagyunk, s ebben a világban az erős legyűri, kiaknázza és megeszi a gyengét. Persze, ha a sokaság összefog, a kicsinyek tömege legyőzi az egyest, akármilyen erős. S az egerek megeszik Hatto érseket.

– Nem vitatkozom önnel – szólt Morales. – Majd más, alkalmasabb időben. De egyet nem értek. Ha ön szegény ördög volna, el tudnám képzelni az egész históriát. Azonban nem így van; ön gazdag és irigyelt. És mégis úgy beszél, mint egy bombavető.

– Még gazdagabb akartam lenni – felelt a báró – sokkal gazdagabb. Az ember telhetetlen. Minthogy meg volt minden egyebem: a hatalomra vágytam. Nem afféle tréfa-hatalomra; hanem arra, hogy urrá legyek a sokaság felett. Király akartam lenni, amolyan igazi király, mint Rhodes Cecil. De ne beszéljünk többet a dologról.

… Esti kilencz órakor, miután az ügyész Senecától Zoláig sorra idézte az összes jeles irókat s miután a védőügyvéd minden sürgősebb szükség nélkül oly alaposan belebonyolódott egy teljesen közönbös jogi megkülönböztetés hinárjába, hogy végre belefulladt a tulajdon kérdésébe: a biróság kihirdette az itéletet. Az itélet fölmentő volt, de a fölmentő határozatot tizenhét súlyos »noha« előzte meg, tizenhét, gyanúval és megrovással teli »noha«, tizenhét golyó Palizzi szivébe.

III.

Moralesnek, az igazságügyi palotából jövet, nem igen akadt mondanivalója. Végre is Palizzi szólalt meg először.

– Az jár a fejemben – kezdte, mialatt átmentek a hídon – hogy micsoda csapás lesz ez arra a szegény asszonyra, a ki ma még a feleségem!… Ez az asszony azt hitte, hogy én vagyok a jóisten. És az istent nem imádják úgy, a hogy ő engem imádott. Higyje el, ha bűnhödöm valamiért, azért történik, mert ezt az asszonyt magamhoz lánczoltam!…

Amaz hallgatott.

– Képzeljen egy Gontaut-Biron leányt – folytatta a báró. – Ismeri ezt a családot? A dicsekvésök jellemzi őket legjobban. Azt szokták mondani, hogy a Gontaut-Biron-ok közül csak az asszonyok halnak meg ágyban. A férfiak a csatamezőn, párbajban, vadászaton, s a többi; egész gyüjteményük van azokból a családtagokból, a kiknek vadkan hasította fel a hasát. S ha volt valaha született herczegnő, az én feleségem az.

– Vannak a bárónak gyermekei? – kérdezte Morales.

– Van három fiam. Az egyik öt, a másik három éves, a harmadik csecsszopó. Bizonyára rájok is kellene gondolnom. De mégis jóformán csak az asszony jár az eszemben. A gyerekek el vannak látva, majd csak felnőnek valahogy, s annak idején igen kevéssé fognak megilletődni, a mikor értesülnek róla, hogy egyszer én is a világon voltam. De ez az asszony! Ennek rossz lesz egy darabig. S tudja-e, mi volna a legokosabb? Ha most szépen hazamennék azzal a hazugsággal, hogy teljes elégtételt kaptam, vagy másfél óráig tettetett nyugalommal beszélgetnék vele s kimagyaráznám neki a tíz órai lapokban megjelenő kellemetlenségeket, aztán megvárnám, míg elalszik, s mikor mosolyogva szunnyad karjaimban, elővenném a revolveremet s egy golyóval szétlocscsantanám ezt a gyönyörű fejet!… Hogy ne tudjon meg semmit, soha, még a másvilágon se!… mert szerencsére nincsen másvilág.

– De báró!…

Megint hallgatva mentek tovább. Egyszerre Palizzi megállt, s minden előkészület nélkül búcsúzni kezdett, mint a ki hirtelen határozta el magát valamire.

– No, jó éjt.

– Hová megy? – kérdezte Morales.

– Megyek védeni a bőrömet. A gyomrom jó, a fogaim kitünőek, a karom erős. Élni akarok.

Morales kitalálta, hogy az Urlovasok Klubjába megy.

– Attól tartok, hogy még szüksége lehet rám.

– Könnyen meglehet. Jót tenne velem, ha tizenegykor találkozhatnánk a Paillardban.

– Ott leszek.

IV.

Palizzi szinte szerencséjének tartotta, hogy a klub nagy előcsarnokában épp Lavertujon gróf jött vele szembe. Lavertujon gróf a klub legtekintélyesebb emberei közé tartozott. Bár ötvenedik évét már rég meghaladta, még most is meglátszott rajta az egykori oroszlánvadász. Rettenthetetlen volt és büszke; egyenes és meg nem alkuvó; csupa értelem és becsület, maga a hozzáférhetetlenség. Óriási vagyon ura; elsőrangu vívó és lövő. Olyan úr, mint Bayard.

A gróf arczáról világosan le lehetett olvasni, hogy a nem várt találkozás igen kellemetlenül érinti. De Palizzi ezt sehogy se akarta észrevenni.

– Jó estét, kedves gróf – köszönt rá barátságosan.

A gróf, a ki a jobboldali ruhatár tájékáról a kijárat felé tartott, a báró szavainak hallatára félre fordult s tovább ment, mint ha nem is látná Palizzit.

– Önnek köszöntem, Lavertujon! – szólt Palizzi, most már más hangon, útját állva a grófnak.

– És én nem fogadom az ön köszöntését – felelt a gróf nyugodtan.

A klub nagy előcsarnokában erre egy iszonyatos arczulcsapás hangzott el. A főlépcsőtől jobbra és balra silbakoló két gyönyörű márványoszlop még soha se látott a finomságoknak ebben a csöndes templomában ily durva pofont.

A gróf megtántorodott, de még erre az el nem képzelt, példátlan bántalomra se vesztette el lélekjelenlétét. Nem rohant rá megtámadójára, hanem felöltőjének a zsebéből egy revolvert vett elő, a fegyvert Palizzi felé irányozta, s elsütötte először, másodszor…

Mind a két golyó a falba fúródott; az egyik a jobb, a másik a bal füle mellett sívított el Palizzinak. Az oroszlánt messziről vagy szemtől-szembe okvetetlenül eltalálta volna; a galamb a magasból lehullott volna a lövésére: de azt az embert, a ki ily hallatlan bántalommal merte illetni őt, az érinthetetlent: azt az embert két lépésnyi távolból elhibázta.

Harmadszor már nem volt ideje elsütni a revolvert; Palizzi lecsapott a karjára, s a vadállati erő nagy felsőbbségével kicsavarta kezéből a fegyvert.

– Ha kijózanodik, majd küldjön el érte! – szólt s eltette a revolvert a zsebébe.

– Ne vágja zsebre, értéktelen! – kiáltott rá a gróf.

De Palizzi ekkor már ott hagyta, s ment föl a lépcsőn, az olvasóterembe.

Egy lelket se talált a rengeteg csarnokban. Ilyenkor még kevesen vannak a klubban; azok is meghúzódnak a játéktermekben, a hol se látnak, se hallanak. Talán az ebédlőben vitatkozik egy csoport a nap eseményéről.

Palizzi leült, belenézegetett a délutáni lapokba, s elhatározta, hogy itt várja meg, a kik után oly hőn sóvárgott: a két gentlemant. Ha benyit hozzá két szabadító angyal, a kik elégtételt követelnek Lavertujon nevében: akkor, akkor még feltámadhat. És mit tehetne Lavertujon egyebet?

Várt, várt, de a két gentleman csak nem jött.

Helyettök egy századig tartó várakozás után, klubszolga jelent meg, a ki levelet hozott a bárónak. A levélben ez volt:

»Báró úr,

Lavertujon gróf úr bejelentette nekem, hogy mi történt vele. Az igazgatóság javaslatomra elhatározta, hogy azonnal ülést tart az ön ügyében. Addig, míg a határozatot az igazgatóság kimondja, a további botrány elkerülése végett arra kell kérnem, hogy hagyja el a klub helyiségét. Megbizottjával annak idején közölni fogjuk a határozatot.

A klub elnöke.«

Mikor a levélről felnézett, a szemközt levő fali tükörben véletlenül megpillantotta a tulajdon arczát. Egy holtra vált ember arcza volt az.

V.

Fölkelt, lement, s elhajtatott Paillard vendéglőjébe. Morales már várta.

– Nos? – tudakozódott az utolsó jóbarát.

Palizzi elmondta, hogy mi történt.

– Eh! – szólt Morales – Lavertujonnak mégis csak meg kell verekednie önnel!

Palizzi a fejét rázta.

– Lavertujon nem fog megverekedni velem. Ezek a gazficzkók, a kik visszaélnek a tisztességük érintetlenségével, ki tudnak bujni minden alól!

Morales nem mosolyodott el a furcsa mondáson.

– Elmenjek oda? – kérdezte.

– Kérem!… Menjen a kocsimon. Akármeddig kell maradnia: itt várom…

Egy félóra multán Morales már tudta a halálitéletet. Maga az elnök közölte vele az igazgatóság határozatát. A döntés így szólt:

Az igazgatóság, rendkivüli ülésében, mielőtt Lavertujon gróf panaszával foglalkozhatott, kénytelen volt azt a kizárási inditványt tárgyalni, melyet egy órával előbb Gontaut-Biron herczeg és társai adtak be Palizzi Ferencz báró ellen. Az inditvány-tevők egy birósági itéletet mutattak be, a melynek alapján Palizzi Ferencz bárót ki kellett rekeszteni a klub tagjai sorából. Azért az igazgatóság Palizzi Ferencz bárót már nem is hallgathatta ki s Lavertujon gróf panaszát nem tekinthette egyébnek puszta jelentéstételnél. A kérelmező meghallgatása s az ügy alapos megvizsgálása után az igazgatóság kimondja, hogy: Lavertujon gróf sérelmet nem szenvedett, mert Palizzi Ferencz báró nincs többé abban a helyzetben, hogy Lavertujon grófot megsérthette volna. Lavertujon grófot csak kellemetlenség érte; hogy e kellemetlenséget a lehető módokon megtorolja-e, ez az ő legsajátabb dolga. Elégtételt keresnie nincs és nem lehet oka.

– Szép feladatok várnak rám! – átkozódott magában a szegény Morales.

Az egész úton azon törte a fejét, hogy miképpen öltöztethetné a kegyetlen valóságot enyhébb szavakba. Talált néhány ügyes szólamot, de a fáradsága kárba veszett.

– Látom az arczáról, hogy kivégeztek – szólt Palizzi, mikor rányitotta az ajtót.

A pinczéreken kívül már csak ketten voltak az ebédlő-teremben.

Morales elmondta, a mivel be kellett számolnia, szépítette a dolgot, a hogy tudta, végül így fakadt ki:

– Kedves jó barátom, hallgasson rám, költözzék ki Amerikába! Vagy utazzék néhány évig, két-három év alatt mindent elfelejtenek. Szerepelnie nem lehet többé ebben az országban, de milliók és milliók igen szépen megvannak e nélkül. Ön még így is irigylésreméltó ember. Gazdag, mindene megvan a csöndes boldogsághoz…

– Mit képzel! – vágott közbe Palizzi. – Én mindent elvesztettem! Pénzem, az maradt; de ezzel az aprópénzzel, a melyet nappal nem költhetnék el, csak éjszaka dobálhatnék ki az ablakon, ezzel az aprópénzzel nem mennék sokra. A mi rám nézve értékes volt, annak vége. Hogy mindenem megvan a csendes boldogsághoz?!… Ön a családomra gondol, ugy-e?… Hát nem tűnt fel önnek, hogy a sógorom az első, a ki azt követeli, hogy zárjanak ki a klubból?!… Nem tűnt fel: mennyire siet, csakhogy valaki elébe ne vágjon?!… És ha az asszonyok is benn volnának a klubjainkban, akkor nem ő lett volna az első, hanem a feleségem!

– Ön tudta, mit koczkáztat, s mégis oly vakmerő játékot űzött!… Pedig nem a szükség vitte rá… mi vitte rá?… – tünődött hangosan Morales.

– Persze, hogy ismertem őket! Csak nem törődtem a hajlandóságaikkal. Azt hittem, hogy nekem van igazam! Azt hittem, hogy enyim lesz a siker, s ők annak fognak látni, a kinek óhajtanak. Én értettem, értem őket; csak ők nem értenek engem. Az olyan emberek tartják fenn az országokat, mint ők; s az olyan emberek viszik előbbre a világot, mint én. Ha a világ csupa olyan emberből állna, mint ők: a föld húszezer évvel hamarább hűlne ki, s egy szép napon talán örökre elaludnék az egész emberiség. Ha ellenben csak olyanokból állna, a milyen én vagyok, meglehet, holnapután már az egész világ öngyilkossá lenne!…

Morales valami frissítőt rendelt. A pinczérek jártak-keltek, a két ember hallgatott. A csöndességben egyszerre csak megszólalt a fali óra; szép, mély szava sokáig zengett: tizenkettőt ütött. A felszolgáló legények, a parancsot teljesítvén, visszavonultak.

– Még csak egyet kérek öntől, kedves Morales – szólt Palizzi, s egy hirtelen mozdulattal az előtte álló vázából egy pompás, vérvörös virágot emelt ki. – Menjen el a feleségemhez, s mondja el neki, hogy az akasztófa tövéből küldöm ezt a virágot. Mondja meg neki, hogy bandita voltam; útonálló, zsebmetsző, a hogy akarja. Mondja meg neki, hogy egy haramiának adta oda magát, de ez a haramia imádta őt!

– Ej, istenem – tiltakozott Morales megrendülve – már hogy beszélhet így?!… Ön, a ki még csak az imént maga mondta, hogy élni akar, mert ugyan mért is vetné el magától az életet, mikor, ha eljátszotta is, hogy a szigorúan itélők tisztelegjenek önnek, az élethez való jogát teljességgel nem játszotta el?!… Ön, a ki megérti s felülről nézi azokat, a kik önt rövidlátásból ezrek bűnének bűnbakjává tették!… Ön, a ki erejének tudatában éppen nem szorult rá arra a kis társaságra, arra a kis körre, a melyet elveszített…

– Hagyjuk ezt, kedves Morales – szólt Palizzi és fölkelt.

– Hova megy? Önnel megyek.

– Nem, várjon rám itt. Még lesz egy pár szavam önhöz… Nagyon visszaélek a szivességével, ugy-e? Pedig most két éve még nem ismertem önt. S nem tettem önnek soha a legcsekélyebb szivességet se. Ha sok olyan embert ismertem volna, mint ön, talán más ember lett volna belőlem. A viszontlátásra, kedves Morales.

– A viszontlátásra.

A pár szó tiz percz multán megérkezett. A Madrid-szálló vadásza hozta egy levélkében:

»Lavertujon gróf harmadik golyója találni fog. A Madrid-szállóban vagyok, I. emelet, 28-ik szám.

Palizzi«.

VI.

Egy óra felé járt, mikor Morales kocsija a Palizzi-palotához ért. Moralest meglepte, hogy a háznak majdnem mindegyik ablakából világosság szűrődött az utczára.

– Ezek várnak engem! – szólt magában.

A kapus kijött, s azt mondta, hogy a báróné ébren van ugyan, de ily későn már senkit se fogad.

– Csak jelentsenek be, s mondják meg neki, hogy a férjétől jövök.

Bevezették a nagy terembe. Alig, hogy magára maradt, megjelent a báróné. Nem látszott rajta semmi nyugtalanság; arcza komoly volt, mint egy gyászoló özvegyé. Morales mélyen meghajolt. Egyszerre elfelejtette az előre összeállított rövid mondatokat. De nem volt szükség semmi előkészítésre.

– Meghalt legalább? – kérdezte halkan a báróné.

– Meghalt – felelt Morales.

S elmondta röviden a történteket. A bárónénak kérdéseket kellett hozzá intéznie, olyan zavaros volt az előadása. Nagyon elfoglalta valami.

– Mi volt ez az iment ennek az asszonynak az arczán? – tünődött magában, mialatt folytatta a jelentenivalóját. – Az öröm, vagy a borzadály kifejezése? Most, lehunyt szempillájával, titkolt remegésével, erőltetett mozdulatlanságával maga a keresztény szemérem, a keresztény lemondás, a keresztény meghunyászkodás…

– A segítségét kérem önnek – szólt aztán, mikor Morales befejezte. – Az életem czélja az, hogy gyermekeim soha se tudják meg férjem szerencsétlenségét. Minden lehetőt meg akarok tenni, s ezt már most meg kell kezdenem. Ha ön oly jó volna és sorra járná a hirlapokat… A halott megérdemli azt a kiméletet, melyre az élő nem számíthatott…

Egy szóval se mondta, hogy látni kivánja a halottat.

Morales mindent megigért.

– Még egyet kell elmondanom, báróné. Utolsó beszélgetésünket.

Ezzel is beszámolt. A báróné szemlesütve, mozdulatlanul hallgatta.

Mialatt beszélt, egy szőnyegajtón különös, nevetnivaló alak lépett a terembe: egy nagyon öreg nő éjjeli öltözékben. A nevetnivaló alak az idegen láttára megállapodott, s hol a bárónéra, hol a vendégre pillantott. A báróné ügyet se vetett rá.

Moralesnek eszébe jutott, hogy ki lehet ez a hálóköntösben sétálgató kisértet. Régebben több apró történetet hallott a Palizzi-ház egy meglehetősen nevetséges lakójáról: a süket öreg nagynéniről, a ki igen szeretett társalogni s a ki elől mindenki menekült.

Mikor Morales befejezte, a hiányosan öltözött öreg hölgy elkezdett jajongani:

– Jaj, jaj, mi történik itt? Mért nem akarják nekem megmondani, hogy mi történt?

Nem akarták észrevenni. A báróné elbocsátotta Moralest, s úgy tett, mintha egyedül maradt volna. Le s fel járt a szobában; meg se látta az öreg személyt.

Amaz leült egy karosszékbe s tovább sápítozott:

– Jaj, jaj, mért nem mondjátok meg nekem, hogy mi történt? Nekem soha se mondtok meg semmit, de azért előttem hiába titkolóztok: én, ha nem is hallok jól, de mindent megérzek!…

A báróné csak nem hallgatott rá.

– Jaj, jaj, tudom én, hogy valami nagy baja van!… Tudom, hogy rosszakat beszélnek róla, pedig ő jó, a legjobb a világon!… Mért bántják őt? A multkor egy ujság került a kezembe… Nekem nem mondtok meg semmit, de én olvasok, olvasok… Ó, hogy írhattak róla, hogy találhattak ki róla ilyen szörnyűségeket!…

– Ugyan ne jajongj itt! – szólt rá a báróné. – Eredj és feküdjél le!

– Nem, tudni akarom, mi történt. Mit akarnak vele? Hol van most? Mért nem jött haza? Jaj, jaj, nekem nem mondtok meg semmit!

A báróné belenyugodott, hogy nem szabadulhat tőle, s hagyta, hadd óbégasson.

– Jaj, jaj, tönkre akarják tenni, meg akarják ölni, pedig ő oly jó, oly jó!… Gyerekkorában olyan volt, mint egy angyal, és most is, most is ő az egyetlen, a ki jó szívvel van hozzám, a ki nem ún, mert ő bizony szóba áll velem, meghallgat s elmondja, a mit kérdezek!…

S elkezdte magasztalni unokaöcscsének erényeit. Elmondta egész történetét, kis gyerek kora óta a legujabb időkig, s ez a történet csodákkal volt tele, akár a _Szentek élete_. A báróné önkéntelenül hallgatni kezdte.

S a mint hallgatta, egyszerre csak letérdelt a karosszék elé, s megcsókolta a vén lány homlokát.

Rombadőlt boldogságából csak az maradt meg, a mi ebben az öreg fejben élt.

* * *

– Ne félj, nem lesz semmi baja! – suttogott hozzá, szeliden, a hogy gyermekekhez szokás. – Légy nyugodt, megoltalmazzuk!… Csak eredj be most már a szobádba és pihend ki magad!… Ne félj, nem lesz baja!…

Aztán ő is bement a hálószobájába s magával vitte a vérvörös virágot, a melyet Morales hozott.

A TÜCSÖK ÉS A HANGYA.

I.

Találkozzék gróffal, herczeggel, Rudolf úr szembe mert nézni mordul; és akkor se fordult félre, ha véletlenül szürke barát mellett haladt el. Edzettebb legény volt, mint a skót ballada hőse; emberi jelenés nem riasztotta meg. Mégis meghökkent egy kicsit, mikor egy szép őszi este, a mint nyugodtan pipázott a verandán, egyszerre csak azt látja, hogy előtte áll az öcscse: János urfi, a tékozló fiú.

Hanem erőt vett magán és lármás vigassággal palástolta a megdöbbenését.

– Hohó, kit látnak szemeim?! Szervusz, öcskös!… Gyerekek, gyertek csak!… Asszony, tudod-e, ki van itt?!… Hej, Panni, Jutka!… Süssetek, főzzetek, nagy vendéget kaptunk!… Isten hozott, öcskös!… No, csakhogy egyszer látlak!

János urfi sápadt volt, mint a halál.

– Beszédem volna veled – szólt csendesen, köszönés helyett.

– Hogyne, hogyne!… De előbb megvacsorálunk, mi?… Remélem, nem akarsz még ma visszamenni?… Hisz vonat se indul most már abba az irányba!… No, ez derék!… Bizony, rég láttalak, öcskös!…

A gyerekek előrohantak, s látván, hogy János urfi semmit se hozott nekik, tétova bámultak maguk elé. Panni és Jutka, nagy buzgóságukban, keresztül-kasul szaladgálták az udvart, minden czél és igaz ok nélkül. Az asszony is magára kapott valami ruhát, s a mig megjelenhetett, néhány artikulálatlan hanggal tódította a szives és barátságos lármát.

Nem talált hamarjában alkalmas ruhaderekat, s mikor a sógorát megpillantotta, igen elszégyelte, hogy olyan nagyon sietett az öltözködéssel. János urfi kivülről most is a régi volt: akár csak skatulyából vették volna ki. Angol ruhája maga a puhaság; herczegi fehérnemüjét mintha szerelmes hárem-hölgyek szőtték volna. A batiszt és a finom gyapjuszövet valami magasabb rendü összhangban simult lényéhez; az öltözet szinte egygyé olvadt az emberrel.

A finomultságnak ez a bágyadt, meleg szinfoltja egy más bolygócsillag lakóiról hozott hirt a pusztán lakó asszonynak. Más életről, más izlésről, más – csak a kiváltságosak előtt érthető – gondolkozásvilágról. Úgy tetszett neki, hogy János urfi fáradt szemhéján titokzatos élvezetek emléke ül s hogy ez az asszonyok illatszerével beitatott férfialak irigyelni való szerelmek utóillatát hordozza magán. Elpirult a férfi közönbös tekintetére; közönséges, megtermett cselédnek érezte magát, és szive gyűlölködéssel telt meg.

De aztán eszébe jutott, hogy: találkozott egy asszony, a ki ezt a szép fiút megcsalta, csúffá tette s megkínozta, akár egy beteg kutyát. És megvigasztalódott egy kicsit.

A vacsoránál János urfi keveset beszélt. Viselt dolgai nem kerültek szóba; hanghordozása nem árult el semmit. Azon a minden földi bajtól idegen, nyugodt és hideg hangon beszélgetett, a mely az élvezetnek élő uriemberek szellemi egyenruhája. Annál többet beszélt Rudolf úr. Összehordott hetet-havat, lármázott és előadást tartott, szónokolt a többiek helyett is, s olyan folyamatosan, fáradhatatlanul tartotta szóval a társaságot, mintha valamiről el akarná terelni a figyelmet. Tekintete néha öcscsére szökkent, de mindig csak lopva, alattomban, rosszul palástolt nyugtalansággal, vidámságot tettetve.

Mikor az asszony felkelt az asztaltól, Rudolf úr is felugrott.

– Nem maradsz velem egy kicsit? – kérdezte János urfi csodálkozva.

– Tudod, öcskös, mi falusiak ilyenkor már rémségesen álmosak vagyunk. Máris tovább maradtam fenn, mint rendesen; máskor kilencz előtt szoktunk lefeküdni. De egyszer, az nem számit; a te tiszteletedre szivesen iszom egy-két pohárral többet. Ezzel még nem tesszük tönkre a gazdaságot… ugy-e, te asszony?…

– Hát csak aludd ki magad! – szólt János urfi.

A hálószobába érve, Rudolf úr sietett levetkőzni, s miután lerugta a czipőit, olyan hirtelen bujt be az ágyába, mintha rablók elől akarna elrejtőzni. Az asszony valamivel hosszabban bajlódott az éjszakai öltözékével, s mialatt a haját bontogatta, megszólalt:

– Te, ez pénzért jött.

A férfi nem felelt, csak egy nagyot sóhajtott.

– Remélem, helyén lesz az eszed – folytatta az asszony, a fenyegetés s jóelőre a szemrehányás hangján.

Rudolf úr még erre se válaszolt. Csak pár percznyi tünődés után szólalt meg, mint a ki más tárgyról óhajtana beszélni:

– Maradjatok egész nap körülöttem. A gyerekeknek meg kell mondani, hogy mulattassák a kedves János bácsit.

Az asszony vállat vont.

– Mit ér az? Félre fog szólitani. Egy percz is elég hozzá, hogy igent vagy nemet mondj.