Part 3

– Tehát, ha parancsolja, az első gyorsvonattal leutazom. Addig jó lesz összeállítani egy kis jegyzéket a családban előfordult ideges jelenségekről vagy esetleges elmebajokról, továbbá a szegény fiú előéletéről: nem tanult-e túlságosan sokat vagy tulságosan keveset, nem erőltette-e meg magát a szellemi munkával, vagy nem iszonyodott-e a tanulástól, nem árulta-e el, hogy a szellemi munka elméjének nagyon terhére van, nem makacskodott-e sokat gyermekkorában, nem szeretett-e hazudozni?… Apró történetek, a melyek a fiú egyéniségét, mondjuk: szilajságát, élénkebben jellemeznék, nem ártanának… Aztán majd megcsinálom a kórképet.

– Végtelen hálára kötelez, kedves tanár úr!…

– Megvallom, nem mindenkinek tenném meg ezt. Az ember annyi gyanusitásnak van kitéve… és különösen nem szeretek azzal foglalkozni… hisz tetszik érteni… De a kegyelmes úrral szemben…

– Kérem, nem fogom elfelejteni… nem fogom elfelejteni…

Karabás úr ő kegyelmessége, három vagy négy kézszorítás után, a kiváncsi tekintetek kiséretétől mentesítő mellékajtón át eltávozott. Az udvari tanácsos kikisérte a mellékszobáig, aztán visszament a szentélybe, hogy ennek a váróterembe nyíló ajtaját feltárja a szenvedők előtt.

Ezek közül elsőnek egy hölgy vonult be, a kit az udvari tanácsos így üdvözölt:

– Nos hát, hogy vagyunk?

– Határozottan jobban. A szer jót tesz; többet alszom, és sokkal, de sokkal nyugodtabb vagyok. De azért tegnap is… igazán szégyellem elmondani… kénytelen voltam… nem birtam magammal… szóval azt kellett hazudnom a férjemnek, hogy egy hat láb magas, szép arczu szerecsent láttam az utczán… pedig nem is igaz.

– Na, ha csak ezt hazudta neki!…

II.

A paraszt és a kis fiú ezalatt türelmesen várakoztak. Egy jó darabig mozdulatlanul ültek s a paraszt a semmit bámulta, olyan kitartással, a minőre csak a falusi ember képes. A kis fiú sokáig nem mert felnézni a szőnyegről, de aztán feltámadt benne a kíváncsiság, s körüljártatta tekintetét a szobán, meg azokon, a kik a karosszékekben várakoztak. Valaki véletlenül rá nézett, s a kis fiú ijedten sütötte le a szemét.

Az idő mult. Uj látogatók érkeztek, de a régiek közül már sokan eltűntek a rendelő szobán keresztül, s a várakozó teremben félannyian se voltak, mint előbb. A paraszt megmozdult, mintha álmából ébredt volna fel. Nehéz járású tekintete megakadt egy aranyozott keretű, sötét festményen, mely a falnak egyik leghomályosabb helyén szerénykedett, s aztán megnézte a többi képet is. Nem látott rajtok egyebet, csak penészt, s nem tudta kitalálni, hogy mi van rájok festve. A kis fiú nagy fekete szeme hűségesen követte apja tekintetét, aztán ismét a pihenésnek adta át magát, mint egy fáradt kis kutya, mely lekuporodik gazdája mellé.

A mint még jobban telt az idő, a paraszt neki bátorodott. Fölkelt, és az asztalon heverő képeslapok közül, a melyek most már senkinek se kellettek, elhozott kettőt: egyet magának, egyet a kis fiának. Az ő ujságjában nőiruhák, ingek, ruhaderekak, kalapok, köpönyegek és szépen öltözött dámák voltak láthatók; abban pedig, a melyet a kis fiú tartott a kezében, olyan dámák, a kiknek ilyen szép öltözetre nem volt szükségük, mert vagy úszónadrágban állottak a tóparton, vagy úszónadrág nélkül várták, míg elhozzák nekik a törülközőt.

A kis fiú nem igen értette ezeket a nyári jeleneteket, de elnézelődött rajtok, hogy az apjának ne tegyen ellenére, és – a megfelelő érdeklődés híjján is – sorra nézte valamennyi képet, mint a ki kötelességet teljesít. A paraszt nehéz pillantása sokáig ott felejtkezett a divatujság első lapjain, de hosszas tűnődés után se tudta megérteni, hogy ettől a mindenféle holmitól mivel lesz okosabb az ember?!

A titokzatos ajtó ismét kinyílt, s az udvari tanácsos rápislantott a várakozók meggyérült csoportjára. A várakozók egyike – az az úr, a ki legutóbb érkezett s vagy öt percz óta idegesen fészkelődött a székén – a tanár láttára felugrott és megszólalt:

– Méltóságod meg fogja bocsátani… s azt hiszem, hogy az urak is kegyesek lesznek megengedni, hogy a sorrendet átugorva azonnal kihallgatást kérjek… Az én ügyem rendkívül sürgős s arra kényszerít, hogy rögtönös segítséget kérjek… mindössze egy perczért esedezem!

A tanár bevezette.

– Mindössze egy percz… – folytatta az ideges úr az ajtóban – csak néhány sornyi bizonyítványt kérek… Szegény feleségem…

– Ah, csak most ismerek rá önre! – szakította félbe a tanár. – Ő nagysága…

– Igen, kleptomaniakus szegény… a mint méltóságod ezt már megállapította.

– Valami ujabb esemény?…

– Igen, selymet lopott egy árúházban, s bevitték a rendőrségre. Csak ügygyel-bajjal tudtam kiszabadítani. A bizonyítvány pedig azért kell ilyen hirtelen…

– El tudom képzelni a helyzetet…

– Igen, ez a betegség sok bajjal jár…

Az ideges úr egy percz multán csakugyan tovább állott, s utána egy nyugodt bácsi került sorra, a ki vidéki birtokosnak látszott. Hosszasan mondta el, hogy mi járatban érkezett, de minél tovább részletezte a dolgot, a tanár annál kevésbbé értette.

– Mondja el, kérem, még egyszer!

A nyugodt bácsi ujra kezdte:

– Két vőm van, kérem alásan; az egyik pazarló volt, a másik most pazarol. Az elsőt, mivel szerencsére, elmebetegség tünetei is mutatkoztak rajta, könnyű volt gondnokság alá helyeztetnem; a másik azonban, sajnos, mint egészséges jár-kel a világban és pocsékolja a felesége pénzét, annyira, hogy ha ez sokáig így tart, nemsokára semmi sem marad a hozományból. De nemcsak ez a baj kérem alásan. Az elsővel is nagy a baj, mert az a vőm, a ki törvényesen bolond, idővel egészen kijózanodott és egy gyermektelen nagynénjétől, a ki szerencsére végrendelet nélkül halt el, szép vagyont örökölt. Ezt a vagyont most igen jó volna bekebelezni a gazdaságba, melyet vőm tényleges bolond korában kissé megkoppasztott, most azonban igen okosan kezel. Igen ám, de mint törvényesen bolond ma is gondnokság alatt van, s így az örökségéhez addig, míg a gondnokság meg nem szűnik, nem juthat hozzá. Elhatároztuk tehát, hogy ujra megvizsgáltatjuk, és mint teljesen kigyógyultat, ismét épelméjűnek nyilváníttatjuk, hogy fel lehessen oldozni a gondnokság alól. Így állván a dolgok, az a szerencsétlen gondolatom támadt, hogy egyúttal megvizsgáltatom a másik vőmet is: hátha talán emezt meg bolondnak lehetne nyilvánítani, hogy megmentsük, a mi még megmenthető?! Felküldtem őket Pestre, Szapolyay András tanárhoz, s törvényesen bolond, de ténylegesen okos vőmnek lelkére kötöttem, hogy vigyázzon a másikra. Emez azonban rávette okos vőmet, hogy menjenek el nem tudom melyik fővárosi mulatóba, aztán meg a gőzfürdőbe; elég az hozzá, másnap reggel kissé kapatosan állítottak be Szapolyay tanárhoz. Csak így magyarázhatom meg, hogy a vizsgálatban egy kis hiba esett, mert Szapolyay tanár bolondnak nyilvánította a bolondot és egészségesnek az egészségeset!

– Akkor hát jól van!

– Dehogy is van jól kérem alásan! Hiszen a bolondot kellett volna egészségesnek és az egészségeset bolondnak nyilvánítani! Már most mit csináljak én a két hasznavehetetlen bizonyítványnyal?! Szapolyay doktorhoz nem mehetek vissza, mert ő nem czáfolhatja meg magamagát, de abba se hagyhatom a dolgot. Arra gondoltam tehát, hogy ha méltóságod kegyes volna megvizsgálni őket…

– Felhozta magával a betegeket?

– Igenis, de most mind a kettő alszik odahaza, a »Flirt«-höz czímzett szállóban, mert tegnap este viszont okos vőm csábította el az oktalant, hogy, ha már úgy is itt vannak, menjenek el az »Erény utjai«-hoz czimzett mulatóba…

– Aztán a gőzfürdőbe…

– Igen…

Ebben a pillanatban az elvonulásnak szentelt ajtó felől kopogtatás hallatszott. A tanácsos úr fölkelt, kinyitotta az ajtót, s halkan néhány szót váltott az inassal.

Aztán igen izgatottan tért vissza a vidéki úrhoz.

– Bocsánatot kérek, de rögtön távoznom kell. Rendkívül komoly és sürgős ügy… Micziszláv herczeg küldött értem!

A vidéki úr a tisztelettől megilletődve bólintott, s felállt, hogy elbúcsúzzék.

– Holnap néhány órára el kell utaznom – szólt a tanár – de holnapután rendelkezésére állok. Mondja meg a vejeinek, hogy addig ne menjenek el mulatni, meg a gőzfürdőbe… Azaz a beteg elmehet, csak az egészséges maradjon otthon.

– Melyiket méltóztatik érteni?

– Úgy értem, hogy a törvényesen egészséges, de tényleg beteg, az elmehet; a másik azonban, a tényleg egészséges, de törvényesen bolond, az szedje össze az eszét és ne hagyja a gőzfürdőben.

A vidéki úr, mély hajlongások után, a várótermen át visszavonult, s a tanár úr az elvonulásnak szentelt szoba felől beszólította az inast.

– Van még valaki a váróteremben?

– Az előbb még öten voltak, de hárman elmentek, mert figyelmeztettem őket, hogy a méltóságos úr öt órakor a herczeghez hivatalos. Még csak ketten vannak kint. Egy paraszt meg egy kis fiú. Valami levéllel jöttek.

– Mondd meg nekik, hogy jöjjenek holnapután.

– Nem várhatnák meg a méltóságos urat? Budakeszről jöttek és már dél óta itt vannak.

– Hát várjanak. Hét felé visszajövök. A jogtanácsos ur hozott kocsit?

– A herczeg kocsiján jött.

– Vezesd be a jogtanácsos urat.

III.

Öt perczczel később egy gépkocsi-sebességgel vágtató hintó robogott Micziszláv herczeg palotája felé. A hintóban ketten ültek: Aba Sámuel és a jogtanácsos úr.

– És kivel kezdett ki a herczegné? – folytatta a már előbb megkezdett beszélgetést Aba Sámuel.

– Valami zongoramester-félével – felelt a jogtanácsos úr – a ki üres óráiban zeneköltő, és dalokat irt hozzá.

– S a mit a tettenérésről beszélnek, az szóról-szóra igaz? – tudakozódott továbbá a tanár.

– A legtökéletesebb tettenérés volt, a mit csak képzelni lehet.

– Érthetetlen! – szörnyűködött a tanár. – Mindent értek, a mi ezen a világon van; még azt is, a mi kivül van rajta. De két dolgot sohase fogok megérteni. Hogyan lehet leveleket írni és hogyan lehet az ajtót nyitva hagyni!

– Gondolja méltóságod – kérdezte a jogtanácsos – hogy a herczegné csakugyan gyöngeelméjű?

– Előre természetesen nem nyilatkozhatom, de az után, a mit eddig hallottam, a gyanúm az, hogy: igen. Tudja, engem ez a história – no, persze, a tettenérés kivételével – élénken emlékeztet arra az esetre, a melyet a tanácsos úr is ismer, s a mely vagy tiz évvel ezelőtt a legfelsőbb körben történt. Akkor is rettenetesen sokat pletykáztak az emberek; azt beszélték, hogy a szanatóriumba zárt magasrangú hölgy tulajdonképpen vértanú és nem beteg; hogy büntetésből csukták be és más efféle szamárságot. Mintha bizony volna olyan vagyon a világon, a melyből a hozzáférhetetlen tudósok egész csapatját le lehetne kenyerezni! No és akkor is kiderült, hogy a temérdek hiresztelésből, rágalomból egy szó sem igaz, s hogy az elzárt magasrangu hölgy csakugyan beteg. Azóta az illető magasrangu hölgy igen meggondolatlanul elhagyta a szanatóriumot; de bár ez a cselekedete az avatatlanokban és a tájékozatlanokban azt a téves hitet keltette fel, hogy e hölgy olyan épelméjű, mint a milyen épelméjűnek látszik: a tudomány előtt ő ma is beteg, és mindig beteg fog maradni, mert az bizonyos, hogy azok a tudósok, a kik őt bolondnak nyilvánították, a legkevésbbé se voltak bolondok.

– Méltóságodnak az a nézete, hogy Micziszláv herczegnével is igy lesz?

– Előre természetesen nem nyilatkozhatom, de a gyanúm az, hogy: igen. Mert mondja, kérem, ép észszel lehetséges-e megcsalni egy Micziszláv herczeget?! Persze, a közvélemény a legegyszerűbb kóresetekben is regényeket keres. Az emberek szeretik az inasoktól származó regényes hazugságokat; szeretnek pletykázni, gyanusítgatni, rágalmazni. És ha úgy fordul a dolog, hogy Micziszláv herczegnénél csakugyan megkell állapítanunk a gyöngeelméjűséget: el vagyok készülve rá, hogy bennünket is gyanusítani fognak, talán megrágalmaznak, mit tudom én, mi. Mintha bizony az elmebaj megállapítása egy egyszerű kijelentésből állana. Az avatatlanok abban a tévedésben élnek, hogy néhány esztelen cselekedet már elégséges ahhoz, hogy valakin megállapítsuk az elmebajt. Pedig az esztelen cselekedetek csak gyanút kelthetnek, de az elmebaj megállapításához a tudomány előtt ismeretes, meghatározott tünetek szükségesek. Ha Micziszláv herczegnénél is megtaláljuk ezeket a tüneteket… nem tudhatom előre, nem is vagyok meggyőződve, de a gyanúm az, hogy megtaláljuk… akkor, mondom, semmiféle gyanusítás és semmiféle rágalom nem tarthat vissza bennünket attól, hogy kötelességünket teljesítsük.

– Annyi bizonyos – szólt a jogtanácsos – hogy a herczeget nagyon megnyugtatná, ha a tudomány bebizonyítaná, hogy felesége csakugyan elmebajos. Sohase láttam még ilyen kétségbeesettnek. Végre is egy elmebajos nőnek bármily esztelen cselekedete mindössze is csak szerencsétlenség, de ha a herczegné véletlenül épeszű volna…

– Egyelőre ne fessünk rémképeket, higyjük a legjobbat.

IV.

Mialatt a tanár kocsiba ült, hogy eleget tegyen Micziszláv herczeg megkeresésének, az inas bement a váróterembe. A paraszt és a kis fiú fölkeltek a helyükről.

– Soká kell még várni? – kérdezte a paraszt.

– A méltóságos urat elhívták – felelt az inas. – De hét órára visszajön, s azt hagyta meg, hogy addig várakozzanak.

– Azt hagyta meg, hogy várakozni kell?

– Igen.

– Akkor hát, ha így van rendelve, addig már csak leülünk.

– Csak üljenek le – biztatta őket az inas.

Megint elhelyezkedtek.

– A kis fiú talán beteg? – kérdezte a fehérkeztyüs, a gyermek bágyadt szemét nézegetve.

– Alighanem van vele valami – felelte a paraszt.

– Mi baja? – tudakozódott tovább az inas. – A fejét fájlalja, mi?

És a homloka előtt jelentősen mozgatta az ujjait, a mivel azt akarta kérdezni, hogy a gyermeknek talán nincs rendben az elméje.

– Nem – felelt a paraszt – hanem szúrásokat érez a gyomrában és nem akar enni, mindig csak aludnék.

– Talán gombostűt nyelt – vélte az inas. – Nálunk szolgált egy kis leány, az minden gombostűt lenyelt.

– Ahhoz nem jöhetett – szólt a paraszt. – Hanem úgy kell lennie, hogy evett valamit. Pedig nagyon jó gyerek, nem szokott csavarogni, és ha valamit eszik, elmondja az anyjának.

Az inas egy darabig elmélázott. De nem sokáig kellett gondolkoznia, hogy elkészüljön a véleményével.

– Tudja, mit kellene csinálni ezzel a gyerekkel? Kamillateát kell itatni vele, aztán le kell fektetni és letakarni dunyhával, hogy jól megizzadjon. A méltóságos úr, ha hazajön, majd mond egyebet is, de azért ne felejtse el, a mit mondok. Csak menjen be egy patikába és vegyen kamillateát. Majd felírom magának papirosra.

Aztán, hogy bizalmat keltsen maga iránt, a tanácsadást azzal fejezte be:

– Tudja, egy tanár körül sok mindent megtanul az ember.

Odakünn csengettek.

– Én most kimegyek, de maguk csak maradjanak itt. És ha a gyerek elálmosodik, fektesse le arra a divánra.

V.

Háromnegyed nyolczkor a tanár hazaérkezett. Az inas egy sürgönynyel várta.

Kibontakozott bundájából és mindjárt felbontotta a sürgönyt. A hogy elolvasta, szinte elszédült az örömtől.

– Mily megtiszteltetés! Mily megtiszteltetés! – szeretett volna felkiáltani.

Orvosi tanácskozásra hívták, az albániai ex-királyhoz. Az ex-király betegségéről már sokat olvasott. A száműzött uralkodó sorra járta Európa nagyvárosait, s a hányszor megjelent a nagy nyilvánosság előtt, mindannyiszor óriási botrányt okozott. Családja végre elhatározta, hogy elzárja a világtól, s elhelyezi abba a szanatóriumba, a melyet az orvosi tudomány jelesei a leginkább javallanak. Egy külföldi barátjának ajánlatára Aba Sámuel tanárt is meghívták a tanácskozásra.

– Mily megtiszteltetés! – ismételgette magában.

És senki sincs jelen, a kivel azonnal közölhesse érdemekben gazdag életének ezt a nagy diadalát!

– Nem vacsorálok itthon – szólt az inashoz. – A kaszinóba megyek.

De előbb be akart menni a rendelő szobájába, s megindult arrafelé, a merről a betegek kijönni szoktak.

Az inas a váróterem ajtaja felé mutatott s azt kérdezte:

– Bebocsáthatom őket?

– Hát azok még most is itt vannak?!

– Azt méltóztatott mondani, hogy várhatnak.

A tanár, hogy gyorsabban végezzen a várakozókkal, irányt változtatott s egyenesen a váróterembe ment. A paraszt és a kis fiú felállottak.

– No, mi az? – kérdezte a tanár.

A paraszt előkereste a levelet és átnyujtotta. A levél hosszú volt, és a tanár türelmetlenül futotta végig.

Egy régi tanulótársa írta, valami egyszerü, jámbor, a világtól elmaradt ember, a ki hallott harangozni a felől, hogy az ő Aba Sámuel barátja most nagyhírű orvos Pesten, de azt már nem tudta, talán nem is gondolt rá, hogy Aba Sámuel speczialista.

Hosszasan írta le, hogy az egyik budakeszi orvos néhány napra elutazott valahová, a másik pedig hirtelen megbetegedett, és pedig olyan súlyosan, hogy bevitette magát Pestre, egy szanatóriumba. Egyelőre orvos nélkül maradtak, már pedig, ő úgy látja, hogy ennek a kis parasztgyereknek gyorsan kell az orvosi segítség, s minthogy más pesti orvossal nem ismerős, a régi barátság czímén bátorkodik Aba Sámuel szives jóakaratát kérni.

A tanár haragjában majdnem elkáromkodta magát. Micsoda ostoba emberek szaladgálnak a világon! S ezek otthon a falu jóltevői.

De aztán eszébe jutott, hogy ezek a nyomorultak már dél óta várnak rá. Nem akarta elkergetni őket, a nélkül, hogy rá se nézzen a gyerekre; megkérdezte tehát a parasztot, hogy miről panaszkodik a fiú, s aztán megfogta a forró kis kezet.

Egy félperczig számlálta az érverést… és akarata ellenére is kitört belőle a harag:

– Hisz ennek a gyereknek láza van! De hát, az Isten szerelméért, mért nem viszi orvoshoz?

VI.

Ezzel a felkiáltással a rendelő óra bevégződött. De azok számára, a kik a költői igazságszolgáltatást a legjelentéktelenebb elbeszéléstől is megkövetelik, még a következőket kell följegyeznem:

A tanár a szomszéd házban lakó orvoshoz utasította a parasztot, de az már akkorára elment hazulról, a szinházba, vagy hová. A paraszt egyet gondolt, betért az első gyógyszertárba, kamillateát vásárolt, s visszavitte a fiát Budakeszre. Otthon aztán ágyba fektették, letakarták dunyhával, jól megizzasztották, és a kis fiú az inas orvosságától meggyógyult.

KÉT KÜLÖN VILÁG.

(A »PANAMA«-PÖR TÖRTÉNETÉBŐL.)

I.

Délután ötkor, mikor az elnök egy órára felfüggesztette a tárgyalást, már mindenki tudta, hogy Palizzi el van veszve.

A megriadt hangyaboly szétfutott a folyosókra. Csoportok képződtek, melyek emitt halkan, amott lármásan, de itt is, ott is rendkívül izgatottan tárgyalták az esetet. Főképpen arról volt szó, hogy mikor fordult rosszra a dolog.

Délelőtt még úgy látszott, hogy Palizzi báró diadalmasan fog kikerülni a nagy ütközetből, mint eddig mindenkor, összes küzdelmeiből. Úgy látszott, hogy le fogja teperni, egyszerűen el fogja seperni ellenségeit. De úgy félhárom felé váratlan dolog történt. Egy tanu, s éppen Palizzinak egy tanuja, meglepő feleleteket adott az elnök kérdésére. A tanu hülye ember benyomását tette a hallgatóságra. Mintha akarata ellenére árulta volna el az igazságot. Hebegett, dadogott, roppant tisztelettel nyilatkozott a báró személyéről, minduntalan belezavarodott a saját szavaiba, s a mit kinyögött, mindjárt vissza akarta vonni. Végre szinte sírva fakadt, megriadtan nézegetett körül, s esdeklő pillantást vetett a báróra, mintha az ő arczáról akarta volna leolvasni, hogy mit feleljen.

Ravasz tettető lehetett, a ki csak játszotta az együgyűt, hogy pokoli boszút álljon valami eltitkolt, de el nem felejtett sérelemért.

Ettől fogva az összes mentő tanuk egyszerre terhelő tanukká változtak át. Megeredt a nyelvök, s a hogy árverésen szokás, minden következő többet mondott az előtte szólónál. A mit előbb is sokan suttogtak, de eddig senki se mert kimondani, rettegve a báró hatalmától és erélyétől, elhangzott a teremben sorra és nemcsak egyszer. Ezeket a váratlan vallomásokat az tette különösen súlyossá, hogy a terhelő tanuk előadása szándékosság nélkül valónak, önkéntelennek tűnt fel. Mintha valami forgatag vitte volna őket, nem tudni hova. Azt kellett gondolni, hogy ez a meglepő fordulat valamely varázslatra történt, hogy az igazság vihara szántott végig a termen, s ez a vihar ragadta őket magával. Négy óra tájban már az egész hallgatóság csupa láz volt. A titok zára kipattant; a nyelvek megoldódtak; a lelkek felszabadultak a lidércznyomás alól; azok, a kiket a félelem sokáig némává tett, beszélni kezdtek; a megbénított, leigázott, elfojtott gyűlölség erőre kapott, kitört, s az itéletnapi harsona erejével visszhangozta a vádat. A szóvita az elnök és a védők között egyre hevesebbé vált; a hallgatóság fészkelődni kezdett; a hirlaptudósítók suttogtak, fecsegtek; a tanuk vitatkoztak, összevesztek és zajongtak; az ügyész arcza kipirult a felindulástól; az ügyvédsegédek és a törvényszék irnokai fel s alá szaladgáltak; a karzatról hangos szóváltás hallatszott; az elnök alig tudta a csendet fentartani.

Csak a vádlott maradt nyugodt, hideg és közönbös. Úgy ült helyén, mintha az akadémiában Kalidásza »Sakuntalá«-jának felolvasását hallgatná. Férfias, szép arcza mozdulatlan volt, akár a szfinxé; aczélos tekintetében is csak a megvetés kifejezése villant fel olykor-olykor.

Pedig az elnök magaviseletéből tisztán láthatta, hogy mi történik vele. Az elnök délelőtt még maga volt az udvariasság. A tárgyalás kezdetén szinte bocsánatot kért a terhelő tanuk sértő szavaiért. Néha meg is feddte a terhelő tanúkat:

– A volt gyarmatügyi államtitkár úr szíves volt nekünk az erre vonatkozó felvilágosításokat megadni. Ezzel szemben az ön előadása híjjával van minden valószinűségnek…

A »volt gyarmatügyi államtitkár úr« azonban lassankint egyszerű »báró úr«-rá lett. A koronatanu színváltozásakor már ez a czím is elmaradt.

– S ön, Palizzi úr, mit szól mindehhez?

– Azt, hogy a tanu vagy rosszul emlékszik, vagy hazudik.

Később, mikor a tanuvallomások kezdtek ijesztően egybehangzani, az elnök még szigorúbb hangon szólt:

– Mit felelhet erre, Palizzi úr?

– Csak ismételhetem, a mit mondtam. A kik nem utczai pletykákat hoznak ebbe a terembe, hanem tisztán tudják a dolgokat, bebizonyítanák, hogy mindebben ártatlan vagyok. Nem az én hibám, hogy Cornelius Herz ki nem hallgatható, s hogy Arton a rendőrség mulasztásából, hogy ne mondjam: segítségével, megszökhetett.

– Ez talán nem hibája önnek, de mindenesetre szerencsétlensége.

Az elnök megjegyzése szájról-szájra járt, s a teremből kiáradó tömeg a felszabadult rabszolgák lármás vidámságával tette nyilvánvalóvá, mennyire örvend a fordulatnak s mily egész lélekkel élvezi az immár bizonyos diadalt. Szerte-széjjel mindenütt ez a szó hallatszott:

– Végre!

II.

A szünet alatt Palizzi is kiment a teremből, elszíni egy czigarettát. A védőügyvédje hozzá sietett, s megkérdezte, hogy a hallottak után nincs-e valami különös utasítása? Azt a feleletet kapta, hogy: mondja csak azt, a miben már megállapodtak. Az ügyvéd elsietett, hogy rendbe szedje iratait, s Palizzival nem maradt más, csak Morales, a legutolsó barátja, a kivel nemrég ismerkedett meg.

Néhány perczig hallgattak mind a ketten. Palizzi egyik czigarettáról a másikra gyujtott rá, mintha nem volna egyéb gondja, csak az, hogy a rövid egy óra alatt minél többet dohányozhasson. Kiváncsi asszonyok haladtak el mellette, a kik közelebbről akarták látni s lopva tekintgettek rá. Palizzi ez egyszer nem viszonozta ezt a figyelmet.

– Milyen szép ember! – suttogták a kiváncsiak. – Kár érte!

Csakugyan az volt; erős, szép szál legény, egy fejjel magasabb egész környezeténél.

– Tudja-e, hogy mi bosszant? – szólalt meg végre, mikor a folyosó egy részén magukra maradtak. – Az, hogy ezek az egerek ölnek meg! Ha az embert széttépi egy fenevad, lesujtja a villám, megfojtja a vízár, jól van, semmi se tarthat örökké. De hogy ezek miatt a hitvány kis állatok miatt kell elpusztulnom! Mert keresztülgázoltam silány érdekeiken, mert nem fogadtam köszöntésüket, vagy mit tudom én mért!… Hogy utólér a végzet, hagyján; de elbukni, tönkre menni, megsemmisülni, csak azért, mert a csatornából apró állatok bujnak elő, a melyeket én még csak felrugni se tartottam érdemesnek!…

– Ön úgy beszél – szólt Morales – mintha már elitélték volna. Azon kezdem, hogy önt nem is lehet elitélni.

– Hogy elitélnek-e vagy sem, az most már körülbelül mindegy. Az egerek megettek, mert sokan vannak.