Part 22

A megalkuvás gondolata ugyanis már olyan régóta kísértgette, hogy valahányszor kifogyott az aprópénzből, mindig remegett, hogy: most már nem következhetik egyéb, csak az, »a mi még nem volt«, a nagy ugrás a bizonytalan jövőbe, az elbukás, s mindaz, a mi ezzel jár!… És valahányszor ujra szert tett egy kis zálogházi vagy másféle kölcsönre, egy kis előlegre vagy egy pár korona lóverseny-nyereségre, mindig hálát adott az égieknek, hogy a gondviselés, isten tudja hanyadszor, még egyszer, ujra megmentette az erényét.

Ez a nagy aggodalom a kicsi szőkét szerénynyé, s ez a szerénység Steczényi urat szemtelenné tette. A művésznő mindössze kétszáz koronát kivánt; Steczényi úr ellenben kijelentette, hogy ő csak olyan halmozókkal áll szóba, a kik a St. Legerben a favorit Newcastlera fogadtak. Végül megegyeztek huszonöt koronában.

A művésznő, huszonöt koronájával és megmentett erényével, tovább állott, és belépett a számtanácsos úr. Steczényi úr egy pillantást vetett rá, s elvégezte magában, hogy ismét könnyű dolga lesz.

A számtanácsos úr ama ritka emberek közé tartozott, a kik egyszerre: szörnyen kopaszok és rémesen őszek. Tar koponyáján csak itt-ott lógott egy-két apró, vékony, fehér tincs, de ez a pár tincs aztán annyira fehér volt, hogy ilyen hószínt csak a meséskönyvek Tél apóin látni. Vastag szemüveget viselt, de ezzel se sokat láthatott, mert mindennek nekiment, a mi útjában állott. Merev nyakát csak egyenesen tudta tartani; jobbra vagy balra fordítani nem igen volt képes. A válla mélyen előre görnyedt; ferdén álló derekát csúz kínozta; járását tipegővé és bizonytalanná tette a korai kiéltség és a lassan fejlődő gerinczbaj. Valóságos megtestesülése volt a teljes megrokkantságnak.

Hanem azért a számtanácsos úrban sokkal több életerő lakott, mint a mennyit a külseje sejtetett. Csak két hónappal ezelőtt temette el a tanítónő leányát, a ki beleugrott a Dunába; de most már nem gondolt az öngyilkosra, most már csak arra gondolt, hogy van egy tízkoronás halmozása, a mely ma ötszázötven koronát érne, ha véletlenül nem fogad egy negyedik lóra is… hogy, ha ez a Lepke be találna nyúlni egy orrhosszusággal elsőnek, tízezer koronát is nyerhetne a fogadásával… és hogy, mert ez a siker immáron nem valószinű, a csalóka reménységet jó lesz beváltani egy kis készpénzre.

Steczényi úr hamarosan meggyőződött róla, hogy az első pillantásra rosszul ítélte meg emberét. A számtanácsos úr egy darabig dörmögött, a miért megvárakoztatták, s czélozgatni kezdett, hogy ha Lepke megnyeri a St. Legert, akkor őt bajos lesz várakozásra bírni.

– Szerencsére, ez nem valószinű – felelt Steczényi úr.

– Hiszen, ha nagyon valószinű volna, akkor én nem is egyezkedném önnel.

– Igy viszont én vagyok az, a kinek nincs miért óhajtania az egyezkedést. Igen, ha uraságod Newcastlet fogadta volna! De Lepke! Azt hiszem, nem is fog futni.

– A helyes az volna, hogy ha a fogadott ló nem indul, akkor: nincs fogadás. És minthogy az első három ló nyert, mihelyt Lepkét törlik a St. Legerből, máris követelhetném ötszázötven korona nyereségemet.

– Meglehet, hogy ez helyes, vagy legalább is előnyös volna uraságodra nézve, de intézetem mindig kiköti, hogy ha a ló nem indul, ez annyi, mintha helyezetlenül futott volna. Méltóztatott látni, hogy ez a kikötés a bárczán is olvasható.

– A mi tulajdonképpen nem járja, de most nem erről van szó. Mert Lepke még futhat, sőt győzhet is.

– Nincs kizárva, de nem hiszem. Azért nem is kivánok egyezkedni.

– A bárczán az is rajta van, hogy ha az előrefogadás négy vagy több versenyre történik, annak, a ki már két vagy három versenyben a nyertest fogadta meg, az intézet felajánlja a méltányos egyezséget.

– Igen, ha az intézet az egyezséget előnyösnek tartja.

– E szerint ön nem akar egyezkedni? Igy is jól van. Tehát: isten önnel, vagyis inkább: a viszontlátásra!

– Kérem, értsük meg egymást!…

Nehezen egyeztek meg. A számtanácsos úr olyan követeléssel hozakodott elő, a mely Steczényi úrnak a munkáját nagyon nehézzé tette. De vitatkozás közben észrevette, hogy az öreg úr ugyan nem könnyen kezelhető ficzkó, de egy kissé kiéhezett, vagy jobban mondva: túlságosan szomjas. Látnivaló volt, hogy a pénz még ma kellene neki. Az öreg úr csak lépésről-lépésre engedett, de minél inkább mult az idő, annál jobban áhítozott, hogy vajha már iddogálhatna abból a kis nyereségből! Végre megalkudtak ötven koronában.

Az öreg úr hirtelen annyira felélénkült, s oly gyógyultan inalt el, mintha megvillamozták volna. Alig hogy eltűnt, a sárgakabátu bevigyorgott az ajtón.

Ez már épp olyan nagy róka volt, mint maga Steczényi úr. Szerencsére Rovigot fogadta, azt a lovat, a melytől a legkevésbbé kellett tartani.

De »az ördög nem alszik«, a versenytéren nincsenek lehetetlenségek, és az igazgató úr nem hagyta számításon kívül még azt az esetet sem, hogy: hátha csoda történik és Rovigo nyeri meg a St. Legert?! Akkor a sárgakabátunak egy vagyont kellene fizetni.

Már pedig Steczényi úr békén akart aludni.

Tízszer is összecsaptak, hogy megcsalhassák egymást, és a tusa még folyvást eredménytelen volt.

De végezetül mégis csak Steczényi úr kerekedett felül. Könnyü volt kitalálnia, hogy a sárgának se égen, se földön semmije azon a reménységen kívül, hogy a czédulájáért előnyös egyezséget köthet. Ez a czédula nemcsak a következő napok jólétét jelentette neki, hanem az egész jövőt, s mindenekelőtt annak a lehetőségét, hogy az őszi versenyek első napján egy kis pénzmaggal jelenjék meg a versenytéren, a hol az ügyes ember, egy pár forint birtokában, mindig közel jár ahhoz, hogy megalapítsa a szerencséjét.

Steczényi úr mindent elkövetett, hogy kihasználja helyzetének a felsőbbségét: a sárga nem ingott meg. Kemény legény volt ez, a ki nem adta el olcsón a halvány kilátását.

Az igazgató úr most már nem tehetett egyebet, mint hogy kivágta az utolsó tromfot. Virágnyelven megérttette a sárgakabátúval, hogy ő bizony nem esik zavarba akkor se, ha minden valószinűség ellenére Rovigo talál győzni. Ebben az esetben ő már a St. Leger estéjén útban lesz Amerika felé, s a nyertesek üthetik a nyomát.

Ezzel a csata eldőlt.

A sárgát meghökkentette ez a szemtelenség; most már tisztán látta, hogy legyőzhetetlen ellenféllel van dolga, s ijedtében megadta magát.

Kiegyeztek hetvenöt koronában.

Aztán nagy barátságban váltak el. Tisztelete jeléül kikisérte vendégét, s visszajövet bepillantott följegyzéseibe.

Megállapította, hogy az aggasztó halmozások egytől-egyig le vannak bonyolítva, és hogy sehol semmiféle sötét pont, a mely őt pénzgondokkal terhelné. Győzzön a St. Legerben akármelyik oktalan állat: neki már ez nem kerül pénzébe.

Majd egy kis számítást csinált:

– Bevétel: huszonhétezernyolczszáztíz korona. Kiadás: százhatvan korona. A haszon elég tisztességes!

IV.

Mikor egy uj, kevésbbé kedélyes korszak véget vetett a hatósági engedelem nélkül működő versenyirodák lázas tevékenységének: Steczényi úr már más pályán működött.

Gyorsan szerzett kis tőkéjével rendes, becsületes vállalkozásba fogott, a mely szépen jövedelmezett.

Kevéssel azután, hogy ezt az uj üzletét megalapította, körülutazta a világot. A szép időt a tengeren töltötte, s ellátogatott Kairóba is. Mire hazaérkezett, úgy kigömbölyödött, hogy az édesanyja se ismert volna rá.

Most hatalmas testalkotású, zömök, Bacchus-alakú férfiú, a ki vagyonossága és kifogástalan élete révén nagy tekintélynek és köztiszteletnek örvend.

A rosszakarat, természetesen, Steczényi Ede úr e rövidre fogott életrajzára is ráfoghatja, hogy: ez a történet voltaképpen erkölcstelen történet.

Mert tanulsága csak az volna, hogy: ha uj bőrt akarsz szerezni magadnak, nyúzd le a másokét, s akkor választhatsz.

De a jóakaratú és türelmes olvasó figyelmét nem kerülheti el, hogy e történetben egy más tanulság is rejtőzik, a melynek a megszívlelése csak üdvös és épületes lehet.

Az, hogy: a szegénységnek, az általános szegénységnek, mely nagy, mint ez a világ, mély, mint az óczeán, és égnek meredő, mint a Csimborasszó, még a gazságnál is nagyobb ellensége: a tulajdon hiszékenysége, a tulajdon könnyelműsége, a maga sok szenvedélye, s a maga romlottsága.

OTTOKÁR ÉLETE ÉS HALÁLA.

Minálunk, a külső városban, csütörtökön és pénteken szeretnek meghalni az emberek, hogy vasárnap lehessen a temetés. Mert a vasárnap munka-szünetje épp úgy hozzá tartozik a temetés díszéhez, mint a fáklyafény meg a muzsika. Mit ér a leggyönyörűbb temetés is, ha nincsen közönsége?

És pénteken egész tolakodás van, hogy ki haljon meg előbb. A legügyesebbek úgy intézik a dolgot, hogy az ő temetésükre vasárnap délután háromkor vagy négykor kerüljön a sor. Ezek a gála-temetések.

Ilyenkor a gyászoló gyülekezet megszaporodik a vasárnapi kiránduló közönséggel. A megboldogult szobaurat, a többi hat szobaur kivánságára, leviszik a lakásból az utczára, ha lehet: a Kálvária-térre; s mialatt a kiséret átlépked a sineken, a villamos illedelmesen várakozik. A pap jön, lát és győz; aztán Szent Mihály lova megindul a kőbányai temető felé. A gyászoló gyülekezet gyalog követi; az egyleti omnibusz csak a dekórum kedvéért bukdácsol a menet után. De a halottas kocsi mellett fáklyások lépdelnek, s odább a veteránok zenekara, az egész külső város gyönyörűségére, Dom Sebastian gyászindulóját fújja.

Némelyik halottnak a kedves nótáit fújják. Végre elérte, hogy egyszer kimulathatja magát.

Sokan sivárnak és végtelenül elszomorítónak találhatják ezt a temetést. Pedig annak, a ki a koporsóban fekszik, most végre, valahára, betelik egy hő óhajtása, talán az első, a mely valóra válik.

Az emberek különböző okokból halnak meg. A legtöbben puszta kénytelenségből. Nálunk, a külső városban, nem így van. Nálunk sokan azért halnak meg, mert nem tudnak okosabbat tenni; mások időtöltésből; a legtöbben a szép temetésért.

Az élettől nem várhattak semmit. A halál igér nekik valamit. Egy ünnepélyt, a melynél ők a fő-személyek; nagy sokadalmat, bámuló közönséget, fáklyát és zeneszót; s mindezt az ő tiszteletükre.

És a halál becsületes ficzkó, a ki megtartja a szavát.

A szegény emberek tudják ezt, s azért vannak olyan nagy barátságban a halállal. A szép temetés az egyetlen öröm, a melyre bizton számíthatnak, ha ugyan az egyletben pontosan fizetik a tagdíjakat. Azért mennek oly boldogan a temetésekre, mert bizonyosak benne, hogy annak idején ők is számíthatnak erre az ünneplésre.

A temetés az egész külső város öröme. Az esküvő már csak kevesek mulatsága; mert az esküvő drága. A vőfélyek sokat esznek, s a kétlovas konfortáblik (hol rejtőznek máskor ezek a kocsik?) megfizettetik azt az időt is, a mikor az ember nem ül a kocsiban. Az esküvőt rendesen egy-egy könnyelmű pillanat s nevezetesen: nagyobbfokú heveny-alkoholmérgezés szokta megelőzni a vőlegény részéről. Aztán az esküvőben csak az ér valamit, hogy az uj pár lefényképezteti magát. A narancsvirágos menyasszony odaállítja maga elé mind az öt gyerekét, a vőlegény a helyzethez illő tisztes ábrázatot vág, s a gép egy pillanat alatt megörökiti a menyasszonyi fátyolt, a narancsvirágot és az egész családot.

Az esküvő inkább csak a gyerekek egy nagyobb szabású karácsonya, s az élet három nagy eseménye közül egyesegyedül a temetés az, a melynek ünneplését át szokás adni a nagy nyilvánosságnak. Mert, ha az esküvő ritka és szűk körű, a születések dolgában már éppen a legnagyobb homály szokott uralkodni.

Mi például azt hittük, hogy Ottokár a negyedik emeleten lakó esztergályos-legénynek a fia. Ez a hiedelem nem volt minden alap nélkül való, de kiderült, hogy az esztergályos-legény nem volt Ottokárnak az apja, sőt kiderült az is, hogy az öreg asszony is csak mostoha anyja volt Ottokárnak. Ottokár úgy maradt rá, az elsőtől, a ki nem tudni, honnan hozta.

Igen hamar készen leszek Ottokár életének az elbeszélésével. Mint nálunk, a külső városban, már egyáltalán szokás, Ottokár is csak a halálával tett szert némelyes nevezetességre.

Nem rajta múlt, szegényen, hogy nem sikerült az élet szinpadán feltűnést keltenie. A házban kikötött minden cseléddel, s igen rossz fiú hírében állott. De ezen a módon, a mi tájékunkon, bajos érvényesülni.

Nemcsak feltűnnie, megélnie sem sikerült. A nagy történelmi néven kívül fölötte keveset örökölt a földi jókból. Télen-nyáron egy szál zeke volt rajta, s ez a vékony zeke addig járt az iskolába, míg egyszer alaposan átjárta az északi szél.

Még akkor is hallgatott róla a krónika, mikor már magánkívül, lázas álomképek közepett hánykolódva feküdt a szobájokban. Életének erről az utolsó és rövid időszakáról csak egy részlet került nyilvánosságra. Az orvost elhívták, de a háznépnek munkába kellett menni, s Ottokárt egyszerűen becsukták fantazmagóriáival. Az orvos eljött, de nem tudott a beteghez bemenni.

Az egyleti orvos úr haragját el lehet képzelni. Mikor ujra előkerült, Ottokár már csak hébe-hóba volt rongyos kis eszméleténél, s egy született mezítlábas makacsságával vonakodott az orvos úr kérdéseire értelmes feleleteket adni. Az orvos úr úgy vélte, hogy Ottokár aligha tagja a Nemzeti Kaszinónak, s azzal fenyegetőzött, hogy, ha meg nem embereli magát, a tettlegesség mezején lesz kénytelen találkozni vele. Minthogy fenyegetését nem váltotta be, az orvos úr kitörése nem okozott semmi feltünést, s azóta már teljesen elfelejtődött volna, ha Ottokár véletlenül meggyógyul.

Ottokár azonban oly engedetlen és rossz fiú volt, hogy meghalt. Gyertyákat gyujtottak meg mellette, a ház összes asszonyai bementek hozzá, egyszerre mindenki róla kezdett beszélni. Ottokár meghalt.

És itt kezdődik az ő történetének nevezetesebbik része.

Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy Ottokár a legszebb halott a világon. Sőt kitudódott az is, hogy életében is nagyon szép fiú volt. Szép, jó és barátságos fiú. Mindenki tudott valami kis történetet, mely kétségtelenné tette, hogy Ottokár maga volt a szivesség és az előzékenység. Ottokár egyszerre barátja lett mindazoknak, a kik nemrégiben még pofonokat ígértek neki.

A látogatók egymásnak adták a kilincset, s megegyeztek benne, hogy Ottokárt szépen kell eltemetni. Előbb csak a negyedik emeleten beszéltek róla, de másnap már az egész ház tele volt életének és halálának apró körülményeivel. S az egész ház előre örült a szép temetésnek.

Mindenki hálás volt iránta, hogy oly jó volt, s lehetővé tett egy ujabb megható ünnepélyt. A negyedik emelettől a pinczelakásokig mindenki büszke volt a ház halottjára.

A temetés délelőttjén Ottokár oly nagy emberré vált, a milyen észrevétlen, üldözött kis lény volt világéletében. Ottokár soha, lázas álmaiban sem ábrándozhatott ilyen ünnepeltetésről.

Vasárnap délután, fáklyafény mellett temették el; a veteránok Dom Sebastian gyászindulóját fujták, s az egész ház kikísérte a koporsóját. Egy babvirágos ruhájú asszonyka, a harmadik emeleti órás felesége, a ki sokszor leküldötte a kis fiút a fűszereshez, meg is siratta.

Ó, hogy bámult volna a szegény Ottokár, ha véletlenül, mint Dom Sebastian a tulajdon gyászszertartását, megláthatja vala ezt a temetést! De az egyetlen jóról, a mely vele történt, az első jóról, a melyet irígyeltek tőle, nem is álmodott soha.

TARTALOM.

A költő 1 Rendelő óra 25 Két külön világ 44 A tücsök és a hangya 62 Homo duplex 80 Tél 88 Több szerelmet! 104 Az igazi 122 Czigányok 137 A biczikli-király 154 Nyári est 164 A jaguár és a kigyó 175 Az igazság 197 Fű a romok közt 207 Pierrot és Pierrette 226 Vándor 241 Alkonyat 249 Peabody 269 Az utolsó nap 280 Haladás 294 Ábránd 307 Halmozók 316 Ottokár élete és halála 332

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

90 |a szívtől» |a szívtől«

124 |Es mért volt |És mért volt

131 |Ne viselje |»Ne viselje

134 |írása: »Hortense-omnak» |írása: »Hortense-omnak«

159 |félreertések voltak |félreértések voltak

172 |«Vásárold meg!« |»Vásárold meg!«

191 |valóságos dögvesz |valóságos dögvész

197 |vadlottat elővezették |vádlottat elővezették

206 |Kohlhaas távollé-ében |Kohlhaas távollétében

228 |előkelő tánczte, rem |előkelő tánczterem

228 |körben-számtalanszor |körben, számtalanszor

306 |Es az ügyvédi |És az ügyvédi]