Part 21

A beteg nem halt meg; néhány nap multán a földé volt ujra. Még folyvást sokat panaszkodott ugyan, de az arcza megtelt s az étvágya óriási arányokat kezdett ölteni. Sajnos, az étvágy nem hozta meg a vidámságát. Egész nap sóhajtozott; s úgy látszott, mintha szinte bántotta volna ez a szerencsés fordulat.

Egy délelőtt aztán feltárta a szívét Soror Philomena előtt.

– Mily szerencsétlenség, kedves testvér, hogy életben maradtam! Ha az Úr most látta volna jónak elvenni életemet, a kegyelem állapotában kerülök itélő bírám elé, s az égi könyörület bizonyára megszánja bűnös lelkemet. Míg így… istenem, mi lesz belőlem? Visszakerülök a régi környezetbe, s akarva, nem akarva, vissza kell sülyednem régi bűneimbe. Gyönge, gyarló teremtés vagyok s – mit van mit tennem? – vissza kell mennem a kisértésbe.

Soror Philomena megdöbbent. Végre is a kórházban nem mindennap találkozik az ember olyan jó hajlamokkal teli lélekkel, mely bukdácsoló léptekkel bár, de mégis csak az igaz utat keresi. Ime, nagynehezen talált egy ilyenre. És most, mikor a fehér holló valahára előkerült, belenyugodjék abba, hogy alig talált rá, már is el kell veszítenie? Szótlanul, a két kezét összekulcsolva nézze, hogy a jó útra forduló, tapogatózó lélek ismét eltévedjen?

Igyekezett a betegnek lelkére beszélni. Elmagyarázta neki, hogy a kiben a megtérés szándéka komoly, azt a régi bűnök nem húzhatják vissza a romlottság fertőjébe. Hivatkozott Szent Ágostonra, a ki eleinte igen világi életet élt s később mégis egyik oszlopa lett az egyháznak. Példákat hozott fel rá, hogy a legsanyarúbb helyzetben is ellent lehet állni a kisértéseknek, s elbeszélte, miképpen küzdötte fel magát Sixtus pápa a legalacsonyabb sorból az egyházfejedelmi trónszékbe. Majd buzdításul elmondotta a nevezetesebb vértanúk és hitvallók történetét.

A beteg áhítattal hallgatta, s mikor Soror Philomena elvégezte az egyik vagy másik történetet:

– Meséljen még egyet – rimánkodott szépen.

Majd elpanaszolta, hogy tévelygéseinek legnagyobb részt tudatlansága az oka. Ha lett volna, a ki annak idején világosságot gyujt lelkében, ha véletlenül olyanok közt él, a kik megerősítik hitében, a kik nem botránkoztatják meg s nem járnak előtte rossz példával, nem jutott volna ennyire.

Soror Philomena borzadva gondolt rá, mily bűnös mulasztás lett volna, ha nem veszi pártfogásába ezt a szegény tévelygő lelket, a melynek elég néhány jó szó, hogy meg lehessen menteni az igaz életnek. S ha már pártfogásába vette, nem akart félmunkát végezni. Felébredt benne a nemes becsvágy, hogy ezt a lelket minden áron meg fogja menteni, bocsánatot kért istentől, ha jó szándéka netalán nem volna minden hiúság nélkül, s elhatározta, hogy egy-két órával kevesebbet fog aludni a végből, hogy több ideje legyen vezetgetni az ingadozó lelket.

Volt Soror Philomenának egy kincse: a _Szentek életé_-nek egy gyönyörűen kötött, díszes kiadása. Ez volt az egyetlen tulajdona. Nem lehet elhallgatni azt a gyöngéjét, hogy ezt a kincset féltve őrizte, mert hisz mindnyájan csupa gyarlóságból állunk, s ha minden egyébről lemondott is, ezt az egy tulajdonát nem tudta feláldozni a tökéletes szegénység elvének. Azzal mentette magát a lelkiismerete előtt, hogy ez a könyv adja meg neki ama lelki táplálékot, a mely nélkül gyarlóságunknál fogva nem lehetünk el.

Kissé dobogott a szíve, mikor a féltett kincset előhozta rejtekéből, de mennyire meg volt jutalmazva láttára a hatásnak, melyet könyve a betegre tett! Mily érdeklődéssel, meghatottsággal hallgatta a sok szép elbeszélést! Alig tudott betelni a léleknemesítő történetekkel, s lángoló szemmel, lelkesedve figyelt a felolvasásra. Azt mondta volna az ember, hogy ez a lelki felüdülés jót tesz az egészségének is: szemlátomást erősbödött s minden felolvasás után kettőzött étvágygyal evett.

A betegnek különben nemcsak az étvágya volt sajátságos; rendkívüli volt a betegsége is. Koronkint, kétszer vagy háromszor is, úgy helyre jött, hogy már ki akarták lökni a kórházból, aztán egyszerre megint összetört, s ujra meg ujra haldokolni kezdett. Ilyenkor mindig meggyónt és megáldozott, mert – mint panaszolta – utolsó feloldozása óta sok bűnös gondolattal kellett vádolnia magát.

Soror Philomenát ezek a visszaesések nagyon megrémítették, de mikor első ijedtsége elmúlt, s a beteg megint kezdte összeszedni magát, titokban kissé örült is a gondviselés ilyetén rendelésének. Milyen szerencsétlenség lett volna, ha a betegnek véletlenül előbb kell elhagynia a kórházat, mintsem ő művét befejezheti! Hála istennek, a kilenczvenes egy cseppet se sietett. Egy örökkévalóságot töltött a kórházban, annyi időt, a mennyi elégséges a legtökéletesebb megtérésre is.

Ezenközben pedig Soror Philomenának a szíve egy uj, eddig ismeretlen boldogsággal telt meg. Igen, látnivaló volt, hogy ő megtérítette ezt az embert végképpen, látnivaló a beteg minden szavából, látnivaló abból is, hogy a szenvedés óráiban nem lehetett el többé a vallás vigasza nélkül. Megmentett az igaz életnek egy lelket, a mely nélküle elveszett volna; oly dolgot végzett, mely istennek tetsző, s melynek nyomán áldás és áldás fakad. A boldogságról, melylyel ez a tudat eltöltötte, eddig képzelete se volt. Olyan volt az, a milyen lehet az anyaság érzése, mert hiszen ő is életet adott, de nem földi, hanem másvilági életet, az egyedülit, mely méltó rá, hogy imádkozzunk érte. S ha arra gondolt, hogy ez az ember, elhagyván a kórházat, egy uj, szép, jócselekedetekben gazdag életet fog kezdeni, hogy istápolója lesz a szegényeknek, bátorítója a csüggedőknek, védelmezője az elnyomottaknak, hogy kimenvén a világba, minden lépése után, mint szűz Szent Ágnes nyomán, virágok fognak fakadni, virágok, melyek tulajdonképpen az ő, a Soror Philomena lelkéből sarjadzottak: a szeme megtelt könynyel, az öröm könnyeivel.

Mélységes hálát érzett ezért a boldogságért, s tudta, hogy adnia kell annak valamit, a kinek ezt a nagy gyönyörűséget köszöni. De Soror Philomenának nem volt egyebe, a _Szentek életé_-nek egy díszes kiadásánál; oda ajándékozta hát neki a _Szentek életé_-t.

IV.

A kilenczvenes számu beteg ügyes fiú volt, de nem volt jó hallása. Egy szép nap ugyanis fölötte alkalmatlan időben szólta el magát. A nyolczvankilenczessel beszélgetett, a ki panaszkodott, hogy a kórház élelmezése nem jó.

– Ön nem érti a csiziót, czimbora. Elég jó ételeket kapni itt, de a jót ki kell érdemelni. Vágjon szent pofákat, gyónjék meg minden héten, hallgassa végig nevetés nélkül a néni litániáit, s bizony nem fog panaszkodni, hogy az élelem nem jó. Örökbe hagyom önnek ezt a tanácsot, mert engem, fájdalom, holnap már kilöknek.

Nem hallotta meg az egérke-lépteket s nem vette észre, hogy Soror Philomena ott áll a párnája mögött.

A fehér arcz biborszínre vált a szégyentől. Csak egy gondolata volt, az, hogy ne kelljen a szemébe néznie. Sarkon fordult és eltűnt nesztelenül, úgy, a hogy jött.

Azt hitte, soha se ér fel a czellájába, olyan hosszúnak tetszett most neki ez a lépcső. És mégis el kellett rejtőznie, mert úgy érezte, hogy kisül a szeme. Mintha valami gyalázaton kapták volna rajta.

Hiába reménykedett benne, hogy majd kisírja magát. Nem voltak könnyei. Csak úgy érezte, hogy meg van siketülve, meg van vakulva, s hogy a lába egyszerre elerőtlenedett.

Nem, nem volt megvakulva. Látott, és most látta meg először kicsi czellájában a roppant pusztaságot. Látta, hogy a kórház kertjéből elillant az utolsó téli napsugár is, s hogy odakünn nincs más, csak hó, hó és hó.

Megsiketülve sem volt. Hallott. Hallotta, hogy hívták. Sietnie kellett egy operáczióhoz.

Egy pillantást vetett arra a helyre, a hol azelőtt a _Szentek élete_ állott, s ezzel a pillantással eltemette első, utolsó, egyszeri boldogságát. Aztán ment; bírta a lába.

Öt perczczel később már ott állt az operácziós asztal mellett. A tanár dühöngött, a beteg átkozódott, Soror Philomena pedig, a fehér arczú Soror Philomena, ismét tökéletes, megzavarhatatlan nyugalommal hallgatta a szörnyü istenkáromlásokat. Tekintetéből nem lehetett kiolvasni végtelen türelemnél egyebet; a gyalázatos szavakat mintha nem is hallotta volna; s mialatt ébersége egy pillanatra se veszítette el szem elől a szenvedő bűnöst, némán, lopva, – mozdulatlan ajakkal, hogy ki ne nevessék, – mondta el magában azokat az ismeretes szavakat, a melyek úgy kezdődnek, hogy: »Miatyánk, ki vagy a mennyekben.«

HALMOZÓK.

I.

Stetz úr volt a legrongyosabb, a legsírósabb nézésű és a legtüdővészesebb jelenség mindazok közül, a kik akkortájt tréfás holmikkal, bűvész-szerszámokkal és mókás játékszerekkel házaltak a csapszékekben.

Természetesen igen gyöngécske űzleteket csinált. Ágrólszakadt alakjának láttára még az ittasabb vendégek is a védekezés mozdulatával kaptak a zsebükhöz.

Mikor úgy érezte, hogy már az orra hegyén van a lélek, Stetz úr végre elment egy orvoshoz. Arra kérte, vizsgálja meg és mondja meg neki a csupasz igazságot, mert nagy érdeke tudni, mennyi ideig élhet.

Az orvos megvizsgálta, s aztán így nyilatkozott:

– Bizony, barátom, maga rossz bőrben van.

– Mennyi időm van még? – érdeklődött Stetz úr.

– Lehet, hogy csak egy félesztendő – felelt az orvos – lehet, hogy másfél. Ezt még nem tudni.

– De az bizonyos, hogy nem élek két esztendőt? Nincsen semmi reményem?

– Semmi se bizonyos és remélni mindig kell. Néha történnek csudák.

– És arra, hogy ez a csuda megtörténhessék, mi volna a legjobb szer?

– Hja, barátom, a maga bajára a legjobb orvosság az, a mit nem adnak orvosi rendeletre, és mit nem a gyógyszertárból kellene megszerezni. A pénz. Magának szanatóriumi kezelés kellene, kitünő levegő, kitünő táplálkozás. A legokosabb volna, ha egyszer s mindenkorra elmehetne Kairóba, vagy még lejebb. De az se volna rossz, ha a szép időt mindig tengeren töltené.

Stetz úr letette az asztalra, a mit kétszáz darab gumi-malacz eladásával szerzett, s az orvos néhány biztató szóval bocsátotta el a meglehetősen elszontyolodott beteget.

– Azért nem kell kétségbeesni. Néha csudálatos gyógyulásokat lát az ember. Különös baj ez; sok esetben egyszerre csak megállapodik, és a nélkül, hogy tudni lehetne: mért, hogyan – egyet gondol és visszafejlődik.

Stetz úrnak, mialatt lement a lépcsőn, az jutott eszébe, hogy:

– Ilyen rövid ideig igazán nem érdemes becsületes embernek maradni.

Aztán, mikor kiért az utczára, tovább fűzte gondolatait:

– És ki tudja?! Ha pénzt szerzek, talán még meg is gyógyulhatok!

Stetz úrból nem hiányzott a találékonyság.

Legelőször is tisztességes öltözetet kölcsönzött egy pinczér ismerősétől. Aztán, húsz korona foglalóval, kibérelt egy üresen álló lakást, a májusi negyedre, de azzal a kikötéssel, hogy már április tizenötödikén beköltözködhetik. Amikor ez megtörtént, elment egy bútorkereskedőhöz, és kikölcsönzött tőle egy iroda-berendezést: két nagy asztalt, egy előkelőt és egy közönségeset, egy fakorlátot, tizenkét szalmaszéket és egy vasszekrényt, – hiány nélkül lefizetve tíz koronát, a bérlet első részletét. Ugyanakkor megrendelt hitelbe egy nagy czímtáblát, a melyről a messzeségben sétáló is leolvashassa, hogy hol van az Első Országos és Nemzetközi Fogadó- és Versenyiroda, s mikor ez elkészült, hirdetést tett közzé egy krajczáros ujságban, hogy: Steczényi Edénél fogadást lehet kötni a kontinens és Angolország összes versenyeire.

Végül bevonult az irodájába, s kiürítette a zsebeit, a melyekben összesen huszonkilencz krajczárt talált. Ezt betette a trezorba.

II.

Egy héttel az őszi lóversenyek első napja előtt, azon a káposztaillatu lépcsőn, a mely Steczényi Ede Első Országos és Nemzetközi Fogadó- és Versenyirodájába vezetett, egy egészséges arczszinű, előkelő megjelenésű úriember szökellt föl, a kiben senkise ismert volna rá az egykori Stetz úrra.

Az előkelő jelenség végigrepült az üres előszobán, benyitott az irodába, könnyed fejbiczczentéssel üdvözölte a korláton innen várakozókat, s bevonult abba a titokzatos rekeszbe, a melynek ajtaján egy bádoglemezre mázolt fölirás jelezte, hogy itt található: az Igazgató.

A korláton innen négy személy várakozott: egy kövér asszony, egy öreg úr, egy sárgafelöltős fiatalember és egy szőke szépség, a kinek egész megjelenésén meglátszott a művésznő. Dús, hullámos haja, öntudatosságot mutató járása, és üde, csinos arczocskája már belépésekor megragadta s azóta szünet nélkül foglalkoztatta úgy a többi várakozó, mint a korláton túl körmölgető titkár: Slezák úr érdeklődését. Fitos orra, mosolygó kék szeme, a mely mintha mindig könnyes lett volna, s piczi, formás szája minduntalan elővarázsolta a nagy könyvek közül Slezák úr kiváncsi pillantását, és a nagy csöndben, a melyet csak Slezák úr tollának perczegése zavart meg olykor-olykor: könnyedén selypes, kövér nyelvecskére valló beszéde, mint valami éppen most elhangzott zene, még folyvást ott csengett a titkár úr fülében.

A sárgafelöltős fiatalember, a ki a legközelebb ült hozzá, le nem vette róla a szemét. A sárgán túl a kövér asszony egy kicsit előrehajolt, hogy leplezetlenül érdeklődő tekintete kellő alapossággal figyelhesse meg az ifjú hölgy egész öltözetét. Még az öreg úr is rásanditott néha, a mi mindeme hódolatok között a legértékesebb volt, mert az öreg úr fölötte meggörnyedt vállát és merev nyakát csak nagynehezen tudta megmozdítani.

Egy sorban ültek – minthogy Steczényi úr a felek számára kijelölt nyolcz széket a falnál helyeztette el, egyiket a másik mellé – de nem szorosan egymás mellett, hanem egy-egy üres szék szomszédságában, hogy kényelmesebben ülhessenek. Nem ismerték egymást, és a várakozás unalmában sem kezdtek beszélgetést, bár a kövér asszony óhajtotta volna a társalgást, de miután ilyes kisérleteire az öreg úrtól csak igent és nemet kapott feleletül, s úgy vette észre, hogy szavaira a sárgafelöltős elmosolyodik, a művésznő pedig a másik oldalra fordul, ő is abbahagyta a beszédet.

Mindegyik várakozó egy-egy rózsaszínű, két vagy négyrét összehajtott czédulát tartott a kezében.

Mikor Steczényi úr keresztül vonult az irodán, a nélkül, hogy a felek bármelyikét megszólította volna, a művésznő megkérdezte a titkárt:

– Bemehetek az igazgató úrhoz?

– Azonnal, kérem.

A hangja udvarias volt, de az »azonnal« azt jelentette, hogy nem épp azonnal, hanem csak később.

A rekeszből kihallatszott a Steczényi úr hangja:

– Slezák úr!

Slezák úr szolgálatra készen ugrott fel s átsietett az igazgató úrhoz.

– Kérem a jelentést – szólt Steczényi úr alantasához, olyan halk hangon, hogy a kívül ülők nem érthették meg. – Mind halmozás?

– Igen – felelt Slezák úr, ugyanúgy – és majdnem egyformák. Mind a négy tízkoronás és mind a négy: Godolphin-Becses-Hanswurst. Csak a St. Leger-tipjük különböző. Egy: Newcastle, egy: Rovigo, egy: Lepke, egy: Thorough.

– Melyiké a Newcastle?

– A kövér asszonyé.

– Lássuk csak – számitgatott Szteczényi úr – Godolphin fizetett tízre ötvenötöt, Becses tízre huszat, Hanswurst tízre ötvenet. Tehát: tízre ötvenöt, ötvenötre száztíz, száztízre ötszázötven. Newcastle, ha bejön, kétszeres pénzt fog fizetni, mondjuk: tízre harminczat. Ez tehát ezerszáz, mondjuk: ezerhatszázötven korona volna. Hja, persze, ha Thorough meglepetést csinálna… akkor már legkevesebb tízszeres pénzről volna szó, ötezerötszáz koronáról. Melyiké a Thorough?

– A szőke leányé.

– És Lepke meg éppen őrülten fizetne. De Lepke már nem számít… Melyiké a Lepke?

– Az öreg úré.

– Rovigo már majdnem ki van zárva. Hanem azért… különben ez már nem tartozik önre. Ismeri a feleket?

Már hogyne ismerte volna őket! Slezák úrnak, kora ifjúságától fogva, az volt az álma, hogy egykor nagy detektivvé fogja kinőni magát. Tehetséget érzett erre a pályára, de hivatottsága soha se lelhette meg a kellő érvényesülést, mert a mai világban olyan nagy a kenyérért való verseny, hogy errefelé, a Balkán tájékán, már csak elszegényedett grófokat és letört katonatiszteket fogadnak föl detektiveknek. Slezák úrnak be kellett érnie azzal, hogy a Versenyirodánál, a hol különben, a titkári teendők ellátásán kivül, főképpen a szobák kiseprésével foglalkozott, ő lehetett, mint fő mindenegyéb, a tudakozó-osztály vezetője is.

– Adhatok róluk némelyes felvilágositást – jelentette Slezák úr. – A kövér nő kifőző asszony a Szerecsen-utczában. Kis űzlet; néhány megkuporgatott garas; nagy nyereségvágy. A kicsi szőke kóristaleány. Még nem régen kezdte; komoly pártfogója nincs; adóssága annyi, hogy a füle se látszik ki belőle. Az öreg úr számtanácsos a pénzügyminisztériumban; nem is olyan öreg, csak nagyon megrokkant; iszákos és játékos. A sárgakabátos ismert turfpoloska; van-e egyéb mestersége is, titok; lehet, hogy zugszerkesztő, lehet, hogy olyan pinczér, a kinek nincs állása; de lehet az is, hogy mind a kettő, és a mellett egy kissé betörő.

Steczényi úr kijelentette, hogy először a kifőzőasszonynyal óhajt tárgyalni.

– Vezesse be az ülésterembe.

III.

Az ülésterem valamikor fürdőszoba lehetett. De Steczényi úrnak alapos okai voltak rá, hogy a felekkel mindig csak négyszemközt beszéljen, és ez volt az egyetlen helyisége, a hol úgy szólhatott, hogy senki se hallhatta: se a többi fél, se azok, a kik időközben fogadni jönnek és pénzt hoznak, még Slezák úr se.

– Alásszolgája! – szólt a kövér asszony.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Steczényi úr.

– Csak a halmozás dolgában jöttem – felelt az asszony, a ki szívesebb fogadtatást várt. – A mikor utóljára itt voltam, azt tetszett mondani, hogy ha a Hanswurst is bejön, akkor jöjjek el megint, mert akkor már lehet a pénzről beszélni, ha nem is annyiról, mint akkor, ha a negyedik ló is bejön. Gondoltam magamban: a mi biztos, az biztos, a negyedik ló pedig még nem bizonyos, azért eljöttem, az egyezkedés végett.

– Persze, persze – szólt Steczényi úr. – A méltányos egyezségnek soha se vagyok ellensége. Hát lássuk, hogy áll a dolog?

Elvette a rózsaszinű czédulát és megnézte.

– Hja, lelkem, csakhogy nagy baj van! – folytatta – mert csak most látom, hogy maga negyedik lónak a Newcastlet fogadta. Az más, egészen más. Persze, a mikor utóljára beszéltünk, akkor még nem tudtam, hogy a Newcastle nemsokára szóba se jöhet!

Összehajtogatta a czédulát, visszaadta, és a két kezével olyan mozdulatot tett, a mely csak azt jelenthette, hogy sajnálja: de ezzel befejezte az ügyet.

A kifőző asszony a mennyekből pottyant le.

– De hiszen a Nevkasztel nagyon jó ló! – szólt meglepetésében.

– Volt, volt!… De most már nem az, mert azóta megrándult az ina, és azonkivül köhög is. Nem olvasta? Benne volt minden ujságban!

Természetesen nem olvasta.

– És Steczényi úr most már nem akar egyezkedni? – kérdezte az asszony, elhűlve.

– Min egyezkedjünk, lelkem? Ha maga, negyediknek, más lovat fogadott volna meg, mondjuk: Lepkét, Rovigót vagy Bricabrac-ot, akkor lehetne a dologról beszélni, akkor ez a czédula most már sokat érne. Ha, például, véletlenül Lepkét fogadja meg Newcastle helyett, mondhatom, egypár száz koronásnak oda se néznék.

– Pedig először azt akartam!

– Bizony kár volt annál nem maradni! Mert ez a fogadás így nem ér egy fabatkát sem. Annyi, mintha már elveszett volna. Kidobott pénz.

– Hátha mégis bejön a Nevkasztel?

– No, csak azt lesse! Különben egy hét mulva elválik. Legjobb is, ha megtartja a czéduláját… egy hétig még reménykedhetik és ez is valami… én úgyse adok érte semmit.

– De hát három lovat már eltaláltam… három ló bejött és mégse nyerjek semmit?!

– Mintha nem tudná, hogy mi az a halmozás! Mintha nem tudná, hogy a mit az első lovon nyert, azt mind föltette, előre, a másodikra… a mit a másodikon, azt mind a harmadikra… és a mit a harmadikon, azt mind fölrakta, előre, erre a Newcastlera! Hja, a negyediket se kellett volna elhibázni! Igy a többi se ér semmit.

– Bár ne halmoztam volna! Akkor most már sokat nyerek, és ha nem akarok, hát semmit se teszek erre a Nevkasztelra.

– Ha nem halmozott volna, akkor sehol sincs, mert elhiszem, hogy megtette volna a tíz koronát Godolphinra, de azt már nem hiszem, hogy az ötvenöt koronát mind föltette volna Becsesre és aztán mind a száztizet Hanswurstra. Tenne maga egy lóra ötszázötven korona készpénzt? Nem, ugy-e? És lássa, maga most már ötszázötven koronával játszik. A baj csak az, hogy ezt az ötszázötven koronát mind föltette Newcastlera, a mi annyi, mintha ezt a sok pénzt mind kidobta volna az ablakon.

S hogy tökéletesen megvilágítsa a helyzetet, egy olyan hasonlattal állott elő, a melyet a kifőző asszony számára a legjobb magyarázatnak képzelt.

– Az eset ugyanaz, mintha a szakácsnénak remekül sikerül az étel, de mikor az asztalhoz viszi, az utolsó pillanatban megbotlik a küszöbön, elejti a tálat, és a főzelék kiborul a padlóra.

A hasonlat oly meggyőző volt, hogy a kifőző asszony szeretett volna elpityeredni.

Steczényi úr nagykegyesen elhatározta, hogy egy kis flastromot tapaszt a frissen ejtett sebre.

– Láthatja, hogy most már szó se lehet egyezkedésről. De hogy ne lehessen ellenem semmi panasza… ámbátor én nem tehetek róla, hogy ilyen szerencsétlenül fogadott… rajta leszek, hogy legalább ne veszítsen. A tétjét megmentheti, ha akarja. Én magam ugyan nem foglalkozom az effélével, de van egypár ismerősöm, a ki a még el nem veszett halmozásért, akármilyen rossz is a fogadás, kifizeti a tétet, mert sok ilyet vásárol össze, és ez a vállalkozás ezer eset közül egyszer, kétszer, háromszor beüt. Igaz, hogy az ennyire rossz fogadást már nem szokták megvásárolni, de én azt hiszem, hogy Braun bácsi a maga halmozását is magához váltja, és megtéríti a tíz koronáját. Maga aztán ezzel ujra halmozhat, több előrelátással és több szerencsével, mint először. Braun bácsi, remélem, magához váltja. Akarja, hogy beszéljek vele? Telefonon egy percz alatt elintézhetjük a dolgot.

Az asszony nem felelt; látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon.

– Hja, sokáig nem érek rá! – sürgette a feleletet az igazgató úr. – Láthatta, hogy többen várnak rám. Különben nekem mindegy; csak szívességet akartam tenni, de ha nem akarja, hát úgy is jól van.

A kövér nő végre megszólalt:

– Csak tessék beszélni vele! Tudni nem árt.

Steczényi úr a telefonhoz lépett, csöngetett, beszélt a központtal, s egypár perczig sürgősen kerestetett három vagy négy, más-más számu telefon-előfizetőt. Aztán lemondott a kisérletezésről.

– Braun bácsit sehol se tudom megtalálni; hazulról elment, de nincs az irodájában, a klubban nem látták, s a kávéházában még nem mutatkozott. De mindegy. Bizonyosra veszem, hogy Braun bácsi megvásárolja a halmozást; ha ő nem, akkor másvalaki. Azért szívességből, Braun bácsi helyett, kifizetem a tíz koronát, természetesen csak akkor, ha kívánja, mert nem akarom rábeszélni, nekem mindegy.

Még vagy tíz perczig tanácskoztak. Steczényi úr egyre türelmetlenebbé vált s egyre zordabb hangon követelte, hogy a felek, ha a szívességét nem méltányolják, hagyják őt békében, mert az ő ideje drága. A kifőző asszony utóljára már szerencsének tartotta, hogy visszakaphatja a tíz koronáját. Steczényi úr ezt nem a trezorból vette ki, hanem a tárczájából. Ellenben a rózsaszínű czédulát bezárta a trezorba.

Mikor a kövér nő elpályázott, Steczényi úr így szólt magában:

– Nincs az az ügyvéd, a ki huszonnégy óra alatt annyi pénzt keresne, mint a mennyit én, ebben a félórában.

A kifőző asszony után a kicsi szőke került sorra. Nem unta el a várakozást. Ez a türelmesség nyomban feltűnt, és mert feltűnt, szépen gyümölcsözött Steczényi úrnak.

A kicsi szőke tisztában volt vele, hogy Thoroughnak nagyon kevés kilátása van a győzelemre, de azzal is, hogy ha Thorough mégis győzni talál, ez Steczényi úrnak öt-hatezer koronájába kerülhet. Úgy értett a lovakhoz, mintha Newmarketben jött volna a világra.

Viszont Steczényi úr is észrevette, hogy az az öntudatos föllépés, a melyet odakünn annyira megbámultak, csak világcsalás, s hogy a kicsi szőkének égető szüksége volna arra a húsz koronára, a melyet Steczényi úr a rózsaszínű czéduláért, bár negyedik lónak Thorough szerepelt rajta, hajlandó volt megadni.

Nem tévedett. A kicsi szőke rendkívül szorongatott helyzetben volt, s azzal a pénzzel, a melyet Steczényi úrtól egyezség fejében remélt, az erényét akarta megmenteni.