Part 20

Egy darabig arról a városról beszélgettek, a honnan a vidéki érkezett, aztán a közös ismerősökről, a multról, az együtt átélt mulatságos dolgokról, végre a nap eseményeiről, a politikáról s mindarról, a mi ennek kapcsán eszükbe jutott. Hanem a második üveg pezsgő után elérkezett a bizalmasságok ideje. Időközben a vendéglő lassankint kiürült. A kertben kettőjükön kívül csak egy kis társaság dőzsölt; az is messze tanyázott tőlük, s egészen lefoglalta a pinczérek figyelmét. A közelükben nem volt senki; szabadon beszélgettek. Szabadon és egészen nyiltan, mint csak két régi czimbora teheti, a kik nyolcz esztendeig ültek egymás mellett az iskolában, s azután, a míg az egyetemre jártak, négy évig laktak ugyanegy szobában.

– Beszélj már valamit magadról is! – szólt a dalia. – Mondd, hogyan élsz, mit csinálsz? Kényelmes dolgod van, mi? Egész délelőtt pipázol, ujságot olvasol, kinézel az ablakon a piaczra, és szolgálati éveket gyüjtesz!…

– Dehogy! Hisz nekem nincs hivatalom!

– Nincs hivatalod? Én azt hittem, hogy levéltáros vagy és lapszerkesztő. Már nem tudom, melyik pajtásunk beszélte, hogy irigyelni való helyzeted van: délután kinyírod a fővárosi ujságokból a helybeli híradót, délelőtt pedig beülsz a szinekúrádba és pipázol.

– A ki ezt mondta neked, az bizony rosszul tudta a soromat. Igaz, hogy háromszor is pályáztam ezért a hivatalért, a mely különben munkával jár, de sohase tudtam megkapni. Mindig olyanok kapták meg, a kiknek a kvalifikácziója rendben volt, s a kik aztán a levéltárosságot lépcsőnek használták felfelé. A hányszor megürült ez az állás, vesztemre mindig pályázott érte valaki, a ki egészen lerázta magáról a jogot; én pedig, a mint bizonyosan emlékszel, az utolsó szigorlattal örökre adós maradtam. Igy aztán ma is csak a szerkesztéssel kell beérnem. Ez pedig nem olyan árkádiai állapot, mint képzeled, mert azon kezdem, hogy a szerkesztésért nem kapok fizetést, hanem úgy alkudtunk meg a nyomdászszal, hogy mindennap jogom van egy czikket írni, és minden czikkért kapok öt forintot.

– És ha beteg vagy? Vagy pihenni akarsz?

– Akkor nincs öt forint.

– De hisz ez borzasztó lehet!

– Nem valami fényes állapot, az igaz, de képzelheted, hogy nem igen mulasztom el a czikkírást.

– Az igazat megvallva, nem értem, hogyan lehetett idáig elzüllened! Egy európai ember, a kinek, mihelyt egy nap nem robotol, nincs betevő falatja! Hisz én is dolgozom, a mikor kifizeti magát! De nincs az a fizetés a világon, a miért arra kötelezném magamat, hogy napról-napra, kivétel, szabadságidő nélkül, leőrlök egy halom munkát, mert, ha jól értettem, a czikk csak csemege, s a szerkesztés is megkíván nem tudom hány órát… nem, semmi fizetésért a világon, hát még öt forint napi díjért! No, barátom, soha se hittem volna, hogy harminczöt esztendős korodban ilyen kevésre viszed!

– Hja, a kvalifikáczió hiánya!

– Hát ez is. Nyolcz esztendeig te csináltad az összes iskolai dolgozataimat; te voltál a legjobb tanuló, az osztályban a legelső; az egyetemen, amíg én biliárdoztam, eljártál az előadásokra, jegyeztél, kollokváltál, és még se tudtad letenni azt a nyomorult utolsó vizsgálatot! Persze, mindig rossz bizottságot kaptál és féltél; sohase voltál megelégedve azzal, a mit tudsz, és túlságos lelkiismeretességből egyre halasztgattad a dolgot. Aztán megint tanultál és megint megijedtél; egyre többet tanultál és egyre későbbre halasztottad, hogy majd nekivágsz. S végre elmaradt az egész. Én meg, – a ki tizedrészannyit se tudtam, mint te, – kimódoltam, hogy jó bizottsághoz jussak (mert ennek is megvan a maga módja), nem sokat aggodalmaskodtam, még kevesebbet tanultam, hanem behunytam a szememet és nekivágtam. Lutriztam. Egyszer elbuktam, másodszor keresztülcsúsztam, szóval sikerült.

– Ügyes voltál.

– Nem úgy áll a dolog, hogy én ügyes voltam, mert én csak azt csináltam, a mit más, hanem úgy, hogy te élhetetlen voltál! Engedd meg régi pajtásodnak ezt a bizalmaskodást, de, látod, életednek további sora is ezt bizonyítja. Már hogy lehet bele nyugodni abba, hogy az ember, isten tudja meddig, talán addig, a míg a betegség vagy a vénség következtében odáig nem jut, hogy éhen kell halnia, napi öt forintokért mindennap felmászszon egy jó magas fa tetejére! Édes barátom, napi öt forint, kivált ha nincs, mihelyt a legkisebb baj ér – okos embernek nem élet. Kabátos embernek, a kinek tudása is van, ebbe nem szabad belenyugodnia – ha egy csepp esze van.

– Mit csináljak? Harminczöt esztendős koromban nem kezdhetek mást; nem kereshetek más pályát, nem állhatok be például kereskedőinasnak.

– Hát ez az. El se tudjátok képzelni, hogy más kereset is van, mint a tisztviselő és az ügyvéd, vagy ha minden kötél szakad: az ujságíró keresete. Ehhez pedig olyan lelki csökönyösség kell, a melyet én csak szamárságnak tudok nevezni. Be kell látni, hogy ezeken a pályákon iszonyu a zsúfoltság. Ezeket a pályákat annyira elözönlötték, hogy itt a pályázóknak csak egy kis töredéke juthat kenyérhez, s az óriási verseny következtében ez a kis töredék is csak száraz kenyérhez juthat. De hát az ázsiai magyarnak még most is csak a hivatalon vagy az ügyvédkedésen jár az esze, és ha ezekből is kicseppen, akkor az ujságírásra veti magát. A helyett, hogy haladna a korral.

– Hogyan haladjak a korral?

– Először is látni kell, barátom, hogy egészen más időket élünk, mint azelőtt; hiába, ma már a paraszt is bicziklin hajtja a disznót a vásárra. A régi pályákon nem lehet boldogulni, de másfelül igen sok uj foglalkozás van, temérdek uj foglalkozás. Hány embernek adja meg ma nemcsak a jó keresetet, hanem a vagyonszerzés lehetőségét is, mondjuk, például: a gépkocsi!… hány embernek van, mint elektrotechnikusnak, gyönyörü jövedelme, a ki, ha véletlenül hivatalt kap, akkor ma sanyarog és koplal!… hányan élnek meg, sőt hányan szereznek vagyont, abból, hogy teszem fel: a lóversenyügy nagyot fejlődött, és ma már ezer meg ezer, sőt százezer meg százezer embernek ad vajas kenyeret! Az uj találmányok, – a színházak, mulatók és ujságok fejlődése, – a nagyvárosi élet, – az uj játékok példának okáért – egész sereg uj foglalkozási ágat teremtettek. Ha azok a kabátos emberek, a kik ezeken az uj tereken sokat keresnek, boldogulnak, jól élnek és vagyont szereznek, mindannyian tisztviselők vagy ügyvédek akartak volna lenni, akkor ma fojtogatnunk kellene egymást. Tehát alkalmazkodni kell az uj időhöz; az alkalmazkodás a legelső természeti törvény. Tanulni kell a mimikri látásából; a milyen a környezeted, légy olyan magad is! Az elmaradottat, a ki a nagyváros forgatagában se lát, se hall, csak bambán néz maga elé, feldönti a biczikli, sántává tapossa a benzinmótor, elüti a villamos, elgázolja a gépkocsi.

– De hát nincs disznóm, a mit bicziklin hajtsak a vásárra, nem állhatok be se gépkocsi-vezetőnek, se elektrotechnikusnak, mert nem értek hozzá; nem lehetek se istállófiu, se bukméker-legény, se fogadási hiéna, mert ezt korábban kellett volna kezdeni; a póló- és a tenniszjáték körül, a lovardában vagy a vívóteremben nem tudnék elfogadható szolgálatokat tenni, az ujságárulásban lefőznének, az ügynökösködéshez nincs rábeszélő tehetségem, a szivarcsutka-gyüjtéshez és a szemét értékesítéséhez nem elég hajlékony a derekam; kávéházat nem nyithatok, mert ehhez sok évi főpinczéri kereset szükséges, artistának nem volnék alkalmas, kék-vókot nem járhatok sok okból, és az ördög tudja még hogyan élnek ebben a nagyvárosban!… De mit szónokolsz nekem te, a ki ügyvéd vagy!

– Nem értettél meg. Azt mondtam, hogy a mai világban szemfülesnek kell lenni és találékonynak. Régente, barátom, a kabátos ember megélhetett a hivatalából vagy az ügyvédségből; nem volt nehéz hivatalt találni, vagy az audiát-ságból felvénülni ügyvédnek; s elég volt beülni valamelyik állapotba, mert ez szépen, csöndesen, de biztosan, egyre jobban gyümölcsözött magától. De ma már a kabátos embernek, ha nem akar kínlódni, ha tisztességesen akar élni, az eszéből kell megélnie, s nem a hivatalából. Az eszéből; a találékonyságából; a körülmények ügyes fölhasználásából. A hivatal és az ügyvédség se rossz czímnek; mert nem árt, ha az embernek czíme és rangja is van. De megélni!… megélni ma már nem igen lehet se a hivatalból, se az ügyvédségből. Igen, ha az összeköttetéseid megszereznek egypár jogtanácsosságot, bankok képviselését, s a többi… De ha a kabátos embernek nincsenek összeköttetései, akkor csak a találékonyságából élhet meg. Ha nem akar nyomorogni: legyen meg benne a Robinson életkedve, körültekintése, éleslátása és gyakorlati érzéke. Azelőtt könnyű volt. Azelőtt az ember kényelmesen megélhetett a sablonból is. Azok, a kik a finom életre pályáztak, nem voltak nagyon sokan; s a jóságos természet bőven adta a gyümölcsöt, csak le kellett hajolni érte. De ma már sokkal több az éhes ember, mint a gyümölcs; a verseny óriási; s ha az ember nem akarja a rövidebbet húzni, haladnia kell a korral. Elő kell vennünk az eszünket. Robinsonnak alaposan számot kell vetnie magával: mire van szüksége, s miből mit lehet kicsiholni. A vad állapotban elég volt pihenve várni meg egy fa alatt, a míg a gyümölcs az ölünkbe hull; ma mindig résen kell lennünk, össze kell szednünk minden szellemi képességünket, ki kell lesnünk és használnunk minden kedvező alkalmat; a természet ajándékai helyett az értelmünkre kell támaszkodnunk. A sablonból már nem élhetünk meg, tehát a leleményünkből, a kitaláló képességünkből, a szemfülességünkből, a körültekintésünkből, az ötleteinkből, abból a merészségünkből, hogy valamit megkezdjünk, szóval igazán az eszünkből kell megélnünk. És ez a haladás.

– Hát neked az ügyvédség csak czím?

– Persze! Ha én csak a pörökből akarnék megélni, meg abból, a mi az ügyvéd mesterségéhez szorosan hozzá tartozik, akkor én már régen éhen haltam volna. A sommás keresetekből, a makacsságokból, a szabók ügyeiből, a kik a jogászokat meg az ujságírókat perlik, a váltó-keresetekből, meg azokból a járásbírósági tárgyalásokból, a melyeken a lakók a háziúrral marakodnak, a koporsószegre vagy a kötélre valót se tudnám megkeresni. Nagyon sokan vagyunk, barátom; úgy számítom, hogy Közép-Európában minden ügyvédre másfél pör esik.

– No és hogyan keresed meg a pezsgőre valót?

– Hogy egy kis fogalmad legyen róla, elmondom, hogyan kerestem meg legutóljára. Van nekem egy kliensem, egy gazdag asszony, a ki válni akart az urától, mert belebolondult egy gavallérba. Az ura nem akart válni; nagyocska gyerekeik vannak, s aztán a hozomány kérdése körül is voltak némelyes bajok. Én természetesen húztam a pert, a hogy lehetett: mert nekem is így volt jobb, s az erkölcsi rend is azt kívánta, hogy az asszonynak ideje legyen, meggondolni a dolgot. Tegnapelőtt, este, tíz óra tájban, betévedek egy vendéglőbe, s ott látom a gavallért, az én megbízóm gavallérját, a mint javában mulat egy operett-csillagocskával, a kivel már régóta együtt emlegeti a hír. A téli kertre néző egyik külön szobában ültek, kettesben, és olyan vigyázatlanok voltak, hogy fölnyitották az ablakot; mindenki láthatta őket, hogy pezsgőzve beszélgetnek. Te azt mondod, hogy: mi közöd hozzá?! – engem megkap egy gondolat. Megjegyzendő, tudtam, hogy a megbízóm is hallott a gavallérnak erről a hajlandóságáról, de sohase akarta elhinni. Elég az hozzá, egy ragyogó ötletem támad. Lemondok a korai vacsorázásról, otthagyom a társaságomat, kocsiba vágom magam, elhajtatok a kliensem férjéhez, fölverem, s azt kérdezem tőle: »Akarja-e, hogy visszaadjam a családi boldogságát?« Persze, hogy akarta. Hirtelen megegyezem vele, s aztán elhajtatok ő nagyságához, a ki válópörének megindítása óta nem él a férjével, hanem külön lakást tart. – »Öltözzék fel – kiáltok be neki – és jöjjön, de gyorsan!« Elhajtatunk a vendéglőbe; tudtam, hogy még ott találjuk a mulató párt… a többit képzelheted. Az asszony, kiábrándulva szerelmeséből, hallgatott a szavamra, s nyomban visszament a férjéhez, a ki tárt karral várta. Mit gondolsz, mit hozott nekem ez az ötlet? Kétezer forintot. Ezret a férj adott, ezerrel pedig az asszony jutalmazta azt a megbecsülhetetlen szolgálatot, a melyet neki és családjának tettem. És nekem az egész csak egy kis kocsi-költségbe került. Ha sietek a pörrel s elválasztom őket, kerestem volna száz vagy kétszáz forintot. Így kerestem tízszer annyit, s kinek lehet kifogása az ellen, a mit tettem? Ellenkezőleg. Istennek tetsző dolgot műveltem; közremunkáltam, hogy helyreálljon az erkölcsi rend, s visszaadtam egy anyát a gyermekeinek.

– De végre is, akármilyen körültekintő vagy, a mikor az egyik vagy a másik vendéglőbe bekukkansz, az ilyen alkalom ritka, s nem igen van módodban, hogy minduntalan visszaadj egy-egy anyát a gyermekeinek.

– Ha efféle nincs, akad más. Mondok egyebet. Van nekem egy jó barátom, egy elsőrangú idegorvos. Mindennap együtt pikétezünk a kaszinóban, s nem bánom, ha az idegek és elmék orvosa olykor nyer tőlem egynéhány forintot. Kinek mi köze hozzá, hogy vastag barátságban vagyunk? Remélem, ez csak szabad? És az emberek tudják, hogy ennek a kitünő tudósnak én vagyok a legjobb barátja. Nem rokonom, nem apósom vagy sógorom, a mi baj volna, hanem jóbarátom, a mibe senkinek semmi beleszólása. Ezt az emberek tudják, s nekem semmi közöm ahhoz, hogy tudják. Már most, ha azt olvasod az ujságban, hogy ez vagy az a nagyúr dühében úgy megfelejtkezett magáról, hogy agyon találta kollintani a szolgáját, – hogy X. vagy Y. mágnásgyerek kapatos állapotban lövöldözni kezdett valami nyilvános helyen, s olyan szerencsétlenül járt, hogy egy golyója beletévedt valami ártatlan embernek a gyomrába, – hogy N. N., jó családból való, de egy kissé hirtelen ifjú a babája helyett, a kit gyanusított, másvalakit talált ledurrantani, – és így tovább: akkor bizonyos lehetsz benne, hogy az illetők engem választanak védőügyvédjüknek. Mi közöm nekem ahhoz, hogy miért jönnek hozzám? Remélem, az csak természetes valami, ha én azt nevezem meg szakértőnek, a kit a legjobban ismerek? Csak nem bízom egy idegenben jobban, mint a legjobb barátomban! És abban sincsen semmi, hogy az én jóbarátom minden ilyen kliensemet elmebajosnak találja. Csinál valaki ép észszel ilyen bolondot? Ugy-e, nem? S mi kára van a társadalomnak abban, ha az ilyen szerencsétlen elvonulhat egy szanatóriumba? Semmi. Bizonyosak lehetünk benne, hogy nem fogja megismételni a tréfáját. De azt is természetesnek fogod találni, hogy az ilyen nehéz és szerencsés védelmet nem úgy szokás jutalmazni, mint a közönséges ügyvédi munkát.

– Ez a speczialitásod?

– Dehogy! Ez csak egy a sok közül. Mondok még egyet, csak azért, hogy lásd, mi mindent kell észrevenni, kikotorni, gyümölcsözővé tenni, ha az ember a szerencsét a szarvánál akarja megragadni és nem a farkánál. Az élet, barátom, csupa változatosság, s az eszes embernek nagy figyelemmel kell lennie erre a változatosságra. Van itt Budapesten egy szép asszony, a ki halad a korral, s szivesen ad kölcsön a jóbarátjainak és az udvarlóinak, hogyha ezek megszorulnak, mindig csak hatos kamatra. Hanem a pénzt négyszemközt adja át s a jóbarátaival ezer forintért kétezer forintos váltót irat alá, az udvarlóinak pedig csak részletekben adja oda a pénzt, a melyet együtt mulatnak el, miután az udvarló előbb egy kerek összeget írt alá, hogy ennek körülbelül a fele erejéig hitelt is élvezzen. Ez az asszony megértette a kort, mert az uzsorás mesterséget ma már csak egy szép asszony gyakorolhatja szabadon. A rettenetes lelkű és rémes alakú öreg zsidóknak más térre kellett vonulniok; a szép asszony több bizalmat kelt, többre ösztönöz, nagyobb nyereséggel dolgozhatik, és végre őt a szeretetreméltósága fedezi mindenféle kellemetlenséggel szemben. De ez az én szép megbízóm jóízlésü asszony, azért nem az ő nevében perlem a váltókat, hanem az irnokom nevében, a kinek tizenöt forint fizetést adok. Képzelheted, hogy ezt nem csak azért a kis perköltségért teszem. Valaha én is az udvarlói közé tartoztam a hegyes körmü szirénnek; talán én voltam az egyetlen udvarlója, a ki benne mindig csak a szép asszonyt látta; ma is jóbarátok vagyunk. Innen az összeköttetésünk, s innen a bizalma, a melyet persze annak rendje és módja szerint jutalmaz.

– Szóval czinkostársa vagy egy uzsorásnak?

– Én? Dehogy! Nincs előttem utálatosabb dolog, mint az uzsora. De mi közöm nekem ahhoz, hogy ő uzsoráskodik? Visszatarthatom én őt attól, hogy uzsoráskodjék? Nem. Az én szerepem csak annyi, hogy egy szép asszony iránti udvariasságból, barátságból, perlem azokat a váltókat, a melyeknek az eredetéhez semmi közöm. Ártok ezzel valakinek? Ha én nem perlem, talál ő más ügyvédet; hidd el, hogy talál.

– De magad mondod, hogy busás hasznod van belőle!

– Kinek mi köze hozzá, hogy a kliensem nem garasoskodó természetü, s mert nem az, az ügyvédjét fényesen díjazza?! Ha mindig vizsgálnunk kellene annak a pénznek az eredetét, a melylyel a tevékenységünket díjazzák, hová jutnánk?!…

– De már engedj meg… Ez nem egészen úgy van… És a többi is… A másik két esetet értem. Egy kis rosszakarattal azt mondhatná valaki, hogy az első esetben megfizettetted a kémszolgálataidat. A mi pedig a második dolgot illeti, abban is mintha egy kis panamázás rejlenék.

– Soha, barátom, soha se tettem egy lépést se, a melyet a törvény nem enged meg.

– És az ügyvédi kamara? Mert azt magad is megengeded, hogy ezek nem ügyvédhez illő dolgok?…

– Először is mindezt nem kötöm az ügyvédi kamara orrára. Másodszor, ha az ügyvédi kamara minden effélét ki akarna szimatolni, akkor oda egy nagy iroda meg egy egész sereg titkos rendőr szolgálata kellene, s az iroda reggeltől estig dolgozzék, a titkos rendőrök pedig folyton kutassanak… Szóval nem akarsz a példámból okulni. Nem hallgatsz rám, hogy próbálj valami mást, nem fogadod meg a szavamat, a mikor azt ajánlom, hogy legyen eszed. Hát csak körmölj egész nap öt forintért, a míg meg nem betegszel, meg nem vénülsz, következésképpen: a míg éhen nem halsz.

– Legalább nyugodtan alszom, s megmarad az az öntudatom, hogy alaposan megdolgoztam a kenyeremért.

– Igen, ez marad meg azoknak, a kik az életben soha semmit se értek el!… De beszéljünk másról. Barátom, van egy gyönyörű fiam! Nagyszerű, óriási gyerek; soha se láttál ilyen kis fiút! Öt esztendős, de micsoda ész! A multkor azt kérdi tőle az anyja: »Tóni, akarsz-e kis testvérkét?« – »Dehogy akarok, dehogy akarok! – felelt. – Eltörné a játékaimat! Ha meg akarsz lepni valamivel, vegyél inkább egy gumimajmot!« Az én fajtám, mi?

– Bizonyos lehetsz benne, hogy haladni fog a korral.

ÁBRÁND.

I.

Még hallotta a megoperált beteg fültépő ordítását, s még dobogott a szíve a bősz istenkáromlástól, mely a szerencsétlen ajakán tajtékzott, mikor egyszerre egy szelid fuvolahang szólalt meg az oldala mellett:

– Kedves testvér!

A kilenczvenes számu beteg lehetett; az volt hozzá a legközelebb.

Soror Philomena szétvonta az ágy zöld függönyeit s odahajolt a kilenczvenes számhoz.

– Szólított, kérem?

– Igen – nyögte a beteg. – Kedves testvér, én nagyon rosszul vagyok. Erőm hanyatlik, s érzem, hogy szenvedéseim nemsokára véget fognak érni.

– Mi jut eszébe?! Hiszen csak az imént mondták, hogy egy pár nap mulva fölkelhet…

– Ó, reggel óta nagy változást érzek. S egy hang azt sugja idebenn, hogy lelkem immár le fogja vetkezni porhüvelyét.

– Ne hívjam be az inspekcziós orvos urat?

– Nem, ne hívja. Minek? Hisz talán még napokig eltarthat a dolog. Meglehet, hetekig is. De én készen akarok lenni. Egyetlen vágyam, forró óhajtásom, hogy utolsó órám megtisztulva találjon. Sok bűn terheli a lelkemet. Kedves testvér, hivassa el gyóntató atyánkat! Megteszi?!

A beteg szemében aggódó kétség leskelődött, pedig ez a kétség meglehetősen alaptalan volt. Soror Philomena máris szemrehányást tett magának, hogy ilyen sokáig vitázott a beteggel, a helyett, hogy kötelességéhez képest sietett volna a szent kivánságot teljesíteni. Istenem, ha a beteg meg talál halni, mielőtt a gyóntató atya megérkezik! Ha nem talál az Úr elébe, ha szenvednie kell a tisztító tűzben – ő miatta, Soror Philomena miatt!

És lelkendezve kereste a folyosón Mátyást, a ki mindig láthatatlan volt, mint az arab regék szolgáló szellemei. Végre megtalálta a konyhában.

– Mátyás, szaladjon át a főtisztelendő úrhoz. Egy betegünk a haldoklók szentsége után kivánkozik. Siessen, kedves Mátyás, siessen!

Mátyás nem vette úgy szívére a dolgot, mint Soror Philomena, de a pap mégis hamarább jött meg, mintsem a beteg elköltözött volna. A kilenczvenes szám meggyónt, megáldozott, s fölvette az utolsó kenetet. Aztán láthatóan megkönnyebbedett. Arcza kiderült, s a megtisztultság érzete sugárzóvá tette a tekintetét.

Annyira jobban lett, hogy egy-két óra mulva nem vonakodott némi táplálékot venni magához. Soror Philomena kiment a konyhába s becsinált borjú helyett becsinált csirkét kért a kilenczvenes számára.

II.

– Ó, kedves testvér – szólt másnap a 90-es szám – kegyed nagy jót cselekedett velem. Mennyire másképp érzem magamat! Megszabadulva bűneimtől, megtisztulva a föld sarától! Mert fájdalom, nagy bűnös voltam; sokszor és sokat vétkeztem, szóval, gondolatban és cselekedettel.

Soror Philomena csodálkozva nézett a betegre. Ő a nagy bűnöst mindig nagy szakállal és bozontos szemöldökkel képzelte.

A kilenczvenes pedig maga volt a szakáltalanság. Húsz-huszonkét éves, jóképű fiú volt, kerek, jámbor arczczal, melyről a rossz élet még nem fujt le minden üdeséget. Csepűhaja lelógott a homlokába, mint a mesék pásztorainak, s a hajerdő alól két barátságos, mosolygó szem nézegetett ki.

Soror Philomena tulajdonképp most nézte meg először, s csak most vette észre, hogy a kilenczvenesnek finom és fehér keze van, mint egy kisasszonynak.

Ilyenek volnának hát a nagy bűnösök?!

– Voltaképpen nem vagyok én se tolvaj, se gyilkos – gyónt tovább a beteg. (Szenvedélyes gyónó volt, a mint látni fogjuk.) – De nagyon szennyes életet éltem. Tudja, mi voltam én, kedves testvér? Kávéházi költő. Orczapirító dalokat írtam festett leányoknak, abból éltem. Csepűrágók és szemfényvesztők voltak a pajtásaim, és épp oly gyalázatos életmódot folytattam, mint ők maguk.

Soror Philomena megrettent, mint a hogy megretten az az ember, a ki váratlanul nagyon közel talált lépni egy tengerszem fekete-zöld örvényéhez. De aztán, a hogy felpillantott a bodros, szőke hajra, meg a nyugtalan, vörösfényű szempárra, mely nyájas volt, mint egy kis házi nyúl nézése, leküzdötte a borzadását.

– De meglakoltam a bűneimért – folytatta a beteg. – Sokat, nagyon sokat szenvedtem. Hálát adok érte istennek, mert a szenvedéseim térítettek észre. Dániel vermében, az oroszlánok barlangjában világosság támadt előttem. Legyen áldott az Úr, hogy ezt még megérhettem. Ha meggondolom, hogy örök kárhozat várt volna rám!… De gyóntató atyánk feloldozott a vétkeimtől, s immár nyugodtan várom a halált.

– Isten nem kivánja a bűnös halálát – szólt Soror Philomena – hanem a megtérését. És ön, testvérem, a javulás útján van, úgy testben, mint lélekben.

A haldokló búsan mosolygott és megette a csirkebecsináltját.

Soror Philomena akkor este kétszer is elrebegte a haldoklókért való könyörgést. Egyszer minden haldoklóért, s egyszer külön a kilenczvenes számért. Szegényke! Mikor nincs senkije, a ki imádkozzék érte!… Majd ujra belé foglalta imájába, mikor a szeretteinkért szóló könyörgéshez ért. Mert hisz neki nem volt senkije, a kit a kilenczvenes ebből az imából kiszorított volna.

Esdekelt, hogy a mennyei kegyesség tegyen csodát a szegény betegért. Istenem, hisz olyan fiatal! Egy hosszú élet volna előtte, jóvá tenni minden hibáját. Ő bizonyos volt benne, hogy az élet, melyért könyörgött, csupa vezeklésből állana! Hisz betege nem volt rossz, csak eltévelyedett. Alapjában jónak és nemesnek kellett lennie; csak a rossz társaság, a gonosz példa okozhatta a botlásait. És a töredelmes bánat nem fél javulás-e?!

Reggelre kelve pedig, mikor tizennyolcz órai szolgálati ideje véget ért, s fölment a czellájába, hogy kinyugodja magát, nem mulasztotta el emlékeztetni a szakácsnét, hogy a tanársegéd úr különös figyelmet ajánlott a súlyosabb betegekkel szemben.

III.