Part 2

Ez a kilátás jelentékenyen megenyhítette titáni fájdalmát, s még elnézőbbé tette Vadvirág iránt. Mindig azt képzelte, hogy egy Aszpáziával kell összeakadnia, a végre, hogy egészen megtalálhassa magamagát; soha se gondolta volna, hogy a gyerekes kis Vadvirág lesz az, a ki átsegíti az örök életbe. Szegényke! Mindent oda adott férjének, a mi tőle telt: nemcsak a szerelmét, oda adta az egész életét. És most, a halálával, sőt a síron tulról is, csak férje érdekét szolgálja; utóljára is gondoskodott arról, a mi Arnold számára most már az egyetlen öröm.

Teljes ellágyulással gondolt rá. Szinte hálásan mélázott azon, hogy Vadvirág olyan jó volt és meghalt.

E hálaérzet nyomán egy kis önvád ébredt fel benne. Vadvirág olyan jó, olyan odaadó volt; oly önfeláldozóan nagylelkű volt iránta; és neki, neki egy kis része van ebben az öngyilkosságban. Igen, jobban kellett volna vigyáznia; óvatosabban kellett volna őriznie a titkot; aggodalmasabban kellett volna számolnia kis felesége gyermekes érzékenységével.

Kétségbeesett lelke kínos kétségeknek és áhítat-szerű, de izgalommal teljes rajongásnak adta át magát.

Hogyan vezekelje le a gondatlanságból elkövetett hibát? Hogyan rójja le, kissé elkésetten, Vadvirággal szemben való nagy tartozását? Hogyan hálálja meg kis felesége önfeláldozását?

És ekkor eszébe jutott: a legnagyobbszerű ajándék, melyet valaha halandó adott.

Lelke, ihlete virágainak feláldozásával fogja levezekelni vétkét. Lelke, ihlete virágainak feláldozásával fizet felesége halálos szerelméért. Lelke, ihlete virágaival szórja tele önfeláldozó kedvesének holttestét.

Azokat a költeményeit, a melyeket a világ még nem ismer, a melyek még csak kéziratban vannak meg (nem sietett a kiadásukkal, mert ezek a versek már, legnagyobb részben, Lady Grosvenort környékezték) – bele fogja tenni az imádott asszony koporsójába, s elveszített boldogságával együtt eltemetteti lelkének, ihletének virágait is.

Nem könnyen határozta el magát erre a minden földi czél nélkül való áldozatra, erre a királyi pazarlásra, erre a fenségesen hasztalan nagylelkűségre. Végre is nem csupán anyagi értékek fejedelmi elszórásáról volt szó, hanem szellemi kincsről, alkotásról, mely csak egy példányban van meg a világon, az örök teremtés egy részéről, mely igy örökre elvész, megsemmisül.

Hanem a királyi áldozatot megkönnyítette az a gondolat, hogy: hadd veszítsen a világ is, ha már ő mindent elveszít!

Ne legyen úgy, hogy a teremtésben csak ő a vesztes; legyen vesztes az egész emberiség! A titáni fájdalom súlyát ne viselje egyedűl; a csapást, mely érte, ne csupán ő érezze meg! A sírnál, mely elnyeli a boldogságát, ne ő legyen az egyetlen, a kinek sírnia kell; legyen siratnivalója az egész világnak!

Ám vesszen a Nibelung kovácsolta gyűrű, a szellemi hatalomtól lelkedzett gyűrű, mely átkot hozott rá! Ám kerüljön vissza a kincs a Rajna mélyére!… Ha boldogságának ott kell porladnia a föld alatt, váljék porrá az is, a mit boldogságában alkotott!… Porból lett lelkét lesujtotta a végzet; elvette tőle azt, a mit munkájáért megérdemelt. Ne gyönyörködjék tehát senki se abban, a mi ragyogót ez a porból lett teremtő erő alkotott: a ki álmokat keltett fel benne, vigye el magával ezeket a drágakövekké csiszolt álmokat, koporsójában, a föld alá!

III.

Esztendők multak el.

Egy szép őszi délután Algernon Arnold, a _De profundis_ és a _Hazug istenek_ ünnepelt költője, Lady Grosvenor barátja és London legszebb asszonyának: Lily Knowles-nak irigyelt szeretője, Arnold, a nagy, a kiről ismeretes, hogy Botticelli lelki leszármazója, Páris város unokaöcscse stb. stb. – iróasztala mellett ült s egy franczia költőtársának, Leconte de Lislenek a verseit lapozgatta.

A csodálatos zene halkan zsongott a fülében, és az alkonyat szürke homályosságában mintha maga előtt látta volna a vidám villiket, a kik, fejükön démutkából és majoránnából font koszorúval, tánczolnak, tánczolnak a síkon…

Egyszerre a könyvből egy száraz virág hullott ki az asztalra.

Arnold fölvette a száraz virágot, visszahelyezte a lapok közé, de betette a könyvet és felállt az iróasztal mellől. Egyszerre idegesség fogta el.

– Még most is gyötör!… Egyre gyötör!… – sóhajtott.

Most is, esztendők multán, minduntalan talált egy-egy száraz virágot, hol itt, hol amott. Ha a régi jegyzőkönyveiben keresgélt valamit, – ha felnyitotta egyik-másik, már ritkán használt tárczáját, – ha betekintett valamelyik, olyan fiókba, a melyikről már nem tudta: mit tart benne, – ha elővette azokat a könyveket, a melyeket valaha régen olvasgatott: mindig egy-két száraz virág hullott eléje. Ezzel a sok összetöredezett, porladó, apró szeméttel mind Vadvirág duggatta tele a holmijait. Az volt a szokása, hogy minden igaz ok és alkalom nélkül, a mikor csak eszébe jutott, virágokat erőszakolt férjére; Arnold frakkjának gomblyukába ostoba, nagy krizantémumokat tűzdelt, a melyeket aztán nem volt szabad eldobni; az együtt olvasott könyvek és Arnold kéziratai közé, »emlékül«, százféle virágot gyömöszölt, a melyek mind jelentettek valamit; s megkívánta, hogy ama zsebbevaló tárgyakban, a melyeket Arnold mindig magával hordott, örökkön ott rejtőzzék az ő lepréselt jázminja vagy rózsája. (Talán biztosítani akarta magát ezzel: »Akárhol vagy, akármivel foglalkozol: mindig emlékezzél rám!«) Néha, mikor Arnold mélyen bele merült a munkájába, egyszerre csak előkerült egy frissen letépett bimbóval vagy egy rózsaszirommal: »Ezt neked adom!« – szólt, mintha valami értékes ajándékot hozna. Olyan volt, mint egy kisgyerek.

Arnold, gyöngédségből, tűrte a rá kényszerített gyermekes ajándékokat; sokáig elviselte, tárczájában vagy jegyzőkönyvében, a beléjök dugott emlékeztetőt; sőt később se tudta kihajigálni a sok giz-gazt, a melyek egykor virágok voltak.

És ezek a poros növény-maradványok most ujra meg ujra a szeme elé kerültek, hogy emlékeztessék a multra.

A legtöbbről, természetesen, már nem tudta, hogyan és mikor kerültek arra a helyre, a hol most lassan foszladoznak. De koronkint egy-egy különösebb virág, vagy a hely, a hol találta, fölkeltette emlékezetében a régmult egyes elfelejtett jeleneteit. Igen… akkor is éppen Leconte de Lislet olvasta, mint most… egyszerre Vadvirág, nesztelenül, megjelent a teremben… a háta mögé lopózott, onnan eléje hajolt és megcsókolta a száján… aztán beleejtette virágját a könyvbe… »Ezt neked adom!«…

Arnold valami tompa s néma haraggal látta, hogy a száraz virágok nem hagyják békén. Ismét és ismét felbukkannak előtte a multnak ezek a kísértetei; eltűnnek, váratlanul ujra előkerülnek, sokan vannak és örök életűek, mint a szellemek.

Nem szívesen gondolt a multra.

A titáni fájdalomból halhatatlan költemények sarjadtak. A _De profundis_ és a _Hazug istenek_ megrázták a világot és teljesítették a költő minden reményét. A titáni fájdalom, mint a csatamezőn ontott vér, mely termékenynyé teszi a talajt, meghozta gyümölcseit.

De az élet parancsol. Végre is most már erőt kell vennie titáni fájdalmán. Nem adhatja át magát, mint egy sorvadó, elhagyott leány, a hasztalan, elernyesztő bánatnak. Egész embernek kell lennie, hogy tovább élhessen, nem magáért, hanem: hívatásának, titokzatos kiküldetése érdekében, bizonnyal az egész emberiség javára. Egész embernek kell lennie, a ki a munkájának él, nem a gyötrődésnek, a czél nélkül való, beteges epedésnek… képzeletének szabadon kell csapongania; nem nyügözheti le ezt egy kínos érzéshez, egy vágyódáshoz, melynek nem lehet kielégülése… nyugodtan néző szemmel kell a világba néznie, nem bútól és láztól zavaros tekintettel, mert látnia kell, ha nem akar hátra maradni… szeretnie, ölelnie kell, mert: hiába, így kívánja az élet, és a költőnek élnie kell, ha nem akarja, hogy képzelete elsorvadjon s hangja fényét veszítse… szeretni és alkotni: ez az egész élet, tehát: derűs lélekkel kell munkálkodnia, tökéletes nyugalomban, minden bántó sóvárgástól ment lelki békében… ép idegekkel kell lennie, nem izgathatja magát azzal a lázzal, a melyből semmi jó se származhatik, meg kell szabadulnia a fantómoktól, a melyekkel szemben tehetetlen, a melyek agyon kínozzák, leteperik a földre, béklyót vetnek akaratára, s meggyöngítik alkotó erejét…

És a halott nem hagyja békén. Üzen neki a sírból. Még most is gyötri, egyre gyötri.

Idegessé tette ez a sok emlékeztető.

Arra, hogy megszabaduljon tőlük, hogy kihajigálja ezeket a porló növénymaradványokat, nem tudta rászánni magát. Nem engedte ezt a kegyelete. Szegény kis Vadvirág! Olyan kedves, olyan jó, olyan tiszta lény volt, talán az egyetlen tiszta női lény, a kit ismert!… És ez a tiszta női lény ő miatta halt meg. Igen, tiszta volt, és kedves, jó, sőt szép is!… bár erre már nem emlékezett tisztán. De olyan gyermekes és olyan konok! Jó volt, de olyan rossz tudott lenni hozzá, a gyermekességével és a konokságával! Ime, a gyermekességei túlélik; a jósága és a szépsége elveszett, de a konoksága miatt férje ma is szenvedni kénytelen; makacssága száraz virágokat küld a síron túlról, a melyek felizgatják, lehangolják s hosszú időre megnémítják a költőt!

… Szóval, miután kiaknázta Vadvirág emlékét, haragudni kezdett, hogy az emlék még most is megjelenik előtte, tovább is, ujra meg ujra.

IV.

– Mi baja, barátom? – kérdezte egy deczemberi este Milady Grosvenor.

– El kell mennem – felelt a költő.

– Lily Knowles várja?

– Nem; sokkal kevésbbé kellemes személyek.

Valami mesével hozakodott elő; aztán vette a kalapját és elment.

– Únom ezt a bestiát! – szólt magában Arnold, mialatt lemenekült a lépcsőn. – Ráfekszik a lelkemre, nem ereszt ki a karmai közül, s ha öt perczig együtt vagyok vele, úgy érzem, hogy meg kellene ölnöm. Miket fecsegett összevissza! És ezt tartják a Westend legokosabb asszonyának! Mint a békanyál a tiszta vizű tó tükörén, úgy kóvályog a fejemben a sok ízetlen léhaság, a mikkel egy pár percz alatt tönkretette a jókedvemet! Ah, ha végképpen lerázhatnám a nyakamról, a nélkül, hogy ártanék vele a nagyvilágban való helyzetemnek!

Csak azért ment ki az utczára, hogy ne lássa ezt az asszonyt.

– Mit csináljak? – tanakodott. – Lilyhez menjek? Nem. Lily nagyon ostoba. Ostoba és gonosz. Eh, mára elég volt a szipirtyókból!

Elhatározta, hogy toronyiránt megy, a merre a véletlen viszi. Járkálni akart, hogy egyedül maradhasson.

Nemsokára már bele mélyedt gondolataiba. Egy vers járt a fejében, egy vers, a melyet éppen akkortájt kovácsolt formába. A vers »Az Asszony«-ról szólt: – »erről a csinos állatról, mely oly hasonló az emberhez.«

Ekközben havazni kezdett. Előbb csak csöndesen szállongott, később vastag pelyhekben hullott a hó; a költő nem vette észre. Elábrándozva járta be a várost, a merre a homályosan pislákoló, utczai lámpások vezették.

Villiket látott maga előtt, vidám villiket, a kik, fejükön démutkából és majoránnából font koszorúval, tánczolnak, tánczolnak a síkon…

Vadvirág már nem jutott eszébe.

A hó pedig egyre hullott és hullott. Vastag pelyhei, benn a városban, lucsokká és sárrá olvadtak szét, de künn, a temetőben, puha takaróval borították be a sírdombokat. Az egyik sírdomb alatt semmire se gondolva feküdt valaki, a ki nem tudta túlélni azt a gondolatot, hogy egy Arnold Algernon nevű ember tüzes csókokat váltott egy hozzá hasonló csinos állattal, Grosvenor Jankával.

V.

Hét esztendő haladt el.

Arnoldnak megmagyarázták barátjai, hogy tulajdonképpen nincs joga a maga önző bánatának áldozni fel azokat a kincseket, a melyekre joggal tart számot nemcsak Anglia, hanem az egész világirodalom. Addig unszolták, míg a költő egy napon arra a belátásra ébredt, hogy a világnak van igaza, s nem az ő titáni fájdalmának.

Engedelmet kért a hatóságtól, hogy feláshassa a földből felesége holttestét, s mihelyt megtehette, kivette a koporsóból a becses iromány-csomót.

Az enyészet kegyelmesebb volt írásaihoz, mint feleségéhez. A versekből semmi se pusztult el.

Még akkor este el akarta olvasni a rég nem látott költeményeket. Átnézett, sorra, minden egyes papirlapot, és vizsgálódása nagyon elégedetté tette, a mikor, egyszerre, két szonett között, egy olyan papirlapot talált, a melyet nem ő írt tele, s a melyet soha se látott.

Ráismert Vadvirág írására, és egy kissé megrezzent.

De aztán elolvasta a néhány sort, a melyek mintha ugráltak volna előtte, hol fel, hol le…

A nagy, gyerekes betűk ezt jegyezték fel a finom, japáni papirra:

»Rég elmult századokban a költő szolga volt és udvari bolond. Szolga, a ki nem dolgozott, és udvari bolond, a ki nem tudott vidám lenni.

Ma, a mikor egy láthatatlan nagyúrtól, a közönségtől kapja a kenyeret: a költő gentleman. De eredetéből ma is megőrzött valamit; ma is észrevehetünk rajta egy vonást, mely még régi énjéből maradt meg: a szomorú tányérnyalóból.«

Mi ez? És hogyan került ez a papirlap a többiek közé?

Elgondolkozott.

Annak idején megtörtént olykor, hogy leültette Vadvirágot az iróasztalához, és tollba mondta neki, a mit feljegyezni akart. Néha lemásoltatta vele a költeményeit, vagy könyvet tett eléje, hogy írja ki belőle azokat a mondatokat, a melyeket nem akart a könyvvel együtt elfelejteni.

Így keletkezhetett ez a feljegyzés is.

Eredetijét valami mérges bölcselgető írhatta, a kinek talán felelni akart, mint költőhöz illik: költeményben.

De az egész históriára sehogy se tudott visszaemlékezni. Ki és hol írta ezt a pár sort? Beszélt-e erről Vadvirággal és mikor? Nem tudta. Úgy tetszett neki, hogy ezeket a mondatokat most látja először, hogy annak idején nem is került az ő szeme elé. Talán tévedésből írta ki Vadvirág, egy olyan könyvből, a melyet Arnold csak félig olvasott, egy más mondás helyett, a melyet férje megjelölt? A szegény kis íródiák jelnek vélte talán, a mi nem volt az, és nem találta meg az igazi jelet? Vagy mégis csak ő maga fedezte volna fel ezeket a mérges szavakat? És ő maga íratta ki? Közben talán elmondta Vadvirágnak azt is, hogy mi erre a felelet? Nem tudta most már. És hogyan, mikor tévedhetett Vadvirág följegyzése a nagy rendben tartott versek közé? Nem tudta kitalálni. Hiszen olyan régen volt mindez!

Nem emlékezett többé semmire.

RENDELŐ ÓRA.

I.

Mikor a fehérkeztyüs inas kinyitotta az ajtót, a paraszt meg a kis fiú hirtelen lekapták báránybőr sipkáikat.

– Mit akarnak? – kérdezte az inas.

– Mink ide vagyunk küldve Budakeszről – felelte a paraszt, s a kékposztó bekecs valamelyik rejtekéből egy pecsétes levelet kotorászott elő.

Az inas elolvasta a czímet: »Méltóságos dr. Aba Sámuel, udvari tanácsos, egyetemi tanár úrnak« – aztán helybenhagyóan intett és így szólt:

– Jól van, majd oda adom neki.

De azok nem mozdultak.

– Mondom, hogy jól van – ismételte az inas. – Maguk most már haza mehetnek.

– Nem – szólt a paraszt – a fiúnak ott kell lenni a levéllel.

– Vagy úgy?! – kapott észbe az inas. – Maguk a rendelő órára jöttek? (A paraszt bólintott, hogy igen.) Hát nem tud maga olvasni? (Rámutatott az ajtón fehérlő porczellán táblára.) A méltóságos úr két órakor rendel és most még egy óra sincsen. Fogja a levelet és jöjjenek vissza két órakor.

És ezzel betette az ajtót.

A paraszt meg a kis fiú még egyszer elolvasták, a mit a porczellán tábláról meg lehetett tudni. Ez állott rajta:

PROF. DR. ABA SÁMUEL, ord. d. u. 2–3.

Aztán megfordultak és lementek. Szeges csizmáik iszonyatosan kopogtak a márványlépcsőn, és profán zajjal töltötték el az előkelően csöndes palotát.

Odalenn egy darabig a lépcsőházban várakoztak. Nem beszélgettek; csak úgy szótlanul álldogáltak egymás mellett. A paraszt nem szokott beszélni csak azért, hogy beszéljen; és mit kérdezhetett volna a kis fiától, a mit még nem tudott?!

Később kiállottak a palota kapujába. A fővárosi nép megcsodálta őket, mert mind a kettő nagy botot szorongatott a kezében. Ha valaki hosszasabban bámészkodott rájok, a paraszt megkérdezte a barátságos embert:

– Soká lesz még két óra?

Közben sokan mentek ki és be a kapun. A paraszt látta, hogy útban van; kiálltak az utczára.

Egyszerre szép, üveges kocsi állott meg a palota előtt. A kocsiból egy nagyszakállú, magas úr szállott ki, talpig érő, prémes bundában; valamit mondott a kocsisnak és bement a házba.

– Ez lesz az – szólt a paraszt.

A bizonyosság kedvéért megkérdezte a kocsist:

– Ez legyen az?

A kocsis megértette.

– Hát ki lenne más?!

Megint felkoczogtak a lépcsőn, és a paraszt botjával megkopogtatta a széles, szárnyas ajtót. Az inas most már beeresztette őket.

– Hanem egy kicsit várakozni fognak – szólt – mert a méltóságos úr még csak most ebédel; és vannak, a kik előbb jöttek, mint maguk.

Elszedte tőlük a botokat és bevezette őket a váróterembe. Már többen voltak ott, férfiak, asszonyok, a kik halkan beszélgettek, vagy ujságot olvastak.

Az inas leültette őket, két szalmaszékre, mindjárt az ajtó mellett; és kiment.

Nemsokára mások is jöttek és lassankint megtelt a terem.

Végre kinyilt a jobboldalra vezető hatalmas ajtó és az udvari tanácsos úr megjelent a küszöbön. A bunda már le volt fejtve róla, de így még jobban festett. Olyan tisztának és olyan puhának látszott, mintha tetőtől-talpig vattából lett volna.

A paraszt meg a kis fiú felállottak, de az udvari tanácsos úr nem vette észre őket.

Pillantása egy öreg úrra esett, a ki a vele szemközt lévő karosszékben ujságot olvasott. Nyitva hagyta az ajtót és oda sietett az öreg úrhoz.

– Hogyan, kegyelmes uram itt van?!… ha tudtam volna!… Bocsánatot kérek, de az inasom olyan ügyetlen!… – mentegetőzött.

– Kérem, majd megvárom, míg rám kerül a sor – szabódott a nyájas öreg úr.

Hanem az udvari tanácsos úr nem akart tudni erről. Minden szabadkozás ellenére betuszkolta az öreg urat a rendelő terembe, betette az ajtót, aztán leültette a vendégét és megkinálta czigarettával.

– Micsoda szerencse, kegyelmes uram!… Minek köszönhetem ezt?… Mivel szolgálhatok?

– Nagy baj van, kedves tanár úr – szólt a kegyelmes. – A fiam elmebajos!

– Nem baj, nem baj – szólt vigan a tanár. – Majd kigyógyítjuk!

– De bizony baj – nyugtalankodott a kegyelmes úr – mert képzelje, tanár úr, a szerencsétlen fiú mindjárt az első rohamában megvett egy lovat kétszázezer forintért!

A tanár megrőkönyödött.

– Hallottam az esetről – szólt részvéttel. – Egy pár nap óta mindenfelé csak erről beszélnek, de azt hittem, hogy túlozzák az összeget. Hm, hm! No de remélem, nem fizette ki?

– Még csak az kellett volna! – felelt a kegyelmes úr olyan hangon, a mely nem igyekezett eltitkolni, hogy mennyire felháborítja és elkeseríti az ellene elkövetett merénylet.

– Ez még szerencse a szerencsétlenségben – szólt a tanár megkönnyebbülten.

– Tudja, tanár úr – magyarázta az előkelő öreg – a ló megér tíz-tizenötezer forintot. Elsőrangu származás, és mint apaló még igen jó szolgálatokat tehet. Talán még trainingbe is fogható, s nem mondom, hogy nem nyerhet egy-két kisebb versenyt… Angliában gyönyörü versenyeket nyert, mindig jól futott, és két éves korában nagyobb összeget lehetett volna érte adni, mert egyike volt évjárata legjobb lovainak… De hogy valaki egy kihasznált, öt esztendős lóért nagy összeget adjon, és még hozzá ilyen borzasztó összeget, ez tisztára: a téboly.

– Világos – erősítette a tanár. – Na és hogyan esett meg a dolog? Mutatkoztak előjelek?

– Igen. Már régen beszéli, hogy ő semmiféle összeget nem sajnálna a század lováért, mert ő, szegény, ezt a gebét a század lovának nevezi… aztán a pazarlás őrületének egyéb tünetei is… hisz a tanár úr ismeri szegény fiamat!… De mégis úgy történt ez, mint a mennykőcsapás. És én csak akkor tudom meg a dolgot, mikor levelet kapok a lócsiszártól, Bécsből, hogy a fiam átvette az árút, de fizetni nem akar, hát fizessek helyette.

– Hallatlan! Igazán rettenetes elgondolni, hogy egy apa soha se tudja, mire neveli fel a gyermekeit!

– Képzelheti a rémületemet! Megtudni azt, hogy a fiunk nem épelméjü, és még hozzá ez az anyagi veszteség! Mert jól van, nem mondom, ha véletlenül ki kellene fizetnem ezt az összeget, hát ez még nem tenne tönkre bennünket… hogy a fiamnak tíz milliója marad-e, vagy csak kilencz és néhány százezer, ez még nem olyan nagy különbség… De azt meg fogja engedni tanár úr, hogy kétszázezer forint mindig kétszázezer forint marad!

– Hát hogyne!

– Bizalmasan azt is megvallom, hogy egy pillanatig arra gondoltam, vajon nem kellene-e kifizetni ezt az összeget, akármilyen nagy, akármilyen borzasztó, akármilyen rettenetes ez az összeg?!… Tudja, a magamfajta ember soha se bír végképpen szakítani bizonyos előítéletekkel. Az én családomban sokszor előfordult, hogy a család egy-egy könnyelmű tagja oda dobta az egész vagyonát egy szép leányért, egy mosolyért, egy semmiért, hogy megtartson egy kimondott szót, vagy mert föltette egy kártyára; volt, a ki szétszórta esztelenül, s volt, a ki a nagylelkűség egy rohamában mindenét elajándékozta. És az efféle hagyomány sohasem törlődik ki az ember lelkéből. Nekem is az az elvem, hogy ám pusztuljon el az egész világ, de a családi név becsülete még akkor is szentség marad! És engem nem kell arra tanítani, hogy mire kötelez a név, a születés, mert én ezt túlságba szoktam vinni, s apai szeretetemnek az elfogultságával azt vallom, hogy a mit az én fiam tesz, az jól van téve! Le is vontam volna az esetből minden következést, ha véletlenül valami csekélységről, ha nem ilyen roppant nagy összegről van szó; azt mondtam volna: egy Karabás azt tesz, a mit akar, de egy Karabás mindig fizet! Hanem, édes Istenem, kétszázezer forint az kétszázezer forint! És kérdés, van-e nekem jogom elajándékozni a gyermekem vagyonából kétszázezer forintot, csak azért, mert a gyermekem hirtelen megbolondult?!

– Ez nem is kérdés. A kegyelmes úrnak kötelessége az, hogy megvédje beteg gyermekének az érdekeit. Egyébként… az állítólagos adás-vétel… törvényes formák között történt?

– Sajnos, minden szabályszerűség megóvásával. S a lócsiszárnak ez az elővigyázata arra kényszerít, hogy fiam szerencsétlenségét ki kell kiáltanom az egész világnak.

– Persze, persze… És nem állapítható meg, a mi különben bizonyos, de talán nem bizonyítható be, mert nem volt, a ki észrevette, hogy mielőtt a baleset történt, vagy éppen abban az időben, olyan jelenségek merültek fel, melyek szegény fiatal barátom állapotát legalább is gyanússá tették? Csupán maga a tény tette nyilvánvalóvá a bajt, vagy egyéb tünetek is jelezték, hogy elméje nincsen rendben?

– Már előbb is gyanusan viselkedett. Be tudom bizonyítani, hogy az úgynevezett üzlet megkötése előtt, alatt és után harminczkét pohár curaçao-t ivott meg, egyéb folyadékokról nem is beszélve. Aztán lefeküdt és negyvennyolcz óráig maradt az ágyban, aludt, fölébredt, megint elaludt…

– Na hát ez világos – szólt a tanár felvidámulva.

– Természetesen nem késlekedtem, és még Bécsben megvizsgáltattam a szegény fiút azokkal az orvosi tekintélyekkel, a kiket a leghamarább megtalálhattam. Mindannyian azonnal felismerték a bajt. Azután haza hoztam és megvizsgáltattam doktor Brahma-val és doktor Visnu-val. A vizsgálat a legkedvezőbb eredménynyel végződött, mert mind a ketten megállapították, hogy fiam kétségtelenül zavart elméjü. De minthogy egy bonyodalmas pörnek nézek elébe, szükségem van a tanár úr tekintélyére is.

– Kérem, rendelkezzék velem. Ha úgy tetszik, még ma meg fogom vizsgálni.

– A nélkül persze a bizonyítvány nem állítható ki?!… Bár a tanár úr ismer engem és a szerencsétlen fiút is?!…

– Hm… a nélkül… a nélkül lehetetlen. Végre is… De hisz a vizsgálat nem fog sokáig tartani!

– Csakhogy a fiú most már egyik falusi jószágomon tartózkodik.

– És fekszik, ugy-e? Minden esetre jó lesz, ha lefekszik. Nem vették észre, hogy néha félrebeszél? Kétségtelen, hogy néha félrebeszél, csak nem veszik észre. Nincsenek rohamai? Kell, hogy rohamai legyenek. Nem mond ilyeneket, hogy: »Segény Tamás fázik«?

– De igen. Határozottan mondta, hogy fázik.