Part 19

– Ej, ön jól tudja, hogy volt idő, a mikor, sokáig, pontosan fizettem!… És, éppen azért rimánkodom haladékért, hogy később mindent megfizethessek! Ha tönkre tesznek, akkor csakugyan soha se tudok fizetni!… Kettőnk közül nekem nagyobb baj, hogy most képtelen vagyok rá!… Egy idő óta, akármit próbálok, semmi se sikerül, és az űzletem, mintha megbabonáztak volna, egyre rosszabbul, napról-napra rosszabbul fizet. Miért? Nem tudom. Alighanem csak azért, mert nincsen szerencsém. Nekem jutott először eszembe, hogy az olyan űzletre, a milyen az enyém, ott lesz a legnagyobb szükség, a hol vagyok. Előre láttam a városrész rohamos fejlődését; tudtam, hogy a hely, a melyet kiválasztottam, forgalmas pont lesz. A versenytársam csak utánzott; csak lopta, és tőlem lopta a gondolatot. Aztán ő csak másodiknak érkezett, nem elsőnek, mint én, tehát már kevésbbé kedvező viszonyok közt. És ő ma gazdag ember; nekem pedig kétségbeesetten kell küzködnöm, esztendőkön át, csak azért, hogy végképpen el ne merüljek. Ketten vagyunk az egész környéken; ugyanazon a téren nézünk farkasszemet. És mig a tér másik sarkán neki aranybányája van, az én űzletemet elkerülik az emberek, mint valami elátkozott kastélyt. Senki se tudná megmondani, miért. Most már azt hiszem, hogy az ő helye jobb. De hát tudhattam én, hogy a másik sarok kell a népnek?! Mikor az enyim esik közelebb a város középpontjához! Neki szerencséje van, nekem nincs, és ezzel vége. Vagy talán ő a dolgosabbik ember? Dehogy! Az űzletét az alkalmazottakra bízza; délután a lóversenyen játszik; éjjel a mulatóhelyeken szórja a pénzt. De a lóversenyen is nyer, és ha költekezik, van neki miből. Én pedig egész életemet az űzletemben őrlöm le; magam végzem, a mit csak egyáltalán lehet; ott vagyok estig, egész nap, kora reggeltől és rendesen álmatlan éjszakák után, mert ha este eszembe jut, hogyan csal meg egyik reménységem a másik után, azt hiszem, meg kell őrülnöm, s ne adja Isten, hogy el tudjak aludni!… Vagy ő ügyesebb, mint én? Ön ismeri mind a kettőnk űzletét; tudja, hogy nem úgy van. S ha mégis úgy volna, tehetek róla? De nincs úgy. És még egy. Ő rossz árút ad, én jó árút adok; és neki sikerül, nekem nem sikerül.

– Talán éppen az a hiba – vágott közbe a hitelező – hogy maga jó árút ad. Adjon maga is rossz árút. Próbálja meg.

– És a becsület?

– Eh, a becsület az, hogy az ember pontosan fizesse meg mindazt, a mivel tartozik.

– Az volna a becsület, a mi nem magától az embertől függ, hanem a szerencséjétől?

– Magában kell a hibának lennie.

– Ha csak a siker után ítélünk, nem mondhat az ember egyebet. És én kerestem is magamban ezt a hibát. Nem tudtam kitalálni, mi lehet.

– Bizonyosan többet költ, mint a mennyit a viszonyai megengednének. Magának nagy családja van…

– A családomnak egyre kevesebbel kell beérnie, s én magam régen letettem arról, hogy valamire költsek. Megtagadok magamtól mindent, még a szükségest is; a sárból is kikaparom a krajczárt; és eladnám a bőrömet, csakhogy minél hamarább kiszabaduljak ebből a rettenetes helyzetből, a melyben az egész életem csak: gond, gond és ujra gond, vesződség, baj, rossz hír, csalódás, fejtörés, fejfájás, keserűség, csapás és álmatlan éjszaka, néha, ha nagyon ideges vagyok, rémlátások nélkül, s néha, ha nagyon elfáradtam, rémlátásokkal. Nem, nem ez az ok. És soha se fogjuk az okot megtalálni. Én már eleget kerestem.

– Magában kell a hibának lennie.

– Tegyük fel, hogy úgy van. De ha nem tudom kitalálni, hogy mi lehet az? Mit csináljak? Elpusztítsam ezt az ügyetlen, ostoba, szerencsétlen kezű embert? De hát akkor ki fog önöknek fizetni?

– Azt az egyet ne tegye. Ellenkezőleg, fizessen.

– Fizetni fogok, ha élek, mindent megfizetek. De ne tegyék lehetetlenné, hogy éljek. Önnek is érdeke, hogy megadja azt a kis haladékot!…

– Haladékot most már nem adok; adtam eleget és végre elfogyott a türelmem. Hanem adok egy jó tanácsot. Lássa, ha el akar érni valamit, akármit, akárhol, őrizze meg a nyugalmát, és ügyeljen rá, hogy föllépése el ne veszítse a bizalomkeltő biztonságot. Ne sírjon, ne rimánkodjék; ne emlegesse a bajait és a nyomoruságot. A siralmas helyzet nem kelt érdeklődést; ezeket a szomoru dolgokat hallgatni is kellemetlen. Vagy mondjuk, hogy érdeklődést kelt; sajnálkozást, részvétet, a mennyit akar. De semmiesetre se kelt bizalmat. És magának bizalomra van szüksége; a mennyi pénze hiányzik, annyi bizalomra. Ehhez pedig egy kis föllépés kell. Egy kis magatartás, egy kis férfiasság; egy kis póz, ha úgy akarja. Ha el tudja hitetni, hogy hogy csak makacsságból nem fizet, csak azért nem, mert meg akarja bosszantani a hitelezőit, mint akárhány hitbizományos gróf úr szokta: ez a legbölcsebb, a mit tehet. Ne riassza meg az embereket bajainak feltárásával; a legmódosabb ember is dühbe jön, hogy ennyi baj van a világon s hogy ezen a tengernyi sok bajon ő, ha véletlenül akarna, akkor se tudna segíteni! Ez leverő, megalázó, bosszantó; ez csak arra jó, hogy elítéljék érte az embert. Lássa, én megvallom őszintén, hogy ön egy kis föllépéssel megingathatta volna az elhatározásomat. Megbízható embernek ismertem; s azt képzeltem, hogy erősebb, élelmesebb, szívósabb. És ön úgy jelenik meg előttem, mint a testet öltött kétségbeesés. De hát hogyan bízzam én önben, ha ön maga se bízik magában?! »Ne tegyék lehetetlenné, hogy éljek« – micsoda beszéd ez? Ez engem vigyázatra int. Ha ön ilyen sötétnek látja a tulajdon viszonyait, akkor meg kell győződnöm róla, hogy nem ajánlatos sokáig vesztegetni az időt – mert ez nagy károsodással járhat – hogy meg kell tagadnom öntől a haladékot, mert, ha barátja vagyok önnek, azért nem lehetek magamnak ellensége. Szóval kiderül, hogy maga nem ügyes ember. Azt mondhatnám: élhetetlen ember. S alighanem ezért rosszak a maga űzletei, s ezért bizonytalan az én követelésem. Mert úgy látom, hogy a magánál lévő pénzem már nem jó pénz, pedig egyszer jó pénz volt.

A hitelező nem hazudott és nem volt egészen őszinte.

Nem hazudott, mert ha a kereskedő jobban választja meg a napot s véletlenül verőfényes órában állít be sorsának urához: megkaphatta volna a kért haladékot.

De ki volna egészen őszinte? A hitelező se volt az. Ha egészen őszinte akar lenni, meg kellett volna vallania, hogy főképpen azért nem adja meg a sok versben kért kegyelmet, mert aznap véletlenül ballábbal kelt fel.

II.

Leverten lépett ki a hitelező házából, de még nem minden reménység nélkül. A szigorú férfiú ugyan rendületlenül megmaradt a mellett, hogy: nincs többé kegyelem! – hanem azért nem csüggedt. Vannak még jó emberek a világon!

A délelőttje azzal telt el, hogy nyakába vette a a várost és sorra járta azokat, a kikről úgy gondolkozott, hogy segíthetnek s talán hajlandók segíteni rajta. Volt, a ki kinevette, mikor elmondta, hogy milyen sok kell a megmentéséhez; a legtöbben sajnálták; s találkoztak olyanok is, a kik barátságból talán megmentették volna, hogy ha véletlenül módjukban áll.

Ezek mind jóemberei voltak és jó emberek. De pénzről volt szó, s a pénz nem tréfa.

Délben már fejvesztetten ment vissza a boltjába. Az volt az utolsó reménysége, hogy: talán rosszul számított, talán valamivel kevesebb pénzzel is megmenthető, és talán kieszelhet valamit, a mivel rábirhatja a hitelezőit, hogy még egy kis ideig békében hagyják, csak addig, a míg lélekzethez juthat.

De nem tudott számolni többé; folyton belezavarodott. És hiába törte a fejét, nem tudott kitalálni semmit, a mibe bele kapaszkodhatnék.

A szellemi erőlködéstől, – a félelemtől, melyet a veszedelem, a rém közeledtén érzett, – a gyötrődéstől, melyet vergődésének érzete s tehetetlenségének teljes megismerése okozott neki: ujra elfogta kegyetlen fejfájása. A számolás alapműveletei iszonyúan nehezeknek tűntek fel előtte; a tépelődés, hogy hol találhatna mentséget, s mivel tehetne még kisérletet, rettenetesen elfárasztotta. Olyan végtelen bágyadtságot érzett, a milyet valaha régen, egy nagy betegség után.

Szerette volna, ha legalább egy perczig nem kell gondolkoznia.

Egyedül volt a dolgozó fülkéjében. A segédei ilyenkor ebédeltek.

Egyszerre – talán elszunnyadt egy pillanatra – egy mosolygó alak jelent meg előtte: ő maga, fiatalon, huszonöt éves korában. Nini, ez csakugyan az akkori ruhája!… De mire ráismert magamagára, már föleszmélt. Utána bámult a képnek és elmélázott. Mily máskép látta akkor az életet!… nem!… milyen más volt akkor az élet! Ő is, és az egész világ! Válogathatott az eredményes munkában. Mindenütt bizalommal találkozott. Ma már nem érti ezt az általános, ok nélkül való bizalmat. Sokat vártak tőle; keresték és számítottak rá; építettek a szavaira. Mért? Mert fiatal volt. Pedig akkor a munka csak kellemetlen kényszerűség volt neki, s valójában nem gondolt egyébre, csak az élet örömeire. Ma nincs más gondolata, csak a kötelesség. S hogy megváltozott a világ! Mért? Azóta talán eljátszotta az emberek bizalmát? Nem, azóta rászolgált. De akkor olyan volt, mint az a frissen kitöltött, hosszú lejáratra szóló váltó, melyre készségesen adják a pénzt. Ma pedig olyan, mint a lejárt váltó; az a feladata, hogy fizessen.

Az élet örömei! Micsoda örömöket adott neki az élet, tizenöt-húsz esztendő óta?! Azokat az órákat, a melyeket a gyerekeivel tölthetett – addig, a míg a gyerekei kicsinyek voltak. De a gyerekek olyan hamar felnőnek! Ma is van ilyen órája, mikor a legkisebb gyerekével lehet. De milyen rövid ez az óra! És a többi óra? A többi órán a sok kötelezettség osztozik, az egyre több kötelezettség, a tengernyi kötelezettség. Úgy kell lennie, hogy az ember, a harminczötödik évén túl, lassankint rabszolgává válik, a kinek az a sorsa, hogy szakadatlanul robotoljon és élelemmel lásson el néhány, telhetetlenül falánk szörnyet, csak azért, hogy ezek fel ne falják, őt magát, a rabszolgát. Dolgozik, fut-fárad, kapar, keresgél, gyüjt; és éjjelenkint törpe manók osonnak be hozzá, a kik nesztelenül szerte hordják, a mit ő napestig összehordott. A törpe manók mindegyikét úgy hívják, hogy: »Kell.«

Mért történik ez? Könnyelműen vállalta a kötelezettségeit? Nem. Vállalkoznia kellett; ez hozzá tartozott a kenyérkeresetéhez. Vagy hogy családot alapított? De hát jóvátehetetlen vétek, ha valaki rendes életet akar élni? Igaz, óvatosabb lehetett volna, a mikor elhatározta, hogy belemegy ebbe a legnagyobb koczkázatba. A leány tetszett neki, és nem nézte, hogy kaphatott volna gazdagabbat is. Azért nem mondhatni, hogy meggondolatlanul ugrott bele a házasságba. A leánynak volt egy kis vagyona, és az, hogy volt, később nagyon sokba került neki, a ki ezt a vagyont jóformán csak hírből-névről s legfeljebb látásból ismerte. Látta ezt a vagyont, egy pillanatra, akkor, a mikor elúszott, azzal együtt, a mit ő kapart össze; és e – rá nézve légies – vagyon emlékének nagy áldozatokkal kellett adóznia. Mert a felesége, ha már elveszítette magát a vagyont, hogy a veszett fejszének legalább a nyele megmaradjon, megőrizte legalább azokat az igényeit, a melyek valaha ehhez a vagyonhoz fűződtek, s neki, a férjnek, örökös adót kellett fizetnie azért az élvezetért, hogy feleségének családi kincseit, egy perczre, a végbúcsú pillanatában, színről-színre láthatta.

Hiába kereste, mivel vádolhatná magát. Nem volt szerencséjök; ennyi az egész.

Félkettőkor megtörten kelt fel dolgozóasztala mellől. Nincs mentség. Ez a csőd.

Igen, a csőd. Minden elveszett, csak a puszta élet maradt meg. De hiszen ez is valami. Nem fognak úgy élni, mint eddig, de majd csak megélnek valahogyan. Összehúzódnak, belenyugosznak a szűkölködésbe, s a család minden egyes tagja dolgozni fog a kenyérért. Ő maga az özönvíz után is meg tud keresni annyit, a mennyi egy szegény családnak elég a megélhetésre; neki és a kis lányának nagyon kevés kell. S a száraz kenyerök mindnyájoknak meglesz; vannak rémesebb állapotok is. A többiek is lássanak hozzá valamihez; a fiának már megvan a módja ahhoz, hogy keressen. A kis lánya, szegényke, az persze még nem dolgozhatik. De ő dolgozhatik éjjel is; és nem fogja engedni, hogy a kicsinye legyen az, a ki leginkább megrövidül. Ugyis ez a szegény gyermek az, a ki a legtöbbet veszítette. A többiek legalább egy jó darabig kényelemben éltek; jómódban nőttek fel, megerősödtek. Ennek már gyermekkorában meg kell ismernie a szegénységet!…

– Eh! – nyögte. – Erősnek kell lennem!… Szedjük csak össze a gondolatainkat!… Hiszen, ha nem fájna annyira a fejem!…

III.

Otthon nem várták az ebéddel, mert délelőtt hazaüzent, hogy dolga van s másutt fog ebédelni. De azóta megfeledkezett erről s a megszokás az ebédlőbe vitte.

Csak a nagy leányát találta ott. A nagy leány sírt.

Mikor megpillantotta az apját, durczásan félrekapta a fejét, fölkelt, és nem köszönve, nem szólva, kiment a szobából.

A nagy leány igen neheztelt az apjára. Egy hadnagyhoz szeretett volna férjhez menni; a hadnagy derék fiú volt, az önzetlenségnek egy olyan fehér hollója, a kiről csak dalban lehetne méltóképpen beszélni, mert – mi a regényesség, ha nem az, hogy a hadnagy megkéri egy kereskedő leányát s kijelenti, hogy hozományul egy krajczár se kell neki?! De kauczió nélkül természetesen szó se lehetett a dologról. A nagy leány azt kivánta, hogy a kaucziót a papa »vegye ki az üzletből«; a kereskedő igyekezett megmagyarázni, hogy onnan nincs mit kivenni. De a leány, a kit szép álmainak szétfoszlása nagyon elkeserített, azzal gyanusította apját, hogy ez azért tette őt boldogtalanná, mert titokban úgy számít, hogy később majd csak hozzá fogja erőltetni egy másik kérőjéhez, egy fiatal fűszereshez. Mindez legujabb história volt. A nagy leánynak a hadnagy még ott volt a begyében; regényeket falt, sírt és duzzogott.

Máskor is csinált ilyen kis némajeleneteket. De máskor az apja mindössze vállat vont. »Majd megjön az esze!« – gondolta.

Hanem most felizgatta ez a gyerekesség. Hogy valaki egy hadnagy miatt keseregjen és daczoskodjék szerencsétlen apjával, a ki csak nekik, a családjának él, – ez, most, az ő nagy bajához, az ő gondjaihoz, az őt mardosó gyötrelmekhez képest olyan üreslelkűségnek, olyan kicsinyes léhaságnak, olyan hálátlanságnak tűnt fel előtte, hogy valósággal felháborodott.

Noha már egyedül volt a szobában, ökölbe szorította a kezét és fennhangon fenyegetőzött:

– Majd megbánod még!… Majd megbánod még!…

Az egyik cseléd lépett be a szobába egy levéllel.

– A fiatal úr itthon ebédelt és meghagyta, hogy ezt a levelet azonnal adjam át a nagyságos úrnak, mihelyt haza tetszik jönni.

Abból, hogy a fiatal úr kivételképpen ismét szerencséltette a családi asztalt, már sejtette, hogy mi van a levélben. A fiatal úr csak szükség esetén szokott jelentkezni. Nem lakott a családjánál, – a hol nem fogadhatna látogatókat, – és ebédelni is csak a hónap végén járt haza. Már jogot szerzett a teljes szabadsághoz: maga kereste meg a kenyerét, oly módon, hogy havonkint hetven forint fizetést kapott a bankjától, de százat költött és szorgalmasan gyüjtötte az adósságot.

A fiatal úr ez alkalommal csak tiz forintot kért, de sürgősen, legkésőbb hét óráig, mert addig a bankban marad, hogy megvárja a hordárt. Ehhez a bizalmas kéréshez egy bokrétányi hazugság szolgált elüljáró beszédül és egy bokrétányi igéret járult utóirat gyanánt.

– Tessék, a fiatalság! – káromkodott az apja. – De hiszen én is voltam fiatal! És én nem csináltam ilyen disznóságokat!

Megkereste a kis leányát; azért jött, hogy a kis leányát lássa. A kis leány a nyakába csimpajkodott és a szerencsétlen egy pillanatra elfelejtette minden baját. Játszottak. Egyszerre a kis leány abba hagyta a tréfát és így szólt:

– Puczkó! Adj nekem pénzt!

Egypár hatost kért valami haszontalanságra. Puczkó adott neki, de ez egyszer nem állhatta meg, hogy az adományhoz egy komoly megjegyzést ne fűzzön. Most már ideje megtenni a nevelés első kisérletét.

– Látod, Ilikém, szeretném, ha nem szoknál hozzá a pénzköltéshez. Mi ám nem vagyunk gazdagok! Szegény Puczkónak kevés a pénze!

– De te jó vagy és mégis adsz nekem!

Hirtelen kicsordult a könnye, de maga se tudta volna megmondani, miért sír. Magamagát siratta? Vagy ennyi szeretet már elég volt neki arra, hogy a sírásig elérzékenyedjék?

De el kellett válni, mert ismét megjelent a Kötelezettség. Ő nagysága kinyitotta az ajtót.

Puczkó megcsókolta a kis lányt, s Ilike kisurrant a szobából. Már tudta, hogy olyankor, a mikor a mama jelenik meg, nem szabad Puczkónál maradni.

A fehér arczú jelenés ridegen szólalt meg:

– A házbért!

– Még nincs!

– Micsoda?

– Mondom, hogy még nincs!

– Nincs, mert elverte, nem tudom mire vagy kire. Egy öreg ember!

– Nincs, mert nem is volt. Majd lesz. Várjanak.

– Ki várjon? A házmester? Ma már másodika. Gyönyörű állapot, ha egy kereskedő még másodikán se tudja megfizetni a házbért. Mit mondjak neki? Mikor lesz?

– Holnap vagy holnapután. Még nem tudom. Egy-két nap alatt meglesz. Most még hiányzik belőle.

– Hát ezt mondja meg neki maga! Nekem kisül a szemem. És tegyen róla, hogy a házmester ne jöjjön fel mindennap háromszor a pénzért. Én ezt nem tűröm.

– Pedig el kell tűrnie, mert nem lehet másképpen. Még nincs! Érti, mi az, hogy nincs?

– Értem. De azt akarom, hogy legyen! És megkövetelem, hogy holnapra előteremtse, akárhonnan. Még ha lopja is, a mihez különben ostoba. Ha azt akarja, hogy tisztességes embernek tartsák, először is tisztességesen tartsa el a családját!

– Nem fogok lopni a maga kedvéért!

– Hát keressen! De maga nem tud keresni! Csak költeni tud!

– Én nem költök. De nem győzöm a kiadásaikat. Nem tudok annyit keresni.

A fehér arczú nő azzal az izzó gyűlölettel nézett rá, melyet csak a hosszú házasélet tud felkelteni az asszony szívében.

– Hát ha annyira élhetetlen, hogy nem tudja ellátni a családját, kergesse el a sok haszontalan segédet és kezdjen el végre dolgozni. És ha nem tud dolgozni, ha nem tud keresni, ha nem tudja teljesíteni azt a legelső kötelességet, a melylyel a családjának tartozik, akkor lőjje magát főbe!

Kiment és úgy csapta be maga után az ajtót, hogy rengett a ház.

IV.

Már órák óta bolyonghatott a városon kivül, a fák között, a mikor észrevette, hogy nem tudja, hol jár és mit csinál.

Végre ráismert a helyre. Igen, ez a városliget!

Tudta, hogy régóta van itt. De azt nem tudta, hogy mialatt keresztül-kasul nyargalta a nagy térséget, gondolatai mivel foglalkoztak. Ugy kell lennie, hogy előbb órákon át nem tudott magáról.

– Szedjük csak össze gondolatainkat! – ismételgette gépiesen. – Szedjük csak össze!… Ó, csak ne fájna annyira a fejem!

De egyre jobban fájt.

– Miért is futok így?

Meglassította a járását.

– Szedjük csak össze!… Tehát, igen, talán jobb volna nekik is, nekem is, ha… Ó, nekem bizonyosan! De nekik is. Mit könnyíthetek a sorsukon? Csak kétszer olyan követelők lesznek, ha ott éreznek a hátuk mögött, csak annál nehezebben szánják rá magukat, hogy beletörődjenek a szegénységbe! Az ilyen katasztrófának néha igen jó a hatása: a gyermekek így könnyebben megértik az élet komolyságát. És Ilike most még nem igen érezné meg a veszteséget. Nem fájna neki úgy, mint ha ugyanez később következik el. Neki bizonyosan javára válik, ha nem kényeztetem tovább, ha szigorúan nevelik, ha sanyarú viszonyok közt nő fel. Edzettebb lesz az élet bajaival szemben!… Kedves kis Ilikém!… Milyen bájosak a kis leányok!… Igen, a kis leány az élet egyetlen vigasztalása!… Ó, mennyire fáj a fejem!… Nem tudom, még mi… Nem tudom összeszedni…

Valamelyik tar fán egy különös hangu madár szólalt meg. A kereskedő megállott és álmélkodva hallgatta a neki szokatlan hangot. A madár egyforma időközökben ismétlődő éles fütytyel szakítgatta meg, czifrázta a trilláit.

– Milyen szépen szól!… Milyen különös hangjai vannak a természetnek!… Milyen szép is az élet!

Aztán tovább ment és már öntudatlanul ismételgette magában:

– Szedjük össze gondolatainkat! Lássuk csak!…

Később az Andrássy-úton látták. Bement több nagy bérházba; fölment a lépcsőn, meg visszajött. Csupa ismeretlen házban járt. Végre egy nagy bérkaszárnya annyira megtetszett neki, hogy nem keresgélt tovább, hanem fölment a negyedik emeletre s onnan leugrott az udvar kövezetére.

*

A kereskedő temetésén nagy részvét nyilvánult meg. A gyászszertartáson a családtagok szivettépő zokogása minden jelenlevőt a könnyezésig megilletett. Nemcsak a lakás, a fekete posztóval diszített udvar is tele volt gyászolókkal. A megboldogult jóemberei komoran, elmélázva bámultak a fáklyák lángjába. Még a főhitelezője is eljött; nem volt az rossz ember. A házmester sírt. Az özvegy ráborult a koporsóra; erőszakkal kellett elhurczolni onnan.

És ha valaki véletlenül azt találta volna mondani: »Ez az ember, a kit temetünk, nem maga ölte meg magát, ezt az embert megölték!« – a gyászolók mindannyian elcsodálkoztak volna, mindannyian így kiáltanak fel: »De hát ki ölte meg?!« – és mindannyian nyugodt lelkiismerettel megátkozták volna a gyilkost.

HALADÁS.

– Szervusz, öregem, hát te hogy kerülsz ide?! – kiáltott fel, ahogy a vendéglő kertjébe belépett, egy harsány hangú, daliás alakú, választékosan öltözködő úriember, a kinek egész megjelenésén az első pillanatra meglátszott a közélet embere. Föllépése önérzetre vallott, hanghordozása elárulta a szónokot, mozgásának fesztelenségéről és biztonságáról lekiabált, hogy otthon van a legjobb körökben, s nyugodt, aczélos tekintetéből nemcsak a magával való tökéletes megelégedettség szólt, hanem az is, hogy a világ berendezése ellen nincs és nem lehet semmi kifogása. A ki nem tudta róla, hogy kicsoda, pusztán megjelenésének láttára kitalálhatta, hogy ha ez a széphangú dalia eddigelé még nem fejtett ki nagyobb szabásu politikai és társadalmi tevékenységet, úgy ez a szereplés a közel jövőnek azok közé az igéretei közé tartozik, a melyeket a közel jövő mindenesetre be fog váltani.

A megszólított, a ki egyedül üldögélt a kerti helyiség legrosszabb asztalánál, valami affélét motyogott, hogy családi ügyek hozták Budapestre. A dalia nem igen ügyelt a válaszra. (Nem azért szokott kérdezősködni, hogy feleletet kapjon; a kérdezősködés csak véralkata megnyilvánulásának egyik szónoki formája volt.) Mialatt amaz a magyarázat megadásával bajlódott, a dalia, stácziót tartva az »öregem« mellett, körülhordozta tekintetét a vacsorázó közönségen, s köszöngetni kezdett, jobbra-balra, minden irányba, a kalapemelés, a mosoly és a pillantás számtalan árnyalatát használva, kinek-kinek rangja, érdeme szerint, s különös figyelemmel arra, hogy milyen viszonyban van az illetővel, mennyire értékeli, és mit várhat tőle.

– Mindjárt jövök, öregem – szólt aztán a vidéki embernek, a kin látnivaló volt, hogy sehogy se illik ennek az előkelő férfiúnak a társaságába. – Mindjárt jövök – ismételte az igéretét, s tovább állott, előbb a szomszéd asztalhoz, később a kert díszhelye felé, a hol, a hosszú asztalnál, egy nagy társaság vacsorázott.

A míg ott parolázott, ágált, szónokolt, a vidéki – a kiről előbb a szomszédai nem igen tudták megállapítani: vajjon titkos rendőr-e, vagy ama hosszú csöndességre kárhoztatott, magános emberek egyike, a kiket valami társadalmi ballépés tett örökkön egyedül járó, alázatos, szomorú alakokká – elkészült a vacsorájával, fizetett és menni készült. De a dalia érte küldött egy pinczért. A vidéki fölkászolódott, hogy elbúcsúzzék pesti barátjától.

Emez ekkorra már kiszemelte, lefoglalta és birtokba vette a vendéglő legjobb asztalát, miután előbb, nem tudni miféle ravaszsággal, kinézett, elriasztott, haza kergetett onnan egy öreg házaspárt.

– Gyere ide – harsogott a vidéki elébe – ez jobb hely! Csak egy vidéki ember teheti, hogy kinézze magának a legrosszabbik asztalt!

A másik szabadkozott, hogy ő már megy, mert a vasút fáradttá tette, különben is dolga van korán reggel.

– Azt már nem teszed! – marasztotta a pesti. – Látod, én otthagytam a társaságomat, hogy egy kicsit elbeszélgethessek veled… teringettét, hiszen esztendők óta nem láttalak! Pinczér, vegye el a nagyságos úr botját és kalapját! Aztán hozzon egy üveg Georges Goulet-t, de ne Henry Goulet-t hozzon, mert azt visszaküldöm. Nincs? Hát küldjenek el a szomszédba, ott van… mondják meg, hogy nekem kell!