Part 17

– Nem képzelődés ez, hanem egyre növekedő aggodalom, sőt több az aggodalomnál. Néha érzem, határozottan érzem, hogy az utólját járom; s ha egy-egy jobb pillanatomban megint reménykedni kezdek, ez soha se tart sokáig. Mosolyogsz? Kinevetsz, hogy félek a haláltól? Nem a haláltól félek én. Hogy egy pár esztendővel előbb vagy utóbb következik be az utolsó óra, a »nincs tovább«, az a kellemetlenség, hogy nem vagyunk többé: mindegy, nem nagy sor. Ötven esztendős vagyok: ez már elég szép idő. De mi lesz ezekkel a szegény gyerekekkel, ha én hamarosan meghalok?! Most, éppen most volna rám a legnagyobb szükségök. És az, hogy élek-e még négy vagy öt évig, vagy nem kelek fel többet, elhatározó lesz egész életökre. Jövőjük, boldogulásuk, minden ettől függ.

– De, hála Istennek, semmi okunk a nyugtalanságra. A te bajod nem olyan természetű, hogy ettől kellene tartanunk…

– Tudod, csak annyit kaparhattunk volna össze nekik, hogy ne kellene mindjárt megsínyleniök a halálomat! Csak annyit, hogy még négy-öt évig úgy lehetne nekik, mint eddig! Hogy az én halálom ne gátolná őket a jövendőbeli életpálya szabad megválasztásában, ne tenné lehetetlenné tanulmányaik folytatását, férjhezmenetelöket!… És hiába küzködtünk ezért, egy életen át hiába!… A tégla valamivel korábban esik a fejemre, mint vártam, és végök van, végök!… Hogyan neveled fel őket, szegény asszony, abból a nyomorult kis nyugdíjból, a mi a megélhetésre se elég?… Meghalni, az hagyján, de haldokolni, hetekig, hónapokig haldokolni, folyton erre a rettentő kérdésre gondolva!…

– Hja, édes barátom, ha te ilyen gondolatokkal izgatod magad, és rémképeket festegetsz akkor is, a mikor örülnöd kellene, mert a vak is látja, hogy jobban vagy: akkor aztán ne csodáld, ha a láz korábban jön, mint várnád!

– Nem, most jobban vagyok. Határozottan jobban. Olyan jól vagyok, hogy képzeld, étvágyat érzek!

– Igazán? Ennél valamit? Mit ennél?

Ennek mind a ketten megörültek; még az asszony elméjében is felcsillant a kiolthatatlan reménység egy utolsó szikrája.

De nagyon sokáig gondolkoztak rajta, hogy mi legyen az ennivaló. Az asszony találékony volt, hanem a betegnek semmi se tetszett. Végre nagynehezen elhatározta magát:

– Egy kis kávét innám. Van itthon, vagy el kell küldened a czukrászhoz?

– Nekem kell megcsinálnom, mert vasárnap van s a cselédet eleresztettem hazulról. De azonnal meglesz.

– Amazok, odaát, nem csinálnák meg?

– Egy lélek sincs itthon kívülünk a házban. De miért nem akarod, hogy én?… Ha egy perczre magadra hagylak, szokásod szerint megint elkezdesz képzelődni?

– Hát csináld meg te. Úgy se tud senki olyan jó kávét csinálni, mint te, senki a világon.

– No csakhogy nekem is van egy jó tulajdonságom! – szólt mosolyogva az asszony.

– Eredj, te!…

A lázas tekintetben annyi szeretet és annyi hála sugárzott, hogy az asszony hirtelenében majdnem elsírta magát. De hozzászokott már, hogy visszafojtsa azt a könnypatakot, mely egyre hevesebben kivánkozott ki egykor tüzes és még most is szép szeméből.

– Mindjárt hozom, és nyitva hagyom az ajtót, hogy meghalljam, ha hívsz.

– Siess – tréfálkozott szomorúan a beteg – mert attól tartok, hogy mire készen vagy, elmúlik az étvágyam.

Az asszony kiment, eltűnt, s a beteg tekintete visszahúzódott a nyitva maradt ajtótól. Az életet kereshette most is, mert az utczára néző ablak felé fordult. De az utczán nem járt senki, s a beteg ember szeme csak a Kálvária kőfalán akadt meg, mely ott szürkéllett a túlsó soron, jobbról-balról elszigetelve, örök magánosságban.

Az alkonyodó nap utolsó sugarai rávetették csillogásból font finom szövetüket a barna keresztfára, melyen öt sebből vérzett az istenember. A beteg szemét bántotta ez a fény.

Másra akart gondolni, s kezébe vette az angol regényt, melyet az asszony az éjjeli szekrényre tett. De nem kereste meg azt a helyet, a hol az asszony elhagyta, csak szórakozottan lapozgatta a könyvet.

Mikor a kávé elkészült, még folyvást ott tartotta kiaszott, erőtlen kezében, mely mintha a rajta átfutó, kidülledt erek terhét is alig birta volna.

Az asszony letette a kávét az éjjeli szekrényre, s mialatt a beteg sietett felhasználni azt a kis étvágyat, mely nála már ünnepi ritkaság volt, azt kérdezte férjétől:

– Érdekesnek találod ezt a regényt?

– Érdekesnek nem mondhatnám – felelte a beteg. – Azok a regények, a melyek olvasásából azt képzelné az ember, hogy az élet csak lawn-tennis játékból áll s hogy a világon csupa ifjú és gazdag ember szaladgál, az ilyen regények engem nem gyönyörködtetnek. De van benne egy jó alak. Ez az álnok Miss Ellen, a ki ha egyedül marad egy férfival, azonnal a szerelmest játszsza, s oly alázatosan udvarias, oly megilletődött és tisztelettel teljes, hogy szinte kezet csókol a rászedett gavallérnak. Miss Ellen mulattat, mert nagyon emlékeztet valakire, a kit te is ismersz.

– És ugyan kicsoda ez a valaki?

– Kovácsné. Mintha csak Kovácsnét hallanám.

Az asszony meglepetten pillantott fel. Tizenöt év, szomorúsággal és küzdelemmel teljes tizenöt év mult el azóta, hogy férje utóljára ejtette ki a száján ezt a nevet.

II.

Kovácsné hajdan – akkor még mindaketten fiatalok voltak – nagy bajt csinált a házban. Az asszony egy emlékezetes napon névtelen levelet kapott, mely figyelmeztette, hogy férje megcsalja Kovácsnéval. Nem hitt a névtelen levélnek. Kovácsnéról ugyan elhitt volna akármit, de hogy a férje, gyermekeinek apja, a ki a házasságban is meg tudta őrizni a vőlegény minden gyöngédségét, megcsalja őt, a kinek az egész élete a családja és a családjáért való önfeláldozás közt oszlott meg, a legpéldásabb feleséget, a legjobb anyát, azt az asszonyt, a kinél tökéletesebbet álmodni se lehetett, a ki árnyékává, minden lemondásra és minden erőfeszítésre kész segítőtársává, második énjévé vált élete osztályosának: s megcsalja őt egy festett hajú, üres lelkű, színeskedő úti czifrával, a kinek még a szórakozása, örök mulatozása is csupa haszonlesés: ezt a hitszegést a huszonöt esztendős asszony nem akarta és nem tudta elhinni. Megmutatta a levelet férjének; ez azt mondta rá, hogy: egy szó se igaz belőle. Kovácsné? Mért éppen Kovácsné? Soha se jutott volna eszébe ez az asszony; alig vette észre, hogy a világon van. A válasz egy kicsit különösen hangzott, de az, a kinek szólt, nem akart egyebet, csak azt a nyilatkozatot, hogy a vád hazudik. Nem kérdezte, mi volna igaz »az egészből«? – megnyugodott benne.

Hanem a véletlen ellene fordult a férjének. Kevéssel utóbb, egy este együtt látta őket, a tőlük legtávolabb eső mellék-utczák egyikében, a város olyan részén, a hol a férje sohase szokott járni. Most már elvesztette a bizalmát. Kelepczét állított férje elé, s az ember megfogatta magát. Persze nem gyanította, hogy a felesége, a ki azelőtt maga volt az egyenesség, titkolózik, s nyilt beszéd helyett, életében először, ravaszsággal közeledik feléje. Elhitte, hogy a névtelen ismét árulkodott, s a rejtett támadásra azt felelte, hogy több mint egy hónapja nem is látta Kovácsnét. Az asszony hirtelen azt hitte, hogy összedől a világ. Tehát hazudik! Tehát csakugyan visszaél az ő gyermekes hitével! Tehát igaz, a mit a névtelen állított!

Mikor a férje, nagykésőn, észrevette, hogy kelepczébe került, s felesége viselkedésének hirtelen elváltozásából, a nagy levertségből és makacs hallgatásból, melybe az asszony elgubózta magát, megértette, hogy az állapot sokkal komolyabb, mint képzelte: már nem lehetett a dolgot jóvá tenni. Ujabb hazugságokkal igyekezett segíteni magán, de a hazudozások kimesterkedett szövevénye, a helyett, hogy megingatta volna, csak megerősítette az asszony keserű meggyőződését, s ha ügyesebben hazudott volna is: most már beszélhetett akármit! Különösen súlyossá tette a helyzetet az, hogy az asszony nem csinált patáliát, nem tett szemrehányásokat, nem sírt és nem panaszkodott: csak mintha a szivében megrepedt volna valami, a mi eddig egész volt, mintha a lelkében kiapadt volna az élet leggazdagabb forrása, nem az volt többé, a ki régen.

Ez volt életének legnagyobb válsága. Egy egész világot vesztett, mert eddig egész világa a családi élet volt, melyet erős hit sugárzott be: a kölcsönös, a tiszta szerelem vallásos hite. Ez a hit most romba dőlt, s a megrázkodtatás nyomán egész gondolkozása kifordult sarkából. Az életről és a kötelességekről való felfogása elveszítette alapját. Iránytű nélkül maradt gondolatai nem találták meg a cziklonból kivezető utat, s életének kormánytalan hajója czéltévesztetten haladt előre, a merre a felszabadult, magára hagyott elem, a képzelet sötét árja vitte. Egy pillanatig azt hitte, hogy magára hagyatva, előbb vagy utóbb az örvénybe kell kerülnie. De gyermekeinek hangjára fölocsudott káprázatából. A tudat, hogy nincs egyedül, hogy ezért nem szabad elvesznie a Scyllák és Charybdisek között, hogy czélja van, mert kötelességei vannak, s mert a mi az életben a legtöbb, még megmaradt neki: magához térítette.

Az igaz, hogy eleinte lázongott egy kicsit, önzése tüzelt s egy pár haszontalan elmélkedésben természetes jogait hánytorgatta: de mindez csak hadgyakorlatlárma, görögtűz és akadémiai bölcselkedés volt. Sokat forgatta fejében a megtorlás gondolatát, bebizonyította magának, hogy a megtorláshoz jogot érez, de tudta, hogy ez puszta elmélet, s örökkön puszta elmélet fog maradni. Hiszen ha a megtorlás lehetséges volna lealacsonyodás nélkül! Hiszen ha elég volna a szennynek a látszata is, s magát a szennyet csak emlegetni kellene! És bár csak magamagával vitatkozott, elpirult arra a gondolatra, hogy a megtorláshoz elkerülhetetlen egy harmadik, nemcsak egy testetlen-lelketlen boszúálló eszköz, nem is csak a férfi, hanem egy bizonyos férfi. Undorodott ettől a gondolattól, s mikor keresztül villant a fején, hogy ugyan ki lehetne a sok száz ismert és ismeretlen alak közül ez a bizonyos, önmagát is gyűlölni kezdte.

Még le se csillapodott s már tisztában volt vele, hogy boszúállása, elégtétele arra fog szorítkozni, a mit sértődése, fájdalma, utálata természetes következésének tartott. El fog zárkozni tőle. Ha férje széttépte életök közösségét, ám lássa, hogy mit cselekedett. Az anya teljesíti tovább is kötelességét, ott, a hová a gyermekei kötik, s úgy él ezentúl is, a hogy eddig, mintha semmi se történt volna; megmarad engedelmes asszonynak is, jó, gondos, fáradhatatlan háziasszonynak, sőt mosolyog is néha, csakúgy, mint eddig, a gyermekekre való tekintettel, a házi béke kedvéért, hálából a multért, emlékéül a meghalt szerelemnek. De ez minden. Többet az az ember, a ki őt asszonyi méltóságában oly mélyen megalázta, s szerelmében oly kegyetlenül megsebezte, nem követelhet tőle; és még ha joga is volna férjének az ő csókjához: erről tegyen le örökre. A multról szó se lehet többé; se most, se azután soha.

Elhatározásához hű maradt sokáig. Akárhogy kapálózott a másik, az asszony hajlíthatatlan maradt. Hamarosan talán nem is lehetett volna máskép; hisz rá se tudott nézni arra, a ki az ő határtalanul odaadó szerelmét ilyen kevéssé tudta megbecsülni. A visszás helyzet azonban igen sok idegeskedésnek lett az okozója. Ez a sok idegeskedés a házi békét már-már veszedelembe sodorta. És mult az idő. A kegyetlen emlék halványodni kezdett. Arra is rájött, hogy az a kaland nem lehetett a leggonoszabbak közül való: nem volt folytatása, nem voltak következései. A bűnös alighanem szakított bűntársával; talán nem is látta azóta. Egyébként pedig ismét jól viselte magát, mint régen. Otthon ülő ember volt, a ki, ha kijött a hivatalából, másnap reggelig nem vált meg a családjától. Az élete az volt, hogy törte magát minél több kenyérért. És végül az asszony, a mint felejtett, a mint lehiggadt, átlátta, hogy a mit első felháborodásában önérzete parancsának és csalódott szerelme kissé sovány elégtételének tartott, voltaképpen olyan gondolat, melynek a láz óráinak multán ellentmond a természet és ellentmond az erkölcs.

Ettől fogva a seb gyorsabban gyógyult. Nemsokára már nem fogta fel olyan tragikusan a dolgot. Jobban megismerte az életet, az embereket, s arra a meggyőződésre jutott, hogy a mi vele történt, az világ sora. A házasélet egy majdnem bizonyos kellemetlensége, a mibe bele kell nyugodni. Tulajdonképpen ő még nem is panaszkodhatik. Ugy látszik, minden férj megcsalja a feleségét: az egyik csak egyszer-kétszer, a másik minduntalan, egy életen át, a mig csak erényessé nem teszi a vénség és az oldalnyilallás. Vannak férjek, a kik képesek a családjuk jólétét is feláldozni egy-egy hitvány teremtésért. Némelyik csak a rosszkedvét viszi haza; a szerelmet állandóan másutt keresi. A nagy többség megalkuszik minden irányban; otthon férj, a házon kivül legény. Az ő férje még a legjobbak közül való. Azok közé tartozik, a kik egyszer vagy kétszer, valami szerencsétlen órában, kirugnak a hámból, de a szivöket mindig megőrzik a feleségöknek. Talán a legeslegjobbak közül való, a kiknél a kaland egyszerű baleset volt, mely nem ismétlődik soha, mert a leczke használt. Az ilyen első, utolsó, egyszeri megtévedésnek igazán nem lehet jelentősége; az érzéshez semmi köze, s talán még jó is volt tanulságnak. Nem az az iszákos, a ki egyszer a sárga földig leitta magát, hanem az, a ki rendesen iszik s a sok szesztől se csíp be.

És a mint egyre mult és mult az idő, – a mint bizonyossággá vált előtte, hogy férje megítélésében nem tévedett s hogy nyugton alhatik, mert az efféle históriák ismétlődésétől immár nem kell tartania, – a mint látta, hogy a szegény ember hogyan túrja a földet, napról-napra, hosszú éveken át, a kenyérért, mindig csak a kenyérért, – a mint meggyőződött róla, hogy férje csakis őneki és gyermekeinek él, s nincs más gondolata, csak az ő fentartásuk és az ő örömük: szeretete ujra kinőtt, mint a tőből levágott haj, melynek épségben maradt gyökere idővel ujra kifejti régi pompáját.

Tiz év multán az egykori fájdalom emléke végképpen elmosódott. Kovácsné hajdani szereplése elméjében puszta tudattá vált, mely semmiben se különbözött annak megértésétől, hogy férje, a mikor vele az oltár elé lépett, nem volt olyan ártatlan, mint ő, hanem, mint a többi férfi, ismert nőket a házassága előtt is. A valamikor kiállott gyötrelem most már szánalmas kicsinyességnek tűnt fel előtte, s szemrehányásokat tett magának, hogy akkor ostobaságból annyiszor megbosszantotta a férjét, s úgy elkinozta magát semmiért. Milyen gyerekes is volt akkor!…

Közben komolyabb bánat ejtette hatalmába. Megismerte az élet igazi bajait. Átlátta erőlködésük, vergődésük meddőségét. Mi a szerelmesek féltékenykedése, pörlekedése az apa és az anya gondjához képest? Milyen kicsiny az asszonyi hóbortnak minden kínja ahhoz az emésztő érzéshez hasonlítva, mely akkor fog el bennünket, ha gyermekeinkről nem tudunk kedvünk szerint gondoskodni! Nélkülözni hagyján; de látni, hogy gyermekeinket se tudjuk megóvni a nélkülözéstől! Igen szegények voltak. Sok gyerekük lett; szerencsésen mind fölcseperedtek, s a mint a gyerekek nőttek és nevelésük egyre többe került, a férj kis hivatalának a jövedelme a legszükségesebbre se futotta. A szegény ember mindig több mellékfoglalkozást vállalt: előbb csak a délutánját adta el, aztán az éjszakája nagy részét is. Az asszony segítségére volt, a mennyire tőle telt; a ház körül mindent maga végzett el, s részt kivánt férje munkájából is, ha erre mód kinálkozott. De vállvetett erőfeszítésüknek csak annyi eredménye volt, hogy éppen napról-napra megélhettek. Arról, hogy gyermekeik jövőjét biztosíthassák, le kellett mondaniok. Még csak a közel jövőt se tudták biztosítani, a mit egyszer-egyszer félredugtak, valami váratlan szükség mindig elnyelte, és ekközben az asszony remegve gondolt rá, hogy a túlságos erőfeszítés, meg az, hogy mindent elvon magától, csakhogy a gyermekeinek több jusson, előbb-utóbb alá fogja ásni férjének az egészségét. Talán előbb, mint utóbb. Mielőtt gyermekeiket fölnevelhetik, s úgy bocsáthatják ki az életbe, hogy már maguk is gondoskodhatnak magukról. Attól fogva, hogy ez a rémkép üldözni kezdte, rajta volt, hogy a férjét lehetőleg visszatartsa a munkától. Zálogba tette a nem használt kis ezüstjét, hogy takarékosságot és fölösleget hazudhasson. Unszolta férjét, hogy keressen magának valami szórakozást. Küldte hazulról; nógatta, hogy járjon társaságba, nem bánta volna, szórakozzék akárhogy. De az ember tudni sem akart a pihenésről.

Ilyenkor, ha a szórakozás szükségességéről vitatkoztak, néha napján felvillant az asszony fejében ama régi esemény emléke. De Kovácsné most már a humort képviselte életök küzdelemmel teljes, bús történetében. A humort, mely némi derűt sugároz az élet örök szomorúságára. Az a gondolat, hogy az ő öregének is megvolt a maga kis regénye, megenyhítette, szinte megvigasztalta. Azelőtt szomoru volt, ha Kovácsnéra gondolt; most, ha eszébe jutott Kovácsné, mosolygott. Aztán, a mitől félt, bekövetkezett. Férjét hatalmába kerítette az a lassan, de biztosan gyilkoló betegség, mely néha talán ad egy kis haladékot, de soha se kegyelmez. Még messze voltak czéljuktól, s a rém már megjelent. Micsoda feladat várt rá! Szemben a könyörületet nem ismerő halállal, s szemben a vigasztalan, kiszámíthatatlanul rettenetes jövővel, el kellett ásnia szörnyű titkát szíve legmélyére; el kellett titkolnia kétségbeesését a szegény, kedves halálra ítélt és semmit se sejtő gyermekei előtt; mosolyt kellett hazudnia arczára, mialatt betegét ápolta, s perczről-perczre látta erejének hanyatlását; e mellett el kellett látnia a házat a máris kevesebből s majdnem egyedül; a gyöngédség hajthatatlanságával kellett kierőszakolnia, hogy férje szabadságot kérjen, letegyen minden munkáról, eljöjjenek ide, az üdülőhelyre, s megtegyenek mindent, a mit a beteg életének minél tovább fentartása követel, s a mit a beteg mind feleslegesnek vél. És mikor zokogni szeretett volna, tréfálkoznia kellett: mert, a mióta lefeküdt, aggodalmak kezdték gyötörni azt a lényt, a ki életének öröme volt, a kit oly határtalanul szeretett, s a kit nemsokára el fog veszíteni.

Ezekben a rettenetes napokban bizony nem igen jutott eszébe Kovácsné. Egyetlen-egyszer történt, s akkor is úgy gondolt rá, mintha ez az asszony egykor valami szivességet tett volna neki. Szinte hálásan; hisz Kovácsné csak kellemes perczeket szerzett az ő betegének. Talán szerette is egy kicsit azt, a ki neki a legdrágább a világon. És ha az öreg doktor azt mondta volna neki, hogy a régi ideál egy csókja egy napra megszüntethetné a lázat, ó milyen örömmel rohant volna Kovácsnéért, ő maga, fiákeren!

III.

– Ugyan hogy jut eszedbe Kovácsné? – kérdezte az asszony érdeklődve.

– Egy kicsiségről. Arról, hogy ez a Miss Ellen, pusztán az udvariasságával, a nélkül, hogy kaczérkodással lehetne vádolni, milyen ügyesen hálózza be az öreg Abderdale lordot. Lépre tudja vinni a vén szamarat, tisztára azzal, hogy mikor egyedül marad vele, olyan tisztelettel beszél hozzá, mint ha az apját látná benne. A lordra hatással van ez a nagy meglapulás. A lángelmének szóló hódolatnak véli az áhítattal teljes, odaadást színlelő, hazug tekintetet. Látod, ez igaz vonás. Minthogy az asszonyok nem szoktak a férfiakkal udvariaskodni: az öregedő embert már ezzel a szokatlan, olcsó udvariassággal is meg lehet ejteni. De úgy látszik, ezt csak a legravaszabb nők tudják, mert kevés ármányos személyt látni, a ki ezzel az ártatlannak látszó, s visszafelé egy cseppet se veszedelmes eszközzel dolgozik. Én például csak egyetlenegy asszonyt ismertem, a ki udvariaskodott: Kovácsnét.

– Még most is gondolsz rá?

A beteg elmosolyodott.

– Hogyne! – szólt jókedvűen. – Az utolsó szerelmét nem felejti el az ember.

Az asszony, a kit boldoggá tett, hogy a beteg egy perczre elszórakozik, örömmel adta a duzzogót.

– Ej, hát illik ilyet mondani nekem?!

– No, azt nem fogod bebizonyítani, hogy nem illik. Tudod te azt jól.

– Biz én nem tudom.

– Beszélhetsz nekem! Régen tisztában vagy te az egész históriával.

– Az igaz, de nem szép, hogy emlegeted.

– Mért ne emlegetném? Olyan szépen értekezhetünk most már erről a félbenmaradt regényről, akárcsak a mythológiáról. Kovácsné nem fog bennünket még egyszer összeveszíteni. Mint régen, semmiért, hogy vinné el az ördög!

– Szépen beszélsz az utolsó szerelmedről.

– A mint érdemli.

– Látod, kisül, hogy a regény komolyabb volt, mint képzeltem. És mégis azt mondod, hogy semmiért veszített össze bennünket.

– Persze, hogy semmiért.

– Nem értem. A nélkül, hogy kérdeztelek volna, elismered, hogy ugyancsak foglalkoztatott annak idején…

– Nem annyira, mint gondolod. Érdeklődtem iránta, az igaz, de utolsó szerelmemnek csak tréfából mondtam. És minthogy semmi se történt közöttünk…

– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy nem volt viszonyod vele?