Part 16

Ellenben Pierrette visszatért a színpadra. Miután özvegyi fátyolát már eléggé megsétáltatta, elhatározta, hogy kezét egyik legkedvesebb ismerősének: Patricknak, a híres műlovarnak nyujtja. Időközben ugyanis arra a meggyőződésre jutott, hogy a természet gyermekei többet érnek, mint az öreg előkelők. Az esküvőt még a gyászév eltelte előtt megtartották, sőt már az elválás is megtörtént még a gyászév eltelte előtt. A vagyont tudniillik, melyet Pierrette Exception herczegtől örökölt, a műlovar nagyon is hevesen találta megtámadni, és Pierrette-nek meg kellett tudnia, hogy a természet fiai se tökéletesek. A műlovar úgy képzelte, hogy a gazdasági egyensúly azonnal helyreáll, ha Pierrette minél hamarább visszatér a színpadra; Pierrette azonban úgy gondolkozott, hogy ha már visszamegy tánczolni, magának keres s nem a műlovarnak. Azért habozás nélkül fölmondta a barátságot, kijárta a válópör siettetését – még az egyházi férfiak is örültek, hogy a nagy művésznőt lekötelezhették – és otthagyta a férjét, gazdagabban azzal a tapasztalattal, hogy: de bizony nem árt, ha az ember koronkint egy-egy öreg pénzemberhez megy nőül.

Aztán elszerződött az Eldorádóhoz. Nagy viszontlátási örömünnep, virágeső, stb.

Nemsokára Pierrot is elfuttatta és eltőzsdézte a pénzét. Ő is elszerződött az Eldorádóhoz. Nagy viszontlátási örömünnep, stb.

A következő idők története, spártai rövidséggel:

1. Pierrette férjhez megy Pyrophon grófhoz. A gróf tökéletes gavallér, fiatal, szép, kedves, nagyon gazdagnak látszik. Azt mondják, hogy görög. Búcsú a színpadtól; lásd mint fent.

2. Pierrot, a kit hitelezői nagyon zaklatnak, feleségül veszi egy vagyonos szappankereskedő még elég jó karban lévő özvegyét. Nem bolond, hogy tovább komédiázzék. Búcsú a színpadtól; lásd mint fent.

3. Pyrophon gróf elemeli Exception herczeg vagyonának utolsó maradványait. Kiderül róla, hogy ő a tolvajok királya. Pierrette-et egy kissé megvigasztalja az a fölfedezés, hogy a gróf nemcsak őt lopta meg, hanem ellopta az orosz nagykövet feleségének a gyémántnyakékét is. A Pyrophon gróf személyében megtévesztett Pierrette házasságát semmisnek mondják ki. Visszatérés a színpadra. Lásd mint fent.

4. A szappankereskedő özvegye, megelégelvén második férje költekezését, kijelenti az ujságok nyiltterében, hogy férjéért tovább egy rézgarast se hajlandó fizetni. Családi lárma. Pierrot beadja a válókeresetet s visszatér a színpadra. Lásd mint fent.

5. Pierrette megbizonyosodik arról, hogy a házasélet nem neki való. Ezentúl szabadon és függetlenül fog élni, hogy öreg napjaira egyet-mást megtakarítson.

6. Pierrot észreveszi, hogy egy idő óta Pierrette nagyon tetszik neki.

7. Pierrot és Pierrette meggyőződnek róla, hogy valamint a művészet istene, a gondviselés is egymásnak rendelte őket. Egybekelnek. Nagy családi ünnep az Eldorádóban; lásd mind fent.

8. Pierrot és Pierrette meggyőződnek róla, hogy tévedtek. Békés elválás, melyet csak a pénzügyek rendezése nehezít meg. A törvényes elválás első napját a nyilvánosság nem ünnepli meg.

9. Pierrette, a kinek anyagi viszonyait az utolsó frigy egy kissé megrendítette, férjhez megy az öreg Nonolet bankárhoz. Búcsú a színpadtól; lásd mint fent.

10. Pierrot egy ujságiró előtt kijelenti, hogy ő mindig csak a művészetnek élt, s mindig csak a közönségért fog élni-halni.

11. Az öreg Nonolet teljesíti kötelességét, és meghal, de azt a tréfát követi el, hogy egy humoros végrendeletet hagy hátra, mely Pierrette-et meglehetősen megrövidíti. Pierrette, mérgében, még a végrendelet kihirdetésének napján visszaszerződik az Eldorádóhoz. Három nap mulva fellép; a viszontlátás öröme elképzelhető.

12. Pierrot, a ki mindig hű maradt a művészethez, adósságainak rendezésére százezer ezüstpénzt kap a nemzetgyűléstől. Nyomban ezután egészsége hirtelen megrendül; hogy lábraállhasson, visszavonul a magánéletbe. Búcsúfellépés, melynek megindító részletei ismeretesek.

13. Pierrette, a kinek tapasztalatlanságával vőlegénye, egy fiatal festő, csúfosan visszaélt, lelkének egy titokzatos megszólalására annak átlátására jut, hogy ő tulajdonképpen égi arának született. Zárdába vonul, de előbb elbúcsúzik attól a tengernyi sokaságtól, melyet mindenha oly forrón szeretett. Nagy végbúcsú-ünnepély; az egész világ sír.

14. Pierrot-nak, pénze elfogyván, egészsége hirtelen helyreáll. Visszatér a színpadra; elsőrangú örömünnep, az összes járulékokkal.

15. Pierrette, meggyőződvén róla, hogy művészet nélkül a menyországban se tud élni, visszatér a zárdából a színpadra. A viszontlátás öröme már nem olyan zajos, mint a legelső alkalommal.

16. Pierrot megírja emlékiratait. Könyvében nincs egyéb, csak az, a mi a többi nagy művész emlékezéseiben, mert kezdettől végig pusztán azt irja le, hogy fiatalkorában mikor, mennyit és hogyan koplalt. Még soha se élt nagy művész, a ki meg tudta volna bocsátani, hogy a meddig a lángelméjét nem ismerték fel, neki is koplalnia kellett, épp olyan gyakran, mint a mily gyakran mások koplalnak. Már pedig Pierrot nagy művész. Mindamellett emlékiratai olyan könyvárusi sikert érnek el, a melyet Rudyard Kipling is megirígyelhet. A könyv szép jövedelmet hozván, a nagy művész egészsége ujra megrendűl. Lelép a világot jelentő deszkákról és elbúcsúzik diadalainak színhelyétől. Nagy, nagy vég-gyászünnep az összes mókákkal…

De spártai rövidséggel se lehet folytatni.

*

Sok, sok év multán, Pierrot és Pierrette ujra megjelentek a nyilvánosság előtt, együtt, a régi, tiszta, zavartalan barátságban, mint egy mitológikus pár, mint Páris és Heléna, hogy megkezdjék két évre terjedő, visszavonhatatlanúl utolsó, becsületszóra legutolsó művészi körutjukat.

Mindazok, a kik valaha Pierrot és Pierrette ügyeiben futkostak, fáradtak, segédkeztek, éljeneztek, zajongtak: meghaltak régesrégen; százan, ezren, tízezren. Ők még ekkor is maguknak követelték a közérdeklődést.

VÁNDOR.

Vándor álnéven verseket írt egy húsz éves ifjú. A versek feltűntek, s egyre szélesebb körben.

Megnyerő egyéniség szólt belőlük. Tiszta és büszke lélek, a melytől idegen minden hitványság, sőt minden kicsinyesség is. Férfias, szilaj, küzdelmekre termett, féktelen természet, a mely hatalmasan tud szeretni és gyűlölni. Nyugtalan, tüzes elme, a mely perzselő lánggal ég a világot fölszabadító nagy eszmékért. Nemes szív, a melyben helyet talál minden jó emberi érzés, az érzelmek egész skálája, a rettenetes szenvedélytől a határtalan gyöngédségig. Szeplőtlen képzelet, a melyet csak Természet, Szerelem, Szabadság foglalkoztatnak. Váteszi erő, a mely megérti az embernek a körülötte lévő dolgokkal s a nagy mindenséggel való egybefüggését, és meglátja az Istent ott, a hol más nem lát semmit. Igazi férfi, a kinél a szerelem nem álmodozó, lagymatag, szánnivalóan nyögdicsélő epedés, de nem is csupán az érzékek láza, hanem a lélek legtitokzatosabb mélységeiből fakadó, végzetes, a maga tüzéből főnixként fel-feltámadó szenvedély. És igazi ember, a ki ha félelmetesen szilaj, vad, harsány, vagy zord, komor, fenséges hangokat ad a küzdő és szenvedő emberiség érzéseinek, nemcsak messziről kíséri a harczosokat, mint a tárogatós a fegyvereseket, nem úgy szól, mint a katonabanda, a mely csak olyankor csinnadrattáz, a mikor a hadsereg békén parádéz, hanem mint a harczi kürtös, a ki legelül rohan a csata vonalába, s a ki, ha elharsogta a »Rajta!« zenéjét, szuronyt szegezve indul a halálba.

Vándor nagy, nemes lélek, talpig férfi, a legtisztább jellemű és legderekabb ember, s azonkívül igazi költő volt. Vándorban csak egy gyöngeség lakott.

Dicsőségre vágyódott. Nem azokra az apró örömökre, a melyeket csupán az egész világ elismerése adhat meg; kicsinyes hiúság nem bántotta. De, tudatában annak, hogy megragadó, művészi, örökéletre méltó formában fejezte ki az örök érzéseket, azt óhajtotta, hogy versei örökkön éljenek az emberiség emlékezetében.

A halhatatlanságra szomjazott.

Ezt az érzését nem fejezte ki dalban. De ha véletlenül megcselekszi, senki se mondta volna róla, hogy: híjjával van a köteles szerénységnek.

Huszonhét esztendős korában már megszerezte a képzelhető legteljesebb elismerést. Az asszonyok, a leányok és a fiatalemberek lelkesedtek érte. A férfiak is nagyra becsülték. Az ifjú költők mesterüknek vallották; az öreg írók elismerték, hogy túlszárnyalta őket. Az ujságok és a folyóiratok csak magasztalásokat írtak róla. Négy verskötetét az irodalmi jósok sietve iktatták be a nemzeti irodalom kincstárának ama lajstromába, a melyen oly sok vakarás és törlés látható.

Harmincz éves korában Vándor verses színdarabot írt a nemzet legnagyobb hőséről. Ez a színdarab valóságos forradalmat keltett az irodalom és művészet világában. Uj irányt adott, uj ösvényt jelölt ki, uj hangot tett divatossá: megváltoztatta, átalakította a közízlést. A bírálók kifejtették, hogy ez a darab uj, dicsőségesebb korszakot kezd a drámairodalomban, s a közönség hónapokig verekedett érte, hogy a sokat emlegetett mesterművet láthassa. Egy ékesszavú író megállapította, hogy ez a színdarab, a mely elénk tárja a nemzet egész multját s kifejezi a nemzet minden vágyakozását, nem közönséges színdarab, sőt már nem is csak költemény, hanem: nemzeti imádság.

És ha ekkor valaki megszavaztatja az egész országot, arra a kérdésre, hogy a nemzet élő költői közül ki az, a ki már bizonyosan, egészen bizonyosan halhatatlan, vagy – ha valaki kételkedik abban, hogy az élők között találkozik ilyen – ki az, a kinek legtöbb reménysége lehet a halhatatlanságra: egy-egy javíthatatlan képzelgőn kívül mindenki Vándor nevét említette volna.

A halhatatlanság talán még sohase volt olyannyira valószínű, olyannyira megokolt, mint Vándor esetében.

Se olyan kevéssé vitás.

És csakugyan: Vándor halhatatlan volt egész életében. A sokaság nem ismerte ugyan (a sokaság nem ismer isteneket, csak a tulajdon gyomrát), de a jóravaló kisebbség értéke szerint megbecsülte a költőt, úgy ritka érdemeihez, mint egyénisége hótisztaságához képest. Babért, borostyánt, magasztalást, ezüstkoszorút Vándor annyit kapott, mint egy kortársa se. Az összes írók és az összes művészek atyamesterüket látták benne; ha végighaladt az utczán, ismeretlen emberek is tisztelettudóan köszöntötték. Az apa kis fiának megmutatta a mindig egyedül sétáló ősz embert és azt mondta neki: »Nézd, ott megy a halhatatlan!«

Sőt mi több, Vándor egyszer közel volt hozzá, hogy igazán, végképpen halhatatlanná váljék. A mikor nemzete élethalál-harczát vívta, a harminczegy esztendős Vándor minduntalan ott volt az első csatasorban. Egy ütközetben golyó találta s a leroskadt embert barbár katonák összekaszabolták. Félholtan szállították el a csatatérről, de fölgyógyult. Ha akkor ott hal meg a harczmezőn, a hősi halállal mindenkorra megszerezte volna a halhatatlanságot. Ha akkor égbe száll a lelke, alakja nyílegyenesen vonult volna át a legendába; egyszerre bálványnyá változott volna át. De fölépült. Fölépült és ezután még harmincznyolcz évig élt. És a mi még nagyobb baj volt: tovább is írt, harmincznyolcz év alatt sok, talán nagyon sok verset. A mikor megöregedett, a végtelenségről bölcselkedett, szép, olykor gyönyörű versekben. De megbocsátották neki ezeket az öregkori költeményeket, – akár gyönyörűek voltak, akár csak szépek, – a mint megbocsátották annak idején, hogy nem halt meg fiatalon, hanem aggkort ért, noha hősi halált lelhetett volna. A köztiszteletet öregségében sem veszítette el; a halhatatlanságot, a míg élt, nem vonták meg tőle.

Jól tették, mert az élet úgy sem adott neki mást, csak halhatatlanságot. Büszke ember volt, soha semmit se fogadott el ingyen, se jutalom, se hivatal, se nemzeti ajándék czímén; az alamizsna szép formában se kellett neki. Nem akarta megalázni a benne lakó tiszta lelket; nem akart olyat tenni, a mi nem méltó a halhatatlanhoz. Azért valami kicsinyes munkával kereste meg a száraz kenyerét: ez volt az egyetlen kicsinyesség, a melyre elszánhatta magát. És minthogy se költészetét nem tekintette fejőstehénnek, se szabadságszeretetét nem kívánta kamatoztatni, hízelegni pedig nem akart, csak igazat mondani, tehát barátokat nem szerzett, csak bajokat és kellemetlenségeket: életét a képzelet országa, a kicsinyes munka és a zálogház között osztotta meg. A zálogház volt az a hely, a hová a legsűrűbben járt, és ehhez a szokásához épp oly hű maradt, mint minden egyéb ragaszkodásához. Mert olyan sokáig és olyan szűkösen élt, hogy lassankint összes emléktárgyainak be kellett költöznie a szegények hitelintézetébe; de azt se engedhette, hogy ezek az emléktárgyak elveszszenek. Hűségesen eljárt tehát megujítani, »meghosszabbítani« a sok apró hitelűzletet, minduntalan kamatot fizetni, hogy idegen kézre ne jussanak a jól őrzött kincsek; és emléktárgyai életében nem is vesztek el, csak akkor, a mikor átlépett abba a végtelenségbe, a melyről annyit mélázott.

A mikor Vándor ujra egygyé vált a nagy egyetemességgel, a melylyel való azonosságunkat senki jobban nem látta, mint ő – hálás nemzete gyönyörű temetést rendezett neki. Frissen ásott sírjánál hét szónok versengett, hogy túlszavalja a másikat, és a halhatatlanságból minél többet utaljon ki a szabadság lánglelkű költőjének. A temetés napján még a zálogházakon is gyászlobogó lengett, s Vándort utolsó útján egész néptenger kísérte ki az örökkévalóságnak arra az állomására, a hol mindnyájan háborítatlanul pihenhetünk, mindenekelőtt: harmincz esztendeig, és ha vannak, a kik még akkor se felejtettek el: tovább is. A harangok egy félóráig kongtak, a hatóságok mind képviseltették magukat, és azoknak, a kik nemcsak a gyászszertartáson jelentek meg, hanem a menet elvonulását is jó helyről szemlélték, el kellett ismerniök, hogy színpadon se látni ennél a temetésnél szebb, pazarabb, hasonlóan fölemelő és nagyszerű látványosságot. A temetésen sokan jelentek meg, a kik a gyászpompa külsőségeiben nagyobb gyönyörűséget találtak, mint Vándor összes műveiben, s a nép egyszerű gyermekei egy hónapig nem felejthették el, hogy a költő még azoknak is, a kik munkáit nem érthették meg, szerzett egy mulatságot.

A temetés után azonban Vándornak a halhatatlansága is mintha nagy sebet kapott volna. Eleinte ugyan sokat beszéltek róla, de nem a munkáiról, hanem az életéről. Vándor tudniillik, életének utolsó évtizedében, egy menthetetlen hibát követett el: hatvanhárom éves korában feleségül vette azt a tizennyolcz esztendős, szegény árva leányt, a ki őt első, hosszú betegségében szeretettel ápolta. Hanem a felesége hamarosan megúnta a férjes állapotot, s vagy két évi házasság után a faképnél hagyta az ősz költőt – hogy Vándor tanácsára-e, vagy Vándor óhajtása ellenére: ez sohase tudódott ki. Minthogy találkoztak, a kik azt erősítették, hogy a hatvankilencz éves költő bánatában halt meg, sokan és sokat tünődtek azon a kérdésen, hogy: »Miért ment hozzá a tizennyolcz éves, csinos leány ehhez a szegény öreg úrhoz?! És ha hozzáment, miért vált el tőle?!« Mások pedig ugyanannyit tanakodtak azon, hogy: »De hát hogyan vehette el a nagy költő ezt a leányt öreg ember létére?! És ha már elvette, mily okból vált meg tőle?!« Tetézte az érdeklődést, hogy az özvegy váratlanul előkerült, hirtelen megbocsátott a holt költőnek – a ki halálával valóban kiérdemelt minden elnézést – s részt kért a gyászból, meg abból, a mit a halott neve igért.

Akadtak, a kik pártját fogták, és olyanok is, a kik az elvált asszonytól mindent megtagadtak volna. Ezen aztán az egész ország egy fél évig vitázott, noha a vita fölötte akadémiai jellegű volt: a halott neve ugyanis nem gyümölcsözött, mert a halhatatlan műveket a költő halála óta nem vásárolta senki.

Ennek az ügynek az elcsendesültével Vándor halhatatlansága rohamosan kezdett sorvadni. Időközben uj költők jöttek, fiatalok, érdekesek, a kik más húrokat kezdtek pengetni; uj színdarabok hódították meg a közfigyelmet, s drámaírók jelentkeztek, a kik ha nem is alkottak uj korszakot, uj ösvényre léptek, uj hangot tettek divatossá s megváltoztatták, átalakították a közízlést. Vándor még csak a végtelenségről szóló bölcselkedésével se foglalkoztatta többé a világot, s Vándort egyre kevesebben olvasták.

Halhatatlansága mindamellett biztosítottnak látszott.

Egy darabig sokat beszéltek arról, hogy a nemzeti imádság szerzőjének, a ki egyszersmind hőse volt a nemzet élethalál-harczának, szobrot kellene állítani. A mozgalom megindítói lassankint belefáradtak a sok készülődésbe és vitatkozásba, a szobor-ügy elaludt, de e helyett más történt. Egy vendéglős, a kihez Vándor kései házassága előtt és után, naponkint eljárt ebédelni, éttermének egyik falát földíszítette a költő életnagyságú arczképével. Hálából, hogy a nagy ember éppen őt tisztelte meg bizalmával, s e kitüntetés emlékezetéül, megörökítette a költő emlékét.

Vándor tehát mégis halhatatlan volt, nem azért, mert gyönyörű verseket írt, s nem azért, mert hősiesen küzdött a szabadságért, hanem azért, mert evett.

Tíz év multán Vándort másodszor is eltemették: befalazták az iskolába. A kormány úgy találta, hogy végre elérkezett az idő, a mikor Vándorért is tehet és tennie kell valamit, elhatározta tehát, hogy kényszereszközökkel fogja megóvni a költőt a hálátlan feledéstől, és elrendelte, hogy az iskolás gyerekeknek ezentúl Vándor munkáit is olvasniok kell. Az iskolásgyerekek ebből megtudták, hogy azok között az unalmas költők között, a kik majdnem annyira meggyűlöltették velök az egész költészetet, mint magukat a tanáraikat, van egy Vándor nevű is, a kitől örök időre félniök, óvakodniok kell. Másfelül a nagyközönség is megtudta, hogy Vándor immár klasszikus, tehát elavult, érdekesség nélkül való. Ettől fogva aztán Vándor összes munkáit nemcsak nem vásárolta, de nem is olvasta senki, se a fiatalok, se az öregek, még a műkedvelők se.

Húsz év multán nem igen találkozott ember, aki Vándor versei közül tíznél többet ismert volna. A legtöbb művelt felnőtt csak annyit tudott Vándorról, hogy talán ő volt az, vagy más valaki, a ki az utczán bolyongva, egy idegen járókelőnek arra a hirtelen kérdésére, hogy: »Hány óra?« – gondolataiból fölriadtan, haragosan így felelt: »Százezer ember közül éppen tőlem kérdi?!«

Csak két sora maradt fenn, két gyönyörű sora. Ezt a két sort olyan sokáig s olyan sokszor idézték, hogy végre is benne ragadt egy elméskedő ember üres fejében. Ez az elméskedő ember valami trágár élczet tudott kiolvasni a gyönyörű sorokból, s ezeket ily értelemben kezdte idézni nyakra-főre. A trágár élcz nagyobb népszerűségre tett szert, mint valaha maga a költemény, s Vándor halála után harmincz évvel összes munkáiból nem ismertek egyebet, csak ezt a trágár élczet. Mit jelentett valaha ez a két sor, s kitől való? – senki se sejtette.

Már csak az »Aranybárány« falára függesztett arczkép őrizte Vándor halhatatlanságát.

De az »Aranybárány« tulajdonosa nagyon megöregedett, nyugalomba vonult s a vendéglőjét eladta. Az uj tulajdonos pedig ujjá alakíttatta az egész helyiséget, a képet leakasztatta a falról, belökette egy kamarába, s arra a falra, a melyről sokáig a holt költő nézett le a mulatókra, szelid, mélázó tekintettel: egy szép, kövér Gambrinust festetett.

És ezzel tökéletesen véget ért Vándor halhatatlansága.

ALKONYAT.

I.

Dorrington lord idegesen pödörgette szőke bajuszát. »Ön csak játszik velem, Miss Ellen – szólt komoran. – Azt mondja, hogy szeret; de hogyan higyjem el ezt, ha minden jöttmentre rámosolyog?« Miss Ellen nevetett… Ne olvassam tovább? Elálmosodtál?

A beteg ujra felnyitotta a szemét.

– Nem, nem vagyok álmos. Csak elgondolkoztam és nem figyeltem oda. Mondd, mért van ilyen nagy csend? Hol vannak a gyerekek?

– Kiküldtem őket a Kis-Erdőbe – felelt az asszony. – Ha már itt vagyunk, hadd mozogjanak egy kicsit a szabadban.

– Amióta beteg vagyok, nagyon nehezemre esik, ha nem látom őket magam körül. Ha itt járkálnak előttem: úgy érzem, hogy több bennem az élet. De azért jól tetted, hogy kiküldted őket. Ugyancsak rájok fér ez a kis levegő. Szegény kis Boriskám!… Olyan fehér, mint egy elefántcsontból faragott angyalka!

– Már kezdi összeszedni magát. Azóta, hogy idejöttünk, szemlátomást erősödik. De előbb se volt okunk az aggodalomra. Nem beteg, csak gyönge; s ez a gyöngeség már a korával jár. Az öreg doktor mindig mondta.

– Engem bizony nagyon nyugtalanít. Az, hogy a válságos évek ilyen gyöngeségben találják, rosszabb, mint valami kisebb betegség. Aztán az öreg doktorra én nem adok semmit. Az csak vigasztalja az embert; egyebet nem tud. Rólam is azt mondta, hogy semmi bajom, s már két hónapja fekszem.

– Azt nem mondta, hogy semmi bajod, csak azt mondta, hogy nincs semmi legkisebb veszedelem. És hiába csúfolod, mert az öreg úr nagyon jó doktor; éles szemű, őszinte és ügyes. A mit jósolt, az még mind beteljesedett. Megmondta, hogy a hurut nagyon el fog kínozni, de megmondta azt is, hogy hat hét vagy két hónap mulva észrevehető lesz a javulás. És igaza volt.

– No, én nem veszem észre. Hány óra?

– Fél öt.

– Nem méred meg a lázt?

– Minek? Így is látni, hogy nincsen lázad.

– A tenyerem meleg.

– Csak azért, mert a paplan alatt tartottad. A láz most már sokkal későbben jön. Megmondta az öreg előre. A láz úgy múlik el, hogy mindig később és később jelentkezik: előbb délután, utóbb alkonyatkor, aztán csak este, s végre éjszaka áll be. Ilyenkor már közel a teljes gyógyulás: a láz egyszer még kitombolja magát, aztán egészen elmarad.

A beteg szemében felcsillant a reménység.

– Az igaz, mintha csakugyan későbben jönne. Azelőtt ilyenkor már nagyon rosszul voltam. És most semmit se érzek. De talán csak áltatom magam. Mondd, nem bolondítasz? Igazán azt hiszed, hogy későbben jön?

– Hiszen magad is észreveheted.

A beteg nyugtalan tekintete hosszasan vizsgálgatta a jól ismert arczot. Nem lehetett azon egyebet látni, csak a tiszta meggyőződést. Az asszonyok bizonnyal jobban tudnak hazudni, mint a férfiak, s a szent asszonyok hazudnak a legtökéletesebben. De a hazugság magában nem gonosz dolog: csak a rossz szándék teszi azzá. Olyan, mint a kés, a mely néha öldöklő fegyver, de az orvos kezében áldás.

Az a boldog mosoly, melylyel az asszony a gyanakodó tekintetre felelt, a legkonokabb kételkedést is eloszlatta volna. S a beteg maga is rajta volt, hogy ne szalaszsza el a reménysugarat.

– Most csakugyan nagyon jól vagyok – szólt. – Talán soha se voltam ennyire jól, amióta lefeküdtem. A láz határozottan késik és ez okvetetlenül jót jelent, nem igaz? Legalább egy kis javulást, ugy-e? Csak már annyira vinném, hogy lemehetnék a kertbe! Mondd, elég nagy a kert?

– Valamivel nagyobb, mint a többi parasztházé. Keskeny, de elég hosszú. A túlsó szélén egy kis lugas is van benne. Ha majd fölkelsz és déltájban szabad lesz egy kicsit kimenned, ebben a lugasban fogsz olvasgatni.

– A gyerekek keveset járnak le; ha kinézek az ablakon, mindig az udvarban látom őket. Pedig mikor ide hoztatok, láttam, hogy az udvar szűk és kicsiny. Kivált két családnak.

– Nem szívesen mennek le a kertbe, mert a házbeliek iszonyúan féltik a gyümölcsfáikat. E miatt már volt egy kis összeszólalkozás is.

– Pedig a bérletbe beletartozik a kert is, ugy-e? Legalább azt mondtad, hogy a kertet is kialkudtad.

– Igen. Úgy egyeztünk meg, hogy a kertet közösen használjuk. De hogy elkerüljem a háborúságot, jobban szeretem, ha a gyerekek minél ritkábban mennek le. Mintha bizony a mi gyermekeink olyanok volnának, hogy őrizni kellene tőlük a gyümölcsfákat! Sokkal nagyobbak, okosabbak, jobbak…

– Aztán jó, ha meg tudják enni, a mit mi adunk nekik; nemhogy a másét lesnék. Persze a kapzsi paraszt csak a pénzt tenné el: s a házból is kitudna bennünket, nemcsak a kertből. Nem látnak férfit s nem tartanak tőle. Tudják, hogy az már csak a koporsóban kerül ki a szobából.

– Megint képzelődöl? Édes rossz betegem, megint képzelődöl?