Part 15

Leginkább az lepte meg, hogy az asszonyt nem sujtotta le és nem törte meg a rettentő csapás. Valósággal felélénkült. Mintha még örült volna rajta, hogy körülöttük lángba borult a világ.

Eleinte azt gondolta Lakos:

– A gyerekek örülnek, mikor a szomszédban nagy tűz van. Érdekli, izgatja őket a látvány, és nem gondolnak rá, hogy nekik is oda éghet az egész jövőjük.

Később így tűnődött:

– Azt képzeli, hogy még segíthet rajtam, és boldog, hogy hasznossá teheti magát. Szegény!…

És végre eszébe jutott az is, hogy: no lám, csakugyan nem veszett el minden! Csakugyan maradt valamije, a mire nem gondolt. Valamije, a miről eddig nem tudott, a mit előbb nem érzett, mint a hogy a levegőt, a mig megvan, nem érzi az ember.

Hiszen igaz, hogy ennek a hervatag asszonynak, a kiről csak most tudja, hogy igazán az övé, semmiféle erőlködése, minden kutyahűsége nem sokat lendíthet már az ő állapotán!… De azért mégis jól esett tudnia, hogy nem maradt egészen magára.

És mialatt egyik nap a másik után mult, a nélkül, hogy megtudhatta volna, veszített-e vagy megnyerte, a mit még megnyerhetett: a tisztes temetést – elképzelte, kifestette magának a jövő képét: hogyan is lenne hát, minő élet várna rá, ha véletlenül nem ölné meg magát, ha azok közé a gyávák közé tartoznék, a kik az efféle históriák után is tovább élnek?! Minden egyes ismerősét elvonultatta képzelete előtt. Látta jól, hogy mindannyian elfordulnának tőle; mindannyian, kivétel nélkül. Ez az egy maradna meg tovább is. Történhetik akármi, ez az egy boldog, ha vele van.

Gondolatában sohase foglalkozott annyit a feleségével, mint ez alatt a néhány nap alatt. Egész házaséletük alatt nem gondolt rá annyit, a mennyit most, a siralomházban. És egy napon észrevette, hogy többet gondol rá, mint a rá leselkedő veszedelmekre s a leszámolás közelgő napjára.

Másnap már tudta, hogy nem fogja megölni magát, s másnap az asszonynak valami szokatlan pirosság jelent meg az arczán.

IV.

A rosszabbik eset következett el: Lakos ujra veszített. Az asszony vagyona, meg az a pénz, a melyet titokban összekoldult, ráment az intézet kárának pótlására s arra, hogy a sikkasztást szabályellenes pénzkezeléssé lehessen enyhíteni. Lakost nem csukták be, csak elcsapták, s kiadták annak a kegyelmi szakasz nélkül itélkező biróságnak, melynek a neve: Társadalom.

És Lakos nem lőtte agyon magát.

Felköltöztek a fővárosba, a hol nem ismerik őket. Nem maradt semmijük, és sokáig tartott, mig az ember ki tudott kunyorálni magának valami kis hivatalt. Valahogyan mégis megéltek. A czigányok gondviselése egy kicsit nehezen találta bele magát az uj helyzetbe, de az asszony hamar tanult, s nemsokára már úgy meg tudott lenni a kevésből, mintha annak idején végig kijárta volna a szegénység iskoláját.

Lakos beleöregedett a sorsfordulatba. Még egy félesztendő se mult el a katasztrófa után, s hamarosan megőszült. A lármás mulató, az egész világ pártfogója, a »Soh’se halunk meg« Bandi: halk beszédű, igen alázatos, sokat hajlongó emberré lett. A könnyüvérű szinésznők öröme, ha hazatért a hivatalából, nem mozdult el a felesége szoknyája mellől, mintha attól tartana, hogy odakünn titkos rendőrök lesik. Az asszony nélkül sohase ment sehová, mintha félne, hogy elszédül, ha nincs, a ki támogassa.

Hanem az asszony boldog volt. Az arcza színt kapott, az alakja megerősödött. Nem lehetett már »a szegény kis öreg«-nek nevezni; legalább tíz esztendőt fiatalodott. Régebben az idegen azt képzelhette, hogy a nénje Lakosnak; most inkább a leányának nézték volna. Azelőtt összehuzódott, mint a ki folyton fázik; most kiegyenesedett. Azelőtt nem igen látták, kerülte az embereket; most szivesen ment az utczára, s tekintetében megelégedettség és önérzet csillogott.

Régebben sokat szégyenkezett. Ha azokat a hölgyeket emlegették előtte, a kikhez a férje figyelmes volt, megalázottan sütötte le a szemét. Most nyugodtan nézett a világba. Néha elcsábította a férjét valamelyik vendéglőbe, mert tudta, hogy ezzel örömet szerez a vén javithatatlannak; ilyenkor, ha pillantása egy-egy régi ismerős fürkésző tekintetével találkozott, hidegen nézte meg a kiváncsit és fölemelte a fejét. A régi ismerős arra gondolt, hogy ez az asszony annak az embernek a felesége, a ki sikkasztott, vagy valami effélét csinált; ő meg arra, hogy: »Tisztelem az otthonvalókat! Nem törődöm velük, a mint hogy nem törődtem velük soha! És téged is elvihetne az ördög! Mit alkalmatlankodol itt, mikor elképzelheted, mennyire nem tetszik az uramnak, hogy nem köszönsz, szamár?!« Most már nem szégyenkezett. Most már volt férje; s büszkévé tette, hogy ez a férj igazán az övé.

A katasztrófa után egyetlenegyszer különböztek össze, esztendőkkel utóbb. Lakos azt találta mondani:

– Az asszony sorsa! Még férje is csak akkor van, ha a férj megsántult, megvakult, vagy letört!…

A felesége ezért nagyon megharagudott.

Gyermekeik születtek, s az asszony felnevelte őket derék emberekké.

Mert a képzeletnek és a becsvágynak minden épülete, a bőséges és pazar emberi erőnek minden ábrándja, minden alkotása előbb vagy utóbb összeomlik, de a világot fentartó erő sohase pihen; az élet sehol egy pillanatig se szünetel; a jövő, isteni parancsra, erőt, életet gyüjt még a romlásból, a szennyből, a feloszlásból is; a feltámadás folytonos; a halállal a megujhodás azonnal megkezdődik; az uj élet minden talajon uj meg uj alakot ölt; és a romok között kizöldül a fű.

PIERROT ÉS PIERRETTE.

Az Alhambra-szinháznak, mióta fennáll – pedig az Alhambra-szinház már száztíz éves – legnagyobb sikere egy kis zenés némajáték volt: _A maláj leány_.

Ezt a némajátékot két művész adta elő: egy úr és egy hölgy, a kiket a színlap Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak nevezett. Pierrot úr egy matrózt játszott benne s Pierrette kisasszony ábrázolta a színes bőrü lányt.

A némajáték tartalma az, hogy egy buta és hihetetlenül ügyetlen matróz, ravasz ostobaságból, pálinkával lerészegíti az igen kevéssé művelt szépséget s aztán üldözni kezdi. A leány részeg, de ügyes; a matróz szerelmes, de hülye és ügyetlen. Kergetőzés következik, melyben a leány minduntalan megtántorodik, tántorog, tántorog, de abban a pillanatban, mikor a matróz már-már elfogja, egy ügyes mozdulattal elmenekül üldözője elől, a ki esetlenül ront utána, minden kis akadálynak nekimegy, ujra, meg ujra elszalasztja a leányt és minduntalan elbukik: hasra esik, hanyatt vágódik, lezuhan hol a jobb, hol a bal oldalára, a színpad egy magaslatáról lebukfenczezik, négykézláb mászik czélja után, felfordul, megfordul, és így tovább, egészen addig, hogy csak éppen a bőréből nem fordul ki. A zene egyre szilajodik, tempója egyre gyorsul, a leány egyre jobban s már folyton-folyvást tántorog, a matróz pedig folyton-folyvást esik, bukik, dől, zuhan, előre, hátra, jobbra, balra, egy helyben, úgy hogy utóljára a két keze és a két lába folyton forog, mint a szélmalom négy szárnya. Végezetül a sárgabarna leány megszelidül, s jeléül, hogy neki is megszólalt a szíve, tánczba rántja a már-már kerékalakban forgó matrózt, a ki a felvillamozó érintésre kiegyenesedik, felvidámul, majd utánozni kezdi imádottjának tánczmozdulatait, s a némajáték a Nagy Maláj Tánczczal végződik, mely gyönyörűen stilizált, úgyszólván eszményi kifejezése egyfelül a tántorgó bájosságnak, másfelül a legmozgékonyabb, a hatványra emelt esetlenségnek.

Pierrot úr és Pierrette kisasszony ezt a némajátékot nagy, tökéletes, páratlan, hasonlíthatatlan, utólérhetetlen, csodálatraméltó, elragadó, kábitó művészettel adták elő. Sohase élt nő, a ki több kecsességgel tántorgott volna, mint Pierrette kisasszony, és sohase élt férfi, a ki több ügyességgel, elmésséggel és tűzzel mímelte volna a bambaságot és az elesettséget. Művészetüket minden este a tetszésnek olyan orkánja jutalmazta, melyet csak taps-cziklonnak vagy taps-tájfunnak lehet nevezni.

A _Maláj leány_-t 2357-szer adták elő, és az Alhambra pénztári kimutatása a számok kétséget nem tűrő bizonyosságával derítette ki, hogy a _Maláj leány_ a legjobb és legmulatságosabb színdarab, melyet valaha a földön előadtak. »A földgolyón – hirdette később az Alhambra egy plakátja – olyan színpadi sikert, mely a _Maláj leány_-ét meghaladta volna, eddigelé senki se tudott felmutatni. Megengedjük, hogy a Mars bolygón már nagyobb színpadi sikerről is tudnak; megengedjük, mert egyelőre nem állapítható meg feltétlen bizonyossággal, hogy a Mars bolygón nincsenek élőlények és nincsenek színházak. De a mi a földi sikereket illeti, nyugodtan mondhatjuk el, hogy minden színpadi eredmény eltörpül a _Maláj leány_ világrikordja mellett, mert az a vakmerő állítás, hogy már volt egy színdarab, a melyet valahol Óczeániában éppen háromezerszer adtak elő: csak irígy ellenségeink ügyesen kieszelt, alávaló rágalma.«

Az ekkora színpadi sikernek mindig nagy hatása van a társadalmi életre. A _Maláj leány_ hegemóniájának harmadik évében már nem volt előkelő tánczterem, a hol a Nagy Maláj Tánczot, bizalmas körben, számtalanszor elő ne adták volna. A műkedvelő hölgyek sokasága ugyan csak a mozdulatok egymásutánját tudta ellesni Pierrettetől, s a grófkisasszonyok többsége öt éven át igen kevés kecsességgel tántorgott, de akadt néhány, fölötte szerény vagyonú nagyúri árva, a ki majoreskót szerzett magának férjül, egyes-egyedül azzal, hogy számottevő ügyességgel utánozta Pierrette egy-két fogását. Azok a fiatal előkelők, a kik huszadik évüket már betöltötték s a harminczadikat még nem haladták meg, mind úgy jártak az utczán, mint Pierrot a színpadon, mikor a matróz már kimerülten roskad hol erre, hol amarra, a merre a maláj leány szökik. Sőt Argyll herczeg palotájában egyszer az egész némajátékot előadta két fejedelmi vér, két nagyon érdekes műkedvelő, a kik közül a hölgy három, a gavallér pedig öt királyt számlált ősei között; s ezt a nem közönséges előadást végignézték olyan személyek is, a kik az udvarból sohase szoktak kijárni az utczára s a kik azt a nyársat, a melyet még a születésük napján nyeltek el, a világért se köpték volna ki hamarább, mint közvetetlenűl a haláluk előtt.

Viszont a társadalmi siker annyira megsokszorozta a művész és művésznő dicsőségét, hogy az elismerés jeleinek hasonló aratására a földgolyón még nem volt példa. A közvélemény titokzatos méhéből rövidesen kialakult és hosszú életre kelt az a nézet, hogy Pierrot és Pierrette a legtöbbel, a legnagyobbal, a leghallatlanabbal és a legelképzelhetetlenebbel állottak elő mindama művészek közül, a kik valaha glóbusunkat tapodták. Nem egy, hanem több országban vallották a legjobban öltözködő emberek, hogy Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak örök időkre ott van a helyök a világ nagyjai között.

Hat gyönyörü év multán, egyszer, egy pillanatra, úgy rémlett, hogy valamikor még ez a három világraszóló, eddigelé példátlan dicsőség is el fog halványodni, vagy legalább elhalványodhatik… Végre is a világ tovább forgott, s bár a _Maláj leány_ minden korábban ismeretest meghaladott, még a _Maláj leány_-t se lehetett örökkön adni. Az Alhambra ugyan mindent elkövetett annak bebizonyítására, hogy a világ berendezése ezentúl nem lehet el a _Maláj leány_ nélkül, s mesterségesen, ravasz cselszövésekkel buktatta el a saját darabjait, csak azért, hogy azt a hiedelmet keltse, mintha a népnek semmi se kellene a _Maláj leány_-on kívül, de sok hiábavaló erőfeszítés és áldozat után a század nagy némajátékának is el kellett búcsúznia a földi léttől, miután 2357 tündéri estét szerzett a másfelől sokat sanyargatott emberiségnek. És minthogy akkortájt az irodalom véletlenül pangott, a szerzők sehogy se tudtak olyan darabot írni, melyben Pierrot úr és Pierrette kisasszony valami hasonlóan nagygyal állhattak volna elő. Irtak ugyan néhány darabot, a melyeknek a vonzó jelenete az volt, hogy Pierrette kisaszszonynak tántorognia kellett benne – így például maga Holiday, a _Maláj leány_ nagy szerzője, megírta a _Becsipett menyasszony_-t, egy fiatal erő pedig a _Pálinkás márkiz_-t, – de ez mind nem a Maláj leány volt. Pierrot úr szintén hasztalanul erőködött. Minthogy az ő számára nem irtak uj darabokat, kiásta sírjából Hamletet, s a dán királyfi szerepét azzal az uj felfogással játszotta el, hogy Hamlet voltaképpen egy nagyon ügyetlen és élhetetlen ember, a ki minduntalan hasra esik. Pierrot úr nagyon sokat várt ettől az ötletétől, de arról megfelejtkezett, hogy Ophelia tántorogjon. Azért az uj felfogás nem elégítette ki a közönséget, s Hamlet megbukott.

Szóval volt egy időpont, a mikor úgy látszott, mintha a nagy művésznek és a nagy művésznőnek végképpen befellegzett volna, és a mikor a kételkedő bölcsészek azt képzelhették, hogy Pierrot és Pierrette a legelső sorból nemsokára vissza fognak hanyatlani a másodrangú csillagok sorába, azok közé, a melyek már kevesebb fénynyel ragyognak.

Ezek a kételkedő bölcsészek nem vetettek számot azzal, hogy Pierrot és Pierrette nemcsak a művészi képzelet dolgában vertek mindent, a mi verhető, hanem ezen kívül még egy más tulajdonságukkal is túlszárnyalták kortársaikat, egy jellembeli tulajdonságukkal, a mely még ritkább, mint a hatalmas képzelet. Ezt a tulajdonságot csak nagy lelkierőnek lehet nevezni.

Úgy Pierrotban, mint Pierretteben – a kiket különben a _Maláj leány_-on kívül semmi se fűzött össze – óriási jellem-erő lakott. És ez a vas-erő nem tűrhette el, hogy a közvélemény, hat évi tökéletes meghódolás után, most már valami egyébbel foglalkozzék s ne az ő személyükkel.

Azt akarták, hogy a míg ők élnek, a világ mindig az ő ügyeiket tárgyalja a legnagyobb izgatottsággal s a közérdeklődésből csak a maradék jusson egyéb földi dolgokra.

Történetük azt tanusítja, hogy czéljukat elérték. Mily apró mesterkedésekkel? – csak éppen sejteni lehet. Életművészetüknek mindössze a fővonásait ismerhette fel az oknyomozó történelem. A fővonások ezek:

Pierrot folyton pénzt követelt a világtól; Pierrette, hasonlóképpen, folyton pénzt követelt, de ezen kívül egy férfit is, a ki az ő szívére méltó.

Úgy Pierrot, mint Pierrette, hol megváltak a színpadtól, hol visszatértek a színpadra. Egyszer az egyik, másszor a másik. Ha valamelyikük megvált a színpadtól, a visszavonuló nem mulasztotta el sírva búcsúzni el a közönségtől. Ha visszatértek a színpadra, mikor ujra kiléptek a közönség elé, a megilletődéstől perczekig nem tudtak szóhoz jutni. Mind a kétféle alkalommal csókokat dobáltak a népnek.

A művész is, a művésznő is úgy fogták fel a világot, hogy a többi ember egyesegyedül arra való, hogy nekik szolgálatokat tegyenek. Ebből nem csináltak titkot; mindig értésére adták annak, a kivel beszéltek; minden egyes alkalommal nyilvánvalóvá tették ezt a világnézetüket, úgy hogy e tekintetben kétség nem támadhatott. A legcsekélyebb embert se vetették meg; nem volt olyan kis ember, a kitől ne kivánták volna, a mi tőle telt; és egy alkalmat se szalasztottak el, figyelmeztetni a sorost, hogy mi az, a mi tőle joggal várható.

Mindez igen egyszerűnek látszik; pedig, úgy látszik, ez volt a módszerük.

De akármi volt a módszerük, annyi bizonyos, hogy Pierrot pénzügyei, valamint Pierrette pénzügyei és szerelmei hosszú, hosszú időn át egy percznyi pihenőt se engedtek a közérdeklődésnek.

Ime, élettörténetük, dióhéjba foglaltan:

Kevéssel azután, hogy a _Pálinkás márkiz_ szépségeit a szabadjegyesek már túlnyomó számban kezdték csodálni, egy szép napon hire terjedt, hogy Pierrette, a nagy Pierrette, férjhez megy Borneo grófhoz.

Pierrot-n és Pierrette-en kívül Borneo gróf volt annak a kornak a legérdekesebb embere. Sok okból. Először, mert: akárhová ment, mindenüvé magával vitte vörös fezes kis majmát, a melyet egyebekben úgy öltöztetett, a hogy a török diplomaták öltözködnek. Másodszor, mert mesés rútsága már egyszerűen hódító és lebilincselő volt. (»A majmát – élczelődtek az együgyűek – azért hurczolja mindig magával, hogy ő maga valamivel mégis csak szebbnek tűnjék fel.« De ezt csak az együgyűek képzelték; valójában a gróf féltve ápolta a rútságát.) Harmadszor: senki se tudta, honnan jön, mi fán termett, milyen nemzetiségű. Főképpen azt nem tudták róla, hogy miből él. Kimutatható vagyona nem volt, és mégis úgy költekezett, mint egy sziámi király.

Borneo gróf, a kit egyre sűrűbben emlegettek, úgy hogy Pierrette már-már féltékenynyé vált, eleinte általános gyűlöletnek és utálatnak örvendett (mert csakugyan örvendett neki), de később egyszerre a maga részére hódította a közvéleményt. Azt cselekedte ugyanis, hogy három egymás után következő éjszaka kártyán elnyerte Szetuszketov herczegnek egész vagyonát, a mely vagy harmincz millióra rugott. Szetuszketov herczeget senki se sajnálta; azt beszélték róla, hogy az apja vutki-mérésen és uzsorán gazdagodott meg, miután tizezer muzsikot kergetett a delirium tremensbe és az éhhalálba. És minthogy az oroszszal egy lélek se törődött, Borneo grófot csodálatos szerencséje népszerűvé s érdekesen kedvessé tette. A szerelemben már előbb is nagy szerencséje volt; lassankint elterjedt róla, hogy Borneo grófot látni szerencsét hoz (sok hölgy nyugodt lélekkel mondhatta ezt), s akadtak babonás emberek, a kik szerencsemalacz helyett Borneo gróf kicsinyített arczképét viselték az óralánczukon. Találkoztak ugyan olyanok is, a kik azt suttogták, hogy a gróf mesés szerencséje nem volt tiszta munka, s hogy a vörös fezes kis majom megleste a herczeg kártyáját és jeleket adott a gazdájának, de ez csak regényes mázzal vonta be a kártyahistóriát s a gróf legendás alakját még inkább megnyerővé tette.

Előrelátható volt, hogy Borneo gróf és Pierrette kisasszony nem kerülhetik ki egymást. Regényük a képzelhető legérdekesebben végződött. Az esküvő csakugyan megtörtént, Pierrette megvált a színpadtól – virágeső, taps-cziklon, sírás, csókok – s a boldog pár elvonult valahová az óperencziákra.

Alig csillapodtak le azok a hullámok, a melyeket a nagy művésznő kavart fel, a műértő közönség érdeklődését Pierrot úr ragadta magához. Pierrot úr szerződését az igazgató nem ujította meg – búcsúest, virágeső, taps-cziklon, sírás, csókok – s ez a gonosz oktalanság lázassá tette a művészet igaz barátait. Nem lehetett eltűrni, hogy a művészetnek olyan jelese, mint Pierrot, az énekes-kávéházak szinpadjára kerüljön (a megbántott nagy ember tudniillik ezzel fenyegetőzött), Pierrot tisztelői fellármázták a népet, a mozgékonyabb elemek részvénytársaságot alapítottak, a mely megvásárolta az Alhambrát, elcsapta az igazgatót s ennek helyébe Pierrot-t ültette. Pierrot ujra megjelent a színen; a viszontlátás öröme nem irható le: virágeső, taps-cziklon, sírás stb.

Még lázongtak Pierrot-ért a hamar le nem csillapodó kedélyek, a mikor egyszerre, váratlanul Borneo grófné, vagyis inkább most már ismét csak Pierrette, visszatért az óperencziákról. Az történt, hogy a mézeshetek után Borneo gróf haddelhaddi kastélyából – a melyről kiderült, hogy Borneo gróf csak kölcsön kérte az öreg Exception herczegtől – miután előbb óvatosan készpénzzé tette még a hosszabb útra alkalmatlan, fölösleges fehérnemüit is, eltűnt, eltűnt nyomtalanul, még csak kénkőszag se maradt utána. Csak a vörös fezes kis majmot vitte el magával, Pierrette grófnét otthagyta.

Pierrette sírva, de boldogan tért vissza a színpadra. Természetesen óriási lelkesedéssel fogadták. A viszontlátás estéjén annyi könny folyt, a mennyit nem ontottak a szebasztopoli csaták után, és persze virágeső, taps-cziklon stb. Egy ékes szavú iró, az előadásról írva, a következő szép hasonlatokat használta: a közönség, mely nem felejthette el Pierrette-et és nem nyugodhatott bele a válásba, úgy várta őt, mint a gyermek az anya emlőjét, a hosszú várakozástól ideggörcsök között, időközben nem csinálva egyebet, csak éjjel-nappal gyüjtve a taps-erőt, úgy hogy annyi tapsot onthatott a nagy művésznő lába elé, a mennyi cseppje nem lehetett Paktolusz aranyhabjainak sem… és így tovább, nyolczadfél ujságoldalon.

De a darab rossz volt; Pierrot tehát szükségből, hódolatból, kegyeletből fölelevenítette a _Maláj leány_-t. Pierrot és Pierrette ujra együtt jelentek meg a színen. Ezen a szép ünnepen mindenki jelen akart lenni. A sokaság annyira verekedett a jegyekért, hogy az úrinők is leránczigálták egymás hajdíszét és a színházi pénztártól össze-vissza rongyolt ruhában, kissé megrugdosottan kerültek haza, de mégis boldogan, ha jegyet szorongathattak a zsebökben. A többi képzelhető; könnyek, virágeső, taps-cziklon stb.

Az egész világ részvéttel volt a nagy művésznő iránt, de Borneo gróf holttá nyilvánítását csak Exception herczeg tudta kieszközölni. Hálából Pierrette a herczegnek nyujtotta a kezét, s könnyáradattal kezdődő, de a szokott módon végződő búcsúest után – virágeső, taps-cziklon stb. – ismét elvonult dícsőségének színhelyéről, hűségesen követve férjét a haddelhaddi kastélyba, a hol már jól ismert minden zeget-zugot. Hanem a mitől sokan féltek, valóra vált: a változatosság kedvéért most már a feleség szökött meg a haddelhaddi kastélyból. A nyolczvan éves herczeg nem tudta fiatal feleségét boldoggá tenni, s Pierrette felháborodásában, de egyszersmind a színpad iránt való igaz szerelmétől űzötten, visszatért a színpadra. A viszontlátás öröme ismét virágesővel járt s a többivel, a mit már tetszik tudni.

Exception herczeg úgy gondolkozott, hogy ő nem így alkudott. Szerelmi bánatában még csak megvigasztalódott volna, de az a gondolat, hogy ő kegyelmessége, a herczegné, nem csak ezelőtt tánczolt kánkánt, hanem ezentúl is kánkánt fog járni, feldühitette. Dühében megütötte a guta, s olyan jól, hogy azonnal meghalt. Pierrette, a ki sokat adott úgy az illemre, mint a saját rangjára, nem tartotta volna helyesnek, hogy a temetés napján, s a következő napokon, estéről-estére eljárja a Nagy Maláj Tánczot, azért elhatározta, hogy a gyászév idejére lelép a színpadról. A gyászévet három hónapra számította, s minthogy úgyis forró nyárban voltak – a mikor a táncz hevít s még a _Maláj leány_ se vonz – ez a finom tartózkodás és gyöngéd kegyelet, mely mindenfelé a legjobb benyomást keltette, nem került nagy áldozatába. Ez alkalommal, kivételképpen, búcsúestjét se tartotta meg, s a legcsekélyebb zaj nélkül vonult vissza fekete drapériás magányába, melyet csak egy-két jóbarát társasága derített fel, mindennap pár órára. Egy nyolczvan éves férj fiatal özvegye többnyire hamar vigasztalódik; nem csoda tehát, ha Pierrette, a kit az özvegyi fátyol kissé feszélyezett, ezt a fátyolt olykor-olykor ráakasztotta egyik-másik ifjú tiszt kardbojtjára.

Időközben Pierrot olyan ügyesen igazgatta a színházát, hogy a színház csődbe került. Ő a gyászoló Pierrette-et okolta, a ki a legnehezebb pillanatban hagyta cserben, továbbá a nyarat, és a közízlés hanyatlását, a mit határozottan ki is lehetett mutatni, mert még a _Maláj leány_ is egyre kevesebbet hozott. De voltak, a kik azt állították, hogy a színház csődjéhez az igazgató személyes költekezései is hozzájárultak. Pierrot szeretett urasan élni és semmit se sajnált magamagától. De mindenki megértette, hogy az ilyen nagy művész nem is szíhat polgári szivart és nem ihatik kocsisbort; a nagy művészeket illeti meg a legtöbb élvezet, a legtovább tartó szórakozás, a legnagyobb kényelem és mindenből az, a mi jó és drága. Azért Pierrot balesete a legteljesebb részvétet keltette és az utolsó előadás estéjén – virágeső stb. – senkinek a szeme nem maradt szárazon.

Semmi se menthette volna azt a csunya hálátlanságot, ha Pierrot-t az egész világ elhagyja, s ha a közönség eltűri, hogy egy nagy művész, csak azért, mert nem ért a gazdálkodáshoz, nyomorúságba jusson. A közönség nem is ejtette el kedveltjét; még a tömeg szíve is megdobbant. Pierrot barátai gyüjtést rendeztek a nyomorgó nagy művész fölsegélésére és soha gyüjtés ennyit nem eredményezett. A begyült pénzből Pierrot versenyistállót alapított. Egy darabig nem akart színpadra lépni, hogy kipihenhesse a csapást, mely kedélyét rémesen lesujtotta.