Part 14

Mikor kiderült, hogy az egy pár nap óta suttogó hír igazat mondott, és Lakos Bandi, a város legtekintélyesebb ügyvédje, takarékpénztári igazgató, a színügyi bizottság elnöke, csakugyan elkezelt egy csomót a takarékpénztár pénzéből: az egész város kétségbe volt esve. »Hallottad?!« – »Lehetetlen!« – »Hallatlan!« – »Ki hitte volna?!« – ezek a szavak jártak szájról-szájra.

A legjobban mégis a czigányprimás volt elkeseredve. Nyolcz órakor este, a mikor el kellett kezdeni a muzsikát, abban a vendéglőben, a hol Lakos Bandi a bálokat és a megyeszerte napokig emlegetett zártkörű mulatságokat rendezte, a czigány lelkendezve jött meg a szinházból, a hová, a közönséget lesni, egy perczre bekukkant.

– Jaj, jaj, jaj! – óbégatott. – Hallottátok a Bandi nagyságos urat?! Na, nekünk ugyan lőttek!

A banda szörnyűködve hallgatta végig a lesujtó ujságot. »Leesett a mi fejünk koronája!« – gyászolt a czimbalmos. Mert a hír azt jelentette, hogy az utolsó gavallér nincs többé. Az utolsó bölény, a ki még nagy bankókat ad a czigánynak, tréfából százast ragaszt a primás homlokára, és minden este csap egy kis murit, csak azért, hogy hadd éljen a czigány is.

A vendéglőben esztendők óta nem voltak olyan kevesen, mint akkor este. A gombóczalakú, komoly kis vendéglős csak három vagy négy asztalnál magyarázhatta el, idegeneknek, utazóknak s egy pár egész nap otthonülő embernek, hogy mi történt a városban.

– Én különben egy szót se hiszek az egészből – mondta befejezésül. – Olyan derék, finom, gavallér úriembert sohase tetszett látni!

Azt hitte, hogy ha erősen tagadja, talán még meg nem történtté teheti az esetet.

De igen komoly és igen megilletődött arcczal beszélt, a pinczérek pedig kedvetlenül, immel-ámmal szolgálták ki a harmadik osztályú vendégeket, s minduntalan kaszinóvá csoportosultak valamelyik sarokban.

Le lehetett olvasni az arczukról, hogy a borravalók alkonyán keseregnek s csüggedten néznek a közel jövőbe. Az a hangulat tartotta őket fogva, a melynek ezt a híres mondást köszönhetjük: »Az istenek elköltöznek!« Lám, a garasos vendégeknek semmi bajuk, s a fejedelmi személyeket becsukják!

A színházban még nagyobb volt az elszörnyedés. A nézőtéren csak igen kevesen figyeltek az előadásra, a színpadon a szereplők nem tudták, mit beszélnek, s a színfalak között mindenki lázasan tárgyalta az esetet, különös tekintettel a színház érdekeltségére. Egy hónappal ezelőtt ugyanis Lakos Bandi mentette ki az igazgatót pillanatnyi pénzzavarából, a sajátjából utalványozván ki egy nagyobb összeget a társulat fölsegítésére.

– Neki igen nagy magánvagyona volt – magyarázta az igazgató az aggódóknak, a kik már a legközelebbi gázsiért is remegtek – s a magáéval azt tehette, a mit akart. Ha sikkasztott, semmi közöm hozzá. Egyébként az nem igaz, hogy sikkasztott; csak könnyelműen gazdálkodott a takarékpénztár pénzével, vakmerő játékba bocsátkozott, a melyen véletlenül veszített. Ha nyert volna, ezért bezzeg nem hálálkodott volna neki a takarékpénztár; a tisztelt részvényesek és a tisztelt betevők nem szóltak volna egy szót se. Igy pedig, mert veszített, összeröffennek és csak őt teszik felelőssé. Már pedig én kimondom, hogy akármit is beszélnek: tisztességes ember volt, úri ember, derék ember, csak szerencsétlen.

De a színfalak között másutt is, minden zugban nagy izgatottság uralkodott. Kivált három hölgy körül volt állandó a csoportosulás. Az egyik kisasszony sírt s a gyászoló kis özvegyet adta. A másik hölgy a festék alatt is pirosan magyarázgatta, hogy ő még olyan időben kapott Lakos Banditól értéktárgyakat, a mikor a takarékpénztár dolga a legnagyobb rendben volt; ezek az értéktárgyak különben is értéktelenek. A harmadik hölgy a zsebeit is kiforgatta s minden uj jelentkezőnek ujra meg ujra bebizonyította, hogy ő Lakos Banditól semmit se fogadott el; csak kocsikázott és vacsorált vele, már pedig vacsorálni és kocsikázni szabad.

A pályatársak közt akadt, a ki nem mulaszthatta el az alkalmat, hogy a három hölgy közül az egyiket vagy a másikat megcsipkedje. De a szúró megjegyzések éle csak a pályatársnő ellen fordult; Lakos Bandit még a javíthatatlan tréfálkozók is a legteljesebb rokonérzéssel, tisztelettel és részvéttel emlegették.

A nézőtéren ezalatt folyton jöttek-mentek az emberek. Sokan csak azért mentek el a szinházba, hogy az esetről beszélhessenek. A takarékpénztár egy vezető embere alig győzött felelni a sok kérdezősködésre, a melyek mind arra vonatkoztak, hogy sikkasztás történt-e, vagy csak szabályellenes gazdálkodás, s hogy mi vár arra, a ki tegnap még a város első embere volt? Lakos Bandi bizalmasai is sok ostromnak voltak kitéve. Mit csinál? Mi hir róla? Ki látta utóljára s mikor?

A színfalak mögött gyászoló kis özvegy nem az egyetlen volt, a ki a sikkasztót már előre megsiratta. Bent a városban, fényűzéssel bútorozott lakások perzsa szőnyegein, nem egy hölgy járt-kelt fel s alá, kétségbeesetten tördelve a kezét, könynyel a szemében, rémlátásokkal súlyosított izgalomban, remegve, hogy nemsokára nem lesz egyedül, s mások vagy egy más előtt el kell titkolnia bánatát, rémületét, aggodalmait. Lakos Bandit a város legszebb asszonyai szerették. Egy közülök, a legutolsó kedvese, a kire még senki se gyanakodott, egy fehér arczú, ábrándos szemű fiatal teremtés, már a színházban volt, mikor a rémhír végigfutott a városon. A páholyban hallotta meg a szerencsétlenséget, s minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne árulja magát. Szinte ájuldozott a fájdalomtól és a rettegéstől, de végig kellett szenvednie legalább két felvonást. Olyan feltűnően viselte magát, hogy végre is, óvatosságból, színeskednie kellett. Úgy tett, mint a ki a színpadra figyel, s erőtetetten nevetett olyan mondásokon, a melyeken nem volt semmi nevetni való. Hamisan csengő nevetése kihallatszott a nézőtér zsivajából; a sok suttogó, mormoló, trécselő között ő volt az egyetlen a színházban, a ki nevetett.

De nemcsak az asszonyok sajnálták Lakos Bandit, hanem a férfiak is, kivétel nélkül. Ezek nemcsak szerették, becsülték is. A barátai elrémülten hallgatták végig a meglepő hírt, s Lakos Bandinak mindenki barátja volt. Szeretett czimborákkal mulatozni, szeretett szivességeket tenni: majdnem annyi lekötelezettje volt, a hány ismerőse. Voltak, a kik élősködtek rajta, s állandóan, évekig az ő pénzén mulattak. Voltak, a kikben ő tartotta a lelket takarékpénztári kölcsönökkel, magán-kölcsönnel, soha meg nem számlált aprópénzzel. Lakos Bandi mindig szórta a pénzt, s pajtásainak bőven juttatott abból, a mit a mulatságára szánt; azoknak, a kik pezsgő, szivar és kölcsön czímén hajlandók minden ajándékot elfogadni, ő volt az egyetlen Maecenása, mondhatni: a gondviselése. De a komolyabb emberek is mind barátsággal voltak iránta, s ezek a hihetetlenül hangzó hírt sehogy se akarták megérteni. Tudták, hogy rengeteg sokat költ, de a vagyona is igen nagy volt, és soha senkinek se jutott eszébe, hogy ez az ember ahhoz is hozzányúlhat, a mi nem az övé. Úgy ismerték, mint az egyenesség, az igazmondás és a férfias erő megtestesülését; nem ismerte és másban se tűrte el a kicsinyességet; távol volt tőle minden, a mi alattomosságra vall, vagy hitványság jelének tűnhetik fel. Ki gondolt volna arra, hogy ez az ember, ha elfogy a pénze, ráteszi a kezét a gondjára bízott intézet vagyonára?!

Még azok is sajnálták, a kik már tudták, hogy a Lakos Bandi hibájából megkárosodtak, vagy attól tartottak, hogy meg fognak károsodni: a részvényesek és a betevők. Hogyan? Ez az örökkön jókedvű, mulatós úriember, a kinek mindig csak a tréfán járt az esze, a ki öröme volt minden társaságnak, mert nem fogyott ki az ötletekből és semmit se sajnált se a maga, se a mások mulatságára, ez a minden szolgálatra kész, kedves úriember, a ki maga volt a szives jóság, az előzékenység, az udvariasság, ez a pazar nagyúr, a ki úgy élt, mint egy gróf, és úgy ajándékozgatott, a hogy ma már a fejedelmek se szoktak, odáig jutott, hogy nem csupán mindenét elveszítette, de elsinkófálta a másét is?! Ó, a szerencsétlen, hogyan érezheti ez most magát, olyan mult után?! Ilyen magasról bukni és ilyen mélyre! Szegény!

Sajnálták a pénzöket, de Lakos Bandit még a pénzöknél is jobban sajnálták, a mi az emberi léleknek már egyik legnemesebb és legritkább felbuzdulása.

Még a város határain túl is nagy érdeklődést és részvétet keltett az eset. Lakos Bandit messze földön ismerték; a megyének egyik szereplő alakja volt s politika czímén sokat járt a fővárosba is, a hol nagy mulatságokat csapott s megfordult minden társaságban. Sok pénze volt, sokat költött és soha se kért semmit senkitől: tehát elsőrangú gavallér számba ment. Tele volt anekdotával, mindig tréfált, de a tréfái soha se sértettek senkit: tehát mindenki szerette. Előkelő társaságokba járt, tehát mindenütt azt tartották róla, hogy kedves, derék, elmés úriember. Tudtak róla még az intéző körökben is; kivételes népszerűségénél, összeköttetéseinél, vagyoni viszonyainál fogva a választások egyik vezérembere volt. A képviselőt tulajdonképpen ő nevezte ki s a közigazgatási választásoknál is döntő szerepet játszott. Már régen képviselő lehetett volna, de jobban szeretett otthon mulatni. Azért helyi nevezetességü állásában is csorbítatlan tekintélynek örvendett, s gyakran fordultak hozzá, a kik a városától valamit akartak.

És ez a sok ember, a ki mind megdöbbenéssel, elhűlve és mélységes részvéttel hallgatta vagy olvasta végig a soha el nem képzelt, hihetetlenül hangzó és mégis igaz hír apró részleteit: mind egy szálig, a képviselőktől le az utolsó czigányig, szentül meg volt győződve róla, hogy Lakos Bandi agyon fogja lőni magát, talán már meg is halt azóta. Olyan ember volt, a ki nem él túl effélét. Az volt a legkedvesebb mondása – és ezt mint életének vezérelvét idézgette – hogy: »úgy szép az élet, ha zajlik«. Azt értette alatta, hogy csak addig érdemes élni, mig kellemes, nagy izgalmaknak élhet az ember. És e szerint élt. Mindig, mindenütt az élvezetet kereste, minél több élvezetet, minél nagyobb élvezeteket, s gyönyörüségét az izgalmakban találta meg, nem magában az élvezetvágy kielégülésében; a borral, a játékkal, a szerelemmel és a dallal nem tudott betelni; és soha se tért ki semmiféle összeütközés, semmiféle veszedelem elől, hogy a tetszése szerint élhessen.

Mindenki meg volt győződve róla, hogy Lakos Bandi nem fogja túlélni ezt a históriát; maga Lakos Bandi is. Ha egy évvel előbb valaki megjósolja neki az esetét, és azt, hogy azután pedig tovább fog élni: a szemébe nevetett volna az ostoba kuvikmadárnak.

Most pedig, hogy eddigi életének egész épülete összeomlott, Lakos Bandi már nem gondolt rá, hogy véget vessen az izgalmakkal teljes, szép, de rövid komédiának.

II.

Azok között az asszonyok között, a kikkel Lakos Bandi valaha találkozott, akadt egy olyan is, a kinek a katasztrófa estéjén nem szorult össze a szíve a megdöbbenéstől; a ki nem sírt, nem tördelte a kezét és nem ájuldozott: a felesége.

Lakos Bandi barátja volt az egész világnak, a főispántól a czimbalmosig. Az asszonyoknak persze még inkább. Csak egy női lény volt az ismerősei között, a kit nem szeretett, és a kihez nem tudott kedves lenni: az az asszony, a ki vele lakott és a nevét viselte.

A kik ismerték az állapotot, nem is hibáztatták ezért Lakos Bandit. Ő meg a felesége sehogyan se illettek össze; éppen nem voltak egymásnak valók. S nem kellett hozzá valami különös mulatós hajlandóság, hogy Lakosnét unalmasnak találja az ember; a férjénél sokkal kevésbbé vidám emberek is kiállhatatlannak tartották. Jó asszonyka volt, de a társaságát senki se mondta volna vonzónak. Már az első időkben kitűnt, hogy nem egymásnak termettek. Ha Lakos mulatni akart, a felesége álmos volt. Ha Lakos ki akarta rugni maga alól az egész világot, az asszonynak fájt a foga. Később meghalt egy kis gyermekök, és attól fogva Lakos nem tudott az asszonynyal együtt lenni. Semmiben se vehette hasznát; a felesége csak sírt és sírt, folyton a temetőbe járt és reggeltől estig pityergett.

A férje eleinte még csak megértette a gyásznak ezt a minden mértéken túlhajtását, de utóbb tűrhetetlennek találta, hogy az asszony úgy ragaszkodik a fájdalmához, mint az őrültek a rögeszméikhez, és minden józanság ellenére nem akar vigasztalódni, felejteni, élni. Néha meg-megfordult a fejében, hogy neki, sok gyöngédséggel, módjában volna ezt a nagy gyászt legyőzni, s hogy ez talán kötelessége is volna; de az ilyen igény túlságosnak tűnt fel előtte, semmivel se igazolható önző követelésnek; úgy gondolkozott, hogy az asszony nem érdemelte ki a megkívánt nagy figyelmességet, s ha csakugyan rá pazarolná minden idejét, az eredmény nem érné meg a fáradságot. Azért arra, a mit az asszony kötelesség-mulasztásának tartott, előbb hideg türelemmel, aztán közönbösséggel felelt. Már előbb mindenfelé udvarolgatott, és ezt természetesnek tartotta annálfogva, hogy véralkatra oly nagyon különböztek egymástól. Későbben, a mikor erre már szinte feljogosítottnak hitte magát, nem is nagyon titkolta a dolgait. És kalandjairól annyit tudott a város, hogy a sok kósza hírnek el kellett jutnia az asszony füléhez is. A hűtlenség hirétől a bizonyosság megszerzéséig rövid az út; s ebben az esetben a vádlott nem is tagadta le a »futó viszony«-t. A feleségének erre az a rossz ötlete támadt, a mely hasonló helyzetben eszébe jut minden tisztességes asszonynak: felmondta a barátságot. Nem válik el, mert vallásos asszony s megtartja azt, a mire megesküdött. Együtt maradnak s ő ezután is teljesíteni fogja minden kötelességét, azt az egyet kivéve, a melytől most már fel van mentve. A férje vállat vont s könnyű szívvel nyugodott bele abba, a mi rá nézve úgy se jelentett nagy változást. Azután hamar és egészen elszokott a feleségétől. Úgy találta, hogy a többiek kedvesebbek, szebbek, szeretetreméltóbbak, szívesebbek hozzá, és főképpen több örömet keltők, mint a felesége. És ő, a ki jó és szíves volt az egész világgal, az idegenekkel, ismeretlenekkel, mindenkivel szemben: a sötét sarokba helyezett házi bútor iránt valami ellenséges indulattal kezdett viseltetni. El is mondta czimboráinak:

– Az én feleségem rossz hírbe keveri a becsületes asszonyokat. Ha sok ilyet lát az ember, azt hinné, és ő maga szentül azt vallja, hogy a becsületes asszony ilyen és ilyennek kell lennie. Már pedig ez nem igaz. Én el tudom képzelni, hogy vannak tisztességes asszonyok, a kik azért mulatságosak. Tagadom, hogy a házaséletnek és a feleség erényességének együtt kellene járnia ezzel a rettentő unalmassággal. Ez az unalmasság vele született; az ő legszemélyesebb tulajdona. Elsavanyodott lélek, kellemetlen egyéniség, pont. Az olyan feleség, mint ő, a legteljesebb igazolása minden házon kivüli mulatságnak és valóságos reklám a nem erényes hölgyeknek.

Ellenséges indulata az idővel csak nőtt, és eszébe se jutott, hogy a feleségéhez közeledjék. Az asszony pedig, nem nagyon sokára, megbánta, hogy szakított férjével. Átlátta, hogy az első hibát ő követte el, hogy férjének oka volt tőle eltávolodnia, hogy a hűtlennek meg kellett volna bocsátania, mert a hűtlenséget ő maga okozta, s hogy csak magamagán állott boszút, a mikor férjének kiadta az utat. Titokban igen szerette volna meg nem történtté tenni, a mi történt; s ha csak rajta áll, már örömest megbocsátott volna. De látta azt is, hogy ez egy kicsit későn jutott eszébe. Keserűséggel tapasztalta, hogy, a mit nem képzelt előre: az ura már egy cseppet se törődik vele; hogy a mitől nem tartott, bekövetkezett, s hogy, a kit mindig várt: a bűnbánó nem akar jelentkezni. Azt, hogy ő közeledjék, hogy a kibékülésre az első lépést ő tegye meg, nem engedte asszonyi méltóságérzete, büntelenségének elégtételt követelő tudata, önérzete és jogos büszkesége, szerelmének szemérme. És egyben érezte, hogy vágya a kibékülésre szinte reménytelen; hogy gyermekességekkel, kicsinyességekkel eltékozolt szerelmi boldogságát már csak valami csoda szerezheti vissza. De azért nem tudott erről a reményről letenni. És hogy lehetővé tegye a lehetetlent, akaratának minden erejével és minden asszonyos makacsságával igyekezett, hogy mássá legyen, hogy megváltozzék, hogy leküzdhesse énjét, hogy másnak tűnjék fel, mint a milyen, hogy kedvessé váljék a férje előtt, hogy még egyszer megnyerhesse s a Grizeldiszek simulékonyságával és határtalan engedelmességével vissza hódíthassa a hűtelent. Vidám akart lenni, mulatságkedvelő, férjéhez való.

Ez először is nehezére esett; aztán nem is tudta, hogyan fogjon hozzá: nem értett a mulatsághoz, s egy vad leányka félszegségével iparkodott az urához alkalmazkodni; még hozzá arra is ügyelnie kellett, hogy az igyekezetével el ne árulja magát, hogy megváltozása észrevétlen maradjon. Aztán meg kellett győződnie róla, hogy erőfeszitésének semmi foganatja. Még ez se csüggesztette el; még ezután is remélt. És minél szemérmetlenebbül csúfolta meg férje a házastársi hűséget: Grizeldisz, az emberi természet egyik örök gyöngeségénél fogva, annál alázatosabb és annál engedelmesebb lett.

Ez az átalakulás idővel még se maradt egészen hatástalan. Lakos lelkében az ellenséges indulat nem minden jóakarat nélkül való közönbösségnek adott helyet. Megint csak hozzászokott a már nem alkalmatlan idegenhez, a ki vele egy fedél alatt lakott, s a hervadó arczocskát, melyet néha hónapokig nem látott meg, s mely már kevésbbé volt előtte ismerős, mint a város szép asszonyai, koronkint csodálkozva, sőt részvéttel nézegette. Feleségében most se látott asszonyt; de már czimborának nézte, hallgatag természetű, kissé unalmas, de tűrhető czimborának, a ki soha sincs terhére, s a kinek a kutyahűségére, a jóindulatára, a jellemére bizton számíthat. Egyszer az utczán találkozott vele, s a mint így, utczára öltözötten, kissé kipirultan került elébe, úgy tetszett neki, mintha egy rég nem látott kedvesét látná maga előtt, vagy mintha egy más városban lakó asszonynyal találkoznék, a kivel egyszer kalandja volt a vasúton, s a kit csak most kezd jobban megismerni. Nagy csodálkozására az asszony, azzal a bánatos mosolygással, a melyet ujabban sokszor látott az arczán, ajánlkozott, hogy vele megy, ha csak sétálni indult s ha nem lesz terhére. Lakosnak majdnem megesett rajta a szíve s talán magával vitte volna. De éppen egy szép asszonyhoz ment s erről a találkozóról nem akart letenni. Azért haza küldte az asszonyt:

– Szegény kis öreg, te csak eredj haza!… De, nini, ez az uj kalap milyen jól illik az arczodhoz!…

A szegény kis öreg hazament, és boldog volt, hogy a kalapja tetszett a férjének.

Ettől a naptól fogva erősen hitte, hogy az Isten csodát fog tenni érte.

III.

Mikor még senki se gyanított semmit, az asszony már mindent tudott. Az ő szeme vette észre legelőbb, hogy az örökkön jókedvű mulatság-vadász egyszerre nem az az ember, a ki volt. Hirtelen, egyik napról a másikra, kezdett otthonülő lenni. Egész délutánokat otthon töltött az íróasztala mellett s csak későn este ment el hazulról vacsoráló czimborái közé. Otthon nem igen szólt senkihez; nagyon elfoglalták a gondolatai. Ha azt hitte, hogy senki se nézi: a régebben mindig derűs arczot mind sötétebbre és sötétebbre árnyékolta a gond. Ha észrevette, hogy nincs egyedül, erőltette a vidámságot és nevetgélt, de a nevetése kissé furcsán hangzott. Azelőtt is nyájas és kellemes volt, de most, napközben, a mig józan maradt, sokkal csendesebben beszélt, mint azelőtt. Mindig nagyokat ivott, de most duhajkodva részegeskedett, s a mi azelőtt sohase történt meg, reggelenkint lázas szemmel, a garázdaságig ittasan tért haza. Egyre kevesebbet aludt, s ha kábultságából fölébredt, olyan levertség vett erőt rajta, a mely az elmebajosok megtörtségére emlékeztetett. Néha feltűnően előzékeny s az alázatosságig udvarias volt mindenkivel szemben; máskor meg minden látható ok nélkül idegeskedni kezdett és elárulta, hogy goromba és durva is tud lenni. A hölgyeit elhanyagolta; a kártyázással felhagyott; már csak ivott. Egy pár nap alatt tíz esztendőt öregedett, s feleségének úgy rémlett, hogy a régi jó gyerek helyét egy más, ijesztően komoly, eddig ismeretlen ember foglalta el.

Figyelni, ápolgatni, vallatni kezdte. Lakos Bandit nem kellett sokáig gyóntatni. Nem volt zárkozott természetű; a titkolózás nehezére esett, s nagy megerőltetésébe került, hogy az egész világ előtt színeskednie kellett. Örült, hogy van valakije, a kinek a titoktartásában megbízhatik, a ki előtt minden további veszedelem nélkül tárhatja fel a bajait, a kivel elbeszélgethet róla, hogy minő kétségek gyötrik. Elmondott mindent.

Könnyelműsége és vakmerősége menthetetlenné tette a társadalmi állását és a jövőjét; jóvá nem tehető helyzetbe, orvosolhatatlan bajokba keveredett. Játszott; eszeveszetten játszott, mindazzal, a mi a vagyonából megmaradt, de nemcsak ezzel, hanem a mások pénzével is, hogy többet nyerjen, hogy ismét vagyonos lehessen. Játszott és veszített. Arról, hogy ezt a veszteséget kiheverhesse, szó se lehetett. De az, a mit cselekedett, kétféleképpen itélhető meg: a szerint, hogy találhat-e valami segítséget. Ha rövid időn nem teremt elő egy nagy összeget: akkor egyszerűen sikkasztó. Ha elő tudja teremteni, akkor csak rossz sáfár, a ki megengedhetetlen üzérkedésbe bocsátkozott, a ki szabályellenesen kezelte a rábizott milliókat.

– Értsd meg – magyarázta. – A sikkasztót becsukják; a rossz sáfárt csak elcsapják, meghurczolják, letaszítják a mélybe. De mind a két esetben elveszett minden; még a becsület is. Nekem tulajdonképpen már mindegy. Mégis szeretném megmenteni, a mi még megmenthető. Lehetővé tenni, hogy a gondjaimra bízott intézetet ne rántsam magammal az örvénybe; kimódolni, hogy azok, a kiket akaratuk ellenére, tudtukon kívül belevittem a gyilkos játékba, ne károsodjanak, vagy csak az elmaradt hasznot veszítsék. Nekem már mindegy; de azoknak nem mindegy. Azért tovább játszottam; s most várom az eredményt. Ha ujra vesztettem…

Az asszony egy pillanatig se szörnyűködött.

– Tegyük fel a jobbik esetet. S ha most már nem veszítesz?

– Akkor ők meg vannak mentve.

– És te?

A férfi vállat vont.

– Várj – szólt az asszony. – Tegyük fel most már a rosszabbik esetet. Még akkor is itt vagyok én, a szüleim és a testvéreim.

Vagyonos volt, s csak rajta állott, hogy a magáét megmentse; az ő földjeit nem vehették volna el azok, a kiket férje megkárosított. De mindenre gondolt, csak a tulajdon érdekére nem. Felajánlotta azt, a mi az övé, s igérte, hogy ki fogja koldulni a szüleitől, a testvéreitől a többit is, a mire még szükség van. Csak azt lehessen elérni, hogy kettőjükön kívül senki se károsodjék. S hogy ha már minden elveszett, még a becsület is: megmaradjon, a mi még megmenthető, a legnagyobb szégyentől való szabadulásnak a lehetősége. Minden követ meg fog mozgatni, s bizonyos benne, hogy czélt ér; ha egyebet nem is: férjének a szabadságát meg fogja menteni.

A férfi meghatottan pillantott fel.

– És te azt hiszed, szegény kis öreg, hogy én elfogadom tőled ezt az áldozatot?! Még a vagyonodból is kifoszszalak?! Egyéb már nem hiányzik. Hagyd el! Csak azért várok, mert még remélem a jobbik esetet. Nem szeretnék azzal a gondolattal pusztulni el, hogy szegény ember átka kisér a sírba. De rajtam már nem segit semmi. Így vagy úgy, nekem nem marad más, csak a golyó.

– Nem, azt nem teheted – szólt az asszony. – Ennyire nem rövidíthetsz meg engem. Ha már a szerelmedet másoknak adtad, hagyd meg nekem legalább az életedet. Valamivel mégis csak tartozol nekem.

Lakos meglepetten tekintett a hervadó teremtésre. El akarta titkolni, a mit gondolt, azért keserű tréfával felelt:

– Azt mondom neked, a mit az öreg czigány a beteg gyereknek, a ki egy kis száraz kenyeret kér: Neked is éppen az kell, a mi nincs!… Hagyd el, ezen már túl vagyok.

– Ki fogom könyörögni tőled. Meglátod, hogy ki fogom könyörögni!

Lakos azt hitte, hogy kár minden szóért s kár minden lépésért. De amúgy is várnia kellett, s mig napról-napra, óráról-órára leste a sürgönyt, melytől a békében való kimulást remélte: el-elnézte, hogy az asszony hogyan fáradozik érte. Így nézheti a halálra itélt, órákon át, résztvevő figyelemmel, hogyan fáradozik egy bogárka, hogy odább czipeljen egy szalmaszálat.