Part 13

– Ez a leány belébomlott egyik emberembe. A ficzkó szép legény, s úgy látszik, fehér mája van; valóságos dögvész az asszonynépre. Soledad ott hagyta érte az urgeli korcsmát, s egy öleléséért kész kiadni a világ minden Zuritáját. Miért meredsz úgy rám?! Nem hiszed, a mit mondok?! Hát kérdezd meg tőle magától, vajjon nem igazat beszélek-e?! Ott van a mögött a szőnyeg-ajtó mögött, a szeretőjével. Eredj, nézd meg őket. Hanem vigyázz, meg ne ijeszd a szegény szerelmes párt; ha meghallják a lépteidet, szét találnak rebbenni.

Olivarez Benito kemény legény volt, hanem az asszonyok elveszítettek már okosabb embereket is. Nem gondolt többé semmire, csak arra, hogy Soledad itt van, néhány lépésnyire, egy másiknak a karja közt! A tüzes tapló, melyet a fülébe dugtak, elkábította, s vakon engedelmeskedett az ellenséges, erős akaratnak.

Felkapta az asztalról a kést, s mint a vadállat, mely előbb lesbe áll, hogy annál biztosabban csaphasson le a zsákmányára, oda kúszott a terem végébe. Az ének azóta elhallgatott, s a gitár is pihent. Csak valami kéjes vihogás hallatszott ki a másik szobából, mintha egy boldog leányzót csiklandozna odabenn valaki…

Olivarez Benito félre vonta a szőnyeget, s felordított. Csakugyan az urgeli leány ült ott egy fiatal úr ölében.

A vér elborította a fejét; át akart rohanni, hogy leszúrja mind a kettőt, de még abban a szempillantásban, valamivel odább, a falak között, nehéz vasajtó futott alá nagy dübörgéssel, s elzárta előle a másik szobát. Hiába rontott neki a vállával, hasztalan törte magát, hogy fölemelje, az érczalkotmány szilárdul összekapcsolódott a küszöbbel, melynek túlnan kemény kapcsa volt.

Megfordult, és a véres ködön át, mely elfátyolozta a szemét, megpillantotta a fekete alakot. Látta, hogy el van veszve, hogy ez a pokol; de legalább a pokolba magával rántja ezt az ördögöt. És rá akart rohanni.

De alig tett két lépést, a padlózat, egész az emelvényig, elfutott a lába elől. Egy mély, fekete üreg tátongott előtte.

A báró hátravetette magát a karosszékében, és rászegezte két gyilkos szemét. Aztán így sziszegett:

– Megvagy, gazember!

A tehetetlen düh vad hörgésével felelt. Belátta, hogy vége mindennek; a halál lehelletét érezte homlokán. S ez a lehellet elfujta mámorát. Egyszerre kijózanodott. Milyen ostobán futott a kelepczébe! De milyen alattomos, nemtelen volt a cselfogás, a melylyel tőrbe csalták.

A bandita hátraszegte a fejét, és szemébe nézett a Pyreneusok rémének.

– No hát igen, én vagyok Zurita! Itt a fejem, odaadom, úgy se sokat ér! De nem előbb, míg meg nem mondom, hogy aljas vagy és gyáva! Ha én a rengetegben útját állottam a gazdag kereskedőknek, nem dugtam el a bőrömet; rám lőhetett, a kinek kedve volt. Az ellenség elől nem bujtam csapóajtók mögé, hanem szembe álltam azzal, a ki támadott. Zsivány voltam, de tudtam, mi a becsület. Te, Valladares báró, sötétben szőtted hálódat, mint a pók, czéda-lányokkal adtad össze magad, hogy megejts egy férfit, s mikor ez a férfi szemközt áll veled, silány gépezetekkel rejted el a bőröd. Te nagy úr lehetsz, Valladares báró, de ha még senki sem mondta meg neked, megmondom én, hogy bizony hitvány vagy te még hóhérnak is!

– Soha se heveskedjél, Zurita barátom, adod te még olcsóbban is. Térden csúszva fogsz esdekelni hozzám, de az esdeklésed épp oly hiábavaló lesz, mint a milyen mélységesen mindegy most, hogy jajgatsz-e vagy dühöngsz?! Hát te azt hiszed, jó Zurita, hogy én a _fejedért_ csináltam ennyi komédiát?! Tévedsz, Zurita barátom. Ha nekem csak a fejed kellene, akkor már régen függenél. De nekem egy kis számadásom van veled, barátom; nekem te kellettél, nem a fejed. Évekkel ezelőtt te egy ajándékot küldtél nekem, jó Zurita; ezt az ajándékot akarom én neked megfizetni. Mert én mindenért megfizetek, Zurita barátom.

A báró bort töltött magának, ivott, aztán keresztbe fonva karját, ránézett Zuritára, s így folytatta:

– Mind a ketten ráérünk a beszélgetésre; hallgass rám. Hét éve és három hónapja, nem messzire a seguedillai országúttól, te, Zurita Mihály, két eltévedt kocsit állítottál meg a hegyek között. Ezen a két kocsin nyolcz ember volt: egy tizenhat éves viruló szép leány, a ki a kolostorból a szüleihez utazott haza, egy öreg apácza, négy fegyveres, meg két kocsis. A négy fegyverest meg az egyik kocsist rövid küzdelem után felkonczoltattad, az elájult nőket összekötöztetted és elvitted magaddal, a másik kocsist pedig elküldötted követnek Madridba. Tudtad, hogy a leányka gazdag családból való; megüzented: mennyi a váltságdíja. A fullajtár azonban, a ki lóhalálában vitte hozzád a kívánt aranyakat, egy véletlen miatt késett vagy félnapot, s te, haragodban, elküldted a leány fejét egy ládikóban a leány atyjának. Így volt-e, Zurita Mihály?

Valladares báró megnedvesítette egy korty édes borral kiszáradt ajkát, aztán tovább beszélt:

– Ezt eddig tudtad, Zurita Mihály. Most elmondom azt is, a mit még nem tudtál. A leány atyja, a ki azóta senior lett a családjában, s a jószágnév helyett, a melyet azelőtt viselt, fölvette a törzsökös családi nevet, megesküdött, hogy kérlelhetetlen üldözője, irtója és hóhérja lesz az egész fajtádnak, Zurita Mihály, és megesküdött arra is, hogy neked, ha előbb, ha utóbb, de busásan megfizet az ajándékodért. Az egyik esküjét megtartotta híven; házat építhetne már magának a czimboráid koponyáiból. És megtartja a mai napon másik esküjét is, mert az az ember, Zurita barátom – az az ember én vagyok.

Rágyujtott egy czigarettre, vagy kétszer szippantott belőle, s a füstkarikákat nézte, a mint szerte foszlottak a levegőben.

– Érted-e már, Zurita Mihály, hogy nekem kevés a te koponyád?! Egygyel több vagy kevesebb koponya, az már nekem mindegy. Ebben az üregben, a mely mostantól fogva holtod napjáig a lakásod leszen, találsz két szekrényt, teli koponyával. Csupa ismerősök; mulathatsz velök. Ráérsz; mert neked czifrább véget szántam, mint a többieknek. Nem, nem főzetlek olajba, kerékbe se töretlek; ámbár megvallom, hogy mind a kettőben nagy gyönyörűségem telnék. De, fájdalom, mind a két örömet úgy se szerezhetném meg magamnak; aztán meg ezeket a szép látványokat csak igen rövid ideig lehetne élveznem. Más fizetséget gondoltam ki a te részedre, Zurita Mihály. Úgy vélem, mikor olyan ajándékokat küdözgettél szét a világba, a minőt nekem is juttattál, az éhségeddel igazoltad magad az értelmed előtt. A szegény-legénynek is kell élnie; ámbár én nem tudom tisztán, hogy miért kellene. De jó; én tiszteletben tartom a te szörnyű éhségedet. Csakhogy te akkor megfelejtkeztél egyről. Megfelejtkeztél arról, hogy a te éhséged véres könnyűibe kerül néhány szegény embernek. Azonképpen, mikor enni adok neked, én is meg fogok felejtkezni egyről. Meg fogok felejtkezni arról, hogy _inni_ is szokás, és hogy szomjan lenni kellemetlen lehet. Enni ehetsz, a mennyi tetszik; mindig lesz előtted egy tál hering, ha elfogy, kaphatsz ujat. De a szomjúságoddal nem fogok törődni, Zurita Mihály. Remélem, a fizetséggel meg vagy elégedve. Vannak csúnyább halál-nemek is. Ez nem jár fájdalommal, és szép lassú, kedvemre való. Gyakran meg fogom kérdezni: hogyan érzed magad; itt vacsorálok a te társaságodban. És most szállj alá börtönödbe.

A padló megingott a rabló lába alatt, a sülyesztő leereszkedett áldozatával az üregbe, a báró vette sapópáját, botját, megnyomta a rugót a Loyola-képen, és eltávozott.

IV.

A rettenetes hóhér minden este eljött gyönyörködni a rabló kínszenvedésében. Zuritát vagy három napig nem hagyta el ereje. Óvakodott hozzányúlni a veszedelmes ételhez, mely csak arra volt szánva, hogy szomjúságát növelje, s száz meg száz próbát tett: nem birna-e megszabadulni? Hanem a mikor belátta, hogy a szökés lehetetlen, egyszerre megtört. Evett, s még inkább szomjazott. Elkezdett könyörögni; egyetlen egy pohár vízért szívesen odaadta volna az életét. Majd megkísérlette az öngyilkosságot; a késéhez folyamodott, a mely vele maradt. De elhibázta a szúrást, és seblázában még borzasztóbban szenvedett. Végre dühöngeni kezdett…

A bakó odafenn ördögi gyönyörűséggel hallgatta a mélyből jövő, rettentő hangokat. Szólt hozzá, felelt neki, és nem könyörült rajta. A legiszonyatosabb átkok, a tombolás, a halálhörgés, csupa édes zene volt neki. Végre, egy este, nem hallott többé semmit.

Valladares báró beszólította embereit, s kiadta a parancsot:

– Söpörjétek ki ezt az üreget.

AZ IGAZSÁG.

– Örülök – szólt magában az igazságügyminiszter – hogy végre, szemtől-szemben, látni fogom: az Igazságot; nem a körültekintő, a polgári igazságot, hanem a meg nem alkuvó, a csupasz Igazságot, azt, a melyik azért Igazság, hogy betörjék a fejét.

Kiszállt kocsijából, s felment az igazságügyi palota első emeletére. Nagy szaladgálás támadt körülötte. Megilletődött tisztviselőkkel és serény szolgákkal találkozott, a kik minden látható czél nélkül sürögtek-forogtak, keringtek, rohantak, buzgólkodtak sokféleképpen, de megannyian fölötte észrevehetően. Valaki kinyitott előtte egy nagy szárnyas ajtót, s a miniszter belépett a tárgyalóterembe.

Lippe-Detmold bírái már együtt voltak. Csak a magánvádló úr ő exczellencziáját várták.

A miniszter engedelmével a bíróság elnöke nyomban intézkedett. Megkezdődött a tárgyalás, a vádlottat elővezették.

A magánvádló úr, a ki a főügyész mellett, egy karosszékben helyezkedett el, tetőtől-talpig végignézte az ipsét.

– Mindjárt gondoltam! – szólt magában. – Az Igazság tüdővészes. A mai világban az Igazság csak tüdővészes lehet. Természetesen kopott szalonkabát van rajta, mert ma már senki se visel szalonkabátot. Czipőjének a sarka félre van taposva; hja, az Igazság rögös utakon jár! Ámbár a tömlöczben nem igen koptatja az ember a czipőjét… de, úgy látszik, már így hozták ide. Képzeltem azt is, hogy szemüveget visel. Az Igazság nem lát egyebet, csak azt, a mi a szemüvege előtt van; nem lát az orrán túl; hogy mi minden van rajta kívül, azt már nem látja meg.

De figyelme másfelé fordult, mert az elnök megadta a szót a vádlott ügyvédjének:

– A védő úr egy kérést óhajt előterjeszteni.

A védő azt kérte: határozza el a törvényszék, hogy a tárgyalást négy óra leforgása után föl fogja függeszteni. Az emberiességre hivatkozva kéri ezt.

– Legyen szabad emlékeztetnem a törvényszéket, – okolta meg a kérését – hogy az, a kit védek, a börtönből jön, a hol már nyolcz hónapja senyved. Annak idején úgy méltóztatott itélni, hogy egy évi börtönbüntetést kell kiállania azért a becsületsértésért, a melyet éppen a magánvádló úr ő exczellencziájával szemben követett el. Ez a büntetés naponkint tizenegy órai kényszermunkával van súlyosbítva. A vádlottat, a kinek szervezete kissé érzékeny, s a ki csak a szellemi munkához szokott hozzá, a meglehetősen súlyos testi munka nagyon megviselte. Annyival inkább szenved e miatt, mert a börtönben csak igen hiányosan táplálkozhatik. Tegnap például nem kapott más ennivalót, csak száraz kenyeret és borsólevest. A hosszantartó tárgyalás izgalmait ez a roncsolt szervezet…

Az ügyvédi ékesszólás szóvirágaira a miniszter már nem volt kiváncsi.

– Kiderül – szólt magában – hogy az Igazság beérhette volna a puszta becsületsértéssel is, s hogy a rágalom már egészen fölösleges volt. Miért nem elégedett meg azzal, hogy kénye-kedve szerint össze-vissza sértegethette Lippe-Detmold igazságügyminiszterét?! De nem, neki ki kellett nyomtatnia azt is, hogy én több alkalommal hazárd-játékot játszottam. Tehetek én róla, hogy ez nem száradhat rajtam?! A száraz kenyér, a borsóleves és a tizenegy órai kényszermunka csakugyan nem lehet élvezetes, de rajta állott, hogy mindezt kikerülje. S ha már okvetetlenül úgy kívánta a lelki szüksége, hogy megizlelje ezt a mulatságot, megelégedhetett volna egy évi szórakozással is. De nem, egy sütetből két lepény, s a mulatságból két adag kellett neki! Tehetek én róla?! A gyámja vagyok én neki?!

Az elnök ezalatt hozzáfogott a vádlott kihallgatásához. A vádlott, az általános kérdésekre felelve, elmondta, hogy Kohlhaasnak hívják, negyvennégy éves, szerkesztő. Az elnök közölte vele, hogy rágalmazással vádolják; idézte Kohlhaas czikkének panaszolt mondatait, s fölolvasta a magánvádló levelének ezt a helyét: »Becsületszavamra jelentem ki a következőket: 1. Nem igaz, a mit a vádlott állított, hogy tudniillik három évvel ezelőtt, főügyész koromban, a tél folyamán többször játszottam baccarat-játékot Herman könyvkereskedővel és Lindner fogorvossal. Ellenben igaz, hogy Hermannal és Lindnerrel, abban az időben, többször játszottam commerce-játékot. 2. Nem igaz, hogy most is szoktam hazárd-játékot játszani. Megtörtént ugyan, hogy részt vettem poker-játékban, de a poker nem hazárd-játék.«

– Legalább is vitás – szólt magában a miniszter – hogy hazárd-játék-e a poker? Nincs döntvény, a mely hazárd-játéknak mondaná, s én nem tartom annak. Már pedig most én vagyok Lippe-Detmold jogi lelkiismerete, s én annyival inkább hivatott vagyok arra, hogy ebben a vitás kérdésben döntsek, mert én értek a hazárd-játékhoz. A mi pedig a Polgári Kaszinóban történteket illeti, mindenki tudja, látta, hogy Lindnerrel és Hermannal nap-nap után csak ártatlan társasjátékot játszottunk… Hogy aztán mi történt este, olyankor, a mikor hármunkon kívül már senki se volt a klubban, ehhez a nyilvánosságnak semmi köze.

A vádlott ekközben kijelentette, hogy: a mit állított, igaz, és hogy állítását bizonyítani kivánja.

– Bizonyítani kívánja?! – álmélkodott magában a magánvádló úr ő exczellencziája. – Ez nem rossz. Igazán kiváncsi vagyok rá: hogyan akarja bizonyítani?

Az elnök egy uj alakot vezettetett elő.

– Honnan ismerem ezt az ábrázatot? – kérdezgette magától a miniszter. – De hisz ez a Jean! A Jean, a ki egyszerre csak eltűnt a kaszinóból!

A tanu elmondta, hogy Strommernek hívják, pinczér, öt éven át a Polgári Kaszinóban szolgált. Most három éve még ott volt. Gyakran látta, hogy a kegyelmes úr, akkor még mint főügyész, a mindennapos, ártatlan parti befejezése után, baccarat-t játszott Herman és Lindner urakkal. Ez mindig csak olyankor történt, a mikor kivülök már senkise volt a klubban. A játék végéig ő szolgálta ki az urakat s tisztán látta, hogy mit játszanak. Természetesen csak addig tartózkodott a közelükben, a míg a szolgálat ezt okvetetlenül szükségessé tette. Az urak tekintetéből kiolvashatta, mily fölöslegesnek találják, hogy tovább is ott időzzék. Mindezt, néhány hónappal ezelőtt, szóról szóra így mondta el Hartmann védőügyvéd urnak, a ki vallomását jegyzőkönyvbe foglalta.

– Jellemző – merengett a kegyelmes úr – hogy a tüdővészes Igazság, az az Igazság, a mely a fejével nekimegy a falnak, sohase tud másféle tanut állítani, csak inast, szobalányt, pinczért, kocsist, társalkodónőt, cselédet. Ennek a szerencsétlen Igazságnak cseléd-pletyka az alapja, támasza, talpköve; csupa olyan tanura hivatkozik, a kit mi megfizetünk s lenézünk, a kit magunkhoz hasonlónak el nem ismerhetünk, mert pénzért oda alacsonyodik, hogy kitisztogatja, a mit mi beszennyezünk. Erkölcsi alap, egyéni szavahihetőség híjján való, elcsapott, bosszut lihegő szolgákat szólaltat meg, és harsonája csak azt visszhangozza, a mit egy mocsárban kuruttyolnak. Persze Herman és Lindner nem őrültek meg, hogy ellenem tanuskodjanak, és ha volna kívülök, a ki tudna a dologról, az ilyen kérdésre gavallér ember, úri ember nem mondhatja meg az igazat. De mit képzel ez a nyomorult: ugyan mit fog bizonyítani az ő egy szál tanújával, ezzel az elbocsátott szolgával, a kinek a szava, már csak a társadalmi helyzeténél fogva is, akármit mond, legalább is gyanús?!

– Kötelességem – szólt az elnök – figyelmeztetni a tanut vallomásának következéseire. Óva intem, hogy vallja meg, ha annak idején és most – talán csak azért, hogy meg ne hazudtolja magát – olyat is mondott, a mi nem fedi a valóságot; gondolja meg jól, hogy mit állít; szálljon magába; ismerje el, hogy csalóka igéretekkel félrevezették. Még nem késő; az esküt még nem tette le.

A tanu megmaradt a mellett, hogy az igazat mondta. Megeskették.

– Alapos lévén a gyanú – szólt ezután az elnök – hogy a tanu hamisan esküdött, elrendelem a tanú letartóztatását.

A tanut letartóztatták és elvezették.

– Annyit mindenesetre megérdemel – végezte el magában a miniszter – hogy egy kicsit megtánczoltassák. Nem tudja befogni a száját?!

De ismét megszólalt az elnök:

– Szükségessé válván, hogy Strommer vallomására nézve tanúképpen hallgassuk ki doktor Hartmann urat, fölmerül a kérdés, hogy doktor Hartmann úr tovább is viselheti-e a védőügyvéd tisztét? A bíróság visszavonul tanácskozásra.

Az elnök fölkelt és odasietett a miniszterhez, a ki egy tekintettel magához intette.

– Kedves doktor Gries – szólt a kegyelmes úr, – megvallom, nagyon szeretném… természetesen ez csak a magán-ember óhajtása… ha a tanácskozás nem nyúlnék nagyon hosszúra. Tudja, az államügyek!…

– Természetesen, kegyelmes úr!… Hisz az egész csak forma! – felelt az elnök.

A bíróság tagjai kivonultak, és a szomszéd teremben, addig, míg az ajtónak – a forma kedvéért – zárva kellett maradnia: a vöröshajú tanácsosnéról beszélgettek, a kinek az elveszett ölebét kinn találták meg, a Vilmos-kaszárnyában.

A szünet alatt a kegyelmes úr, unalmában, ujra szemügyre vette a vádlottat.

– Nem sok előfizetője lehet, szegénynek! – jegyezte meg magában. – Micsoda nadrág! A széle köröskörül kifoszlott!

A szegény Igazság észrevette, hogy a miniszter a nadrágját nézi. Elpirult és zavartan fordult félre.

A bírák megjelentek és visszatelepedtek a helyükre. Hanem a védő nem várta meg, míg az elnök kihirdeti a végzést: könnyen kitalálhatta, mit fog hallani. Elébe vágott a határozatnak, s kijelentette, hogy önként leteszi a tisztét. A vizsgálat során is – mondotta – de különösen itt, a végtárgyaláson, olyan rendkívüli intézkedések történtek, a melyek a védelmet egyszerűen lehetetlenné teszik. Ilyen körülmények között nem tehet egyebet, mint hogy lemond tisztéről.

A kegyelmes úr fölemelkedett.

– A védelem képviselője valóban jól teszi, ha visszavonul – szólt az önérzetes felsőbbségnek, a könnyed gúnynak, s a mob tisztátlanságát megvető arisztokratikus finnyásságnak azon a finomul tartózkodó, jól neveltséget rikító éles hangján, a melyet az előkelőktől a közönséges ember, akárhogyan igyekszik, nem tud elsajátítani. – Magam is helyesnek találom, hogy Hartmann doktor úr ne játszsza tovább is a védő szerepét; neki, ebben az ügyben, inkább a vádlottak padján volna a helye. Éppen ma kaptam bizalmas értesítést arról, hogy Hartmann doktor úr a panaszolt ujságczikkelyt sokkal jobban és sokkal régebben ismeri, mint mindannyian képzeltük. Olvasta a czikkelyt, mielőtt ez megjelent, egyetértett a tartalmával, helyeselte, javasolta közlését. Mondhatni: ő az értelmi szerző.

A védő felháborodva utasította vissza ezt a gyanusítást. Zajos vita támadt, a melyben a védőn és az elnökön kívül az ügyész is részt vett. Végül Hartmann doktor megismételte kijelentését, hogy leteszi tisztét és kiment a teremből.

Ekkor a vádlott kért szót.

– Elállok attól – kezdte, s egy kissé remegett a hangja – hogy a többi tanu kihallgatását is kérjem. Ennek csak akkor volna értelme, ha a bizonyítás nem lippe-detmoldi, hanem nagybirodalmi, elfogulatlan és független bíróság előtt történnék. Nem fogok nyilatkozni többé. Ne is tessék kérdezni, mert megtagadom a feleletet.

És konokul megmaradt e mellett. Hiába faggatta az elnök, nem felelt semmiféle kérdésre.

Az elnök erre befejezte a kihallgatást és az ügyésznek adta át a szót.

Az ügyész, hogy kedvében járjon a miniszternek, rövidre fogta a vádoló beszédet. Mindenekelőtt megállapította, hogy a vádlott semmit se tudott bizonyítani. Aztán arról értekezett, hogy mekkora a vádlott felelőssége. Megengedi, hogy a vádlott bizonyos fokig jóhiszemű volt, de kétségtelen, hogy nagyon könnyelműen járt el. Igy tehát rászolgált a büntetésre. Még pedig a szigorú büntetésre, mert igen rossz példát ad. Mily rossz példát, mutatja, hogy azóta már egy másik szerkesztő is találkozott, a ki hasonló rágalmakat írt a magánvádló úrról.

A magánvádló úrnak nem kellett sokáig várakoznia. A bíróság hamarosan kihirdette az itéletet.

Kohlhaast ez alkalommal is egy évi börtönbüntetésre itélték; s a büntetést ez alkalommal is naponkint tizenegy órai kényszermunka súlyosbította.

Mert végre is, a rágalmazás büntetése nem lehetett kevesebb, mint a kevésbbé kártékony becsületsértésé.

– A marha! – boszankodott magában a miniszter, miután kihirdették az itéletet. – Hát kellett ez neki?! Nem tudott békén maradni?! Családja van, négy vagy öt gyereke… ezek most már bizonyosan éhezni fognak. Nem súlyosan vét az ilyen ember a legszentebb kötelesség ellen?! Ha másnak nem, a családjának, a gyerekeinek tartoznék vele, hogy hallgasson, hogy fogja be a száját, hogy ne erőködjék a világot megjavítani, hanem üljön csendesen a vaczkában! Az ilyen embert, a ki még a családjának is megrontója, föl kellene akasztani! Nem volna kár érte!

De az elitélt nyomorúságos alakja egész nap nem ment ki a fejéből.

– Eh, mit sajnálkozom rajta?! – elégedetlenkedett, a mikor még délután is rajta kapta magát, hogy minduntalan a siralmas figurára gondol. – Tehetek én róla, hogy nincs elég esze?! Tehetek én róla, hogy a fejével neki megy a falnak és betöri a fejét?! Az én hibám, ha nem tudja megérteni, hogy: piszkálni azokat az igazságokat, a melyek a nálunk hatalmasabbnak nem kellemesek, minden gyakorlati czél nélkül való veszedelmes, őrült foglalkozás?! Az én hibám, ha ő egy rögeszme betege, ha az utamba áll, ha nem tartja tiszteletben azt az elvet, hogy: »Éljünk és más is hadd éljen!…«?! Mit fujja azt, a mi nem égeti?!

Estefelé az jutott eszébe, hogy:

– Ha még igazán megrágalmaz!… Ha rám fog valami otromba hazugságot, a melyet észre se kell vennem, a melyen néma megvetéssel tehetem túl magam!… Bánta volna az ördög! Szivesen beleegyeztem volna, hogy: hadd fusson! De nem. Olyat fog rám, a mi igaz. Nehéz helyzetbe ránt, a melyben védekeznem kell. Be akar szennyezni, és még hozzá nem is hazudik! Ez már határozottan szemtelenség!

Már aludni készült, de még folyvást foglalkoztatta az ágrólszakadt ember. Némi hatással volt rá, hogy a mai világban is vannak vadállatok, a kik fújják azt, a mi nem égeti őket. Micsoda ösztön hajtja őket erre?!

Valaha voltak masztodonok, mammútok, csodaszörnyek, egyszemű és egyszarvú rémes állatok, a melyek félig vakon rohantak előre az egyenes úton és rettentő agyarukkal nekimentek akárminek, a mi az útjokba akadt. De mi hajtja az utolsó bölényt, fajtájának elcsenevészedett, törpe ivadékát arra, hogy nekimenjen a gőzkocsinak?

Elaludt és azt álmodta, hogy belép Kohlhaas börtönébe, mert rá akarja bírni, hogy vonja vissza, a mit a baccarat-ról mondott. Benyit, tolvajlámpával a kezében, hanem ez oly kevéssé világít, s a czellában olyan nagy a sötétség, hogy eleinte nem lát semmit. De egyszerre, a börtön mélyén, egy vakítóan fényes pontot vesz észre. Közelebb megy a világító ponthoz, a szurokfeketeség oszladozni kezd, s látja, hogy ott fekszik az elitélt. Megismeri a félretaposott sarkú czipőt, a kifoszlott szélű nadrágot, az ócska, kopott szalonkabátot és a fekete zsinóron csüngő, olcsó szemüveget. De mi ez a vakítóan fénylő tárgy? Csak akkor látja, hogy Kohlhaasnak a nyakkendőjében egy melltű van, a melynek a gyémántja akkora, mint a Kohinoor, és úgy világít, mint a rádium.

Fölébredt, az álmára gondolt, és elmosolyodott.

– Eh! – szólt magában. – Minek a gyémántmelltű egy ilyen szegény embernek?!… Ha kitudódnék róla, hogy ilyen kincse van, megint csak becsuknák, mert az egész világ azt hinné, hogy lopta. Szerencséjére, kincse értéktelen.

Azt remélte, hogy ha a másik oldalára fordul, egy percz mulva ujra elalszik. De ez nem sikerült neki, mert a gondolatai elkalandoztak, messzire, messzire… a mi egy kissé fölizgatta. Hogy valahára mégis elálmosodjék, kezébe vette a kétfilléres esti ujságot, és elolvasta, az első mondattól az utolsóig, a mely így szólt: »A szerkesztésért felelős, dr. Kohlhaas távollétében: dr. Lustig.«

FŰ A ROMOK KÖZT.

I.